A Németiben történt háborús eseményekről szóló jelentés felidézése előtt tegyünk egy rövid történelmi sétát Szatmárnémetinek a Németi városrészében.

Németiben már a XIII. században (1219-ben) volt plébánia[1]. A XIX. századig, a Szamos szomszédságában lévő Németi lápos, mocsaras, nehezen megközelíthető terület volt. A legyőzhetetlennek tűnő természeti adottságok ellenére 1241-ben a tatároknak mégis sikerült elpusztítaniuk. A történelem folyamán tragédiák sorát élte meg a város. Felgyújtotta Balassi Menyhért (1562), a török, az osztrák (1703). Az élet azonban mindig visszatért. Sok évszázad tapasztalatát összefoglalva Németiről elmondhatjuk, hogy a hamvaiból többször életre kelt város.

A Németiben működő szellemi és lelki életről tanúskodik, hogy férfi és női Domonkos kolostora is volt ott, amely iskolát is működtetett. Itt tanult Bakócz Tamás bíboros, esztergomi érsek (Erdőd, 1442 – Esztergom, 1521.) és testvére. Németi népének felemelkedéséért ferences szerzetesek is dolgoztak, de csak 1556-ig, amikor a Somlyai Báthoriak tönkretették a kolostort.

A 16. században a plébániatemplomot átvették a reformátusok. A 18. század folyamán patics templomot építettek. Az új református templomot 1802-ben szentelték fel.

A református egyház történetében is fontos szerepet tölt be Németi, ugyanis itt tartották 1646-ban a magyar református egyház nemzeti zsinatát. Tényként említi Bura László, hogy „(…) a 17. század második felére Németiben katolikus vallását megőrzött család nem élt.”[2]

Nagyvárad 1660-ban török kézre került. A megriadt váradi lakosság menekülőre fogta, így érkeztek görögkatolikus vallásúak is Németibe. Két alkalommal építettek fatemplomot, aztán 1757-ben elkészült az első kőépület, amit 1900-ban Fogarassy Sándor mérnök tervei szerint építettek át. Az István téri görögkatolikus templomban magyar nyelven folytak és folynak ma is az istentiszteletek.

1712-ben a két város, Szatmár és Németi vezetése az egyesülésről döntött és 1715-ben hivatalosan is megszületett Szatmárnémeti.

Németiben az új római katolikus templomot Boromisza Tibor püspök szenteltet fel 1906-ban, Szent János apostol tiszteletére[3]. A középkori plébánia megszüntetése után 1913-ban Boromisza Tibor püspök létrehozta Szatmárnémeti 2. számú plébániáját.

A Szent János templom felépítése után ugorjunk az időben 31 évet. A Vörös Hadsereg gépei Szatmárnémetiben 1944-ben, már augusztusban is le-leszórtak néhány bombát, de ezek nem okoztak jelentős károkat.

Ezekben a hetekben a visszavonuló német és magyar katonaság lepte el Szatmár megyét. Amint azt már sorozatunk előző részeiben említettük, 1944. március 19-én Magyarország fasiszta uralom alá került, vagyis az ország elveszítette függetlenségét. Ez a megszállás hozza magával a zsidók, a cigányok, a politikai foglyok, a homoszexuálisok deportálását.

1944. március 19-től Szatmárnémetiben állandó fegyveres katonai őrjárat volt. A bevezető utakon, a vasútállomáson német ellenőrzésen esett át az utas. Csak a német parancsnokságok által pecséttel ellátott igazolással lehetett ki-be járni a városból. Mindezek mellett a légtérben a másik ellenséges haderő, a szovjet bombázók dörgése tartotta feszültségben az emberek nappalait és éjszakáit. Damoklész kardja 1944. szeptember 16-án, 17-én és 19-én már nem csak fenyegetett, hanem pusztító erővel lesújtott a városra.

Szatmárnémeti három napos bombázása után a hatóságokhoz 46 utcából érkeztek kárbejelentések, amelyekből kiderült, hogy 30 utcát legalább kétszer látogattak meg a szovjet nehézbombázók. Voltak olyan utcák is, melyeket mindhárom alkalommal, azaz szeptember 16-án, 17-én és 19-én bombáztak, így az Erzsébet királynő utcát, a Hunyadi utcát, a Kert utcát, a Kisfaludy utcát, a Pázsit utcát, a Széchenyi utcát, a Teleki utcát, a Wesselényi utcát három bombatámadás érte.

