Idén immár második alkalommal rendezték meg a Szamos Diákirodalmi Kör napjait, melynek keretében bemutatták Besenyődi Judit: IllesztgetŐ című verseskötetét. A szerzőt Lakatos-Fleisz Katalin költő, író, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem óraadó tanára kérdezte. Az alábbiakban az ott elhangzottakat közöljük.

— Ahogy olvastam a kötetet, azt vettem észre, hogy habár nagyon sokféle élményanyag kap hangot a kötetben, három ciklusra oszlik, formailag is nagyon változatosak a versek, mégis egy nagyon jólesően egységes hang, egy végig kitartott hang vonul végig a kötetben. Hogyan születik benned a vers? Mi hívja benned életre a verset?

— Nyilván az ember főleg élményekből táplálkozik, de nagyon sokszor mások élményei is nagy hatással vannak — főleg rám. Szerencsére nagyon sokan bíznak bennem annyira, hogy mély beszélgetéseket ejtsenek meg velem, így mások élményei is megjelennek. Igazából nagyon meditatív személy vagyok, vannak nagyon jó óráink az egyetemen, de egy-egy verselemzés fölött, amikor mások verseit elemezzük, elgondolkodom az élet dolgain és tovább viszem. Az is benne van valahol, hogy én láttam egy utat — most itt ülnek előttem a Szamos Diákirodalmi Kör tagjai —, én is voltam annyi idős mint ők, tudom, hogy ők most mivel küzdenek meg, végül is azt akarom nekik megírni, hogy igen, van hova elindulni. Mi lehetne a leghitelesebb, ha nem azokat a verseket is megmutatom nekik, melyeket annyi idős koromban írtam mint most ők. Csak az az egy hangnem lehet hiteles, ha egy tizedikes diák a tizedikes sérelmeket írja meg. Miért lennének kisebbek a tizedikesek fájdalmai mint az idősebbeké? Huszonéves fejjel nem úgy éljük meg a szakításokat vagy más problémákat, mint ahogy azt fiatalabb vagy idősebb korban. Lehet, hogy nem azok a legjobb verseim, melyeket mondjuk tizenegyedikes koromban írtam, de a mai tizenegyedikeseknek az tetszik. Ha nekik ezek a versek mondanak többet mint azok, melyeket most írok, akkor ők miért ne olvashatnák azokat, melyek érzelmileg közelebb állnak hozzájuk?

— Ez akkor azt is jelenti, vagy legalábbis azt értem a szavaidból, hogy amikor a versek írod, akkor a szemed előtt lebeg, nem is az elképzelt-, hanem a konkrét olvasó. Ezek nem csak kicsit terápiás versek, hogy kiírd magadból a téged foglalkoztató, esetleg nyomasztó élményeket. Jól gondolom?

— Igen. Természetesen vannak versek, melyek nagyon konkrét emberekről, élethelyzetekről szólnak. Meglepő az, amiről én azt gondolom, hogy teljesen konkrét, másnak nem mondhat semmit, csak annak, aki ott volt abban a pillanatban amiben én, pont azok a versek azok, amiket bár nem érthet más, úgy ahogy én gondoltam, de nekik teljesen mást mond, mégis tudnak azonosulni vele. Még mindig létezik az oktatási rendszernek az a hibája, hogy meg akarjuk mondani mire gondol a költő. Kit érdekel, hogy mire gondol a költő? Azt kell keresni, mit üzennek számára a versek, és az ő életében az mit jelent.

— Roland Barthes is megírta, hogy a szerző meghalt, nem szabad feltenni azt a kérdést, hogy mire gondolt a költő. Én azt vettem észre a te verseidet olvasva, hogy minél személyesebb vagy, minél jobban mersz kitárulkozni és igyekszel a személyes húrjaidat pengetni, nem marad meg egy partikuláris vonalon, milyen érdekes, hogy ezzel a szerzővel ilyen dolgok történnek, és milyen érdekes egyéniség lehet, hanem azt vettem észre, hogy ezek a versek rólam is szólnak. Ha valahol az ember nagyon személyes mer lenni, akkor az már valami általánossal és közössel is kapcsolódik. Mit gondolsz te erről?

