A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legújabb részének témája: Kompromisszum – érdekérvényesítés, alkalmazkodás vagy önfeladás. A Mézesházban megtartott kerekasztal-beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató; dr. Tallian Cristian pszichiáter; Bálint Kati meseterapeuta; Tallian Franciska diák, a Romániai Magyar Középiskolások Szövetségének (MAKOSZ) alelnöke; Elek Kinga tanár; Rácz Ervin református lelkipásztor, Pakot Géza SJ iskolalelkész. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Frigy Szabolcs: Nagyon nehéz ebben az individualista társadalomban – a fiatalokkal, a szülőkkel – megtalálni azt az egyén feletti érdeket, amire azt tudjuk mondani, hogy kompromisszumot kötünk miatta. 

Az emberi együttélés a nagy kompromisszumoknak a története. Az, hogy mi itt tudunk ülni és egy civilizációt alkotó faj vagyunk, az tulajdonképpen a kompromisszumoknak a sikertörténete. A munkamegosztás – hogy szét tudjuk osztani azt, hogy én csak tanítani tudok, a pék pedig kenyeret sütni –, egy hihetetlenül nagy bizalom, és egyfajta kompromisszumnak a sikertörténete. Egyszer megkérdezték Freudot, honnan számítja az emberi civilizáció kezdetét. Azt mondta, hogy szerinte onnan, amikor valaki rálépett egy másik ember lábára és az nem ütötte főbe a bunkósbottal. Itt már túl tudott jutni a saját érdekein. Egy zoológus mesélte egyszer, hogy az állatkerti gondozók is nagyon sokat tanulnak az állatoktól. Amikor egy új állat érkezik az állatkertbe, nagyon hosszú az útja az egy ketrecbe szoktatásnak. Két majmot tettek be egy ketrecbe és reggelre mind a kettőt holtan találták, mert szétverték egymást. Az emberek pedig tudnak egymás mellett ülni, mindenkinek megvan az a személyes tér, melyben mozognia kell. Tudunk utazni zsúfolt autóbuszokon, maga az, hogy most itt jelen tudunk lenni, eszmét tudunk cserélni, az egy hihetetlenül jó dolog és tulajdonképpen a kompromisszumoknak a sikertörténete. Ahogy a biológusok mondják, hogy a magzat végigviszi az egyedfejlődésben kicsiben az evolúciót, így van ez körülbelül pszichológiai értelemben is. Megszületik a gyerek, csak magára gondol, csak hisztizik. A nevelésnek és a fejlődésnek a történetiségéhez hozzátartozik az, amikor egy gyerek túl tud lépni a saját érdekein, kompromisszumot tud kötni. Ebből a szempontból a kompromisszum mindig a fejlődésnek egy magasabb szintje, nem annak a hiánya. Egy hihetetlenül individualista társadalomban élünk, szinte mindenhonnan – a reklámokból, a közösségi médiából – az jön le, hogy igazából a kompromisszum kötés – az, hogy valaki kompromisszumot köt és feladja az érdekeit – már önmagában egy kudarc. Nagyon nehéz ebben az individualista társadalomban – a fiatalokkal, a szülőkkel – megtalálni azt az egyén feletti érdeket, amire azt tudjuk mondani, hogy kompromisszumot kötünk miatta, le tudunk mondani a saját egyéni érdekeinkről amiatt, hogy mi mindannyian valami többet kapjunk. Nagyon érdekes az egyéni kapcsolatokban, egy osztály, egy közösség szintjén megtalálni ezt a kompromisszumot, ezt az egyén feletti érdeket. A fiataloknál az is egy kompromisszum, hogy minél kevesebb munkával szeretnének elérni szakmai sikert, párkapcsolatot egymásért való megküzdés nélkül, a szülők szeretnének gyereket gond és fáradtság nélkül. Nagyon sokszor szóvá teszik, hogy másként képzelték el a munkát, a párkapcsolatot, a gyereknevelést… Valamikor a romantikában megjelent az autenticitás elve, ami azt jelenti, hogy amiatt kezdtek el elválni emberek, mert úgy gondolták, hogy nem szeretik egymást. Ez olyan magába mutató érv volt, amivel nem lehetett harcolni, nem lehetett kompromisszumot kötni. Ma, amikor megnézzük a válások okait, akkor nyilván vannak nagy problémák – agresszió, függőségek stb. –, de a leggyakoribbak azok az apró kövecskék a cipőben, a kompromisszumképesség hiánya. Az lesz a probléma, hogy nem tudnak a párok kompromisszumokat kötni. 

