A Beszélgetések testről és lélekről legutóbbi részén a meghívott vendégek kedvenc könyvükről, kedvenc olvasmányukról beszéltek, majd az elhangzottakat megvitatták. Részt vett: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató, dr. Tallian Cristian pszichiáter, Bálint Kati meseterapeuta, Pataki Levente református lelkipásztor, Jáger-Péter Mónika magyartanár, tankönyvíró és Elek György publicista, a Szamos folyóirat főszerkesztője.

Elek György Szabó Eszter és B. Szabó Zsolt: Majdnem lopott találkozások című blogregényét elemezte. A történet házasságtöréssel indul, a szereplők a boldogságot keresik.

Szabó Eszter és B. Szabó Zsolt: Majdnem lopott találkozások című blogregényét Szűcs Lászlótól, a kötet egyik szerkesztőjétől kaptam. Hamar elolvastam, hiszen kíváncsi voltam, milyen az a blogregény, amit két személy ír. A kötet olvasásakor egyre több kérdés merült fel bennem. A történet házasságtöréssel indul, a továbbiakban a szereplők célja a boldogságkeresés.  A bejegyzéseket titokban írták, csak ők ketten férhettek hozzá, végül mégis úgy döntöttek, hogy nyilvánosságra hozzák. Tinédzserkorban az ember szereti megmutatni magát, később már meggondolja, mit mutat meg magából. Eszter és Zsolt a boldogságot akarták megmutatni. Azt a boldogságot, melyet a blogregény megírása előtt, az akkori házasságaikban nem találtak meg, egymásra találásuk után igen. Zsolt fiatal házasságban élt, Eszter egy hónapig tartó házasság után kislányával élt egy garzonlakásban. Mindketten magányosnak érezték magukat. Mindketten úgy érezték, hogy az igazi szerelmet elmulasztották, kevés esélyt láttak annak megtalálására. 2019-ben hozták létre a titkos blogot, 2021 januárjától már házasságban élnek. Bár a kötet egyes részeit többször is elolvastam, számtalan kérdés maradt bennem megválaszolatlan, döntéseik egy részét nem értettem. Felvettem a kapcsolatot Eszterrel, megkértem, hogy adjon egy interjút, azonnal rendelkezésemre állt és válaszolt a kérdéseimre. Arra a kérdésre, hogy lehet-e úgy tovább lépni egy házasságtörésből, hogy a cél elérése után ne legyen lelkiismeret-furdalás, így válaszolt: „…én magam mindig abban hittem, hogy a házasságokért, ha már belementünk, akkor meg kell harcolni. Persze a mostani mutatók nem ezt írják alá. Egyre nehezebben lépünk házasságra, vagy egyre meggondolatlanabbul, elkeseredettebben, és ezzel együtt egyre több a válás is. Viszont úgy gondolom, hogy engem az vitt a bizonyosság felé, hogy ez a házasságtörés igazából csak egy bő hónapot tartott. Ha csak néhány héttel tovább húzódott volna, most nem lenne ez a könyv, azt hiszem.” Én azt tartom, hogy minden házasság az égben köttetik, a két fél értelmi és érzelmi intelligenciájától függ az, hogy mit kezdenek az adott lehetőséggel. Eszter azt vallja, hogy „…ez a házasság valahol máshol köttetett, talán nem is tőlünk függött, hanem ennek így kellett lennie.” Egyetért azzal, hogy akik újraházasodnak, ugyanazokat a hibákat követik el mint az első házasságukban. Véleménye szerint a hibák a jellemünkből fakadnak. Minden az empátián múlik, hogy mennyire vesszük figyelembe a másikat. Az is tény, hogy a múltat nem lehet lezárni. A múlt hozzánk tartozik, és ha elengedjük, akkor talán lesz egy tiszta lapunk, de nem fogjuk érteni egy-egy lépésünket. Eszter nem titkolja, hogy ebben a házasságban sokat bántják egymást és magukat, de így csak azok bántják egymást, akik nagyon szeretnek. A legfontosabb az, hogy eldöntötték: együtt maradnak örökre. Hogy írnak-e még blogot, megtudunk-e majd valamit a jelenlegi életükből, még titok, mint ahogy titokban írták a blogregényüket is.

Dr. Tallian Cristianterápiás foglalkozásai alapján arra a következtetésre jutott: ritkán történik meg, hogy valaki a második, harmadik házasságában teljesen megtalálta volna azt, amire vágyott. Mert gyakran ugyanazokba a hibákba esnek, ugyanazokat a viselkedési mintákat használják a későbbi kapcsolatokban is.

