Kovács Éva, Poór Lili-díjas színművésznő írása

…Emlékfoszlányok-pillanatok,
léleksimogató kedvességek,
bársonyos hangú, szájszögletén
szelíden bujkáló mosolyú…

Drága Andris! Én így, mi így!
Az édesanyja, Emi is így szólította, Feri, az édesapja, Andrásnak.
Mennyi jóízű emlék vele, velük.
Meleg, barátságos, nem túl tágas otthon volt az övék, sok könyvvel, marasztaló fotelek, heverő, éppen elég, hogy kellő számú ember elférjen ott. A kisasztalon mindig aprósütemény, kekszek, alma, dió. Eszegettünk, Feri mesélt, megfontoltan, okosan, mindenre tudta a választ. Emi bólogatott, néha közbeszólt, büszkén, szeretettel nyomatékosította, amit hallottunk.
Andris mosolyogva hallgatta a szót, bement a szobájába, majd kijött, kérdezett, Feri türelmesen felelt, magyarázott. Volt, hogy este próba után többen, kollégák, náluk hevesen vitatkoztak, érveltek a darabról, mindennapi problémákról, színházról mindig, életről, múltról.

Ezek voltak a kezdeti, első együttlétek, örültem, hogy befogadtak, szerettek. Pár napos kiszállásra mentek, megkértek, hogy vigyázzak a gimnazista Andrisra. Reggel, este próba után mikor megérkeztem, egy hétig az ókori Egyiptomról, a római birodalomról, fáraókról, császárokról, piramisokról olvasott fel, irodalomról, színházról mesélt lelkesen, fáradhatatlanul, késő éjszakáig. Habzsolta az ismereteket, különleges kisugárzású, érzékeny a szépre, szeretetreméltó, okos volt, gyereknek, felnőttnek egyaránt.
Szugyiczky humorát imádta, egy viccén, amelyen, bocsánat, de nyerítve röhögött, únos-untalan ismételgetett, és a családi nyaralást majdhogynem botrányosan tönkretette azzal, hogy a poént a legváratlanabb pillanatokban beleharsogta a Trabantot lassan, óvatosan, már-már lépésben vezető apja fülébe.
Emivel éveken keresztül, megszakítás nélkül kapcsolatba voltunk a legutolsó pillanatáig, telefonon többször, egyéb közös emlékeink mellett, emlegette ezt a „feledhetetlen” nyaralást.

Andris bevallotta, hogy sohasem izgult annyira, mint akkor, amikor Emi szavalta itthon, egy véndiáktalálkozón a versét. Szugyiczky ötlete volt, ő rendezte az előadást. Meseszép, páratlanul csodás pillanat volt: az immár elismert költő fiú versét a színésznő édesanya mondja, könnyes szemmel, szívből, szeretetből, mélyen átélt, isteni üzenetként.

A pesti New York kávéházban, pár éve, az irodalmi szalon keretében, Juhász Anna Ady-estet szervezett meghívott előadókkal. Andris ott, a gyönyörű termet zsúfolásig megtöltő, irodalmat kedvelő hallgatóság előtt tartott elbűvölő, humoros, sziporkázó előadást, az egyik imádott költőjéről.
Mert Ady neki az volt, mindig, minden időben.

Andris a költő, az arany hangú… pazar, káprázatos rímei, bámulatos szókincse, versei üzenete, sokszínű, játékos, ha kell torokszorítóan drámai hangja elképesztően hat, elgondolkodtat, megríkat…varázslatosan, könnyedén, bánt a szavakkal… és mennyi szépség maradt benne, elvitte magával, kimondhatatlan a veszteség, sajnos szegényebbek lettünk, visszavonhatatlanul.

És még számtalan találkozás, telefonbeszélgetés, bizalmas vallomás, imádott lányairól, féltő gondolatai, aggódása, rajongva szeretett kisfiáról, Abrisról, aki azért kapta ezt a nevet mondotta: „ha már ilyen a vezetéknév, legyen meghökkentőbb üzenetében a keresztnév”…
Több szeretetteljes, gyöngybetűivel dedikált kötet, és egy megrázó szombat reggeli telefon: „meghalt anyám!”

A Theatrum Mundi költői estjére itt, Szatmáron gyalázatosan kevesen voltak kíváncsiak. Szégyenletes közömbösség a vers, a költészet iránt, valljuk be, hiszen tapasztaljuk, egyébként ma is minduntalan, elképesztő az igénytelenség, bánt sokunkat. Restelltem és borzasztóan szégyelltem az érdektelenséget, mire Andris annyit mondott:

„drága Évám, a mi dolgunk ez…
Csodálatos, hogy létezünk. …
Még játszhatunk…
A többi néma csend.”

Drága Andris, szép, érzékeny lélek!
Szeretett csoda-ember!
Emléked velünk marad!
Isten vigyázza álmodat, vezessen utadon!

Nyitókép: Pest, New York kávéház, az Ady-est után/ Magánarchívum