Két idézetet említek. Mérei Ferenc vallja, hogy: „Az életben nem kell mindig jól járni.” Valahol mindig az jön le, hogy minden egyes kompromisszum, amikor úgymond érdeket adunk fel, az sikertelenség vagy kudarc. Meg kell tanulni, hogy nem kell mindig jól járni, éppen eléggé jó kell legyen, de nem kell tökéletes legyen, ez egy fontos szempont az életben. A másik idézet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári származású rektorától, Daniel Dávidtól származik, aki azt állítja: „Úgy nőtt fel egy generáció, hogy magukat sikeresnek mondó emberek elhitették, hogy ne köss kompromisszumokat a világgal és akkor győzni fogsz.” Nagyon erőteljesen az van benne, hogy az egyéni érdeket ne adjuk fel, miközben azt látjuk, hogy például az iskolában huszonöt gyereket le tudunk ültetni egy osztályba és közös figyelmi térbe behozni, az kompromisszumnak az eredménye. Mind a huszonöt gyereknek és a tanárnak is lehetne más dolga, más érdeke. De az, hogy le tudnak ülni és közösen tudnak dolgozni, önmagában egy sikeres kompromisszumnak az eredménye. Az, hogy együtt tudunk lenni egy térben közösen dolgozni valamiért, az már egy sikeres kompromisszum. Gyakran felvetődik a kérdés: miben ne kössünk kompromisszumot? A személyiségnek vannak magtulajdonságai, melyek a személyiségünk magját, a méltóságunkat érintik. Egy nagyon mélyreható dolog az, hogy a méltóságban és az életcélokban ne kössünk kompromisszumot. Az összes többi idő és árnyaltság kérdése. El lehet gondolkodni a kompromisszumon, ha van benne szinergia. Mind a két fél lemond valamiről úgy, hogy az, amit közösen létrehoznak több legyen a két fél külön-külön érdekénél és igényénél. A kompromisszum akkor működik jól, ha többek leszünk általa és előre megyünk. Sokan azért nem kötnek kompromisszumot, mert azt hiszik, azzal feladják önmagukat. Az önfeladásnak inkább a megalkuvás a szinonimája. A jó kompromisszum alapja a megértés és nem az egyetértés, ez nagyon fontos a vitakultúrában is. Akkor, amikor kompromisszumot kötünk, nem biztos, hogy egyetértünk a másik féllel, de megértjük azt. A kompromisszum kultúrájának a hiányában nagyon nehezen lehet házasságokat, közösségeket működtetni. Mindenki hangoztatja az egyéni érdeket, de nagyon nehéz megérteni, miért kell valamiről lemondani a közös érdekeknek az eléréséért. Ma már tanítani kell az embereknek, hogy milyen a jó kompromisszum, ami megértésen alapszik, nem pedig egyetértésen. 

Dr. Tallian Cristian: Véleményem szerint mindenkinek éreznie kellene, mikor közeledik az a határ és hol van az a relatív szűk mezsgye, amit nem érdemes átlépni, ha meg akarjuk őrizni mentális egészségünket.

Alapjában véve, számomra legalábbis, a kompromisszum azt jelenti, hogy két fél között megegyezés jön létre, vagyis megértem a másik fél álláspontját, de nem feltétlenül értek vele egyet. Úgy gondolom, hogy mindkét félnek jól kell kijönnie az egyezményből, tehát számomra is kell legyen valami pozitív, ha kicsi is az a pozitívum, de úgy kell érezzem, hogy bevállalható a kompromisszum. Amivel én találkozom, általában azok a helyzetek, amikor nem működik a megállapodás. Az a nagy kérdés, hogy mi az ára, mennyit vállalok én be azért, hogy legyen egy stabil állásom, stabil kapcsolatom. Én is nagyon fontosnak tartom, hogy a méltóság, a személyiségünk magja ne sérüljön. Sajnos a kapcsolatokban – nem csak társas kapcsolatokban, hanem munkakapcsolatok terén is – azt látom, hogy gyakran olyan kompromisszumokat kötnek az emberek, amelyek nagyon súrolják ezt a határt és gyakran ebből igen komoly problémák származhatnak. Sokszor találkozunk olyan mentális problémával, amit tulajdonképpen a kompromisszumnak a túlfeszítése okozott és az egyik fél már elérte azt a határt, amikor jelentkezik a patológia. Lehetséges, hogy ezt megelőzően éveken át érzi, hogy a kapcsolat már nem működik, de ilyenkor belép az „én” védekező mechanizmusa és próbálja enyhíteni a károkat vagy valamennyire elfogadtatni a helyzetet, ami azonban nem folytatódhat a végtelenségig. Véleményem szerint mindenkinek éreznie kellene, mikor közeledik az a határ és hol van az a relatív szűk mezsgye, amit nem érdemes átlépni, ha meg akarjuk őrizni mentális egészségünket. A párkapcsolati problémák megjelenésének egyik leggyakoribb „forgatókönyve”, amikor az egyik fél teljesen feladja magát, ám viszonzásként nem kap semmit. Ez egy annyira egyensúlytalan helyzetet generál, amit a személyiség védekező stratégiái is csak ideig-óráig tudnak ellensúlyozni. Ilyenkor jöhet a depresszió, szorongás, sőt még pszichózisba is lehet „menekülni”.

