Háborús események Kálmándon

Az okiratokban 1335-ben említik a falu plébániatemplomát. A reformáció idején Kálmánd lakosai reformátusok lettek. A betelepített svábok számára gróf Károlyi Anna 1753-ban visszavette a középkorban épült templomot, amelyet Szent Anna tiszteletére szenteltek fel. 1862-ben tűzvész pusztította a községet, a templom is leégett. Az új templom Ybl Miklós tervei szerint készült – 1866-ban szentelte fel Kellermann Ferenc, az előzőhöz hasonlóan Szent Anna tiszteletére. A XIX. század folyamán a község szépen fejlődött. 1810-ben Szirmai Antal így ír róla: „Lakosai mind katolikus svábok, szorgalmas földművesek, a mezőn az asszonyok éppúgy kaszálnak és elvégeznek minden munkát, akárcsak a férfiak. (…) Határa jó feketeföld, megterem rajta minden, különösen a dohány. Gazdáinak szép lovai és tehenei vannak és jó széna terem a földeken.”

Jeles embereket adott a falu az egyháznak és a tudományos életnek. Itt született Boldog Scheffler János püspök, vértanú[1], dr. Láng Ferenc[2]pap, helytörténész, Joseph Solomayer[3] orvosprofesszor.

2004. december 5-én avatták fel a falu szülöttjének, Isten szolgája dr. Scheffler János vértanú püspöknek a templomkertbe elhelyezett szobrát, Vida Zoltán szobrászművész alkotását.

Térjünk vissza eredeti témánkhoz a második világháború történéseihez. Arra gondolva, hogy az utókor számára legalább tanulságok levonására maradjon lehetőség, a bombázást követő évben, 1945. május 25-én dr. Scheffler János püspök kiadta 648. számú püspöki körlevelét, melyben felszólította a hatósága alá tartozó plébániák vezetőit, hogy számoljanak be a helyi háborús eseményekről. Célja az volt, hogy a bombázás nyomainak eltakarításán túl maradjon szemtanúk által írott nyoma az egyházmegyéjében történt háborús eseményeknek.

Lőrincz János[4] lelkész jelentése a Kálmándon történt háborús eseményekről

„A kegyetlen és embertelen háború véres és szennyes hullámai 1944. szeptember 2-án érték el Kálmánd községének a határát, amikor 7 darab 600 kg-os robbanó bomba esett a szántóföldekre. Igaz, a bombák nem tettek emberéletben kárt, de ettől kezdve a község érezte, hogy a bombázások őt is érhetik, és így valahányszor felzúgtak a légiveszélyt jelentő szirénák – illetve a harangok – a falu megfélemledve menekült a kertek alatt felállított óvóhelyekre.

A bombatámadásokkal egy időben megjelentek Nagykároly utcáin a székely és szász menekültek szomorú csapatai, amelyek aztán szeptember első napjaitól egészen az októberi megszállásig éjjel-nappal, esőben, sárban meneteltek Mátészalka felé.

Településünk az egyik Romániában szétvert német hadtest gyűjtőhelye lett. (…) Szeptember 14-én egy repülős ezredet szállásoltak be hozzánk, amely számára Börvely község erdeje mellett alakítottak ki repülőteret. Az itt szolgálatot teljesítő német pilóták (…) szeptember végéig maradtak.

A plébánián a pince volt átalakítva óvóhelyül, ahová igen sokan, 40–50-en összegyűltek egy-egy légiveszély alkalmával. Szívesen jöttek, mert a komolyabb légiveszélyek, Szatmár, Debrecen bombázása alkalmával általános feloldozást kaptak, és így itt biztonságosabban érezték magukat.

Szatmár városának 1944. szeptember 16-án történt borzalmas bombázása óta a bombázások nemcsak félelemmel, de nagy szomorúsággal is töltötték el a falu lakosságát. Hiszen ezt a várost úgy tekintette ez a falu, mint az ő lelki otthonát, melynek Kálváriája, Zárdája, Szemináriuma és Püspöki Palotája e községnek féltett, drága kincse volt. Mindjárt a bombázás után többen átmentek Szatmárra és borzadva látták azt a pusztítást, melyet ez a bombázás elsősorban a város szívében tett. Ettől fogva valahányszor megjelentek Szatmár felett a fénylő gyertyák, melyek egész Kálmándig világítottak, az emberek remegve vették kezükbe a rózsafüzért és imádkoztak a szegény városért.

