„Erdőd Ábel nevű papja már szerepel 1216-ban egy középkori tűzpróbánál, amikor egy István nevű terebesi lakos boszorkánysággal vádolta Deduha nevű asszonyt, leányát és fiát. Ábel erdődifőesperes kimondta ártatlanságukat”[2] – írja Merli Rezső: Harminckét település története című könyvében.

A majdnem pápává lett Bakócz Tamás (1442–1521) Erdődön született. Abban az időben a Drágffyak uralták Erdődöt.

Nem mindig volt a béke szigete Erdőd. „1565-ben János Zsigmond fejedelem török segítséggel 40 napi ostrom után elfoglalja a várat.”[3]

Nagyvárad eleste után az 1672-ben, Csiffre Hasszán elrabolt Erdődről tíz embert. A törökök zsaroló emberrablásai a habsburgok megjelenéséig napirenden voltak, rettegésbe tartva falvaink lakóit. A törökök által elrabolt embereket elvitték Törökországba, vagy jó pénzért, élelemért, lovakért cserébe a rokonok, a falutársak megválthatták őket. Klassziks emberkereskedelem.

A szatmárnémeti püspöki palota elkészültéig Erdődön lakott két püspökünk: báró Fischer István és Klobusiczky Péter.

Erdőd dísze a Nagyboldogasszony-templom adott helyet az első magyarországi református zsinatnak.

Tovább sorolva Erdőd törtétek nevezetességeit, számba kell vennünk, hogy 1727 nyarától Károlyi Sándor sváb gazdákat hozott a településre. Ők lesznek mai témánk főszereplői.

Népszerű és mindenki által ismert történet, hogy ott bolyongott a várdomb fái alatt Petőfi Sándor, a szerelmes ifjú, keresve és várva szerelmét, Szendrey Júliát. Erdődön esküdtek örök hűséget egymásnak.

1944-ből nézve mindaz, amit itt most felsoroltunk a régmúlt. A következőkben Capdebo Lajos frissen Erdődre került plébános 1945. november 14-én készült jelentése áll az Olvasó előtt, amely bemutatja a II. világháború Erdődöt érintő történéseit.

Capdebo Lajos[4] plébános jelentése az erdődi háborús eseményekről

„1944. eseményei

Aggódó félelemmel köszöntünk egymásnak «Boldog új évet!». Márciusban a német hadsereg bevonult a fővárosba[5]. Totális bevonulást rendeltek el. Férfi munkaerő már alig van itthon.

Március végén rendeletileg bezárják az összes iskolákat, vizsgák megtartása nélkül.

A tanítókat katonai közigazgatási szolgálatra hívták be. Június végén Szigethy kántort ismét bevonultatták.

Szeptember 16-án este 8 órakor Szatmár bombázása borzalmasan hatott reánk. Hasonlóképpen a másik két Szatmár-bombázás is. Erdőd is rengett a detonációktól. A szatmári menekültek csaknem megkétszerezték Erdőd lakosságát. Karavánok csapata megy esténként ki a szőlőbe. Téli ruhát és legszükségesebbet mindenki menekít magával. A plébánia bunkerje a kertben van. Mindenki ismeri és használja a XII. Pius pápa által teljes búcsúval engedélyezett fohászát: «Jézusom, irgalmazz!»

Szeptemberben német csapatok szállják meg a falut, gyalogság és repülőosztály. Az iskolákban szálltak meg. Az oroszok feltartóztathatatlanul közelegnek. A németek csomagolnak. A zsidó templomban felhalmozott értéktárgyakat is elvitték. A vidék sváb lakossága szekerekbe láthatatlan sorával menekül Németországba. Innen négy család menekült el. Újabb és újabb német csapatok vannak visszavonulóban. Senkinek sincs kedve dolgozni, mindenki remegve tekint a jövő elé, 14-én magyar csapatok is vonultak keresztül. Október 15-én közölte a rádió, hogy fegyverszünetet kértünk.[6] 16-án felszólították a tisztviselőket, hogy a hivatalos anyakönyveket és iratokat menekítsék. Minden hivatalos helyiség üresen áll.