Az utcák felsorolásából kitűnik, hogy Németinek a Kispiac körüli részét is háromszor keresték fel a szovjet bombázók. Ebben az időszakban érkeztek a városba a visszavonuló német és magyar csapatok. A visszavonuló katonaság ellátása is a város lakosságát terhelte.

Ez maga a pokol, rebegte a halál árnyékában rettegő lakosság. Nem sejtették, hogy az elkövetkező hetekben az ún. felszabadítók kiteljesítik a poklot. Az október végén érkező Vörös Hadseregnek szabadrablást engedélyeztek. A katonák éltek is az alkalommal. Az élelmiszer és még megmaradt állatállomány mellett órákat, szekereket, lovakat és rengeteg ruhaneműt raboltak. Korántsem maradtak el a fosztogatásban a Németi városrészben lakó himpellérek. Az első gyorsmérleg eredménye drámai és reménytelen: elveszett életek, elveszett anyagiak, semmivé lett erkölcsiek, nem létező közbiztonság.

Próbáljuk meg átérezni a Németi városrész lakosságának sorsát a szemtanúnak, Puskás Hugolinnak[4], a Hildegárda lelkészének írott jelentése alapján.

„Beszámoló a háborús eseményekről

A háború nyomasztó tudata, majd a háborús korlátozások és veszteségek után a háború a maga borzalmaival is elérkezett hozzánk. Eleinte csak mutatóban kaptunk ízelítőt, de 1944 szeptember hónapja meghozta teljes kegyetlenségében a légi háborút.

Szeptember 16-án, 17-én és 19-én erős légibombázás zúdult a védtelen városra s így egyházközségünkre is, orosz bombavetők árasztották el bombával a lakott területeket és lakatlan lankákat, ahová kimenekültek az emberek. A második bombázás után menekülési

pánik vett erőt a lakosságon, olyannyira, hogy az egyházközség tagjai közül alig néhányan maradtak a városban, mindenki vidéken keresett menedéket.

A bombázások közül mindjárt a legelső nagy károkat okozott az egyházközség épületeiben, így a templom és a zárda ablakai s ajtajai összetörtek, a templom oldalfala megrepedt és egy befalazott ablak beomolva összetörte az egyik oltárt, a zárda kert felőli részén és az utcai fronton a vakolat lehullt és a tető felszakadt.

Az egyházközség hívei közül a bombázások áldozata lett 10 személy.

A bombázások után szétriasztott nyáj volt az egyházközség. Templomunkban minden nap a rendes időben szentmise volt, úgy a bombázások után, mint az orosz bevonulás alatt. A visszavonuló csapatok az elhagyott házakat feltörték és az üzleteket kirabolták, amiben nagy segítségükre volt a környék és a város zsákmányoló csőcseléke is.

Az egyházközség tagjai közül kevesen menekültek el a visszavonuló csapatokkal és az átvonuló szomorú menekülőkkel. Anyagiakban a hívek sokat veszítettek és alig akadt közöttük, akit nem fosztottak ki valamilyen módon vagy a bombázások, vagy a megszállás alatt. A hangulat az egyházközségben nagyobbrészt a maradás mellett volt és erre igyekezett a lelkész is rábeszélni azokat, akik menekülni akartak. Félelem és rettegés előzte meg az orosz csapatok bevonulását, de valami bizakodó remény is, hogy ezzel vége lesz az idegfeszítő várakozásnak.

A ferences zárda lakói mind a helyükön maradtak, kivéve a szórvány lelkészt (P. Vitéz Berárdot), aki a bombázások után elutazott Budapestre. P. Fülöp Tamás az eltávozott józsefházi lelkészt helyettesítette a legnehezebb időkben. Az egyházközség vezetői mind a helyükön maradtak.

Az orosz csapatok bevonulása október 25-én reggel történt. Előtte két napig, a városba vezető utak mentén, aknavető- és ágyúharc volt, ami a hitközség területén kis károkat és néhány sebesülést okozott.

A kivonuló német csapatok két napon át robbantották a város ipari telepeit, víz-, villany-, malomüzemeit, a közlekedési hidakat és utakat.

A város területén harc egyáltalán nem volt. Az orosz katonaság bevonulása minden ellenállás nélkül simán ment, de három hétig tartott az idő, amíg valamennyire föllélegzett a lakosság az egymást érő meglepetések, erőszakosságok, fosztogatások szörnyűségeiből.