A praxisom során én is találkoztam az újra szerelembe esés, az újraházasodás történeteivel. A Majdnem lopott találkozások című blogregény az útkeresésről szól. Én egyetértek azzal, hogy a házasságok valóban az égben köttetnek, ennek van egy spirituális dimenziója, sok mindent bele lehet magyarázni, de úgy érzem, az lényeges elv, hogy egy házasságban harcolni kell azért, hogy megmaradjon a két fél közötti kötelék, az a tűz és szeretet, ami összetartja őket. Úgy gondolom, hogy ezek nélkül nem beszélhetünk házasságról. A fiatalabb házaspárok körében elterjedt jelenség, hogy nagyon könnyen lemondanak a kapcsolati problémák megoldásáról, a végkövetkeztetés az, hogy ha nem kapják meg azt, amire számítottak, akkor tovább lépnek. Azt remélik, hogy egy új párkapcsolatban megtalálják majd. Az én tapasztalatom szerint — az ilyen jellegű terápiás foglalkozásaim alapján — ritkán történik meg, hogy valaki a második, harmadik házasságában teljesen megtalálta volna azt, amire vágyott. Mert gyakran ugyanazokba a hibákba esnek, ugyanazokat a viselkedési mintákat használják a későbbi kapcsolatokban is. Egy kapcsolatban megtalálni a fontos lelki tartalmat, vagy fizikai összhangot, egy folyamatnak a része kell legyen. Minden párkapcsolatban van egy kezdeti fellángolás, ami tart egy ideig, de utána át kell térni egy másik dimenzióra. Ez az a dimenzió, ami egy életre szóló házastársi kapcsolatot jellemez. Ott már a túlfűtött érzelmeknek nem igazán van szerepük, hanem egy átgondolt, egy átszűrt, a társunkat megismerő, benne mindig a jót és az értéket kereső folyamat kell hogy előtérbe kerüljön. Az egymás iránti vonzódás a kezdetekkor ösztönös. Később felfedezzük, hogy a párunknak egy csomó hibája van, nem az az ideális személy, akire a kezdetekkor gondoltunk. Innen kezdődik a közös élet, amikor megkeressük egymásban a jó tulajdonságokat, arra törekszünk, hogy megtaláljuk azt a lelki összhangot, amit annak idején ösztönösen megéreztünk. Igen, a házasság egy munkafolyamat, tenni kell érte, vannak erre jól kitalált és begyakorolt módszerek, hogyan tudjuk megkeresni és megtalálni azokat az értékeket, melyek fontosak a másikban, amelyek elég erősek ahhoz, hogy összekössenek és megmentsék a kapcsolat lényegét. Nem becsületes az, hogy a társunkat lecseréljük mint egy használati tárgyat, mert egy igazi házastársi kapcsolatban sokkal több van annál. Most nem feltétlenül a gyerekre gondolok, nem is a közös vagyonra, hanem arra, hogy valamikor kialakult egy nagyon szoros érzelmi kapcsolat, ami nem volt véletlen. Ezt a kapcsolatot érdemes megmenteni és tovább vinni, megharcolni érte. Természetesen ehhez két ember kell. Sokszor találkozom olyan házaspárral, ahol csak az egyik fél akarja megmenteni a kapcsolatot. Ez nem működik. Ha úgy érzem, hogy valaki nagyon ki akar lépni a kapcsolatból és nincs meg benne a belső indíttatás, hogy valamit tegyen a harmónia helyreállításáért, akkor nagyon kevés esély van a krízishelyzet átvészelésére. Ilyenkor derül ki, hogy a két fél mennyire tud együttműködni és hogyan tudnak együtt dolgozni a közös cél eléréséért. Ha nincs meg mindkettejükben a szándék, akkor a folyamat megbicsaklik és szinte lehetetlen lesz véghez vinni. A terapeutáknak az a feladatuk és hivatásuk, hogy megtalálják és felszínre hozzák azokat az érzéseket, amelyek összetartják a házastársakat. Újra át kell élni — egy kicsit visszapörgetve az idő kerekét — azt, ami egykor összekovácsolta őket, és amiért érdemes visszaállítani a közöttük működő kapcsolatot. Összegezve, nem tudom, hogy megoldás-e az új kapcsolat, az új házasság, a folyamatos keresése annak, amire az ember vágyik. Az én véleményem az, hogy nem. Én annak a híve vagyok, hogy egy kapcsolatot, egy házasságot meg lehet menteni oly módon, hogy azt sok év után is meg lehessen élni örömben mindkét fél számára.

Pataki Leventenem hiszi, hogy tisztünk eldönteni, hogy egyesek miért nem hajlandóak semmit tenni azért, hogy a házasság jól működjön, szerinte a problémát ott kell valahol megfogni, hogy tisztázni kell, amíg az ilyen típusú emberek felnőttek a házasságig, mit kaptak meg az élettől, milyen mintákkal találkoztak.

