Jelentéssorozat a II. világháború Szatmár megyei eseményeiből – 3.rész
Háborús események Börvelyben
Börvely az egykori Ecsedi-láp délnyugati szélén fekvő település a Kraszna jobb partján. Az 1332–1337-es Pápai Tizedjegyzékből tudjuk[1], hogy volt plébániája. A falu tündérmesékbe illő aranykoráráról ír Szatmár megye tájainak szerelmese, Bársony István[2]. Azzal, hogy az Ecsedi-lápot lecsapolták, annak vérét vették, írja Bársony, majd így folytatja: „Kivált a börvelyi-láp volt az álmok-álma (…) egyetlen utczája egyenest bevezetett az ingoványba. (…) hűséges dajkája volt, aki táplálta: a Kraszna. Kiöntött minden tavasszal és elborította sirálycsalogató hullámaival a nagy lápos rónát, megöntözte friss folyóvízzel (…) Az emberek fűzfavesszőből, sásból, gyékényből kosarat, iszákot (átalvetőt), széket, padot fontak (…), volt valami lápi jellegű háziiparuk, amiből pénzeltek, a láp eltartotta őket, adott nekik sok mindent ingyen is, meg egy kevés fáradtságért is.”
Látjuk tehát, hogy a láp a Teremtő lélegzete, az emberek éltetője volt ezen a tájon. De nem csak, hanem alkalmasint védelmezője évszázadokon át a harci cselekményektől. A lecsapolás után teljesen új, a réginél kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültek a láp lakói. Ha megmarad a láp, oda sem német, sem orosz, sem más katonák be nem teszik a lábukat (a láp lecsapolása a XVIII. században kezdődött és a XX. században teljesedett be). De a lápot lecsapolták és mindenféle népség és katonaság érkezett Börvelybe is.
Amint sorozatunk első két részében megírtuk, dr. Scheffler János püspök az 1945. május 25-én kelt 648-as számú körlevelében felszólította a hatósága alá tartozó plébániák vezetőit, hogy számoljanak be a helyi háborús eseményekről. Az események szemtanúinak köszönhetően az utókor elé tárhatjuk a történelmet formáló eseményeket, hogy ne igyunk Léthe vizéből, hogy ne éljünk Léthe kábulatában, hogy ébredjünk a valóságra. Szatmár megye néhány településének háborús borzalmaira a Scheffler püspök számára küldött plébániai jelentéseket felhasználva emlékezünk. A plébániai jelentéseket kiegészítjük a História Domusban bekerült bejegyzésekkel és az 1989 utáni kutatásokból származó adatokkal. Sorozatunk harmadik fejezetében a Börvelyben lezajlott háborús eseményekkel ismerkedünk.
Steib Ferenc[3] lelkész beszámolója a börvelyi háborús eseményekről
„A háború borzalmas voltát 1944. szeptember elején mutatta meg nálunk, amikor bombázó repülőgépek sajátos zúgásukkal közeledtek kelet felől, s az újtelep közelében egyszerre 9 bombát dobtak le a szántóföldekre. Másnap a kíváncsi tömeg kitódult megszemlélni a hatalmas krátereket, s akkor ébredt rá a háború borzalmas valóságára, s ettől fogva már futva menekült a szirénák jeladásakor a földalatti búvóhelyére. (…)
Esténként már rendszeresen jelentek meg a világítós bombák Szatmár–Debrecen–Nyíregyháza irányából, s szinte nappali fénnyel árasztották el az egész környéket. Ilyenkor a bunkerekben együtt imádkozták a rózsafüzért katolikus és református hívek. Ebben az időben már egymást éri a menekültek hosszú vonata. Legtöbb menekült Székelyföldről jön, éhezve, fázva mennek a nagy bizonytalanságba.