Frigy Szabolcs: Az erőből megoldott helyzetek a szülői kompromisszum hiányát jelentik.

Ha a gyerek-szülő kapcsolatát tekintjük, az a kapcsolat addig nem működik, ha mindig a szülővel kell egyetérteni, mindig a szülőnek az érdekeit, céljait kell nézni. Akkor eljutunk oda, hogy amíg a szülő erőt képes kifejteni a gyerek irányába, lehetőleg fizikai erőt, addig követi a gyerek, mikor megszűnik ez az erő, akkor mint egy parittya, kilő mellőle. A gyereknevelésben is fontos az, a szülői elveket nem feladva gyakoroltatni kell a gyerek-szülő kapcsolatban, hogy mit jelent ez a kompromisszum, a gyerek érdekei is ugyanolyan fontosak, mint az enyéim. Az erőből megoldott helyzetek a szülői kompromisszum hiányát jelentik.

Tallian Cristian: Aki gyermekkorában nem tanulta meg hogyan kell kompromisszumra jutni, az felnőttként sem lesz rá képes.

Számos olyan személlyel találkozhatunk, aki nem képes élete során a kompromisszumra azért, mert gyermekkorában nem tanulta meg hogyan kell azt elérni. Egy olyan családi légkörben nő fel, ahol teljesen alá van ásva az akarata és a személyisége, nem tudja saját érdekeit érvényesíteni, s így megtörténhet, hogy egyedül vagy mindvégig alárendelt helyzetben kell leélje az életét. 

A másik véglet is legalább olyan káros, amikor a szülő gyermeke minden kívánságát – válogatás nélkül – teljesíti. Ennek az lehet a következménye, hogy zsarnok felnőtté válik, aki szintén kompromisszumképtelen, uralni fogja állandóan a környezetét, arra fog törekedni, hogy csakis az ő akarata érvényesüljön, mert nem tűri és nem fogadja el mások véleményét.

Elek Kinga: Meg kell tanulnia a szigorú szülőnek is azt, hogy meddig mehet az irányítás és a tiltás, mikor kell a gyerekre bízni egy-egy döntést.

Nagyon sokáig én is próbáltam irányítani a gyerekemet, mígnem eljutottam arra a pontra, hogy el kell engedjem a kezét és meg kell benne bíznom. Olyan típusú szülő voltam én is és a férjem is, aki akarta mindig tudni, hogy mit csinál a gyerek, nem volt teljes szabadsága. És valóban, ebből kellett tanuljunk mi is, hogy a gyereknek kell bizonyos fokú szabadság is. Itt meg kell tanulnia a szigorú szülőnek is azt, hogy meddig mehet az irányítás és a tiltás, mikor kell a gyerekre bízni egy-egy döntést, mert ha nem, akkor eljut majd arra a szintre, hogy amikor kirepül a fészekből, akkor jönnek majd a komoly problémák.

Rácz Ervin: Az az igazság, hogy én, aki hittel gondolom, hogy tényleg az Isten a legfontosabb és ő tudna a legtöbbet segíteni nekik – a gyerekeknek és a szülőknek is –, azt tapasztalom folyamatosan, hogy minden más fontosabb. 