Az emberek leölik félig kihízott sertéseiket. (…). Lánczky István[7], segédlelkész katonának vonult be. A plébános egyedül maradt. A sok menekülttel a munka igen megszaporodott.

Október 18-án a német csapatok nagy része visszavonult. Csak az 53. alakulat maradt. Igen félünk tőlük. Néha kegyetlenek. Októberi ájtatosságot már nem lehetett tartani. Szürkülettől senki sem tartózkodik az utcán.

Október 20-án a borzalmak éjszakáját éljük át. Kora estétől megkezdődött a románok tüzérségi harca. Innen pedig viszonozzák. A plébános, édesanyjával együtt a pincében húzódott meg. Körös-körül detonációk! Bűnbánat, ima és fogadalom hagyja el mindenki ajkát. Fönt a plébánia épületében német katonák jönnek-mennek egész éjjel. Az írógépet már elemelték. A plébános ezek után legfőbb kötelességének tartja az értékek mentését és a legszentebbet áthozza a templomból, a hivatali páncélszekrényben helyezvén el azt. Személyes biztonsága és élete azonban erősen veszélyben forgott és ezért jobbnak látta, ha a község belterületét elhagyja, és az erdőhegyre húzódik. A Szentséget magához vette, csak annyi particulát hagyva meg, hogy a sebesülteket és betegeket ellássa. Már akkor a közelben dúltak a harcok, de a hegyre volt még egy szabad út. Oláhgyűrűs már égett. Kiérve a hegyre, hívei legnagyobb csoportjával a Holéjter pincében húzódott meg. E pincében mutatta be október 22-én, vasárnap a szentmisét, kb. 50 főnyi hívő sereg jelenlétében (…). Felettük dúlt ekkor a legádázabb tüzérségi párbaj.

Október 23-án a plébános hírt kap a faluból, amely szerint a német csapatok már kivonultak és az ellenség közeledik. Úgy határoz, hogy a templom és a lakosság érdekében hazatér a plébániára. Megérkezve szomorúan látja a pusztulást és a rablást. A templom is kapott négy ágyúlövést, mely a tetőszerkezetet, az ablakokat és a falakat rongálta meg erősen.

Délután megkezdődik a román csapatok bevonulása a község belterületére. Kaptak a szabadrablásra engedélyt vagy nem, az csupán jogi kérdés, a tény az, hogy szabadon garázdálkodnak és rabolnak mindent, ami kezük ügyébe kerül. Ha mást nem tehetnek, hát pocsékolnak és rongálnak jobb ügyhöz méltó buzgósággal.

Leányaink és asszonyaink szörnyű kálváriája a legénység brutális viselkedése. Menekülnek szegények, amerre csak tudnak. Hetekig bujkálnak, amíg némi rend kezd helyreállni.

Férfijainkat köz- és hadi munkára hajtják, egyelőre csak a község területén belül. A borokat különös előszeretettel rabolják, feltörik a pincéket is sorban. Az egész éjszakai lövöldözés rémületben tartja a falu népét.

Dr. Mircea főszolgabíró kidoboltatja, hogy az utcán nem szabad magyarul beszélni.

A román kolonistákat is felfegyverzi a katonaság, hogy szabadabban rabolhassanak. Október 27-én leégett a malomház gépészi lakának belseje. Szerencse, hogy az emberek az egész épület leégését meg tudták akadályozni.

Egyetlen konkrét eredmény: a sváb kérdés megoldódása, mert a híres vezetők nem mernek már az utcán németül, illetőleg svábul beszélni. A templomban megkezdődik a kizárólagos magyar imádkozás és ez mindenkinek természetesnek tűnik most. Lassan-lassan helyreáll a viszonylagos rend (…).