— Mindenképpen először oda csatolnék, hogy amikor látom, hogy valaki a kezébe veszi vagy én megmutatom valakinek bármelyik írásomat, konkrétan érzem a szikét magamon, ahogy végighúzza és megnézi, mi van bennem. Azt mondja a szakirodalom, hogy senki nem ismerheti annyira még a saját testvérét sem, hogy tökéletesen megértse. Van egy olyan elmélet, hogy nem értjük egymást. Ez valóban igaz. Mert nem éltük át ugyanazokat az élményeket és sokszor az utalásaink nem ugyanazt jelentik. Ezért senki nem ért meg tökéletesen senkit. De valahol a nyelvnek vannak olyan szintjei, ahol találkozunk. A földön minden nyelven létezik a tizenegy alapszín megnevezése. Miért ne lehetne az érzések végtelen árnyalatának egy pontja, amin tudunk találkozni akárkivel ezen a világon. Mindannyian éreztük már, hogy szorít az idő, éreztük a szerelmet, a veszteséget. A veszteség nem egy olyan érzés, amit ha kimondok, mindenki tudja mire gondolok. A veszteségnek is vannak fokozatai, mint ahogy a közelségnek is. Valahol ott van az a pont, ami megérintheti az olvasót egy írás, ahol azt az egy árnyalatot sikerül elkapni amit épp az az ember érez, vagy nem tud megfogalmazni, de én ebben segítek neki.

— Meg tudnál fogalmazni egy olyan verset, amiben ez a kapcsolatteremtés különösebben megvalósult?

— Nagyon sok ilyen kapcsolatteremtés van. Általában ezek nem explicitek. Nagyon sokan nem tudják, hogy róluk szólnak azok a versek, amik benne vannak. Talán a Jászvásár egy nagyon erős kapcsolatteremtés nekem. Egyrészt egy régebbi élettel, másrészt egy nagyon erős, mai napig tartó kapcsolattal. Szerintem a legizgalmasabb az a fajta kapcsolatteremtés, amit megfogalmaz az ember, de nem él át. Főleg az első ciklusban próbálom megteremteni, keresem valahol a kisöcsémet ezekben a sorokban. Lehet ezeket a verseket úgy is olvasni, hogy van kisöcsém, de igazából nincsen. Én úgy éreztem végig, hogy megteremtettem magamnak azt a kisöcsit, aki hiányzott, és lehet vele beszélgetni anélkül, hogy tudathasadást szenvednék, hogy látom magam előtt. Beszélgetek valakivel, aki fiatalabb mint én, de a részem lehetne.

— Kosztolányi Dezső mondta valahol, hogy a vágy erősebb és igazabb mint a megvalósulás. Valóban az első ciklusban engem is megfogott Az öcsém versei ciklus. Az is meglepett, hogy nagyon sok regiszteren tudsz játszani. Sokféle hangnemben kipróbálod magad, szerepjátékos maszkokat öltesz fel. Hogyan írtad ezeket a verseket. Mik előzték meg ezeknek a verseknek a megszületését? Sokat töprengtél vagy csak úgy kiömlöttek belőled élményzuhatagként?

— Ez azért érdekes, mert egyáltalán nem volt bennem, amikor nekiálltam a kötet összeállításának, hogy ebből egy ciklus lesz. Én tudattalanul kezdtem el írni az anyaságról, a gyermekről, ahogy a gyermek kiszól a bölcsőből, vagy ahogy egy anya szól a fiához. Egymás után megszületett a három utolsó vers a ciklusból, és akkor jöttem rá, hogy én akarok egy olyan ciklust, hogy Az öcsém versei. Éreztem, hogy ebbe passzolna az anyaság, a fiú, az összes hangnem, amit évekkel ezelőtt írtam meg. Elővettem öt-hat évvel ezelőtt megírt verset és rácsodálkoztam, hogy azóta ez motoszkál bennem, csak nem jött elő. Amikor már kész volt és azt mondtam, hogy majdnem jó, eszembe jutott, hogy mi lenne, ha az öcsém jobb költő lenne mint én? Ez az én kötetem, de ha lenne egy öcsém aki jobban csinálja, én ahhoz, hogy viszonyulnék? Rájöttem, túl mély lenne köztünk a kapcsolat, hogy emiatt haragudnánk egymásra. Kitaláltam, mi lenne, ha az öcsém bőrébe bújnék és megtudhatnám, vajon ő hogy szólna hozzám. Közben arra is gondoltam, ne legyek már olyan egoista, hogy magamnak írjak egy verset, és még dedikáljam is magamnak, de úgy éreztem, hogy ezt a hangot is meg kell szólaltatni a ciklusban.

— A Játékok című ciklusban fedeztem fel ezt a nagyon következetesen végigvitt, megszólító hangnemet: én, te kapcsolatot. Erről Vas Istvánnak az egyik esszéje jutott eszembe, amikor azt mondja: minden vers őse a szerelmes vers. Azt vettem észre, hogy nagyon erős sodrásuk van ezeknek a verseknek, és nem tudtam eldönteni, hogy mennyi ebből maga a megszólító forma, ami ezáltal olyan, mintha egyenesen hozzám szólna, és maguk a megszólaltatott tartalmak. Hogy van ez benned? Előbb a megszólító forma alakul ki és ahhoz kapcsolsz egy élményanyagot, vagy pedig a kettő szinkronban van?

