Háborús események Halmiban

Hivatalosan még nem ért véget Európában a második világháború (1945 május). Szatmár megye már túl volt jó néhány felmérhetetlen emberi és anyagi pusztításon; a zsidók deportálásán (1944. május–június), a nagykárolyi állomás bombázásán (1944. szeptember 1.), Szatmárnémeti szőnyegbombázásán (1944. szeptember 16–19.). A rossz korántsem fejezte be haláltáncát, újabb próbatételek következtek a megye lakosságára. Végigtaroltak városainkon és falvainkon a visszavonuló német és magyar seregek, aztán ami még megmaradt az éléskamrákban, a szekrényekben, az istállókban, vagyis ami még mozdítható volt, elvitték a szovjetek és a román csapatok, valamint a helyi alvilág himpellérei. Aztán 1944 őszén, majd 1945 első heteiben a téboly tovább folytatódott.

1945. május 25-én dr. Scheffler János püspök körlevélben szólította fel a hatósága alá tartozó plébániák vezetőit, hogy számoljanak be a helyi háborús eseményekről. Sorozatunk mai számában a Halmiban történt eseményekből nyújtunk át egy csokornyit a múltunk iránt érdeklődő olvasónak.

A vizsgált időszakban több személyi változás is történt Halmiban a plébánián. Horváth György plébános 1944. szeptember 11-én az egyre sűrűsödő események közepette meghalt. Müller János vette át a plébániát, aki még ebben az évben (1944) német katonai nyomásra eltávozott őrhelyéről. Fuhrmann Vendel 1944–1945-ben jött és ment, végül Faulvetter János 1945-ben vette át a plébánia kormánykerekét, ő írta meg a dr. Scheffler János püspök által kért jelentést, ő, aki a vizsgált időszakban nem tartózkodott Halmiban.

A sok személyi váltás miatt a kívülálló azt mondhatná, hogy a jelentéstevő Faulvetter János nem volt szemtanú. Így igaz. Faulvetter az elődök által a Historia Domusban lejegyzetteket vette át az 1944–1945-ös időszakról készült beszámolójába, tehát teljesen hitelesnek tekinthető a jelentése.

Faulvetter János Nagybocskón volt segédlelkész már Fiedler püspök idején. Prédikációiban a szovjet kommunista rendszert leplezetlenül támadta. Aztán 1945 januárjában Nagybocskót elfoglalta a szovjet hadsereg, ami kommunisták hatalomra jutását jelentette. Faulvetter János félve a kommunisták bosszújától elmenekült Nagyszőlősre (ezért menekült lelkésznek nevezi magát). A szovjet Nagybocskóra való bevonulása után a püspök visszarendelte a lelkészt előző szolgálati helyére. Faulvetter 1945. február 10-én kérelemmel fordult püspökéhez, hogy Nagybocskó helyett helyezze más plébániára, mert ott veszélybe kerül az élete. Faulvetter tisztelendő úr tudta, hogy a kommunizmus életveszélyes rendszer a vele nem egy követ fújók számára. Kérése teljesült, 1945. március 1-én megkapta a halmi plébániát, ahol haláláig (1955) szolgált. Az 1944-es és 1945-ös esztendő első két haváról szóló jelentést a História Domusból vette át, Ráthonyi Zsigmond gondnok közreműködésével, aki valóban szemtanúja volt a leírtaknak.

Faulvetter János helyettes lelkész jelentése a halmi háborús eseményekről

1944

A szatmári bombázások, a repülőgépeknek az időben Halmi felett való folytonos cirkálása, állandó rettegésben tartották a falut. Minden család gondoskodott óvóhelyről, rendesen a kertek végében, távol a falutól. Október 2-án egy német repülőgép kigyulladt a levegőben Halmi és Dabolc között. A repülőgépből két pilóta kiugrott és ejtőernyővel leereszkedtek. Az egyik a dabolci kanálisban ért földet, leszállás közben elveszítvén egyik csizmáját, mely soha nem került meg, pedig közhírré lett téve, a másik a Mandel utca végén levő kubikgödörnél ért földet. Az égő repülőgép a halminyíresen zuhant a földre és elégett.

Egyébként a falut nem bombázták, csupán Halmi és Túrterebes között még a románok által, a magyarok ellen húzott töltésre zuhant (…) egy kisebb méretű bomba a Túrba.