Embereink (hadiparancsra) fogatjaikkal messze bent az Alföldön és a Felvidéken járnak, élelmiszert és lőszert szállítva a harcoló csapatoknak.

Azon férfiak, kik katonai szolgálatot teljesítettek, most kezdenek lassan hazaszivárogni. Azt gondolták szegények, hogy most itthon jobb lesz. Nem tudják még, hogy mi vár rájuk a jövőben.

1945 eseményei

Szomorúan köszönt ránk az újesztendő. Január 3-án vagy 75 orosz érkezik a faluba. Éjszaka összeírják az embereket azzal az ámító mesével, hogy tudni akarják, vajon mennyi itt a magyar. Drága jó embereink persze jelentkeznek minden mellékgondolat nélkül. Nem is sejtik szegények, hogy mi készül ellenük. Az összeállított névsor nyomán megkezdik az emberek összeszedését. Az emberek gyanútlanok még mindig. Gondolják, hogy csak egyszerű igazoltatási eljárásnak lesznek alávetve. Mikor azonban már látják, hogy senki sem jön vissza azok közül, akik egyszer az orosz bizottság elé kerültek, akkor kezdenek észbe kapni, hogy tulajdonképpen mi is történik itt.

Szívszaggató jelenetek következnek. Sírás és jajveszékelések. Az orosz tisztek és legénység különféle hazugságokkal még meg tudják nyugtatni a kétségbeesett népet, de nemsokára megtudja már mindenki a megmásíthatatlan valóságot, hogy Oroszországba kell menniük közmunkára. Miután ez nyilvánvaló lett, leleményes embereink megkezdték a szökéseket. Aki mert, az nyert is és sikerült itthon maradnia. (…) A fenyegetőzések teljesen hatástalanoknak bizonyultak. A szökések száma azonban átlagban úgy látszik mégis nagyon sok volt és ezért az «emberszedő» orosz hatóság egy ún. pótszedést rendelt el minden faluban. Ez január 24-én következett be és Erdődön 28 ember esett áldozatul.

Már azt hitte mindenki, hogy túlesett a borzalmas időkön, amikor ismét megkezdődtek január 27-én a borzalmas embervadászatok, melynek 150 ember esett áldozatul. Igaz, hogy a mieink most már kitanultabbak voltak és főképpen a hegyi fiatalság nagyon szépen tudta magát menteni, mindazonáltal nagy volt az újabb érvágás szegény községünkön.

A románság rosszul leplezett kajánsággal nézte a mieink könnyes arcát. (…) Nem akarok személyeskedni, amikor feljegyzem, hogy az egész falu egyöntetűen Mircea doktort, a román főszolgabírót mondta ki bűnösnek abban, hogy Erdődön a szedés ilyen nagy méreteket öltött. Különös volt mindenesetre, hogy a legnagyobb és leghűségesebb magyar családokat ritkították meg legjobban, míg a volt sváb főkolomposok itthon maradtak.

Viselkedése a főszolgabírónak is olyan volt, amelyből méltán lehetett következtetni arra, hogy csakugyan ludas volt a dologban. Nem állítom, de ha így van, akkor ítéljen az Isten. Azóta a jó híveket gyakran idegesíti minden orosz autó, amely feltűnik a faluban és megáll a községháza előtt. Ilyenkor a fiatalság húzódik ki a hegyek közé és elrejtőzik éjszakára. A románok tudják ezt, és mindig azon iparkodnak, hogy valamiképpen nyugtalanságban tartsák a mi népünket.

Egyházi szempontból is érezhető természetesen a háború hatása, annyi a templomjáró jó hívünk hiánya, de az itthon maradottak buzgósága határozottan növekedett. A szentáldozások száma megduplázódik. A hívek szép számmal járulnak az ájtatosságokra.

Azelőtt büszke, gőgös emberek most megalázkodva, megtörve térnek meg a jó Istenhez. Zúgolódás nincsen az emberek között. Bíznak, erősen bíznak. (…) A zárda, tisztelendő M. Aquináta főnöknő bátorságának köszönheti, hogy minden zaklatástól megmenekült. Malmunknak is csak kisebb kára volt.”