— Korábban, amikor visszanéztem a régebbi szerelmes verseimet, rájöttem, hogy mindentől csöpögtek. Akkor eldöntöttem, hogy így nem akarok szerelemről beszélni. Rettenetesen nehéz hozzányúlni ehhez a témához, mert mindenki írt már szerelmes verset. Szétírták már a szerelem témáját. Gyakran elgondolkodom, hogy tudnék én valami maradandót írni a nagy klasszikusaink után… Rájöttem, úgy kell valakihez beszéljek, hogy ne mondjak többet annál, mint amit ő érthet. Sőt, ne úgy mondjam el, hogy ő megértse, hanem valahol egy dimenzióban találkozzon a kép és a hang, a szavak mögötti érzésvilággal. A kötet utolsó verseit nem is érzem igazán szerelmes versnek, pedig valahol azok. A szerelemnek nem azt a túltengő, erőteljes, mindent felborító hangnemét igyekeztem megfogni. Nyilván vannak személyek, akiről szólnak, akinek írom, de nagyon sokszor nem a saját szerelmeimről szólnak. Van úgy, hogy az ember saját magával nem érez annyi empátiát, hogy ezt nagyon át tudja érezni, nagyon meg tudja írni. Gyakran az az Én–Te két másik személy, azaz Ő meg Ő. Sokszor félremagyarázták például a Prométheusz arca című verset. Az első diákantológiában jelent meg a vers, mellett egy csodálatos rajz, melyen két fa egymásra hajol. Végiggondoltam, lehet másnak ez egy szerelmes vers, nekem nem az. Sokféleképpen lehet beszélni a szerelemről, és sok szó jelenthet szerelmes dolgokat. Egy vitában is meg lehet találni a szerelmet, vagy egy olyan érzésben, amiről nem is gondolnánk. A szeretet ott van minden mögött. Rettenetesen rossz szó a szerelem. Sokkal jobb a szeretet szó. A középkorban a szeretet szó az ellátni igével is azonosult. A szeretet szó azt is jelenti, hogy adok valakinek valamit, ellátom valamivel.

— A szerelem és a szeretet legalább annyira kitalálandó és megteremtendő dolog, mint amennyire adott. Nekem nagyon tetszik a 434 című vers, ahol egy nagyon finoman lebegtetett játékban egy színpadi játék a szerelem. Valami hasonló élményanyagot fedeztem fel a Kopogtatásban is. Akkor is kopogtat az ablakon a szerelmes, amikor már beengeded. Ez egy nagyon eredeti, kitalálandó és megteremtendő oldala a szeretetnek és a szerelemnek. Mit gondolsz erről?

— Ez a köztesség mindig érdekes, mert valahol mindig valami között vagyunk. Nyilván ezeknek is vannak élményei, amikből táplálkoznak, gyakran tényleg arról van szó, hogy amit eljátszunk, az működik, és addig működik, amíg játsszuk, amíg megvannak a játékszabályok és tartjuk magunkat a szabályokhoz. Amint valaki felrúgja a szabályokat, az már nem jó játék. A Kopogtatásban próbáltam megfogni azt, amikor két ember közeledik egymáshoz, de nem értik egymást. Azért rossz ez a kapcsolat, mert nem értik egymást, nem értik egymás gesztusait, jelzéseit. A szerelemnek a kezdeti stádiuma — amikor még csak kóstolgatja egymást a két szerelmes — a legizgalmasabb. Amikor még nem tudjuk, mit akar a másik. Annak minden mozdulatára odafigyel, minden szavát elemzi. Mind a két fél kopogtat, nem lehet tudni, mikor, ki nyit ajtót, és nem tudja egyik fél sem, hogy beléphet-e?

— Nem ejtettünk még szót a kötet címéről, ami nagyon sok értelmű és kreatív. IllesztgetŐ, egy játékos, derűs, egy kicsit gyerekversbe vagy mondókába is illik, az Ő a végén nagy betűvel.

— Kormányos Sándornak van egy ilyen verse, aminek szintén ez a címe, csak kis ő-vel. Ő úgy kezdi, hogy „Egy törött világ darabjait illesztgeti a csendben. A bohóc, aki én vagyok, sírva fakad bennem” — így kezdi a verset. Maga az illesztgetés tényleg arról szól, hogy az emberi lélek nem fogható meg. Nem mondhatjuk el, hogy X személy milyen tulajdonságokkal rendelkezik, és az teljesen őt jeleni majd. Rettenetesen árnyalt egy ember. Nagyon sok minden van benne. Főként a második ciklusban próbáltam megfogni a szétszórtságot. Az emberben, miközben megvannak a szabályok és az erkölcsösség, megvan annak a képzete is, hogy ezeket hogyan rúgjuk fel. Gyakran azok a tulajdonságok, melyek az emberekben összesűrítődnek, egy óriási skála végletei is lehetnek. Amikor ezek a végletek valahol összeütköznek valakivel, meg kell találni, ezeket hogyan lehet összeilleszteni, ki illeszti össze ezeket? Én ebben az Ő-ben láttam valahol az olvasót, mert abban, aki végigolvassa, valahogy összeáll egy kép. Nem rólam, valamiről. A családról, az időről, bármiről. De ki illesztget a legjobban? Az, aki összeillesztett mindannyiunkat, a nagy Ő utalhat a fenti nagy Ő-re is, és utalhat a nagy Ő-re is, aki a Játékok ciklusból jön és összeállítja az egészet és helyrerakja azt, ami maga mellett szétszalad.