Kálmánd községe kiesett a háború útjának közvetlen forgatagából, de azért e falun is rengeteg ember – katona és civil – ment át, mivel a csanálosi út nem bírta az óriási forgalmat lebonyolítani. A székely menekültek közül többen egy-két hétig itt maradtak a faluban, így a plébánián lakott két székely plébános, Balázs Dezső és Faragó Ferenc, akik szeptember végén menekültek tovább.

Nagyobb számú német katonaság csak szeptember első napjaiban érkezett a faluba, egy őrnagy vezetése alatt. A falu gyűjtőhelye lett az egyik Romániában szétvert német hadtestnek. Egy-egy udvar egész századok gyülekező helye volt, de egy-egy századból csak egy-két ember került össze. Szeptember 14-én egy repülőezredet szállásoltak be a községbe, amelyiknek repülőterét Börvely község erdeje mellett állították fel. Szeptember végéig voltak itt ezek a német katonák, akiknek viselkedésük ellen a legkisebb panasz nem merült fel.

Szeptember 23-án vitték el a leventéket, kb. 35 fiút[5], akik aztán következő év szeptemberére kerültek haza. Október első hetében mind jobban közeledett a front, 10-étől már erősen hallatszott az ágyúzás. A német-magyar gyalogság és tüzérség szakadatlanul menetelt Nagykároly utcáin. Október 22-én már lőtték Nagykárolyt. Ugyanezen nap estéjén a németek felgyújtották az állomást[6], a papírgyárat, az olajgyárat, melyeknek lángja kísérteties fénybe borította az őszi éjszakákat.

Október 25-én reggel 6 órakor vonult át a községen az utolsó német katonaság, egy lovas tüzérüteg, hat ágyúval.

Október 25-én, tehát, ugyanezen nap reggelén fél hét órakor zúgott végig a falu fölött az első nekünk szánt gránát, mely azonban az ún. Széketelepre esett, ahol 2 embert megölt. Nemsokára utána lecsapott a második, a templomtól körülbelül 40 méterre, Láng György kertjébe, mely azonban Istennek hála sem a templomban, sem a faluban nem tett kárt. Még 3 gránát esett a falura, illetve a határába, de ezek se tettek sem emberéletben, sem házakban kárt.

Reggel 8 órakor jelent meg az első román járőr a községben. Jelentették, hogy egy fél órán belül egy őrnagy vezetése alatt megérkezik az első megszálló csapat és kihívták a község elöljáróságát, hogy fogadják őket. A bíró, a plébános, a kántortanító és egy-két esküdt fogadta a román katonákat, őszinte örömmel, hiszen ez a katonaság nem volt előtte idegen.

Aztán megkezdődött a katonaság átvonulása, mely 8 teljes napon tartott, melynek eredménye az lett, hogy a faluban 220 lóból mindössze 20 maradt meg. Október 27-én a román főhadiszállás érkezett a faluba és ekkor megszűnt az átvonulás s a velejáró kellemetlenségek, és 10 napig a faluban csend volt.

A csendet csak az zavarta meg, hogy az összes frontról hazajött katonát összefogdosták (összesen 49 embert) és elvitték előbb Csanálosra, később a hírhedt földvári táborba, ahol igen szomorú napokat éltek át, 4 közülük meg is halt. A 49 közül különben 32 még Csanálosról megszökött, így csak 17 került Földvárra, akik közül aztán életben maradt 13 (1945 április havában kerültek haza).

November 3-án ment tovább a főhadiszállás, ám ekkor Gavrilescu tábornok vezetésével úgynevezett utánpótlási főhadiszállás érkezett a faluba, amelyik 6 hétig, december első napjáig maradt. E két hadiszállásnak köszönheti a közösség, hogy megmenekült minden nagyobb anyagi és erkölcsi kártól, úgyhogy a község egész kis menedékhelye lett a szomszédos Csanálos és Vállaj község leányainak, akik közül többen a faluba költöztek.