Szekérrel is sokan menekülnek errefelé, akik közül többen itt maradnak székelytelepi rokonoknál és ismerősöknél, mivel már tovább nem bírnak menni. Megérkezik a gyergyóremetei plébános, Pál Elek és valamivel később a ditrói plébános, dr. Lőrinc József. Összegyűjtik ide menekült híveiket, s mivel legtöbbje üres kézzel menekül, Kolozsvárról szereznek részükre ruhaneműt és lábbelit. Pál Elek kijelenti, hogy innen tovább nem menekül, kitart velük és segítségemre lesz az amúgy is megszaporodott hívek lelki gondozásában. Itt is maradt s csak a bevonulás után, egy pár hét múlva indult vissza, menekült híveivel együtt, otthonukba. Feljegyzésre méltó elbeszélése, mely szerint a szatmári püspöki palota bombázásának napján együtt volt az áldozatokkal, biztatták is őt, hogy maradjon velük, ő azonban rossz sejtéstől nyugtalanítva, káplánjával együtt, közvetlenül a bombázások előtt futott ki Lázáriba és ott kellett értesülnie a szomorú tragédiáról, amelytől ily módon megmenekült.
Szeptember 14-én érkezik a faluba Szászrégenből egy német repülőezred és a repülőteret a falu melletti nagy erdő szélén állítják fel. A plébánián van az egyik irodájuk, nagyon csendes és tisztelettudó emberek. Annál zajosabbak a repülők, amelyek minden nap felszállnak, mennek bevetésre, s bizony olykor-olykor hiányosan térnek vissza.
Közben éjjel-nappal futnak a sebesült vonatok Csap irányába. Az állomásunkon órák hosszat is állnak, mert az állomás mellett épült egy barakk, „Lazarett”, az érkező súlyosabb sebesültek átkötözésére. Az orvosok alig győzik a munkát, de halottat nem temetünk. A barakk szanitécei között van egy buzgó katolikus, aki mindennapi áldozó és egy fölszentelt pap, közlegény minőségében, akinek nincsen engedélye a misézésre.
Szeptember 23-án elvitték a levente-köteles ifjakat, akiknek már gyalogosan kellett átkelni Szolnoknál a felrobbantott hídon. Október első hetében, hatalmas tömegekben vonulnak vissza a magyar és német csapatok, a még elmaradt menekültekkel együtt, elárasztják úgy az utakat, hogy alig lehet tőlük közlekedni. A vonatok is mind több és több sebesültet és menekülőt szállítanak. A község lakossága már belefáradt az adományok kiosztásába, amit eleinte oly nagy lelkesedéssel végzett, ha egy-egy ilyen vonat berobogott. Lehet, hogy e szomorú látványtól is elment a kedve a meneküléstől, úgy hogy a faluból, a jegyzőn és az állomásfőnökön kívül, senki sem menekült el.
Október 22-én, a telepiek már nem mernek átjönni a vasárnapi misére, az ágyúzás már egész közel hallatszik és a hidak felrobbantásától is félnek. Az általános engedély alapján Pál Elek mond szentmisét, gyóntat és áldoztat a székelytelepi iskolában a Krasznán túli hívek részére, én pedig a falusi hívek részére a templomban. E napon érkeznek a faluba a több ezer juhot és szarvasmarhát hajtó katonák, akik már látják, hogy így tovább nem mehetnek s a szarvasmarhákat pár pengőért eladogatják, a juhokat az állami iskola kertjébe zárják és ők továbbállnak. E nap délutánján mintha az egész Károly égne, hatalmas lángoszlopok törnek föl az állomás, a raktárak és a papírgyár felől. Egész délután és egész éjszakán át a robbantások kísérteties zaja tölti be a levegőt, felrobbantják a barakk-kórházat, a raktárt és minden tizedik lépésre a vasútvonalat.
Kedden, 22-én levegőbe röpítik mind a két vashidat, s így a falu teljesen elzárva várja sorsát a bevonuláskor. Csütörtökön, a kora reggeli órákban már egész közelről repülnek az ágyúgolyók és a gránát. Egyik be is csap Ferencz István székely gazda udvarára, ahol halálra sújtja a 14 éves József nevű fiát és a 21 éves András nevű fiát, aki épp az előtte való napon érkezett haza a levente-táborból. Ez utóbbi még egy pár órát élt és a közelben lakó menekült plébános ellátta őt a szentségekkel.