Erdőd, 1945. november 14.

Capdebo Lajos plébános

Deportálás

A törökök XVI–XVII. századi emberrablásához hasonlított, vagy még azon is túltett, amit a szovjetek 1945 januárjában Szatmár megye magyar és sváb lakosságával műveltek. Az egyik erdődi tanú szerint „Csak öregek és betegek, valamint gyerekek maradtak a faluban.” Gosner Anna erdődi deportált másfél évig egy kis noteszbe jegyezte fel naplószerűen az általa megélt eseményeket.[8] Az ő naplója alapján sorjázzuk a történéseket.

1945. január 2-án a nagy téli hidegben két orosz katona és egy helyi ember házról házra járt, és megparancsolták, hogy másnap jelentkezzenek Nagy Sándor házánál. Akik másnap, január 3-án ott jelentkeztek, többet nem szabadultak. Nem titkolták előlük, hogy munkaszolgálatra viszik őket.

Január 4-én orosz katonák kíséretében az összefogott embereket gyalogosan behajtották Erdődről Szatmárnémetibe. Hat óra gyaloglás után a Rákóczi utcai iskolába szállásolták el őket a béltekiekkel, a sándorfaluiakkal, a szokondiakkal, a madarásziakkal együtt. A gyűjtőtáborban annyi hely nem jutott egy embernek, hogy leüljön. Állva aludtak napokon át, január tizenegyedikéig. A Rákóczi utcai iskolában még látogathatták a fogvatartottakat, élelmet, ruhákat vittek nekik.

A látogatók között volt Scheffler János püspök, aki megáldotta őket, szentképet adományozott és reményt adó gondolatokat.[9] Többször meglátogatta a rabokat egy jezsuita atya is, aki misézett és gyóntatott. Orosz gépfegyveresek kíséretében elvitték őket a Várdomb utcai zsidó fürdőbe tisztálkodni.

Január 14-én nyolcas sorba állították a deportálandókat (csomagjaikkal együtt) és gépfegyveres orosz katonák kíséretében a vasútállomásra hajtották őket. A rabokat hatalmas tömeg kísérte a Rákóczi utcai iskolától az állomásig. Tizennyolc órakor lezárták a marhavagonokat és a szerelvény elindult Nagykároly irányába. Nagyvárad, Kolozsvár, Brassó, Ploiești, Buzău, Brăila, január 21-én 15 órakor Jászvásár. Itt orosz vagonokba terelték őket, nőket és férfiakat együtt, közben „megszülettek” az első halottak, egy asszony és két férfi. Kidobták őket a vagonból a hóba, ez volt az ő temetésük. A vagonban maradtak egymásra préseltsége a felszabadult helyekkel lazult.

„1945 januárjában a hódító oroszok több ezer nőt és férfit hurcoltak fogságba. Amikor az erdődi csoport, 249-en, több mint 2 hetes vonatozás után megérkeznek a havas-jeges orosz Dombászba, a 34 vagonból álló szerelvényből 2700 elhurcolt szerencsétlen Szatmár megyei rab száll ki félig megfagyva és megtörve. Kivagonírozás után az orosz hajcsárok úgy hajtották a szerencsétleneket 4–5 kilométert, mint odahaza a csordás a marhákat.”[10] Az idézet Merli Rezső: Harminckét település története című kötetből származik.

A Romániai Német Demokrata Fórum 2016-ban megjelent kötetéből kiderül, hogy nem 249 embert deportáltak el Erdődről, hanem 275 személyt, közülük 28-an ott haltak meg[11].

Az általunk követett erdődiek a Rosztov közelében lévő Satha Nyesdáná melletti 182/1602-es lágerbe vitték. Az első hetekben, a dermesztő hidegben, a félig kész barakkok építését fejezték be, készítettek sajátos bútorokat, lócákat, asztalokat, építettek mosodát, konyhát, műhelyeket.