Lassan indult az élet, de a rendes kerékvágásba a közbiztonság hiánya miatt még mai napig se tért vissza. Az egymást érő fogolyszállító vonatok után elindították a deportáltak vonatát is, akiket munkára vittek Oroszországba. Az egyházközség tagjai közül elvittek 10 férfit és 2 nőt. Szomorú bizonytalanság és félelem maradt az elhurcolás után a lelkekben, ami még nem oldódott fel a két elhurcolt visszaérkezésével sem, mert egy év után teljesen kiéhezve és leromolva, betegen tértek haza.

Az egyházközség állapota vágyakozás az igazi béke után, amikor közbiztonság és rettegésmentesség váltja fel a bizonytalanságot. A hívek nagy szegénységük dacára is adakoznak templomunk rendbehozására és sikerült is a legsürgősebb javításokat elvégezni a tetőn és a templom belsejében.

A templomi élet megszakadás nélkül folyt és 1945 augusztus óta az egyesületi élet is megindult ismét. Az iskolákban a hitoktatás folyik a lehetőségek szerint, azonban soványan engedik a katolikus szellemi irányítást.

A háborús állapotok sok lélekben megtépázták a hitet, de többeket visszafordítottak Isten felé is. Általában a propaganda könnyen ér el eredményeket a vallásilag műveletlen rétegekben.

A háborúnak vége, de még nincs béke és ez érzik mindenen.”

Szatmárnémeti, 1946. január 30.                                  

P. Puskás Hugolin lelkész

Deportálások

A politikusok által meghirdetett béke még nem jelentette az igazi békét. 1944 őszén, amikor a háborús felek tájainkon már letették a fegyvert, a román hatalom magyar férfiakat deportált Barcaföldvárra, a haláltáborba, „hogy a magyar pusztuljon”.[5]

Nézzük meg közelebbről a hatalmi helyzetet. 1944 októberében szovjet és román csapatok „szabadították fel” Szatmár vármegye településeit. Ezzel együtt visszatértek az 1940 előtti román hatóságok, akik a bosszú irgalmatlan fegyverével estek a magyar lakosságnak. Látva a románok visszaéléseit, a szovjetek elrendelték, hogy Szatmárnémeti és Nagykároly szovjet ellenőrzés alatt maradjon. Ez a döntés áldás volt a szatmárnémeti és a nagykárolyi magyarság számára, de átok a megye falvaiban élő magyar férfiak számára. Ugyanis a szovjetek nem engedték meg, hogy Szatmárnémetiből és Nagykárolyból deportáljanak magyarokat Barcaföldvárra, de annál több derék magyart deportáltak a megye falvaiból, ahol a régi román közigazgatás működött. Köszönhetően a szovjet közigazgatásnak Szatmárnémetiből és Nagykárolyból nem deportáltak magyar férfiakat Barcaföldvárra.

1945. január 3-tól megkezdődött egy újabb deportálás, ezúttal a Szovjetunió különböző munkatáboraiba. Ebben az ügyben a Szatmár megyében lévő szovjet katonák jártak élen.

Puskás Hugolin atya a két deportálásról, és az általuk okozott mérhetetlen nagy vesztességekről csak említést tesz a fentiekben, de szerénységből nem mondja el, hogy egy küldöttség tagjaként megpróbáltak tenni a kiszolgáltatott lakosságért. A történet a következő: dr. Scheffler János püspök még ugyanazon a napon, a deportálás elkezdésének napján, 1945. január 3-án (a deportálás elkezdésének első óraiban) tiltakozó levelet nyújtott be a román főispánhoz és a szovjet parancsnoksághoz.

„(…) amelyben elítélte német nevű és német ajkú hívei elhurcolását. Majd a levelet orosz nyelvre is lefordíttatta és egy küldöttséggel megküldte a helyi orosz parancsnoknak. A küldöttség tagjai: Pakocs Károly általános helynök, dr. Czumbel Lajos székesegyházi kanonok-plébános, P. Puskás Hugolin ferences, P. Schmidt Ferenc jezsuita atyák, dr. Székely Ede törvényszéki tanácselnök, valamint Bodnár Ferenc főmérnök. Küldetésük azonban semmi sikerrel nem járt” – írja dr. Tempfli Imre: A nagy háború utolsó évei című munkájában.