A menekülők (az ország keleti vármegyéiből, Cs.Cs.) már október 8-án kaptak élelmezést az állomáson, főztek részükre. A falusi lányok látták el őket. A menekültek nagyrészt Csík vármegyéből valók voltak.

Október 16-án a visszavonuló és tartalékban lévő német csapatok megszállják a falut. A plébániát is lefoglalják. A szobák úgyis üresek, alkalmasak a beszállásolásra. Az udvaron a konyha felállítva, autó-autó hátán, 6 ágyú, az iskolában 40 sertés, az udvaron vágták a marhákat. Nagy rongálást a szobákban nem vittek véghez, azonban nyomuk meglátszott, hogy itt voltak. Bútorokat is szereztek, amelyekből egy pár itt maradt. Egy alkalommal a templomot felnyitották, semmit nem bántottak, mindössze egy katona cigarettázva harmóniumozott.

A németek október 21-én kezdték meg a visszavonulást Nevetlenfalu és Kökényesd irányába. Az ágyúk moraja, bömbölése mindig erősebben hallatszott, jelezve, hogy a front közeledik. Sebesült katonák érkeztek, székelyek. Néhány súlyosan sebesült német katonát Nevetlenfaluba szállítanak.

A község október 24-én 9 órakor kezdett harcszíntérré válni. Székely és német csapatok védték a falut. Az ágyúk a Vasút utcában voltak felállítva, innen lőttek Túrterebes irányába, az oroszok Túrterebesről lőtték a falut.

(…) Felütötte fejét a rémület, fokozták a visszavonuló magyar és német csapatok, úgyhogy a bevonulás alkalmával alig maradt 5 család a falu központjában. Nagy részük a Szőlőhegyre, Sanyákra menekült, az anyaországiak, a tanítók kivételével mind Magyarországra menekültek.Tulajdonképpeni hatóság a faluban nem volt, mert a jegyzők, a papok elmenekültek.

Müller János, az újonnan kinevezett lelkész még szeptember 29-én foglalta el a plébániát, de már október 10-én egy német katona jött érte motorbiciklivel, és egy órai csomagolási időt engedélyezve neki, magával vitte. A kényszer hatása alatt távozott, lelövéssel fenyegette, ha parancsának nem tesz eleget. Kürthy Károly református lelkész is menekült, az itt maradt ismerősöktől elbúcsúzva távozott. Nagyon belemártotta magát a politikai ügyekbe, különösen a zsidók bosszújától félt, ezért menekült.

A katolikus hívek december 1-jéig lelkész nélkül voltak, a legszükségesebb egyházi ténykedéseket Mandics János kökényesdi plébános látta el, a fent jelzett időponttól Fuhrmann Vendel nagytarnai lelkész székhelyét Halmiba helyezték át, mint filiát, egy hónapban egyszer misézett. 1945. március 1-én Faulvetter János, újbocskói (nagybocskói, Cs.Cs.) lelkész váltotta fel.

A tanítókon kívül más vezető ember nem maradt a faluban, az itt maradtak saját keblükből választottak vezetőséget. Polóka Györgyöt egy orosz tiszt kinevezte bírónak, dr. Terebesi Mihályt, volt terebesi jegyzőt jegyzővé, akit később mint német származásút, az oroszok deportáltak.

Azután a románok vették át a falut, jegyzővé Bekényi Istvánt, bíróvá Pap Gyulát, főszolgabíróvá Dobossy Jánost tették. A pártok megalakulása után a jegyző Pap Gyula, a bíró Kincs János lett.

In memoriam lejegyezvén az anyaországi elmenekült tisztviselőket: Ferencsik Sándor közjegyző, Ecsedy Pál főszolgabíró, Kérdi Ákos szolgabíró, Hegedűs Frigyes járásbírósági elnök, Ámon János járásbíró, Francz János járásbíró, dr. Magyar László orvos, Bejczy László állomásfőnök, Kassay József és Várady László vasúti tisztek, Csáki József telekkönyvvezető, Gerzsenyi József adótiszt, Keszthelyi János távírász, Megyeri Mihály főjegyző, Gyarmathy Gábor főszemlész a pénzügyőrökkel, Varga István csendőrtiszt helyettes, a Kozányi család, a Péterffy család és Kürthy Károly református lelkész.

Október 24-én este 6 órakor érkeztek meg az orosz előőrsök. Kisebb utcai harc fejlődött, melynek során 2 honvéd és 2 orosz katona elesett. A két honvéd a református temetőben nyugszik, az egyik orosz a falu végén a Terebesi út mellett, a másik a református templom parkjában lett elföldelve.