Mínusz 35 fokos hideg, napi 300 gramm téglakenyér (még fűrészport is kevertek a kenyérbe), napi kétszeri étkezés (káposzta vagy uborkaleves), munka reggeltől estig, tetvek, poloskák, verések, éhen halt újszülött, tragikus balesetek, koldulás házról házra, éhen halt emberek, idegroncsok, megőrült emberek, flekktífusz[12]. Gosner Anna 62 kiló volt deportáláskor, a lágerben 32 lett. Az elesett betegeket úgynevezett kórházba vitték, ahol a padlón vagy jobb esetben a padlóra leszórt szalmán feküdtek, mert ágy ott nem volt, mint ahogy gyógyszer sem. A több mint 2000 lakót számláló lágerben 1945 novemberére mintegy 800 rab maradt életbe. 1200 ember halt meg ebben a lágerben a második háborút lezártnak tekintő politikai megnyilatkozások után, vagyis békében! Ezt sohase felejtsük el!

Felváltva dolgoztak kolhozban, kőbányában, fatelepen, szénbányában. A munka nem fogott ki a szatmári deportáltakon, jól és pontosan igyekeztek teljesíteni az éppen akkor kapott feladatokat, annyira jól, hogy elismerést vívtak ki munkájukkal az orosz felügyelőktől.

„Kisajtolt testünkről beszélni sem akarok. Nehéz volt a sorsunk ebben az időben. Sokan elfeledtek gondolkodni, az életre gondolni, és meghaltak. Ez az állandóan nyomott hangulat oda vezetett, hogy az énekekben kerestük a menedéket. Átköltöttünk ismert énekeket, megfelelő dallamot kerestünk és énekeltük” – írja a 26 éves Gosner Anna nagy hittel, megrendítően szépen, pontosan és hitelesen idézve az emlékeket, a hihetetlen tragédiák megtörténéséről.[13] A pünkösdre készült énekből idézünk: „Pünkösdre majd imádkoznak értünk,/ Pünkösdre várják a mi hazatértünk,/ Hol a határ tele vadvirággal,/ Senki sem vár majd ott pünkösdi rózsával.”

Gosner Anna naplóját végigolvasva leszűrhetjük a tanulságot, hogy azoknak könnyebb volt túlélni a rengeteg szenvedést, akik hitükbe kapaszkodhattak. A túlélést nagyban segítette a személyek kapcsolata a kultúrával, akik énekeltek, meséltek, verseltek, táncoltak (!), akik valamilyen módon megtartották az egyházi ünnepeiket. Ők nagyobb eséllyel élték át a láger poklát. Ilyenkor megfeledkeztek az éhségről, a honvágyról, a csontig ható hidegről és a fáradságról is, mert táplálékot kapott a lélek. A lélek szerény, kevéssel is beéri a meghalás elleni harcában, csak kapjon egy kis reménysugarat. „Mert a lélek, a lélek, a lélek/már semmiségnek örülni sem átall/ó, boldogság az is,/ha Mount Vernonben barátságot kötsz egy cicával” – írja Szilágyi Domokos az önkéntes száműzetésbe menekülő Bartók Béla lelki éhségéről[14]. Az élet fennmaradásához a lélek táplálása döntő módon szükséges, mert:„Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is”[15]. A mi erdődi keresztényeink jelentős része fájdalmas szenvedéseik közben sem veszítettek el hitüket, ami éppen olyan szükséges a léleknek, mint a testnek a levegő az életben maradáshoz. Gosner Anna ezt így fogalmazza meg: „Határozottan állítom, hogy ezt az öt Oroszországban eltöltött évet nem éltük volna túl Isten segítsége nélkül.”

[1]1945. május 25-én dr. Scheffler János püspök kiadta 648. számú püspöki körlevelét, melyben felszólította a hatósága alá tartozó plébániák vezetőit, hogy számoljanak be a helyi háborús eseményekről.