Behoznék egy újabb dimenziót ebbe a beszélgetésbe, mert lelkész vagyok és így érkeztem ide, Isten szolgája vagyok. Konfirmandusok, gyerekek jönnek hozzánk vallásórára, kátéórára. Felteszem nekik a kérdést: ki a legfontosabb ezen a világon? Az Isten, a Gondviselő, a Teremtő, ez él az én fejemben. Majd jönnek gyerekek és szülők úgy iratkozni kátéórára és konfirmációra, hogy minden fontosabb. Az az igazság, hogy én, aki hittel gondolom, hogy tényleg az Isten a legfontosabb és ő tudna a legtöbbet segíteni nekik – a gyerekeknek és a szülőknek is –, azt tapasztalom folyamatosan, hogy minden más fontosabb. Nyilván kompromisszumképes vagyok, éppen ezért született meg az a döntés is, hogy péntekre tettük át a kátéórát. De mégsem érzem azt, hogy át tudnám adni annak a fontosságát, hogy eljöjjenek kátéórára és istentiszteletre is. Érdekes módon megkaptam az elmúlt egy-két évben, hogy milyen szigorú vagyok. Egész lazának ismerve magamat kicsit nehezen szembesültem ezzel a kritikával. Holott csak annyit kértem a gyerekektől, hogy ha csak lehet, legalább legyenek jelen, a számonkérésből már nagyon sokat elhagytam. De úgy néz ki, hogy rugalmasnak kell lenni. Ehhez is Istennek a segítségét tudom csak kérni, hogy adjon erőt ahhoz, hogy rugalmas tudjak lenni hozzájuk, ugyanakkor valamit tudjak nekik átadni, lássák azt, hogy lehet valaki az életükben, aki akkor is fog tudni segíteni nekik, amikor más nem. 

Tallian Franciska: Bármennyire is hagyományosan van nevelve a gyerek, nem ugyanaz már neki az a közeg, ami akár itt bárkinek is megvolt.

Érdekes itt ülni a felnőttek között úgy, hogy mindenki azt tárgyalja, mit kell csinálni velem. Érdekes az, hogy az én generációm már nagyon individualista, mert ami nálunk hiányzik és egyre inkább fog hiányozni a többi generációhoz képest, az a tradíciónak és a kultúrának az erőssége. Még így is az erdélyi emberek sokkal inkább összetartóak, mint akár Magyarországon. Még mindig valamilyen szinten bennünk van az, hogy kisebbség vagyunk Romániában és össze kell tartani. Ez szerintem egy nagyon szép dolog, egy jó alap a kompromisszumkötéshez, mert az, hogy mi a közösség érdekében teszünk dolgokat, elősegíti azt, hogy tudjunk kompromisszumokra jutni. Ez az, ami szerintem egyre inkább hiányzik – akár a vallással szemben, akár bármi mással szemben –, hogy nincs meg nekünk az az erős kulturális háttér, ami az Önök generációjának, vagy még azelőtt, sokkal erősebben megvolt. Nyilván sokkal többet látjuk az interneten is ezeket a nagyon durva individualista tartalmakat, hogy ne foglalkozz ezzel, ne foglalkozz azzal, keresd meg a pénzedet, indíts egy hatvanadik céget és akkor te majd gazdag leszel. Amit szerintem meg kell érteni, az az, hogy nem ugyanazzal a háttérrel indulunk. Bármennyire is tradicionálisan, hagyományosan van nevelve a gyerek, nem ugyanaz már neki az a közeg, ami akár itt bárkinek is megvolt. Nekünk már a vallás sem képezi annyira az identitásunkat, mint ahogy régen ezt megtanulták az emberek. Sokan mesélték azt nekem, hogy falun laktak, elmentek hittanórára, megkapták a cukorkájukat, ott ültek, jól érezték magukat és lassan kialakult bennük a hit. De nálunk a hittanórák már nem jelentik ugyanazt a közeget, mint régen, amikor még nem volt annyiféle lehetőség. Ez az, amit szerintem számításba kell venni, hogy egy kicsit más szempontból kell megközelíteni, mert nekünk már nem ugyanazok az elveink, mint régebben voltak, minket nem tart össze egy közös ellenség.