A házasságkötések előtt elbeszélgetek az ifjú párral, hogy egy kicsit megismerjem őket, a történetüket, ez alkalommal átnézzük együtt az eskü szövegét. Nagyon sokszor az a tapasztalatom, hogy kimondottan csak a szövegre figyelnek, nem próbálják értelmezni. Sokszor a fülembe cseng a református esküvői szertartás szövege, ami véleményem szerint egy elég súlyos esküszöveg. Olyan mondatok vannak benne, hogy: „Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrők, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem egész életemben hűséges gondviselője leszek. Isten engem úgy segítsen.” Ezt így elég nehéz elsorolni, de ha belemegyünk a mélyébe, akkor pont az fogalmazódik meg, hogy mi, emberek az életben semmit sem kapunk készen. Amit egyedül készen kapunk, az a világ, amit Isten megteremtett számunkra. Az az élettér, melybe elhelyezte az első emberpárt. A házasság intézménye se tartozik azok közé a dolgok közé, amit az ember készen kap, amivel együtt kell élni és élvezni a pozitív és negatív oldalát. Nem hiszem, hogy tisztünk eldönteni, hogy egyesek, miért nem hajlandók semmit tenni azért, hogy a házasság jól működjön. Szerintem a problémát ott kell valahol megfogni, hogy tisztázni kell, amíg az ilyen típusú emberek felnőttek a házasságig, mit kaptak meg az élettől, milyen mintákkal találkoztak? Mi az, amit készen kaptak, mi az, amiért nem kellett megharcolni? Mi az, ami természetes volt számukra? Egy házasságban két ember „holtomiglan, holtáiglan” csiszolódik. Nem véletlenül vannak ezek az életfázisok: a hét év, a tizennégy év, a tizennyolc év, ezek a kritikus esztendők. Felnőtt korban is elérkezünk egy olyan szintre egy kapcsolatban, hogy jobban belátunk a kulisszák mögé. Természetesen abban az esetben, ha be akarunk látni. Voltam már olyan helyzetben is, amikor egy idős asszony mesélte el, hogy milyen élete volt a férje mellett. Én voltam az, aki feltettem a kérdést: miért nem vált el? Miért élt hatvan évet úgy, hogy abból ötven pokol volt? Azt válaszolta, hogy amit ő a házassági eskün kimondott és megfogadott, halálosan komolyan vette és betartotta. Ma már nem szokás használt tárgyakat megjavítani. Ha kilyukad a zokni veszünk újat. Így vannak sokan a párkapcsolatokkal is. Visszatérve a házassági eskü szövegére, amikor ennek a mélységeiről kezdünk beszélni, a fiataljaink lapozni akarnak, őket az esküvő előtt nem ez a rész köti le, hanem az, hogy hogyan lesz feldíszítve a terem, mennyibe fog kerülni a zenész, milyen lesz az étel stb. Sokszor úgy érzem, hogy az egyházat egy szolgáltató intézménnyé degradálták. Jó, ha van néhány kép és videó a templomi szertartásról is. Amikor a házasság válságba kerül, keresik, hogy ki hibázott.

Frigy Szabolcsazt látja, nagyon sok olyan házasság van, amikor a házastársak megbeszélik, hogy eddig tartott. A kívülállók, vagy a vallás oldaláról nézve nem értik, hogy miért nem harcolnak együtt. Ez a magyarázó elv nekünk, vagy egy adott értékorientált személynek illogikusnak tűnik, miközben egy mostani fiatalnak abszolút magyarázó elv, hogy két embernek különválnak az útjai.

Két dolgot emelnék ki. Mind a katolikus, mind a protestáns egyházak, de inkább a katolikus szenved attól, hogy az évszázadok meg nem értése a válásokkal szemben most valahol kiütközik. Maga az egyház is meg tudja engedni magának, hogy a válás bizonyos esetekben lehet egy logikus döntés. Sokáig nem engedte meg a katolikus egyház, hogy amikor két ember eldöntötte, hogy összeházasodhat, félrecsúszhatnak a dolgok. A lélektanban van egy érdekes dolog, azt gondoljuk, hogy régen sokkal többet változtunk mint amennyit a jövőben fogunk. Ha ez nem lenne, nem házasodnánk. Azzal a tudattal, hogy legalább annyit fog változni a házastársam mint amennyit addig változott, nem biztos, hogy kötnénk házasságot. A vallás megadta azt, hogy ha rosszul is megy, miért kell mégis együtt maradni. Ez egy adott korban egy magyarázó elve volt a házasságnak, azonban nagyon sok aszimmetrikus helyzetet hozott, főleg abban a viszonyban, hogy tűrni kell akkor is, ha a házasság nem jó. A mostani értékrendszerbe már nem fér bele, hogy tűrni kell mindenáron. Emiatt érzi azt nagyon sok pap és lelkész, hogy sok esetben nem is értjük, hogy egyes házaspárok, miért maradnak együtt. Egy jelenség az, hogy a házasság is hozzátartozik az önmegvalósítás mítoszához. Azért házasodunk, mert azt érezzük, hogy ez valahol a mi fejlődésünket segíti. A modern világnak ez az önbeteljesítés nagy mítosza, és onnantól kezdve, hogy azt érzem, mi már együtt nem tudunk növekedni, már a családterápia sem fér bele. Amikor az 1970-es években kialakult a családterápia, találtunk egy közös dolgot, hogy le kell ülni az asztalhoz beszélni. Amikor valamelyik házastárs úgy gondolja, hogy a másik mellett nem tud fejlődni, semmit sem tud mondani a pszichológia. Az a magyarázó elv, ami miatt összeházasodtunk meggyengült, és az, ami széthúz minket a hétköznapokban, kapott egy olyan narratívát, ami támogatja azt, hogy időről időre azokat a dolgokat, amelyek az önkifejezésünket, a fejlődésünket akadályozzák, azokat hátrahagyjuk. Nem mondhatjuk azt, hogy egy individualista társadalomban ne legyünk individualisták a házasságban. Pont azt éljük meg, hogy az a társadalmi narratíva, ami nagyon individualistává tett bennünket, a társadalmat, hogy fogyasztásközpontúvá tett, ugyanaz begyűrűzik a házasságban, miközben elveszítjük azokat a magyarázó elveket, amit régen mondjuk a vallás adott. Emiatt van az, hogy nagyon sok fiatal házasságban, nem kell a szó szoros értelmében probléma legyen. Nagyon sok olyan házasság van, amikor a házastársak megbeszélik, hogy eddig tartott. A kívülállók, vagy a vallás oldaláról nézve nem értik, hogy miért nem harcolnak együtt. Ez a magyarázó elv nekünk, vagy egy adott értékorientált embernek illogikusnak tűnik, miközben egy mostani fiatalnak abszolút magyarázó elv, hogy két embernek különválnak az útjai. Erre a terapeuta sem tud sokat mondani. A házasság terén is vannak generációs váltások. A mai Z generáció tagjai otthagyják a munkahelyüket, a családot, mert az önbeteljesedésük máshova szólítja. Ebben a világban, melyben ő él, számára egy abszolút logikus következtetés. Más a szociológiai értelmezése a házasságnak most, mint húsz-harminc éve volt.

