Vannak időszakok az életben, amelyek csendben formálnak bennünket – napról napra, élményről élményre. Az iskolai évek pontosan ilyenek: tele első találkozásokkal, közös nevetésekkel, nehéz pillanatokkal, barátságokkal és lassú felnövéssel. Rus Lilla, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium ballagó diákja vall arról, mit jelent számára elbúcsúzni attól a helytől, amely nemcsak tudást adott, hanem önmagához is közelebb vitte.

Mikor érezted először igazán, hogy felnőttél?

Nem tudnám pontosan megmondani, sokszor elfogott már ez az érzés, legutóbb a szalagavató is egy ilyen pillanat volt. Sokat készültünk rá, mindenki sok órát fordított a próbákra, hiszen szép ünnepséget szerettünk volna teremteni, és szerintem pont ez a felelősségvállalás és csapatmunka tett minket igazán felnőtté.

Volt olyan pillanat az iskolai éveid alatt, ami megváltoztatott emberként?

A megváltoztatott helyett inkább azt mondanám, hogy formált – ebből pedig számtalan volt, tulajdonképpen minden nap minden pillanata, amit ebben az iskolában éltem meg, mert ezek alakítottak azzá az emberré, aki most vagyok.

Mit viszel magaddal ebből az időszakból, ami nem tankönyvekből tanulható?

Felsorolni sem tudnám mennyi mindent, hisz, ha belegondolok, nem volt olyan este, amikor ne úgy feküdtem volna le, hogy aznap ismét megtanultam valami fontosat – magamról, másokról, a világról.

Mit jelent számodra az, hogy „elbúcsúzni”?

Számomra azt jelenti, hogy ennek az időszaknak így, ebben a formában vége, de az itt szerzett tanulságokat, kapcsolatokat és közös élményeket megőrizhetjük, és továbbélhetnek bennünk – ez csak rajtunk múlik.

Mitől félsz leginkább most, hogy lezárul egy korszak?

Talán attól, hogy a jövőben nem minden úgy alakul majd, ahogy én szeretném, de ez leginkább rajtam múlik, és mindent megteszek annak érdekében, hogy ez ne így történjen.

Van valami, amit másképp csinálnál, ha újrakezdhetnéd?

Nem igazán, én hiszek abban, hogy minden tettem, minden jó vagy rossz döntésem hozzájárult a személyiségfejlődésemhez, s talán, ha utólag néhány pillanatot megváltoztatnék, akkor most egy teljesen más ember nézne vissza rám a tükörből, azt pedig nem szeretném.

Mi az a mondat vagy emlék, amit örökké magaddal viszel?

Az első találkozás – a kilencedikes megnyitó napja. Sosem fogom elfelejteni, milyen különös érzés volt, mennyire izgultam, miközben végig azon gondolkodtam, mennyi minden fog velünk történni, amiről akkor még sejtésünk sem volt.

Melyik pillanatban érezted leginkább, hogy összetart az osztály?

A kirándulások vagy csapatépítő programok során, mert olyankor olyan emberek is beszélgettek egymással, akik a hétköznapokban talán nehezebben találták a közös nevezőt, és ezt jó volt látni.

Mit tanított neked ez az iskola önmagadról?

Sok mindent, az évek során sok mindenre rájöttem magammal kapcsolatban, főként arra, hogy mindig van elég erőm ahhoz, hogy a kibírhatatlannak tűnő helyzeteket is kibírjam.

Volt olyan ember, akitől nehéz lesz elköszönni?

Vannak ilyen emberek: azok, akik a leginkább a szívemhez nőttek, és akiknek talán nem fogom tudni szavakkal elmondani az érzéseimet – remélem, megértik majd őket a tekintetemből, végül is a szem a lélek tükre.

Mire vagy a legbüszkébb az elmúlt évekből?

Vannak olyan eredményeim, amikre büszke vagyok, de arra vagyok a legbüszkébb, hogy sokszor igyekeztem és sokszor sikerült is visszaadnom másoknak azt a szeretetet, amit én kaptam.