A mi közegünkben már jobban kinyílt a világ, mi már nem csak itt élünk Szatmáron, hanem látunk rengeteg mindent a nyugati elvek által dominált médiában. Sokszínű a palettánk, tágabb a látókörünk, mint az előző generációknak. Az én elveim már nem feltétlenül abból erednek, hogy én itt mit tapasztalok. Ezért annyira fontos, hogy megtartsuk ezt a kulturális hátteret, hogy legyen nekem egy olyan visszatérési pontom, amihez tudok viszonyítani, viszont szerintem az kiküszöbölhetetlen, hogy a mi generációnk – vagy az utánam lévőnél még inkább – ne találkozzon ezekkel a külső ingerekkel, nem is tartom ezt problémának. Lehet és fontos is kulturális közösségeket kialakítani, de lényeges azzal is foglalkozni, hogy a családon belüli kompromisszumkötést megtanítsák a gyereknek, mert már teljes közösség szintjén egyre kevésbé kapja meg.

Elek Kinga: Ha igazán jó kapcsolat alakul ki felnőtt és gyerek között, akkor a gyerek is egy idő után belátja, hogy nem rossz az, amit a felnőtt mond, csak más, mint amit ő elvárt. 

Az iskolában nap mint nap találkozunk kompromisszumos nehézségekkel. Én oszi is voltam az elmúlt húsz évben és láttam a generációk közötti különbségeket. Valóban, az új generáció az, aki nagyon másképp nevelkedett, mint ahogy mi nevelkedtünk, nagyon nagy a törés. Elsősorban sokkal több kapcsolat kéne legyen a mi generációnk és az ő generációjuk között ahhoz, hogy megértsük egymást. Nem csak az órákon keresztül, hanem még több órákon kívüli idő kellene, amikor megismerhetjük egymást. Nagyon sokszor nincs olyan nagy különbség, csak egyszerűen be akarják bizonyítani a fiatalok azt, hogy ők különbözőek. Nagyon sokat jelent az, hogy még egy hagyományos családban nőttek fel és még ott van ez bennük, csak tinédzserként vagányabb a külföldi példákat követni. Ha igazán jó kapcsolat alakul ki felnőtt és gyerek között, akkor a gyerek is egy idő után belátja, hogy nem rossz az, amit a felnőtt mond, csak más, mint amit ő elvárt. 

Tallian Franciska: A kultúra mindig változik. A mostani magyar kultúra sem ez volt ezer évvel ezelőtt, de meg lehet tartani azt, hogy a közösség együtt valami olyat tegyen, ami a közös jót szolgálja. 

Szerintem a hagyományőrzést nem kell a szó szoros értelmében venni. A hagyományőrzés az lehet csupán az értékeknek a megőrzése, maga a közösségnek a megőrzése. Erre egyébként vannak fiatal kezdeményezések, a magyar diáktanácsok például, vagy a magyar országos diáktanács, annak én pont az alelnöke vagyok. Szép látni azt, amikor eljönnek szórvány megyékből is és megvan az, hogy mi közösen táborozunk és szenvedünk este a hidegben. Ezek azok a dolgok, amik a kompromisszumnak megadják az alapját, mert eljönnek a diákok úgy, hogy május eleje van és a hidegben táboroznak, de kompromisszumot kötnek azért, hogy ők egy közösségben lehessenek. Szépek a hagyományok, csak nyilván nem annyira vonzóak a fiataloknak. Az a legfontosabb, hogy az legyen átadva, ami az alapja az egésznek. A kultúra mindig változik. A mostani magyar kultúra sem ez volt ezer évvel ezelőtt, de meg lehet tartani azt, hogy a közösség együtt valami olyat tegyen, ami a közös jót szolgálja. 

Rácz Ervin: A hitem elsősorban az istenélménnyel és nem a hagyományokkal kapcsolatos.

Kicsit zavar az, hogy amikor valaki hitről és vallásról beszél, azonnal a hagyományt kötik hozzá, mert szerintem nagyon is külön lehet választani. A hitem elsősorban az istenélménnyel és nem a hagyományokkal kapcsolatos. Szerintem itt kerül valahol a hit egyfajta sallangként az életünkbe, hogy egy része az életünknek, amit választhatok. Jó ha van, de jó úgy is, ha nincs. Azért mondom, hogy nehéz ezt átadni, mert én úgy érzem, hogy ez az életemnek a közepe, az életemnek a megtartója a hitem. Azért mondom ezt így, mert azért szeretném ezt átadni fiataloknak meg másoknak is, hogy az ő életüknek is a közepe és a megtartója legyen, mert nekik is szükségük van erre, függetlenül attól, hogy milyen korban élünk és milyen generációban szocializálódunk.

Dr. Tallian Cristian: A vallás kezdett felszínessé válni, csak a rítusokról, csak a szokásokról szólni, ezért teszünk egyenlőségjelet a vallás és a szokás közé.