Jáger-Péter Mónika Visky András: Kitelepítés című könyvére hívta fel a figyelmet.

Azt követően, hogy e beszélgetésre megkaptam a meghívást, hosszasan vacilláltam azon, hogy milyen művet is válasszak. Ugyanis nem tudom azt mondani, hogy van egy kiemelkedő kedvenc irodalmi alkotásom, amely úgymond a többi felett állna, hanem sokkal inkább kedveltekről, legutóbbi kedvencekről, olyanokról tudnék beszélni, amelyek nagyon nagy hatással voltak rám, olvasásuk után még sokáig munkálkodtak bennem, ugyanakkor a világról, az életről, az emberi kapcsolatokról alkotott képemet is meghatározták, átformálták. Ezért is esett Visky András Kitelepítés című művére a választásom, mivel e regény épp egy ilyen alkotás.

A műnek nagyon sok érvényes olvasata, sokrétű üzenete van, épp ebben áll irodalmi, művészi, esztétikai és egyben társadalmi értéke és többlete. Ugyanis a regény olyan egzisztenciális kérdéseket vet fel, amelyek valamilyen formában mindannyiunkat érintenek. Képes oly módon megszólítani a befogadót, hogy azt válaszadásra, valamint további kérdések megfogalmazására ösztönözze.

Az előző témához kapcsolódva először is a család problematikája felől közelíteném meg a művet. A regényben ugyanis egy olyan családmodell jelenik meg (a kitartó és soha meg nem alkuvó hűséges feleség, egyben önfeláldozó és szerető anya; a fizikai távolság ellenére a családot összetartó apa; a szüleiket segítő, az általunk képviselt eszméket elfogadó és azokat követő gyermekek; valamint e család mellett végig kitartó, őket minden körülmények között támogató Nényu), amely úgy vélem minden egyén és huszonegyedik századi család számára példaértékű lehet. E család a teljes otthontalanság, kiszolgáltatottság, megaláztatottság helyzetében mindvégig képes az egymás és Isten iránti szeretetből megtartó erőt meríteni. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően a kitelepítéskor a család birtokában marad a Biblia, amelyből az anya rendszeresen felolvas a gyerekeknek, és e bibliai üzenetből nap mint nap vigasztalást nyerhetnek.

A másik nagyon fontos kérdés, amit a regény felvet, az a szabadság problematikája. A művet olvasva megfogalmazódhat bennünk a kérdés, hogy mit is jelent szabadnak lenni. A család e nehéz életkörülmények között tanúsított magatartásformája épp azt példázza, hogy az emberi léleknek van egy olyan része, amelytől az egyént senki sem foszthatja meg. Létezik ugyanis egy belső szabadság, amelyet senki nem tud elvenni tőlünk. A család soha egyetlen pillanatra sem tagadja meg hitét, világnézetét, eszméit, a megalkuvás lehetősége számukra ismeretlennek bizonyul. Éppen ezért mindvégig képesek önazonosak maradni, és épp ez önazonosság az, ami belső lelki szabadságukat megteremti és táplálja.

Amennyiben a történelmi események felől közelítjük meg a művet, szintén sokatmondóvá válik, ugyanis épp azt mutatja meg, ahogyan ezt az emberek a mindennapokban megélték, arra világít rá, hogy a politikai változások milyen hatással voltak az egyszerű ember életére. Ugyanakkor példát mutat arra, hogy egy élhetetlennek bizonyuló helyzet a hit, remény és a feltétel nélküli szeretet által miként tehető mégis élhetővé.