Halmiba tisztán orosz csapatok vonultak be, benyitottak minden házba, a lakásokat feltörték, raboltak, fosztogattak. Az emberek a pincékben rejtőzködtek, feljönni nem mertek, a bevonult oroszok csodálkozva kérdezték: miért van annyi üres ház? Az intelligencia elmenekült. A központi részen sok a zsidó lakás, ezért volt oly üres a falu. Azt is kérdezték: hol vannak a papok? Egy magas rangú tiszt elrendelte, hogy mindent végezzenek úgy, mint eddig, legyen tanítás az iskolákban, az emberek folytassák a mindennapi munkájukat.

A községből áldozat nem volt, az utcai harcokban, mint már említettem, csupán 2 honvéd és 2 orosz katona esett el. A bombázásoknak sem voltak áldozatai.

A község lakosságát az átvonuló csapatok fosztogatták, a könnyen elemelhető dolgokat, amihez hozzáférhettek, elvitték. A templomot semmi bántódás nem érte, a plébánia üres lévén, csupán a beszállásolt katonák csináltak kisebb károkat, az iskolát és a tanítói lakást bántódás nem érte. Erkölcsi kár sem volt. A községben német származásúak is laktak, akiknek csupán a származása és a neve volt német, a németekkel semmi összeköttetésük nem volt, mégis deportálták a következőket: Bressel Ferenc villanyszerelő, Fekete Sándor kereskedő, Hutzel István gazdalegény, Litz István munkás, Litz János munkás, Mahler Róza hajadon,Terebesi Mihály dr. jegyző,Wagrin Ilona hajadon.

Az iskola szeptember 4-én nyílt meg, azonban a gyakori légiriadók miatt szeptember 21-től a tanítás szünetelt október 1-ig. A tanítás folyt október 14-ig, a nagy menekülési pánik miatt újra szünetelt, és csak november 22-én kezdődött újra, s zavartalanul folyt tovább.

Nem úgy volt azonban a templomba járás. Összejöttek egy páran, akik bátorságot vettek maguknak vasárnaponként, imádkoztak, énekeltek. Szentmise nem volt, mert nem volt miséző pap. Majd csak november 28-án misézett először Fuhrmann Vendel nagytarnai lelkész, rendesen minden vasárnap, kivéve, amikor egy hónapban egyszer Nagytarnán misézett. A roráték rendesen meg lettek tartva. A karácsonyi ünnepek félelem és rettegés között teltek. A karácsonyi örömnek nyoma sincs, aggodalom ül az arcokon, egy nagy kérdőjel, mit tartogat számunkra ajövendő?

1945

Az új évben felhangzott az egyház imádságos éneke: „Óh szép Jézus ez új esztendőben”, de sohasem énekelték a hívek oly szívből fakadóan, mint most. Mindenki olyan árvának, elhagyottnak érezte magát. Az emberek végre megértették, hogy Isten segítsége nélkül semmire sem tudnak menni. Érezték, hogy a végső leszámolás nem fog sokat késni.

Az egyházi életben némi változás volt észlelhető. Szentmisék mondatásával akarták Isten haragját kiengesztelni. Március 1-jén Faulvetter János újbocskói menekült lelkész veszi át a plébánia vezetését. Látva a nehéz időket, a híveket imádságra szólítja fel, s ezért bevezeti a mindennapi imádságot. A hívek örömmel vették a tervet s szépen látogatták az esti ájtatosságot.

A félelem, a rettegés imára kulcsolja az emberek kezét. Fél, remeg az itt maradt «nadrágos ember». Félelme nem volt alaptalan, mert március 20-án megjelenik a hírhedt GUPVI, vezetőjük egy zsidó. Kihallgatás végett többeket beidéznek, s letartóztatják a következőket: Movik Lajost, Mogyorósi Sándort, Ráthonyi Endrét, Mátyás Györgyöt, s másnap, mint politikai foglyokat Szatmárra szállítják őket. Az Imrédy pártnak tagjai voltak, ez volt a bűnük. Augusztus 1-jén Mogyorósi Sándor kiszabadult, a többi nem.