Én azt látom, hogy a fiatal generáció azért távolodott el a vallástól, mert a vallás kezdett felszínessé válni. Nincs meg az istenélmény, nincs meg a spirituális része a vallásnak, hanem kezdett úgy felszínessé válni, hogy csak a rítusokról, csak a szokásokról szóljon, és ezért tettünk egyenlőségjelet a vallás és a szokás közé. Divat lett az elsőáldozás vagy a konfirmálás, minden családban nagy ebédet csinálnak, amikor van egy esemény, ez az egész csupán csak a szokás tartalmát hozta át és nem a spiritualitását. Én úgy látom, hogy így, hogy egy elég materiális világban élünk, ha eltávolodunk a spiritualitástól, akkor ne várjuk azt, hogy a fiatal generáció a vallást az igazi lényegében értse és vegye át, mert ők is azt látják, hogy tulajdonképpen ez egy szokásrendszer. Van karácsony és húsvét, húsvétkor nagyokat kajálunk, karácsonykor meg elmegyünk a templomba, ezért olyasmihez kötik, ami abszolút felszínes.

Pakot Géza SJ: Az igazi kompromisszum csakis egy olyan skálán mozoghat, ami az embernek lehetővé teszi, hogy nagyon sok helyen jelen legyen.

Filozófiai szempontból most látjuk az ütközetet a nominalizmus és a realizmus között. Megközelíthetjük ezt a kérdést a kompromisszum értelmezését tekintve. Amikor a nominalizmus szempontjából közelítjük meg, akkor azt jelenti, hogy én adok értéket valaminek, a partner ad értéket valami egyébnek és a kettőt próbáljuk összeegyeztetni, hogy működjenek egymás mellett. Tulajdonképpen kialakul egyfajta status quo, én annak nevezném, mintsem kompromisszumnak. Az emberek között nagyon sok status quo van, ami nem kompromisszum, hanem egy túlélési mechanizmus. Ez a helyzet be is szűkíti a mozgásteret és nem kap egy olyan értékelést, ami növekedéshez vezethet. Végül is mi a célja az embernek? Az, hogy minél szélesebb palettán és szabadon tudjon mozogni. Ezt csakis a realizmus tudja megadni. Itt jön be az, hogy mi van a dolgok mögött, mi az, ami valóság. Amikor például megbízom a gyerekemben és elengedem a városba, az egy realizmusból indul ki.

Aki kompromisszumot köt, nem azért teszi, hogy ő jól járjon, vagy ő ebből valamit is kapjon. A latin szó is azt jelenti, hogy ígéret, tehát ő egy ígéretet kap. Az igazi kompromisszum csakis egy olyan skálán mozoghat, ami az embernek lehetővé teszi, hogy nagyon sok helyen jelen legyen, tehát ez a mozgástér. A realista álláspont szerint lehet ezt a mozgásteret kibővíteni. A nagy protestáns teológus, Karl Barth Jézust úgy jellemezte, mint a tékozló fiút. A tékozló fiú a példája annak, hogy milyen mélyre süllyedhet az ember, tehát elmegy egészen a végsőkig, megtapasztalja a legek legjét a rosszból is. Az embernek az a lényeg, hogy mennyire tud szabad lenni. Mihelyt status quo-ban él, a szabadsága megszűnt. A realizmusnál jön be Isten, az az Isten, akivel én kötök szövetsége, és ő velem, én pedig rajta keresztül vagyok veled kapcsolatban. Tehát én soha nem kötök veled kompromisszumot semmiben, én Istennel kötök kompromisszumot, hogy én tudom-e áldozatul odaadni magam akkor is, amikor arról van szó, hogy ki egyen meg a három kolbászból kettőt. Ha én egyet ettem meg azért, hogy a másiknak kettő jusson, az azt jelenti, hogy én tudtam áldozat lenni és nem negatív módon, hanem azért, hogy lássuk, hogyan élem meg én ezt a helyzetet, egy spirituális tapasztalásként, vagy pedig azon nyavalygok, hogy miért jut nekem mindig kevesebb. 

Az az ember kompromisszumképes, aki bármilyen helyzetbe képes belemenni. De nem mindenkinek szól ez, nem kell mindenkiből se pap legyen, se lelkész, se családanya, se misszionárius, de ott, amely területen mozogsz, ott mindenbe bele kell tudnod menni. 