Nyelvi, szerkezeti megformáltság tekintetében egyrészt kiemelhetjük a mű elbeszélésmódját, annak úgymond „eufemizáló” jellegét, amelynek köszönhetően nagyon sokszor képesek vagyunk a tartalom tragikumán is fölülemelkedni (gondoljunk például a kutya kivégzésének esetére). Az írói eljárás másik zsenialitása a gyermeki nézőpont érvényesítése. A szöveg ugyanakkor mindvégig párbeszédet folytat a Bibliával, kapcsolódási pontokat keres a transzcendencia világával, Istennel, egyrészt azáltal, hogy a történetszövésben állandóan jelen van Isten, az ő megtartó és gondviselő ereje, amelyet a szereplők a legnagyobb létbizonytalanságban is képesek megtalálni. Másrészt pedig a regény szerkezetileg is hasonlít a Bibliára, annak számozott részeire. Emellett nincsenek benne különálló mondatok, mondatzáró írásjelek, csupán számozott gondolatok tagolják a szöveget. Ennek ellenére pár oldal olvasása után képesek vagyunk érzékelni az egyes gondolatok zárását vagy éppen azok kezdetét, és azt vesszük észre, hogy ez az elbeszélői eljárás egyáltalán nem nehezíti meg az olvasást, a szöveg megértését.

Összességében elmondhatjuk tehát, hogy egy történelmi korszak hiteles bemutatása mellett a regény a kitartásról, önfeláldozásról, az egymás iránti és önmagunkhoz való hűségről, az elfogadásról, a szeretetről egyaránt példát nyújt.

Pataki Levente reakciója Visky könyvre

Amikor még marosvécsi lelkipásztor voltam, meghívtuk Visky Andrást a Kitelepítés című könyvének a bemutatójára. A kötet nagyon sokat elárul arról a korszakról, melyben játszódik annak cselekménye. A mai fiatalok számára ez egy mesébe illő történet. Ahol nagyon tudok kötődni ehhez a történethez, ami megtartó erőként ott van mindig a háttérben, ez pedig a Szentírás. Hogyan éli meg a hároméves gyermek, hogy abban a helyzetben és állapotban melyben voltak, a Biblia teljesen ki tudja emelni abból az emberinek nem igazán mondható légkörből, abból a miliőből, amit a könyvben leír. Ma már el sem tudjuk képzelni, hogyan lehet élni a földbe vájt házban, miközben beesik az eső. Mit jelentett az, amikor fáztak, összebújtak, éheztek. Úgy olvasták a Szentírást, hogy közben a hároméves gyerek azt aktualizálta az adott helyzetre. Amikor az egyiptomi fogságból való szabadulás került terítékre, a gyermek látta maga előtt a szabadulást. Hitte, hogy az a történet az ő történetük. Saját szenvedésükként élték meg a választott nép szenvedését. A kötetnek lehetne a címe: Hűség. Olyan érthetetlen hűségről van szó, amit egy tollvonással meg lehetett volna oldani. Visky Ferencnek felajánlották, hogy menjen el. Hagyja el az országot és békén hagyják. Ma már nem érti senki, hogy miért kellett ezt a keserves utat végigjárni.

Pataki levente a Biblia olvasásáról beszélt

Én sosem tudtam a Szentírást úgy olvasni mint egy regényt. Engem egy bibliai ige terelt Isten és a lelkipásztori hivatás felé: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve.” (Máté 11:28). Az Úristen ma is beszél az emberhez, csak az ember nincs mindig abban a lelkiállapotban, hogy ezt hallja. Nekem mindig a legutóbbi szolgálatomon elhangzó ige az utolsó bibliai élményem. Mindig én kell megemésszem az alapigét ahhoz, hogy azt mások számára is fogyaszthatóvá tudjam tenni. A legnagyobb kihívás mindig az, hogyan lehet ezt lehozni a mai élethelyzetbe, hogyan lehet aktualizálni. Ha nem tudom aktualizálni és megmarad egy kétezer éves gyönyörű történet, akkor lehet belőle egy szép előadás, de nem a ma embere számára szóló üzenet. A legutóbbi olvasmányom a 88. zsoltár. A zsoltár imádság, az imádság mögött mindig élethelyzetek vannak. A 88. zsoltárnak nincsen pozitív kicsengése. Utolsó szava a sötétség. Mivel a sötétbe torkollik ez az ima, nem látjuk a fényt. A 13. vers, mintha a Kitelepítésre lenne írva: „Megtudhatják-é a sötétségben a te csodáidat, és igazságodat a feledékenység földjén?” Egy olyan emberi érzést, egy olyan emberi kérdést hoz ide ez a zsoltár is, mint nagyon sokszor a mi alaphelyzeteink. Egy teljesen kilátástalan helyzetben is el tudja mondani: „De én hozzád rimánkodom, Uram, és jó reggel elédbe jut az én imádságom…” El kell gondolkodni azon, hogy mit jelent az ember számára az írás. Sokszor egy mondaton belül olyan súlyos szavak vannak és élethelyzetek kerülnek a felszínre, hogy ha terjedelemben több fejezetet olvasunk el, akkor egyszerűen elsiklik a gondolatunk amellett a mondat vagy kifejezés mellett, mellyel Isten ott, abban az alaphelyzetben meg akar szólítani. Aki a Szentírást hit nélkül olvassa Istent kereső emberként, rátalálhat, de valójában a hit kegyelmi ajándék. A hit egy szemüveg, e nélkül a szemüveg nélkül nem lehet a sorok között olvasni.