Amikor a második hadiszállás is elment, a község 10 napig katonaság nélkül maradt, mely idő alatt sokat szenvedett az ún. kóborló katonáktól, akik éjjel-nappal be-bejöttek a községbe, itt raboltak, az emberekkel gorombáskodtak, az asszonynéppel szemtelenkedtek. Istennek hála, a község e napokat is minden nagyobb baj nélkül vészelte át.

December 15-én egy őrnagy vezetésével 130 altisztből álló csendőrszázad vonult be hozzánk, ami által a község ismét megszabadult a kóborló katonák garázdálkodásaitól. Karácsony másodnapján újabb szakasz katona érkezett. Nagyon rendesen viselkedtek, ennek ellenére mindenki tudta: ezek emberekért jöttek.

Január 3-án összeszedték a falu munkabíró lakóit, a férfiakat 18-tól 45-ig, a nőket 18-tól 30 éves korig, szám szerint 230 embert. Mégpedig 100 családos férfit, 42 fiút, 78 lányt és 10 asszonyt. Január 12-én tették őket marhavagonba, és vitték Jasin (Jászvásár) át Oroszországba.”

Lőrincz János lelkész

Deportálások

1944 őszén a visszavonuló magyar hadsereg katonái, amikor szülőföldjükre értek, nem mentek tovább a sereggel, itthon maradtak. Voltak esetek, amikor maguk a tisztek bátorították katonáikat a helyben maradásra, vagy a seregtől való leszakadásra, de sok volt a katonaszökevény is. Szatmár megye városaiban és falvaiban jelentős volt az itthon maradók és a szökevény katonák száma. Az augusztustól folyamatosan érkező román hadsereg katonaszökevényeknek nyilvánította a magyar férfiakat, de látszólagos nagylelkűséget mutatott velük szemben. A román katonaság dodonai szövegének értelmét csak sejtették, de igazából nem értették az érintettek. Jóhiszeműen, mint törvénytisztelő polgárok jelentkeztek a román hatóság felszólítására. A községházáról „Gózner Jenőék csűrébe gyűjtötték őket”[7]Többek között a Kálmándon elfogott magyar férfiakat toronyiránt Csanálosra parancsolták, ahol néhány csűrben gyűjtőtábort szerveztek. Könnyű volt az embereket összeszedni, ugyanis azt rendelte el a hatalom, hogy adják le a katonai felszereléseiket, aztán az ígéret szerint Zilahra[8] mennek és ott érvényes személyi iratokat kapnak, nem kell rettegjenek a román hatóságoktól.

Sorozatunk előző részeiben már a leírt úton Barcaföldvárra, a hírhedt haláltáborba hajtották és szállították a becsapott férfiakat. A kálmándiak közül Barcaföldvárról 5 személyt tovább vittek a Szovjetunióba kényszermunkára. A barcaföldvári deportáltak életébe enged bepillantani az alábbi két visszaemlékezés:

„A tábort három sor szögesdrót-kerítés vette körül, kb. százméterenként géppuskaállást alakítottak ki a magasban. Éjszaka nem volt szabad kimenni, a szükségünket az ajtó mellé helyezett malteros (habarcs) ládába végezhettük. Én hamar megkaptam a tífuszt, és sokáig betegeskedtem.”[9]

„Eleinte a hátunkon cipeltük a hullákat, később adtak egy hordágyat, akkor már ketten cipeltünk egy tetemet. Halott-hordónak lenni jó volt, mert ötször kaptunk enni naponta, hogy az erőnk megmaradjon. Igaz, oda, ahol a ragályos betegek is feküdtek, csak mi mentünk be, a halottak után. (…)  Ez addig tartott így, amíg oda nem került egy orvosnő, aki fertőtlenítette a sok tetves embert” – meséli Boros Ernőnek az egyik túlélő.[10]

1945. január 3-án volt a második deportálás, ezúttal a Szovjetunióba úgynevezett málenkij robotra. „A kálmándi harang végig zúgott, amíg Károly felé haladtunk. A városba érve a magyar himnuszt, és szent énekeket énekeltünk. Aki látott, hallott bennünket sírva fakadt” – mesélte Bauerné Czubler Margit Boros Ernőnek.