Szatmárnémetiből egy egész hónapon át deportálták a lakosságot a Szovjetunióba, 1945. január 3-án, 4-én, 5-én, 15-én, 22-én[6]. A deportálás okozta bizonytalanság egy hónapon át tartotta rettegésben a város lakosságát. Senki sem tudhatta mikor és miért kerülhet rá a sor.

Az ártatlan lakosság, mint lelki hadviselést élte meg a hosszadalmas bizonytalanságot, ami egyeseknél erős szorongásban, pánikrohamokban nyilvánult meg. Továbbmenve lelki és jellembeli torzulást is előidézhetett a heteken át tartó rettegés. A megfélemlített embereken könnyűszerrel uralkodik a hatalom.

Olyan fiatalok, öregek, nők és férfiak estek a deportálás áldozatául, akiknek semmi közük nem volt a háborús cselekményekhez, akiknek a szorgalmas munkájából a városainkba és falvainkba érkező fáradt, kiéhezett, lerongyolódott orosz katonaság csak hasznot húzott, mert ruhára, ételre, szekerekre, lovakra tehetett szert.

Betuker Józsefné Szödényi Mária (1928–2019) tanítónő visszaemlékezéséből idézünk: „1945 elején lehetett. Utólag tudtam meg, hogy mit is láttam, amikor a Dobosi-palotába hurcolták az embereket. Ma már tudom, ezzel kezdődött meg a sváb származásúak deportálása. Azt megtapasztaltam, hogy katonaság zárta el az utat. Keresztapámnak voltak sváb rokonai, akik közül eldeportáltak többet is.”[7]

Peyer Károly visszaemlékezése szerint 1945. január 3-án este 9 órától kezdték összeszedni az embereket, majd hajnalban álltak le.[8] Így folytatták napokon át. A Dobosi-palotában még megengedték, hogy a rokon és a hozzátartozók étellel, ruhákkal lássák el a fogvatartottakat. 1945. január 11-én a szatmárnémeti nagyállomáson marhavagonokba zsúfolták őket. Jászvásáron egy iskolába terelték a szatmáriakat, ahol az ország legkülönbözőbb részéből összeszedett nőket és férfiakat őriztek. Ukrajnában a személyi iratainktól az imakönyvünkig mindent elkoboztak a foglyoktól.

Hírhedtek voltak a szovjet lágerek a káposztalevesekről, de arról még hírhedtebbek, hogy a nagy éhínség idején szerencsésnek számított, akinek káposztaleves jutott, aki némi gazt, füvet szedhetett össze éhenhalás ellen.

Boros Ernő kutatásából[9] tudjuk, hogy Szatmárnémetiből 140 embert deportáltak a Szovjetunióba. Itt most nem teszünk különbséget a Németiből és a Szatmárról deportáltak között. Íme, a Szatmárnémetiből deportáltak névsora:

„Ackermann Antal (Hunyadi u. 19.),

Balog János (Közép u. 33.),

Bürger István (Nyár u. 1/a.),

Czigler Károly (Pelikán u. 5.),

Czumbil Ferenc (Gömbös Gyula u. 13.),

Csipler Sándor (Vajay u. 59.),

Diber Károly (Hold u. 8.),

208. Terebesi Mihály (Daróczy u. 208.),

Dreisser Béla (Szentvér u. 51.),

Dressing Béla ifj. (Hám János u. 6.),

Fejes Márton (Árpád u. 54.),

Fekete Sándor (Horthy tér 2.),

Ferenczi Zsigmond (Honvéd u. 100.),

Feulinger Ferenc (Szőkemocsár u. 5.),

Fischer Lőrinc (Zsadányi u. 55.),

Fogel Miklós (Hegyi út 35.),

Fornwald Sándor (Taksony u. 11.),

Francia (Ghedeon) Margit (Deák tér 106.),

Frast Sándor (Pálfalvai u. 24.),

Frömmel Béla ifj. (Verbőczy u.8.),

Frömmel Endre (Verbőczy u. 8.),

Fugel János (Majláth u. 27.),

Gertner Ferenc (Perényi u. 2.),

Gertner Károly (Gvadányi u. 7.),

Glózer Sándor (Gömbös Gyula u. 68.),

Grenczner József (Kossuth Lajos u. 4.),

Groszhard Ferenc (Kazinczy u. 23.),

Gulyás Pál (Hegyi út 40.),

Haller István (?),

Haukler István (Honvéd u. 65.),

Hauler János (Szőkemocsár u. 14.),

Heinrich László (Mátyás király u. 6.),

Herczegh József (Közép u. 44.),

Hermann György (Rózsa u. 71.),

Hermann Mária (Rózsa u. 71.),

Holcberger (Drágos) Klára (Tiszaújlaki út 85.),

Hudák Ferenc (Hunyadi u. 75.),

Hudák Mihály (Hunyadi u. 75.),

Hutton György (Nyár u. 105.),

Hutton Ilona (Egyenlőség u. 32.),

Hutton József (Egyenlőség u. 32.),

Jakab (Szegedi) Erzsébet (Csokonai utca, T. Vladimirescu utca 28.),

Jékel István ifj. (Bercsényi u. 18.),

Kimpán Iosif (Zsadányi u. 135.),

Kincses Etelka (Mohács u. 4.),

Kincses Piroska (Mohács u. 4.),

Kirner Márton (Dohány u. 2.),

Klima József (Hunyadi u. 12.),

Knill Lajos (Rózsa u. 48.),

Knoblik Béla (Templom u. 26.),

Kolb János (Nyár u. 45.),

Kolb József (Vajda János u. 9.),

Kolbaszer Miklós (Egyenlőség u. 32.),

Kolbender Antalné (Pálfalvai u. 10.),

Kondor Gyula ifj. (Malinovszki u. 1.),

Kornis Tibor (Deák Ferenc tér 125.),

Kozák (Kos) Margit (Rét u. 1.),

Kugler András (Major u. 68.),

Lakmann Ferenc (Sziget u. 25.),

Lath Gábor (Böszörményi u. 9.),

Lath Jenő (Erzsébet királyné u. 5.),

Lath László (Böszörményi u. 9.),

Letlinger Angéla (Majláth u. 4.),

Letlinger Klára (Majláth u. 4.),

Lévai József (Töltés u. 49.),

Lökli József (Mohács u. 2.),

Lökli Margit (Mohács u. 9.),

Ludescher Antal (József főherceg u. 105.),

Makoldi (Roth) Gyula (Várdomb u. 14.),

Maller Róza (Halmi hegy 94.),

Merk János (Csokonai u. 6.),

Merk János (Hortobágy u. 12.),

Merk Katalin (Csokonai u. 6.),

Miller János (Halász Ferenc u. 4.),

Mohl Kálmán (Bercsényi u. 56.),

Monus István (Harcos u. 18.),

Munkhárt Nándor (Biky Károly tér 15.),

Mühlbauer Antal (Görgey u. 11.),

Müller János (Kolozsvári u. 5.),

Müller József (Udvari u. 46.),

Nagy Géza (Túrterebes, Deák tér),

Nagy Sándor (Pázsit u. 21.),

Palánkai Béla (Kazinczy u. 32.),

Pándi József (Arany János u. 44.),

Papp Géza (Hunyadi u. 9.),

Papp László (Bercsényi u. 16.),

Papp Sándor (Bercsényi u. 16.),

Pauliner Rudolf (?),

Payer Károly (Bányai u. 10.),

Pfau Lajos (Duna u. 28.),

Pfefer József (Mátyás király u. 107.),

Pittner Béla (Zsadányi u. 1.),

Pittner Endre (Tiszaújlaki u. 21.),

Pollner Rudolf (Tüzér u. 12.),

Pugner Ilona (Gyár u. 26.),

Putton József (Egyenlőség u. 32.),

Reisz Valéria (Udvari u. 69.),

Renner Jolán (Árpád u. 24.),

Renner Vilmos (Árpád u. 24.),

Resler György (Közép u. 14.),

Resler István (Kinizsi u. 72.),

Ritz István (Eötvös u. 50.),

Ritz János (Eötvös u. 50.),

Román János ifj. (Wesselényi u. 36.),