A mai világunk a nominalizmusból indul ki, amikor bárkire bármit rá lehet mondani, nem kell legyen mögötte valóság. De annak az élete mögött van valóság és Isten, aki mer nagyot ugrani a mások számára semmibe. Ki minél jobban ragaszkodik a dolgokhoz, annál inkább status quo-ban él, megállapodásban egymással. 

Bálint Kati: A mesék azt mondják, hogy az út, az életünk, a szolgálat nehéz, a döntést pedig csak akkor tudjuk meghozni, ha tudjuk mit miért áldozunk fel.

Pszichológusként és meseterapeutaként nekem az a meglátásom, hogy az a gond, hogy a modern kori ember sajnos a „miérteket” nem tudja megválaszolni. A mai világban van egy kényszeres önérvényesítés, hihetetlen nagy a stressz, mindenki zaklatott és a saját érdekeit akarja érvényesíteni. Az emberek többsége nagy célokat tűz ki önmagának és ezeket a célokat mindenáron el is akarja érni. De sajnos a dolgok az alapoknál inognak meg. Mert az önfejlesztés, önérvényesítés akkor tud csak működni, ha az ember meg tudja válaszolni azt a kérdést, hogy miért is van ezen a földön, mi is itt valójában a dolga?! A válaszai pedig abba az irányba kellene tereljék, hogy következtetésként ki tudja jelenteni azt, hogy maga az önfejlesztés valójában szolgálatot jelent. Ha valahogy ide el tud jutni, akkor látja csak igazán az útját, ha pedig látja az útját, akkor olyan típusú célokat tud megfogalmazni, amiért már érdemes akár kompromisszumokat is kötni. Mostanság a célok között egy jó állás, egy jó kocsi, egy jó ház, ami megjelenik, és ha ez megvan, akkor fokozni szokták mindezt az emberek. Az újabb célok pedig a még jobb állás, még jobb autó megszerzését jelentik. Mindezek elérhetőek, de csak pillanatnyi boldogságot adnak, hiszen hiányzik belőlük a megelégedettség érzése, ami visszajelzi az embernek azt, hogy tényleg szolgál és a lehető legmegfelelőbben teszi a dolgát. Ha ez nem így van, akkor csak egy végtelen üresség marad az emberben. Ahhoz, hogy ilyen alapvető kérdéseket meg tudjunk válaszolni, igenis kellene egy bölcs rálátás, amit adhat a vallás vagy a tapasztalt öregektől is tanulhatnánk. Én ezért általában a mesékhez szoktam visszanyúlni. A mesékben ugyanis ott él egy „mi”-tudat, amikor az ember a közösségért teszi a dolgát és nem az önös érdek az, ami hajtja. Hatalmas zűrzavar van a mostanság nagyon sok emberben, nem tudja, hogy hol tart az útján, egyáltalán, hogy az útján van-e, hogy milyen döntést miért hoz meg?! Ilyen helyzetekben jól jönnek a mesék. A mese mindig tükör arra, hogy az ember rálásson a saját helyzetére. A szárnyas farkas című mesében, a királyfi a táltos paripáján elérkezik egy hármas útkereszteződéshez. Az útkereszteződésnél meg kell állni és el kell dönteni, hogy melyik irányba fog menni tovább. A mesében minden irányba mutat egy tábla, ami nemcsak jelzi az utat, hanem pontosan el is mondja mi történik a főhőssel, ha az adott irányba halad. Ha jobbra térő utat választja, akkor ő életben marad, de a táltos paripája el fog pusztulni az úton. Ha balra tér, akkor ő fog meghalni, de a lova életben marad, ha pedig előre megy, akkor ezen az úton együtt mennek tovább egészen addig, amíg nem találkoznak a szárnyas farkassal, aki száz darabba fogja őket tépni. A mesék azt mondják, hogy az út, az életünk, a szolgálat nehéz, a döntést pedig csak akkor tudjuk meghozni, ha tudjuk mit miért áldozunk fel. A jó döntéshez már csak azzal kellene tisztában lennünk, hogy maga a táltos paripa mit szimbolizál?! Nos, a táltos paripa magát a lelket jelenti a mesékben. Ezért, ha valaki úgy akarja leélni az életét, hogy a lelkével kapcsolódik össze és szívvel-lélekkel tud szolgálni, akkor nem áldozhatja fel a táltos paripáját, nem köthet paktumot az ördöggel, nem adhatja oda a lelkét senkinek semmiért. Ugyanakkor a másik végletnek sem lehet helye, hiszen amikor akkora önfeláldozást hoz az ember, hogy már a saját biológiai egészségét is kockára teszi, akkor a lelke nélküle nem fogja tudni megtenni azt, amire vállalkozott. Ha együtt halad az úton, a test-lélek jelképes egész állapotában, akkor is benne van a pakliban, hogy széttépheti az a bizonyos szárnyas farkas, de az is ott van, hogy esetleg le is lehet azt az ellenfelet győzni. Talán a dolgunk az lenne, hogy a gyökerekhez vigyük vissza az embereket. Fontos tisztában lenni azzal mindenkinek, hogy mi is a dolga, miért is érdemes élni, mire is teszi fel az életét, mi az, amiben szolgálni tud?! Hiszen ha mer szolgálni, azzal másoknak is adni tud és közben ő is megkapja azt a belső elégtételt, amit úgy hívnak, megelégedettség, mely által számára is visszaigazolódik, hogy igenis a saját útját járja, nem is akárhogyan, és teszi közben azt, amit megtehet önmagáért, az emberekért, a kerek nagy világért.