„Mióta elvitték őket, a falu félig kihalt. Szülők gyermek nélkül, 5–6 gyermekes szegény családok fenntartó nélkül maradtak. A falu a bánat és a könnyek tanyája lett. És az imádságé. (…) Az egész deportálásban a legszomorúbb és legfájdalmasabb az volt, hogy az elvittekről őszig nem tudtak semmit.”[11] (vagyis januártól októberig)

A deportálástörténetekből általában kimaradnak az otthonmaradt asszonyok, a Pénelopék, akik a távolban lévő férjüket hűségesen várják és szövik a munkásmindennapok végtelen vásznát. Mások félárva gyermekeikkel körülvéve a legkisebbtől a legnagyobbig dolgoznak és dolgoznak a mindennapiért.

Térjünk vissza a deportáltakhoz. A barakkokban, ahová a deportáltakat elszállásolták, nem volt fűtés. Az ablakok üvegei betörve, a szél szabadon száguldott deszkákon alvó rabok között. Fűrésztelepre, kőbányába, szénbányába, építkezésekhez, kolhozban, rakodásra fogták be a deportáltakat.

„Mire beköszöntött az ősz mezítlábasan, rövidnadrágban, kiskabátban és egy olyan ingben jártam dolgozni, amelynek csak a gallérja és egy ujja maradt meg a többi része leszakadt. Leesett az első hó és én reggel mezítláb mentem sorakozóra” – írja Schlachter István.

Az újabb kutatásokból kiderül, hogy 1945. január 3-án nem 230, hanem 238 férfit és nőt deportáltak a Szovjetunóba. „Ezekből 38-an már nem tértek vissza, megfagytak vagy éhen haltak orosz földön. Az utolsó csoport 1949-ben tért haza.”[12]

Éhség, ehetetlen ételek, fagy, hőség, kimerültség, tetű, poloska, hastífusz, kegyetlen testi kínok, de a lélek is szenvedett a szeretethiánytól és a szűnni nem akaró honvágytól. A kiszolgáltatott ember gyógyszert keres fájdalmának csillapítására. A testi éhséget lehetetlen volt kielégíteni a lágerkörülmények között. A lélek azonban szabad volt a lágerben is, a léleknek még jutott némi hazai, elsősorban egyházi énekek, a hazulról hozott fényképek, versek, nóták, imák, néha-néha egy-egy levél hazulról. Mindezek az éltető erők nagyon sokat segítetek a túlélésben. Sokan köszönhették életüket a hazulról hozott és soha el nem vehető lelki-szellemi értékeknek, ami azt bizonyítja, hogy a kultúra erős védővár a magára hagyott lélek elpusztításával szemben.

[1]Dr. Scheffler János 1887. október 29-én született Kálmándon. Elemi iskoláit odahaza, a középiskoláit pedig a szatmári Királyi Katolikus Főgimnáziumban végezte. Bölcseleti tanulmányait Szatmárnémetiben kezdte majd Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetem hittudományi karán végezte. Dr. Boromisza Tibor püspök 1910. július 6-án pappá szentelte. Rómába a Gergely-egyetem jogi karán 1912-ben jogi doktorrá avatták. Továbbtanult. 1915-ben a Pázmány Péter Egyetemen teológiai doktorrá avatták. A szatmári Királyi Katolikus Főgimnázium igazgatója, aztán Nagymajtény plébános, közben Szatmáron a Papnevelő Intézetben kánonjogot tanít. A teológia Nagyváradra került, ő is a körösparti Párizsba költözött. Miután Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, a magyar kormány 1940 őszén őt nevezte ki a kolozsvári egyetem egyházjogi tanárának. Pár nappal későbben pedig (1940. október 24) – irodalmi és tudományos tevékenysége elismeréseként – Corvin-díjjal tűntette ki. 1942. március 26-án kinevezték szatmári püspöknek, pár nappal későbben pedig a megüresedett nagyváradi egyházmegye apostoli kormányzójának. 1948. szeptember 17-ig vezette egyházmegyéjét. Ekkor a kommunista román kormány erőszakkal nyugdíjba helyezte, majd 1950. május 23-án Körösbányára száműzte. 1952. március 11-én letartóztatták, és a Bukarest melletti Jilavara szállították, hogy egy koncepciós kirakatperbe elítéljék. Ettől mentette meg őt 1952. december 6-án bekövetkező halála. Holttestét 1965 őszén hazahozták. Boldoggá avatása 2011-ben volt. (Készült: Tempfli – Sipos: A szatmári római katolikus egyházmegye író papjai, Otthonom Szatmár megye 10/2000)