Bálint Kati Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok című könyvét nők és férfiak számára is tanulságosnak tartja.

Vannak könyvek, melyeket nem úgy olvasunk, mint egy regényt, hanem segédeszközként használunk, bármikor belelapozgathatunk, bármikor rákereshetünk egy-egy fontos témára és megkapjuk azokat a válaszokat, melyek benne vannak. Én is egy ilyen könyvet hoztam, számomra ez egy olyan segédeszköz, amit nagyon szeretek, sokszor használok. A könyv címe: Farkasokkal futó asszonyok, szerzője: Clarissa Pinkola Estés.

Minden nőben él egy zabolátlan ősi erő, amely összekapcsol minket eredeti, időtlen lényünkkel, azzal a forrással, amelyet a női ösztönök és megérzések, a szenvedélyesség, a kreativitás és a korlátlan tudás jellemez.
A társadalomba való beilleszkedés során azonban többé-kevésbé megszakadt vele a kapcsolatunk, hiszen a civilizáció merev szerepekbe próbál kényszeríteni bennünket és elfedheti előlünk saját lelkünk mélyebb üzeneteit.
Ha már nem találjuk az utat e természetes forrás felé, könnyen a félelmek és szorongások áldozataivá válhatunk. Clarissa Pinkola Estés világhírű könyve képes megtanítani a nőket arra, hogyan lehet helyreállítani a megbomlott egyensúlyt. Utat mutat, hogy újra megtaláljuk a vitalitást és az ősi, korlátlan tudást, amely minden nő szépségének alapja.
Az elemző és mesemondó szerző harmincévnyi kutatás és gyógyító gyakorlat eredményeit osztja meg olvasóival. Népmeséken, tündérmeséken, mítoszokon és álmokon át vezet el az állandó változásban lévő női lélek legbelső életébe. Begyógyítja az érzelmi sebeket és segít újra megtalálni a kapcsolatot belső bölcsességünkkel.
A szerző, aki pszichológus, jungiánus analitikus, mesemondó és -gyűjtő, a denveri C. G. Jung Center igazgatója ezzel a művével hatalmas népszerűségre tett szert. Könyve nemcsak nőknek szól, hanem azoknak a férfiaknak is, akik elég bátrak ahhoz, hogy együtt száguldjanak a farkasokkal futó asszonyokkal. 