Pakot Géza SJ: Aki azt mondja, hogy van Isten – Istennek a lényege pedig a végtelenség, többek között –, annak a skálája átlépi a véges világ határait és a kompromisszumképessége is nagyobb lesz. 

Amikor a lelket emlegetjük itt is, akkor a kérdés a filozófiában, hogy nominalista vagy realista lelket emlegetünk. A realista filozófus a nominalista filozófusnak azt a kérdést teszi fel, hogy fontos-e tudnunk azt, hogy ami van, az honnan van. A nominalista filozófus azt mondja, hogy nem fontos, hanem ami van, azzal gazdálkodjunk. A realista pedig azt mondja, hogy ami van az fontos, hogy honnan van, mert ez a válasz minden kérdésre. Mert mihelyt azt mondom, hogy a lélek, az ember egy nagyobb hatalomtól van, akkor a nagyobb hatalommal való kapcsolatomtól függ a miértre adott válasz. Ezért fontos megtanítani a fiataljainkat gondolkodni, hogy odáig el tudnak-e jutni, hogy ezt a kérdést ne unják megválaszolni, fontos-e az, hogy ami van, az honnan van. Nagyon sok ember nem akar erre választ adni és ha erre nem kap választ, akkor egyből ott találja magát a véges világnak a határain belül. Míg az az ember, aki azt mondja, hogy van Isten – Istennek a lényege pedig a végtelenség, többek között –, annak a skálája pedig átlépi a véges világ határait és a kompromisszumképessége is nagyobb lesz. Egy jó humanista is tud áldozatos lenni, csak a mozgásterüket szűkítik le.

Elek Kinga: Én egy olyan közösségnek vagyok a tagja, amiben csak úgy tudok jó kompromisszumokat kötni, ha minden reggel rendbe teszem magam lelkileg. 

Én azt gondolom, hogy nagyon fontos az, hogy mit lát a gyerek otthon. Szeretem a diákjaimat annak ellenére, hogy nagyon sokszor nem értek velük egyet és nagyon nagy vitáim vannak velük. Lehet, hogy ők úgy élik meg, hogy konok a felnőtt, de tudom azt, hogy idővel majd visszatér gondolatban azokhoz a kapcsolatokhoz és a szülő hozzáállása is vissza fog köszönni benne. Ha a szülő jóban van a Jóistennel és lelkileg minden reggel úgy indul a napnak, hogy jóban van a világgal, akkor a gyerekből az vissza fog köszönni. Lehet, hogy nem most, de pár éven belül igen. Szerintem ott van a legnagyobb gond, ha ez a példa nincs meg a gyereknek. Nem kell feltétlenül a szülő legyen ez a személy, lehet egy másik felnőtt, aki képes ennek az egyensúlynak a megteremtésére. Lehet, hogy most idegesíti az a szokás, hogy minden vasárnap elmegyünk a templomba, de szerintem évek múlva vissza fog térni ehhez. De ha csak az a külföldi minta van, akkor tényleg el tud veszni a gyerek. Én egy olyan közösségnek vagyok a tagja, amiben csak úgy tudok jó kompromisszumokat kötni, ha minden reggel rendbe teszem magam lelkileg. Nekem egy nap nem arról szól, hogy felöltözöm és kilépek a házból, egy nap nem indulhat így, előbb kell legalább egy óra ahhoz, hogy kapcsolatba lépj a környezeteddel.