[2]Dr. Láng Ferenc (Kálmánd, 1889–Krasznabéltek 1951) pap, helytörténész. Középiskolai és teológiai tanulmányait Szatmárnémetiben végezte. 1913. július 2-án dr. Boromisza Tibor püspök szentelte pappá. 1918-ban főpásztora Budapestre küldte, hogy befejezze bölcseleti tanulmányait. 1920-tól a szatmári katolikus leánygimnáziumban, 1940-től a katolikus fiúgimnáziumban tanított. 1924-ben bölcseleti doktorátust szerzett. Társadalmi, bölcseleti, történelmi tárgyú cikkei és értekezései a Szamos és az Északnyugati Újság hasábjain jelentek meg, vallási tárgyú beszédeit a Hildegárda c. lap közölte. Megírta a szatmárnémeti ferences plébánia (Hildegárda, Szatmár 1930), valamint a szatmári Jótékony Nőegylet történetét (Egy darab Szatmár múltjából. Szatmár, 1932). 1932-ben székesegyházi hitszónok. 1939-ben Fiedler István püspök Krasznabéltekre helyezte. (Készült: Tempfli – Sipos: A szatmári római katolikus egyházmegye író papjai, Otthonom Szatmár megye 10/2000)

[3] Dr. Joseph Solomayer 1922-ben paraszt családban született Kálmándon. Tanulmányai Nagykárolyban a német iskolában kezdte. 1941-ben Debrecenben a Tisza István Tudományegyetem orvosi fakultásának hallgatója. Tanulmányait Grazban fejezte be, orvosi pályáját itt kezdte. 1951-ben Amerikába költözött, Clevelandben telepedett le.A Joe klinikai professzorként dolgozott a NE Ohio Egyetem Orvostudományi Karán, majd 23 évig a General Motors Terex részlegének orvos-igazgatójaként szolgált. A rendszerváltás után Kálmándon alapítványt hozott létre egészségügyi, iskolaügyi, művelődési és tudományos munkák támogatására. 2005-ben létrehozta Kálmándon a „Dr. dr. Joseph és dr. Traute Solomayer Lelkipásztori és Közösségi Ház” Dr. Joseph Solomayer 2010-ben hunyt el.

[4] Lőrincz János (Nagykároly, 1900–Kálmánd, 1964). Segédlelkész: Tiszaújlak, Beregszász, Tiba, 1924. Ungszenna, Dobóruszka, Szinérváralja, Nagybánya. 1929-ben hittanár Szatmáron, 1936-ban ideiglenes teológiai tanár a szatmári papnevelő intézetben. Plébános: Kálmándon. (Készült: Tempfli – Sipos: A szatmári római katolikus egyházmegye író papjai, Otthonom Szatmár megye 10/2000)

[5] Közülük csak 30-an tértek haza, öten eltűntek vagy meghaltak.

[6] A nagykárolyi állomást és az olajgyárat 1944. szeptember 1-jén az amerikai bombázók verték széjjel.

[7] Boros Ernő: Mindennap eljött a halál, Otthonom Szatmár megye 15/2002

[8] Román időben Nagykárolyt Szilágy megyéhez csatolták, melynek központja Zilah volt.

[9]Boros Ernő: Mindennap eljött a halál, Otthonom Szatmár megye 15, Szatmárnémeti 2002

[10] Boros Ernő: Mindennap eljött a halál, Otthonom Szatmár megye 15, Szatmárnémeti 2002

[11] Írja Lőrincz János plébános a Historia Domusban.

[12] Merli Rezső: Harminckét település története, Otthonom Szatmár megye 16, Szatmárnémeti 2002