A könyv szerzője egy latin-amerikai hölgy, aki gyakorlatilag pszichoterapeuta, jungiánus pszichoanalitikus, egy gyógyító központot vezetője. Nem csak pszichológusnak vallja magát, hanem mesemondónak is „cantadora”-nak nevezi magát, ami azt jelenti, hogy azzal szeretné szolgálni a világot, hogy régi történetek, mesék „lángját” tartja életben. Mindazért, hogy ezen mesék kapaszkodókká tudjanak válni, tudják visszavezetni a nőket egy rég elvesztett archetipális mintához, a bennük élő természeti asszonyhoz, a bennük lévő ősi nőhöz, ami nagyon úgy tűnik, hogy lassan elvész ebben a világban. Úgy fogalmaz, hogy az elcivilizálódó világban elhal maga a lélek. Ehhez egy nagyon jó példa a Majdnem lopott találkozások című könyv. Ott van a történetben az a nő, akihez hasonlókról úgy ír Clarissa Pinkola Estés, hogy kizuhannak a teljesség állapotából, elvesztik az igazi női minőségüket, az esszenciális értékeket, ott maradnak egy mély, sötét veremben, ahol már nem látszik a fény, úgy érzik, hogy ki vannak szolgáltatva, nincs erejük, szorongóak, depressziósakká válnak. Az utóbbi időszakban sajnos, nagyon is felismerhetőek ezek a dolgok, nagyon sok nő messze kerül az igazi női értékektől, megszakad egy bizonyos „fonal”, mégpedig pont az, amely által az anyákról lányaikra kellene szálljanak azok a bizonyos igazi értékek. Hogy egészen mit is jelent igazi nőként, az igazi természeti asszonnyal együttműködni? Ezeket mesékben mutatja be a szerző. Hihetetlenül durva és nagyon erős képek vannak jelen ezekben a mesékben. A valódi történetek, melyek nagyon vissza tudják kapcsolni az embert önmagához. Jelen vannak azok a tényleg sokkoló dolgok, erős szimbólumok, melyek képesek traumatikus, valamikor megélt feszültségeket felszínre hozni, mellyel igenis dolgozni kell. Clarissa Pinkola Estés a farkasokkal hasonlítja össze a nőket. Az archetipális minták mindig ott vannak a szimbólumokban, a mítoszokban, a mesékben. A farkas mint szimbólum nagyon pontosan megmutatja azokat a női minőségeket, melyeket soha egyetlen nőnek sem szabad lenne elveszíteni. Mert a farkasokban jelen van a nagyon finom ráérzés, az, hogy aktív törődéssel vigyáznak a kicsinyeikre, ugyanakkor együtt tudnak működni a falkával, végtelen intuícióval érzik, a szélnek a járásából tudják, honnan jöhet a veszély. Ezt a nők valamikor nagyon is tudták. Ciklikusan összekapcsolódtak a Hold járásával, ismerték, hogyan lehet gyógyítani teákkal, ismerték a gyógynövények erejét. A mi felmenőink nagyon is tudták milyen teát kell főzni, amikor megbetegedett egy családtag. Nem kellett mindig orvoshoz rohanni, mert mindig volt egy bölcs női lélek, aki tudta mit kell tenni, hogy helyreálljon a rend. A mai világban ebből kizuhanunk, elvesznek a női minőségek — a nő az, aki gondoz, táplál, etet, szeret, elringat, megnyugtat —, de manapság csak külső figyelő pozíciókba kerülnek, az anyukák, a szülők, és ezeket a feladatokat átadják szakembereknek. A pszichológusok ma nagyon foglaltak, de ha működne a természet rendje, nem lenne ránk annyira nagy szükség. Jómagam feladatomnak érzem most, hogy segítsem azon nők útját, akik keresik valódi önmagukat. Ezen az úton pedig egy igen jól működő női csoporttal haladva büszkén mondhatom, igenis vannak nők, akik érzik, akarják, szeretnék megélni valódi értékes önmagukat. A Majdnem lopott találkozások történetében is ott van, hogy lehet tovább menni, lehet tovább haladni, de amíg az önmagában lévő igazi nőt nem fedezi fel, addig nem is lesz megoldás. A valódi belső énünk felismeréséhez magán az intuitív felismeréseken keresztül vezet az út. Az intuíció pedig olyan, mint egy belső iránytű. Ezt a mai világban egyre kevesebben merik „használni”. A nők inkább külső tanácsokra hagyatkoznak, a saját döntésüket átadják másnak: a párjuknak, a világnak stb., pedig a valódi válaszokat csak és kizárólag önmagunkban találhatják meg. A belső iránytű bizonyítékaként a kötetben van egy nagyon szép mese. Egy orosz mese, Világszép Vaszilissza története. Arról szól, hogyan lehet erre a bizonyos belső iránytűre rátalálni. A mesében Vaszilissza az édesanyja halálos ágya mellett áll, ám mielőtt meghal az édesanya, a lányának átad egy bábut. Arra kéri, hogy ezt mindig tartsa magánál, és ha bárhova megy, bármilyen kérdés is foglalkoztatja, tegye rá a kezét a bábura, befelé figyeljen és a bábu választ fog neki adni. Az anyja halála után nemsokára a mostoha és a társai kioltják otthonából a tüzet, a lánynak pedig el kell menni a sűrű erdőbe a boszorkányhoz, hogy új tüzet szerezzen. Ez egyáltalán nem egyszerű, mert a boszorkány olyan kérdéseket tesz fel, melyekre nem lehet akármilyen választ adni. Nagyon érdekes a mesének a befejezése. Amikor ugyanis a boszorkány rádöbben, hogy a lány válaszai belső intuíciós úton érkeznek, amit a lány nincs honnan tudjon, akkor a Baba Jaga a lányt tűzzel együtt kidobja, és azt mondja, nincs mit keressen a házában a fény.

Nos, erre a precíz iránytűre igenis minden nőnek szüksége van, hiszen a belső bölcsesség hangja ez, mely által a nők meg tudják élni igazi minőségi önmagukat, általa valódi szerető anyákká, bölcs segítőkké, társukat odaadóan szerető nőkké tudnak válni, hiszen pontosan erre teremtett minket nőket a fennvaló.

Frigy Szabolcs Byung-Chul Han: A rítus eltűnése című  könyvéről beszélt.

Byung-Chul Han Németországban élő, dél-koreai származású filozófus számos kiváló könyv szerzője. Jellemző rá, hogy terjedelemben a megszokott publikációknál rövidebb, több esszéből áll össze. De könyveinek minden mondata átgondolt, mélyen szántó. Életmódja tükrözi azokat a gondolatokat, amiket a könyveiben megfogalmaz… Ritkán utazik, kertjében szemléli a körülötte lévő életteret, okostelefonját többnyire csak arra használja, hogy növényeket és pillangókat, madarakat azonosítson be vele. Ritkán jár előadásokat tartani.

A legutóbbi könyvében a rítusok eltűnését énekli meg…

„A rítusok szimbolikus cselekvések. Egy közösség alapjául szolgáló értékeket és szabályokat hagyományoznak tovább és jelenítenek meg. Kommunikáció nélküli közösséget hoznak létre, miközben ma a közösség nélküli kommunikáció az uralkodó. A rítus nélkülözhetetlen eleme a szimbolikus észlelés.”