[2] Merli Rezső: Harminckét település története, Otthonom Szatmár megye 6/2002.

[3]uo.

[4] Capdebo Lajos kanonok, plébános – Baracházán (Bánság, Temes megye) született 1913. december 18-án. Szülei Capdebo János és Kosztovics Eugénia voltak, testvérei László és Magdolna-Lenke. A teológiát Szegeden végezte, 1937-ben Glattfelder Gyula püspök szentelte pappá. Erdődre került, itt élte át a világháború eseményeit. A kommunista hatalom idején az államrendőrség megfigyelése alatt állt, többek között magyar anyanyelvű hittankönyvek terjesztése miatt. Végül a bíróság felmentette, azzal a feltétellel, hogy áthelyezik Erdődről. Így került az Erdélyi Egyházmegye különböző településeire. Az özvegyen maradt édesanyja, valamint a Szatmárnémetiben élő testvére (Moldovánné Capdebo Magdolna-Lenke) és annak négy gyermeke (István, Brigitta, Antónia és Ignácz) kérelmezték Márton Áron püspöknél Capdebo Lajos visszatérését a Szatmári Egyházmegyébe. Nagykárolyban, Kálmándon dolgozott a hívek nagy megelégedésére. Nyugdíjasként besegített a székesegyházban, a Kálvárián, a Kis Szent Teréz templomban. A húgánál, özvegy Moldován Istvánnénál lakott. Még megírta a Keresztény Szó című lapban Az örménység története című munkáját. Szatmárnémetiben halt meg 1992. május 8-án.

[5] 1944. március 19-én Hitler hadserege megszállta Magyarországot, ezzel az ország elvesztette függetlenségét.

[6]Faraghó Gábor tábornok fegyverszüneti bizottsága Moszkvába 1944. október 8-án megkapta a fegyverszüneti feltételeket (a Szovjetunió elleni háború beszüntetése, hadüzenet Németországnak, visszavonulás az 1937-es határok mögé). Horthy Miklós ezt elfogadta, a küldöttek október 11-én aláírták az egyezményt. Október 15-én megkezdődött a kiugrási kísérlet. Ugyanezen a napon egy SS-különítmény elrabolta ifjabb Horthy Miklóst, a kormányzó fiát. A Várat körülzárták a németek – felfegyverkezett nyilasok vették át a hatalmat. A kiugrási kísérlet összeomlott.

[7]Lánczky István Királyhelmecen született 1917. január 27. Pappá szentelték 1943. április 11. Működött: Szerednyén, Erdődön, Királyházán, Királymezőn és Beregszászon. Beregszászon hunyt el 1995-ben.

[8] Helmut Berner, Doru Radosav: és senki sem tudja, miért, Romániai Német Demokrata Fórum Észak-Erdélyi Regionális Szervezete, Szatmárnémeti, 2016.

[9]Scheffler János püspök vigasztaló soraiból: „Másoknak több munkájuk van, mint nekem, mások fáradtabbak, mint én, többet szenvedtek, mint én, csak nem mutatják.”

[10]Merli Rezső: Harminckét település története, Otthonom Szatmár megye 6/2002.

[11]Helmut Berner, Doru Radosav: és senki sem tudja, miért, Romániai Német Demokrata Fórum Észak-Erdélyi Regionális Szervezete, Szatmárnémeti, 2016.

[12] Flekktífusz (kiütéses tífusz) fertőző, sok esetben halálos betegség, amit a ruhatetűben élősködő rickettsia sejtparazita baktérium okoz. A kórokozó a melegre és többféle vegyszerre is igen érzékeny.

[13]Helmut Berner, Doru Radosav: és senki sem tudja, miért, Romániai Német Demokrata Fórum Észak-Erdélyi Regionális Szervezete, Szatmárnémeti, 2016.

[14] Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában

[15]Máté evangéliuma, 4. fejezet