Mit mondanál annak a „régi önmagadnak”, aki először belépett az iskola ajtaján?

Csak mosolyogj, és ne izgulj annyira, mert – bár nem lesz mindig egyszerű – szép emlékekkel fogsz gazdagodni, és felejthetetlen pillanatokat fogsz megosztani olyan emberekkel, akikkel most nem is sejtenéd.

Szerinted mi marad meg az emberekben belőled évekkel később?

Ezt nem tudhatom, de nagyon örülnék, ha úgy emlékeznének rám, mint egy mosolygós diáklányra, aki nagyon szerette a nevetést, a mély beszélgetéseket, az új kihívásokat, és aki mindvégig hű volt önmagához.

Milyen érzés látni, hogy valami véget ér, ami ennyire meghatározta a mindennapjaidat?

Sokszor torokszorító, főként az utolsó napokban, de az életnek megvan a maga körforgása, az itt töltött pillanatok pedig egytől egyig velem jönnek az előttem álló hosszú útra.

Mi az, amit nem akarsz elveszíteni magadból a felnőtt életben?

Az értékrendemet és az elveimet, amelyek hosszú évek tapasztalatai során születtek meg – ezeket eddig sem hagytam elveszni, és a felnőtt éveimben sem akarok lemondani róluk, mert ezek jelentik a belső világom alapjait.

Ha egyetlen emléket őrizhetnél meg ebből az időszakból, melyik lenne az?

Azt hiszem, a ballagás napja. Sajnos nem tudom, mit hoz a következő tíz, húsz, harminc év, talán valakivel soha többé nem fogok találkozni, ezért mindenkinek – tanároknak és diákoknak egyaránt – arra a síró-nevető, biztató és reménykedő arcára szeretnék emlékezni, amilyen a ballagás napján volt.

Mit jelent számodra a barátság azok után, amit itt átéltetek együtt?

A barátság bonyolult fogalom, különböző élethelyzetekben különböző jelentéssel bír, de számomra főként azt jelenti, hogy nem kell szégyellnünk a legrosszabb napjainkat és legrosszabb énünket sem, mert ítélkezés helyett empátiával és erőt adó mosolyokkal találjuk szemben magunkat.

Van valaki, akinek szeretnél köszönetet mondani most?

Leginkább a szüleimnek, akikre eddigi életem legnehezebb pillanataiban is számíthattam, és akik mindig hagyták, hogy álmodjak, és próbáljam beteljesíteni is az álmaimat. Nem azt kérdezték, „miért csinálod?”, hanem azt, hogy „hogyan segítsek?” – ez számomra mindennél többet jelent.

Mit remélsz, amikor a jövődre gondolsz?

Azt remélem, hogy olyan életet tudok majd teremteni magamnak, amilyenre vágyom, azzal tudok majd foglalkozni, amivel igazán szeretnék, és hogy amikor majd idős koromban visszatekintek az életemre, örömkönnyek fogják barázdálni az arcomat.

Szerinted mi az igazi értéke ezeknek az éveknek?

Szerintem ezek az évek határozzák meg a leginkább a későbbi, felnőtt életünket, az ezekben az években szerzett tapasztalatok, élmények és értékek segítenek majd kiigazodni a felnőttkor labirintusában.

Mitől különleges a diák-tanár kapcsolat?

Szerintem attól, ha nemcsak a szakmai kérdéseket és bizonytalanságokat tudjuk egymással megosztani, hanem a hétköznapi életünk bizonytalanságait is, a legszebb pillanatokat és legnagyobb mélypontokat egyaránt, mert ez őszinte bizalmat feltételez.

Mit üzennél azoknak, akik még csak most kezdik ezt az utat?

Nemrég felfedeztem egy indiai filozófus gondolatait, tőle idéznék egy szerintem mindenki számára értékes üzenetet: „Úgy álljunk meg az életben, akár sziklaszirt a tengerben: ne engedjük, hogy a szüntelen hullámverés megingasson bennünket!”