Romhányi Géza (Wesselényi u. 40.),

Rotter Ferenc (Gvadányi u. 9.),

Rotter József (Gvadányi u. 9.),

Rozek József (Major u. 12.),

Rozek Sándor (Hegyi u. 92.),

Ruprecht Károly (Hortobágyi u. 7.),

Sárga József (Toldi u. 35.),

Schaffer Ignác (Mátyás király u. 29.),

Scheffler József (Harcos u. 14.),

Schmidt István (Kinizsi u. 35.),

Schwarckopf Endre (Rózsa u. 45.),

Schwarckopf Erzsébet (Udvari u. 122.),

Schwarckopf János (Laktanya u. 12.),

Schwarckopf Jánosné (Laktanya u. 12.),

Schwarckopf Sándor (Udvari u. 124.),

Stadelmann Mihály (Pálfalvai u. 20.),

Stauder János (Tiszaújlaki u. 49.),

Stef Ilona (Rózsa u. 80.),

Steib István (Lükő Béla u. 5.),

Steib Károly (Nyíl u. 24.),

Steli Ferenc (Nyár u. 5.),

Ster Péter (Hegyi u. 16.),

Stibli János (Major u. 8.),

Szabó Rozália (Hegyi út 64.),

Szalontai Kálmán (Hunyadi u.16.),

Szolomayer Vendel (Tisza u. 18.),

Szulcer István (Ipoly u. 9.),

Szűcs Kálmán ifj. (Wesselényi u. 30.),

Tájerling Ferenc (?),

Telegdy Lajos (Hunyadi u. 87.),

Tempfli Gyula (Thököly u. 42.),

Tempfli József (Honvéd u.),

Trepszker József (Rózsa u. 44.),

Vancsa Antal (Várdomb u. 9.),

Vogel Miklósné (?),

Zeidner Ernő (Hunyadi u. 12.)”

A bombázások, a robbantások, a város és a lakosság kirablása ellenére Németi három nagy hiterődöt alkotó közösségének, a római katolikusoknak, a reformátusoknak, és a magyar ajkú görögkatolikusoknak sikerült talpra állítani Németit. Az ő közös hitük, tapasztalatuk, erőfeszítésük kellett ahhoz, hogy a világháborús pusztítások után újból elinduljon az élet a Németi városrészben.

[1] Bura László: A szatmárnémeti Szent János plébánia temploma, Verbum, Kolozsvár, 2006.

[2]uo.

[3] A kolostor épületében 1858-ban Haas Mihály püspök szegényházat alapított, melynek védnökségét Albrecht főherceg (1817-1895) felesége, Hildegárd (1825-1864) vállalta el. Ezért lett a kolostor mennyei pártfogója Szent Hildegárd. A Hildegárd nevet a népi hagyomány a templomra is ráragasztotta.

[4]Puskás Ferenc Hugolin OFM (Gyergyóremete, 1908 – Dés, 1993) ferences szerzetes, író, egyháztörténész, újságíró. 1931-ben szentelték pappá. A kolozsvári rendtartomány titkára, folyóiratszerkesztő (1942-43), Szatmárnémetiben a Hildegárda plébánosa 1944-1951 között, Kaplonyban házfőnök (1948-51). 1951-57 között kényszerlakhelyen él Máriaradnán, majd Désen, utána a szatmári, végül a dési zárda lakója. Írásait A Hírnök, a Vasárnap, a Katolikus Naptár közölte. Szerzetesi neve: Puskás Hugolin, írói álneve: Remetei Ferenc. Főbb művei: Igazhitűek (dráma, 1936.), Szent Antal élete (Kolozsvár 1938), Ilyen az élet (novellák, Kolozsvár 1940), Imádási órák (elmélkedések, Kolozsvár 1943), Parasztbölcsesség (novellák, 2019), Különös emberek (2024).

[5]Boros Ernő könyvének első változata: Mindennap eljött a halál – Szatmár megyeiek a földvári fogolytáborban címmel jelent meg a Szent-Györgyi Albert Társaság kiadásában 2002-ben, Otthonom Szatmár megye 15. kötet. A második kiadás a Státus Kiadónál készült Csíkszeredában 2009-ben – címe: „Hogy a magyar pusztuljon”

[6]Helmut Berner, Doru Radosav: és senki se tudja, miért, kiadja a Romániai Német Demokrata Fórum Észak-Erdélyi Regionális Szervezet, Szatmárnémeti, 2016.

[7] Csirák Csaba: Magam vagyok a történelem. Beszélgetés özv. Betuker Józsefné Szödényi Mária nyugalmazott tanítónővel, Otthonom Szatmár megye, 47/2015.

[8]Boros Ernő: A szatmári svábok deportálásának története, Nagykároly, 2010.

[9] Boros Ernő: A szatmári svábok deportálásának története, Nagykároly, 2010. I. kötet.