Már az év elején kezdik a zsidók éreztetni jelenlétüket. Mind többen és többen érkeznek haza, megkapják az úgynevezett leszerelési összeget s bekapcsolódnak az üzleti életbe. (…) (Hatalmas áremelkedés sújtja a lakosságot. (A plébános táblázatot állított össze az árrobbanásról, Cs. Cs.)

(P = pengő, L = lej – szerk. megj.)

(Az Auschwitzból  hazatért zsidók, Cs .Cs.) követelik az elkobzott holmikat. (…) a Magyar Népi Szövetség május 12-én gyűjtést rendez, ágyneműt, konyhai edényeket, fehérneműt gyűjtenek. Sok szép dolog gyűlt össze. (…) Akik először jöttek haza, azoknak sok minden jutott, a későbben jövők már csak a maradékból részesültek. Eleinte terrorizálták az egész falut. Minden zsidó fegyvert kapott, ők voltak a rend őrei.

Mermelstein József, azelőtt rőfös kereskedő, most rendőrkapitány; fél, remeg tőle mindenki. Május 1-én szónokolt a piactéren, megfenyegette a magyarságot, hogy még nagy, igen nagy bajok lesznek, ha a magyarság még mindig nem érti meg az új idők jeleit. Fanatikus kommunisták mind.

A közös sors összehozta újra a magyarokat. Katolikus és református között semmi ellenszenv nem tapasztalható. A Magyar Népi Szövetségben tömörült a magyarság, hogy az esetleges sérelmeit a párt útján orvosolhassa. Panasz van bőven: pl. az örök beszolgáltatások, az, hogy jószágállományuktól fosztják meg őket. Lassanként elszegényedik, tönkremegy minden magyar (…) Ami igen keseríti a népet az, hogy a zsidók feltűnő módon költekeznek, éjszakánként dorbézolnak, zavarják az éjjeli nyugalmat, részegeskednek, ami azelőtt sohasem fordult elő, mintha csak a vesztüket éreznék. (…). Részeg fejjel önmaguk vesznek elégtételt azokon, akikre valamiért neheztelnek. Így álltak bosszút Mozga József állami tanítón, kit éjnek idején, a saját lakásán verettek össze, megfenyegetve, ha jelenti a dolgot, mint politikai foglyot letartóztatják.

Az egyházi közállapotra az átvonulás jó hatással volt, az bizonyos. Az imádság szeretete erősödött, a vasárnap megszentelése ellen kifogás nincs, aki csak jöhet, az ott van a szentmisén, az emberek nem ragaszkodnak annyira az anyagiakhoz, mert napról napra láthatják, hogy máról holnapra koldus szegénnyé lehet valaki, megfosztják mindenétől, amit évek hosszú során gyűjtött. A háború nem, a most hirdetett demokrácia összehozta az embereket. Inkább az a hiba, hogy a szegénység nem érti meg az idők jeleit, túlértékeli a demokráciát, erősen fölvág. Eleinte ez nagyon is tapasztalható volt, most már helyes mederbe terelődik, mert már apadóban van. Panaszkodva mondják egyesek: nincs ma már szegény ember, s nem veszik észre, hogy mindnyájan igen nagyon elszegényedtünk.

A zsidók Debrecenben elfogták Kürthy Károly református lelkészt, s Halmiba hozták. A rendőrség foglya volt. Június 25-én este egy autó állt meg a rendőrség előtt, egy orosz tiszt két orosz katonával este 10 órakor a fogdából kiszabadította s magával vitte. Állítólag már újra Debrecenben van.

Földet is osztottak tavasz folyamán. Az elmenekült Szegedy család birtokát 3⁄4 részben felosztották a földnélküliek között. A Korányi házat a Kommunista Otthonnak foglalták le.

A visszavonuló orosz csapatok, néha több napig is vesztegelnek az állomáson, bejönnek a faluba s pálinkát kérnek és keresnek, minden pénzt megadnak érte. Pálinkáért vehető: bakancs, ruhaszövet, talp, óra, s minden más rabolt holmi. Ha berúgnak, őrültek, állatok módjára viselkednek.

A bizonytalanság öli meg a lelkeket: hová is fogunk tartani. A románok fennen hangoztatják: Észak-Erdély a miénk, mi meg lélekben erősen tiltakozunk: „Nem, nem, soha!”

Halmi, 1945. szeptember 1. 

Faulvetter János h. lelkész.