A rítus eltűnésében arról ír, hogy miközben egyik információtól a másikig, egyik élménytől a másikig, egyik céltól a másikig sietünk, soha nem jutunk nyugvópontra. Állandó teljesítmény- és kommunikációs kényszerben vagyunk, miközben atomjaira hullott körülöttünk a társadalom. Hiányoznak a közösségeket megalapozó szertartások, szimbólumok, amelyek „belakhatóvá tennék” a világot.

Byung-Chul Han szerint […] „a rítusokat a belakás szimbolikus technikáiként határozhatjuk meg. A világban-létet otthon-létté változtatják. […] Azt teszik az időben, amit egy lakás a térben.”

Amikor rítusaink vannak, ünnepről ünnepre, évfordulóról évfordulóra haladunk és az idő olyan, mint egy építmény. Viszont manapság az idő olyan, mint egy „kiszámíthatatlan folyó”. „Pontszerű jelek puszta sorozata”, megállás nélkül folyik és árad.

A rohanó idő viszont nem lakható. A rítusok tudják stabilizálni az életet, otthonossá tenni a létezést azonosságuk, ismétlődésük révén. Ebben az olvasatban a depresszió épp ennek a létidegenség érzésének a patológiás tünete.

Az udvariassággal kapcsolatban azt mondja, hogy „bár szüntelenül és megállíthatatlanul moralizálunk, mégis eldurvul a társadalmunk”. Ez azért is van, mert rítusok hiányában „a közösségi érzések egyre ritkábbak. Ehelyett futó indulatok és érzelmek uralkodnak az önmagában elszigetelt egyén állapotaiként. A digitális kommunikációt túlnyomórészt indulatok irányítják.”

Manapság általában nem tárgyakat állítunk elő, hanem önmagunkat termeljük. A teljesítményt az különbözteti meg a munkától, hogy előbbi önmagunkra vonatkozik.

„Önként kizsákmányoljuk magunkat abban a hiszemben, hogy megvalósítjuk önmagunkat.” Erre a Kiégés társadalma című könyvében részletesen kitér.

Mindenki a magáét harsogja, a lájkok, az ismerősök, a követők pedig csak az ént visszhangozzák, bezárnak egy visszhang-kamrába, ahol nincs igazi találkozás más emberek véleményével. A kollektív narcizmus állapotában vagyunk, mondja Han.

„Az az élet, amely az egészség, optimalizálás és teljesítmény diktátumának van alávetve, a túlélésre hasonlít. Hiányzik belőle minden csillogás, minden szuverenitás, minden intenzitás.”

Az író szerint az intenzitást extenzitásra, terjeszkedésre cseréltük. A figyelmünk vízszintes és felületes, újabb és újabb ingereket, élményeket habzsolunk. A szimbolikus észlelést felváltotta a sorozatészlelés, a neoliberális rendszer ugyanis „a sorozatalkatot erősíti”: mindig van update, mindig van következő rész, újabb fogyasztani való. De nincs lezárás, nincs elmélyülés.

„A mély figyelmet mint kulturális technikát éppen a rituális és vallásos gyakorlat fejleszti ki. A religio nem véletlenül származik a relegere, odafigyelni szóból.”

Tulajdonképpen az ismétlés a rítus lényegi vonása, ez az, ami stabilizálja, mélyíti a figyelmet.

A folyamatos termelés nem engedi a lezárást: sem az észlelésünknek (lásd sorozatalkat, állandó fogyasztás), sem az életünk egyes korszakainak. Pedig a rítusok egyik funkciója éppen az lenne, hogy „az élet lényeges átmeneteinek formát adjanak”.

Ezen mérföldkövek nélkül végigcsúszunk az életen, „megöregszünk anélkül, hogy öregekké válnánk. Vagy infantilis fogyasztók maradunk, akik soha nem fognak felnőni.”

„A munkának van kezdete és vége. A teljesítménynek ezzel szemben se eleje, se vége.”

Amint kipipáltunk valamit, jön a következő feladat, állandóan agyalunk, tulajdonképpen a pihenés is csak felkészülés a következő teendőre. A mai termeléskényszer Han szerint eltünteti a szent nyugalmat, ami az ünnep lényeges része lenne.

Az elidőzés, a csend, a közös hallgatás, az, hogy az élet végre önmagára vonatkozzon, ne egy külső célnak legyen alárendelve. Elvégre a teremtést is az teszi teljessé, hogy isten a hetedik napon megpihen.

„Vissza kell szerezni a szemlélődő nyugalmat. Ha az életet egészen megfosztják a szemlélődés elemétől, az ember saját tevékenységébe fullad”.

Byung-Chul Han azt hangsúlyozza, hogy az életünk akkor nyeri vissza játékosságát, ha önmagára vonatkozik ahelyett, hogy külső, általában teljesítménycéloknak rendelnénk alá.