— Nyilván nagy út van mögötted. Amíg ez a verseskötet megjelent, sokféle hatások értek, sokat olvastál, megvannak a kedvenc szerzőid. Kik voltak rád a legnagyobb hatással a magyar- vagy a világirodalomból?

— József Attila, Radnóti Miklós, Dsida Jenő, Pilinszky János… Sok negatív visszajelzést kaptam emiatt. Jelenleg Kölcsey Ferenc szerelmi költészetét kutatom. Kölcseynek nagyon jól megszerkesztett versei vannak. Aki nagyon sok Kölcsey-verset olvas, elkezd kötött, megszerkesztett sémákban gondolkodni. Minden szónak megvan a tökéletes helye. Ez nem feltétlenül passzol a mai értelemben vett kortárs irodalomba. Én úgy döntöttem, hogy ha valamilyen életérzés megköveteli a rímet, akkor rímekben kell megírni.

— Néhol felfedeztem a biblikus hangokban az istenes versek legjobb hagyományait. A biblikus hangok egy kicsit rájátszanak és nagyon jót tesznek a verseknek. Hadd idézzek néhány sort a Próba című versből: „Minden héten ez van./ Légiriadó./ Próba./ Azt kérdezed. Honnan fogjuk tudni mikor igazi?” Te tudod, mikor van próba, és mikor van az igazi az élet dolgaiban?

— Az ember mindig próbálja fülön csípni, hogy mikor van a próba és mikor az előadás, de senki sem tudja igazán. Ez benne a legfélelmesebb és a legizgalmasabb is.

— Ejtsünk néhány szót a középső, az Elcsapongás című ciklusról! Jó, hogy a kötet közepén van és a Játékokat lezárja. Nekem ez tűnt a legzaklatottabbnak, mintha keresnéd magad, mintha egy úton lennél, mintha sok mindent kipróbáltál volna. Van a ciklus vége felé egy nagyon jó, nyugvópontra juttató vers, a Hazafutás. „Erdőkön és a Szilágyság vad dombjain át/ kereslek, kutatlak immár semmi másra nem figyelve./ E fák közt akarom megteremteni az új hazát,/ mert száguldó szívemnek csak az lehet eledele”. Te ennek a nagy keresésnek most milyen szakaszában vagy: még keresed a hazát vagy már megtaláltad?

— Ez a keresés is egy köztes lét. Vannak pillanatok, amikor azt érzi az ember, na most megvan. Tudni kell rólam, hogy én vaskalaposan és vastag nyakúan lokálpatrióta vagyok a szó minden értelmében. Szerelmes vagyok Szatmárba. Elkerültem Kolozsvárra, megszoktam és meglepődtem magamon, hogy ezt is tudom szeretni. Ez számomra egy megcsalatásnak tűnik Szatmárral szemben, hogy miért érzem én ott jól magam. Aztán itt van a köztesség, a Szilágyság. Nekem nagyon tetszenek a Szilágyság vad tájai, ahol nincs még minden keretek közé zárva. Ez a megfoghatatlansága, a még nem hegyek, de már-már a dombok mintha Isten leejtette volna a zsebkendőjét. Már-már kezdődik valami, de valami még nem ért véget. Ott vagyunk két nagy dolog között, de nem látjuk, hol van az, ahol meg tudunk nyugodni.

— Végül annyit kérdeznék, hogy újabb tervek vannak, számíthatunk következő kötetre?

— Mindenképpen. Egy ideje novellában gondolkodom. Eddig nem írtam ilyen írásokat, szerettem a nagy monológokat és a drámát. Jó lenne írni nagy monológokból álló novellákat, viszont azt gondolom nagyon nehéz prózát írni, mert meg kell fogni a nyelv nyelviségét, hogy az ne legyen csinált. Egy vers lehet csinált, az a lényege, hogy megszerkesztve, tömören mondjunk el nagy dolgokat. A próza egészen más. Amikor megszólaltatok egy szereplőt, az nem lehet csinált, annak jönnie kell.