Deportálások

Sorozatunk előző részeiben kitértünk a világháború utolsó szakaszát lezáró deportálásokra. Mi is történt a háttérben? Két deportálás sújtotta a Szatmár megyei magyarokat és svábokat a második világháborút lezáró időszakban: – a magyar lakosság megtizedelése céljából Barcaföldváron, Brassó mellett, haláltábort hoztak létre, amelynek célja az eldeportált magyarok kiirtása.

– Deportálás a Szovjetunióba, kényszermunkára.

Románia pálfordulása után (1944. augusztus 23.) az Észak-Erdélyből elfoglalt területek nemzetiségi összetételének megváltoztatása érdekében és nem kevés bosszúvágytól hajtva találták ki a magyar népirtást, ami egyebek mellett a magyar férfiak 1944. őszi deportálásában öltött testet a barcaföldvári haláltáborba. Semmilyen más célja nem volt ennek az 1944. őszi deportálásnak, mint az, hogy „a magyar pusztuljon”. Az előző részekben már beszéltünk a román hatalom mérhetetlen kegyetlenségéről, aminek nem munkatábor, nem közmunka, nem alkotási, nem termelési, nem helyreállítási céljai voltak, hanem a legaljasabb fasiszta leplezetlen magyargyűlölet kiélésének megnyilvánulásai. Minden eszközzel pusztítani a magyart, hogy a határ menti településeken mielőbb elérjék a román lakosság többségét. A barcaföldvári deportálás 1944 őszén volt.

Az 1945. januári deportálásokról még az előző évben született döntés. A IV. Ukrán Front Katonai Tanácsának 1944. november 12-i ülésén meghozott szigorúan titkos 0036-os számú határozata rendelte el, hogy a szovjetek által elfoglalt területek magyar és német, vagy német felmenővel rendelkező magyar lakosságából férfiakat és nőket deportáljanak a Szovjetunióba közmunkára. Ennek a határozatnak a megvalósítására 1945 januárjában került sor.

A halmi emberek deportálásának ügyében dr. Dupka György tanulmányát vesszük elő, aki részletesebben beszél erről a kérdésről. Dupka György szerint Halmiból és környékéről, Csonka-Bereg falvaiból, Nagykapos környékéről megközelítően 70 ezer főt deportáltak „málenkij robotra”, azaz a Szovjetunióba. Közülük 159 halott személyt azonosítottak a szolyvai Emlékparkban.

A halmi deportáltak esetében mi csupán Faulvetter János lelkész jelentésére támaszkodhatunk, de bizonyosságot nem kapunk arról, hogy az általa felsorolt személyeket mikor és hova deportálták. Nem derül ki világosan, hogy 1944-ben az általa felsorolt személyeket Barcaföldvárra vagy a Szovjetunóba deportálták.

Amennyiben a jelentésében időrendi sorrendben sorolja fel az eseményeket (úgy tűnik, hogy igen), akkor az általa említett személyeket elsősorban magyarságukért, nem német felmenőik miatt deportálták, ugyanis német nevük ellenére nem tartottak semmiféle politikai kapcsolatot német szervezetekkel vagy pártokkal. Bressel Ferenc villanyszerelő, Fekete Sándor kereskedő, Hutzel István gazdalegény, Litz István munkás, Litz János munkás, Mahler Róza hajadon, Terebesi Mihály dr. jegyző, Wagrin Ilona hajadon deportálása 1944 szeptembere és novembere közé tehető. Ebben az esetben az említett nyolc embert Barcaföldvárra deportálhatták Halmiból. Az sem kizárt, hogy földvári haláltáborból a szovjetek továbbvitték őket, vagy közülük néhányat már 1944 őszén a Szovjetunióba deportáltak „málenkij robotra”. Mégis van itt egy aligha áthidalható ellentmondás: a plébános két nő nevét is említi, azonban Földvárra csak férfiakat deportáltak.

Doru Radosav tanulmányában név szerint említi Hutzel István halmi lakost, akit már 1944. december 31-én deportáltak a Szovjetunióba. Itt újra említjük annak a lehetőségét, hogy Hutzel Istvánt már Földvárról vitték a Szovjetunióba, ugyanis egyéni deportálásokról nincsenek adataink.

Dr. Dupka György soraiból kitűnik, hogy akár egyenesen Halmiból, akár Földvárról, de jutott halmi deportált a Szovjetunióba. Talán a szolyvai Emlékparkban lenne esélyünk pontos számokat és neveket megtudni, hogy az említett 159 áldozatból hányan voltak néhai halmi lakosok.