A délelőtti órákban megérkezik Csenger felől az első portyázó orosz és román csapat. A Kálmánd felőli román járőrök a hídon nem jöhettek át és a telepen letértek Csanálos felé. A híd miatt a faluba csak korlátolt számú katonaság jött és a falu korántsem szenvedett annyi kárt, és többek közt maradt elég ló ahhoz, hogy az őszi munkálatokat kielégítően elvégezhessék. S míg Csanáloson még ki sem mernek mozdulni a házakból, itt már nyugodtan folyik a mezei munka.
A faluban hivatalosan csak egy pár orosz katona maradt a „Futura” magtár őrzésére, ahová összegyűjtik a környékbeli tanyák terményeit, hogy később onnan szállítsák tovább az összegyűjtött több ezer vagon búzát, rozst, kukoricát, kendermagot.
Már-már nyugalom van a faluban, amikor a román csendőrök összeszedik a frontról hazajött katonákat, s mint partizángyanúsakat viszik Földvárra, illetőleg Iaşiba (Jászvásár) fogolytáborba, ahonnan csak a következő év húsvétjára jöhetnek haza 16 halott hiányával. A halottak között nem volt katolikus.
Karácsonyunk már egész csendes és zavartalan volt. Az éjféli misén már sokan voltak, s még a két öreg raktárt őrző orosz népfelkelő is jelen volt, s amint mondják, még imádkoztak is.
A karácsonyi békenapok után futótűzként terjedt el a nyugtalanító hír, hogy összeszedik a munkabíró embereket. Január 3-án ez a hír szomorú valósággá válik és falunkból 6 egyént visznek, hogy csatolják a kálmándi 230 bús robotoshoz.
Kálmándról az egyik leány elszökik, a másikat, betegsége miatt, Károlyból hazaengedik s így csak 3férfi és 1 leány megy tőlünk Oroszországba robotra.
- március 23-án szomorú temetésünk volt. Négy apró székely gyermeket temettünk egyszerre, akiket az út mentén talált és játékszerül használt kézigránát darabokra tépett. (…)
A háború folyamán 1 római katolikus és 2 görög katolikus hősi halottról kaptunk értesítést. Viszonylagosan nem sok a háborús veszteségünk, de a kevésből is mindenki megértheti az igazságot: csak egy, ami szilárdan megmarad a nagy pusztulásból s ez az örök alapokra épül, a hit és az anyaszentegyház.
1944 őszén, mikor még erősen dúlt a háború, egy hithű katolikus német katona bizonyítgatta előttünk papíron, ha kivesszük a „Herlischkeit”-ból, a „Hitler” nevet, a megmaradt betűk a kellő elrendezés után a „Kirche”-t adják. Szent meggyőződése volt, hogy a háború végén kibukik az Egyházat bontó hitlerizmus, és ebből az Isten dicsősége nem fog csorbát szenvedni, sőt annál teljesebb fényességgel fogja beragyogni a békességet szomjazó emberi lelkeket.
Most már a borzalmas háború után megértjük ezt a jóslatot és látjuk a zsúfolt templomokban és az imádkozó buzgó lelkeken diadalmasan fölragyogni az Isten dicsőségét, s hisszük mi is, hogy az Egyház diadalában találjuk meg a jövő békét.”
Börvely, 1946. január 28.
Steib Ferenc h. lelkész
Deportálások
Hogy is írja Steib Ferenc lelkész? „Már-már nyugalom van a faluban, amikor a román csendőrök összeszedik a frontról hazajött katonákat, s mint partizángyanúsakat viszik Földvárra”.
A második világháború megrendítően sok börvelyi áldozata már úgynevezett békében esett. Ez a „béke” nem volt más, mint a győztesek bosszúja a kiszolgáltatottak fölött. A hatalmi visszaélés diadala, az országnyi területtel megajándékozottak haláltánca az áldozatok felett. A deportálás 1944 novemberében indult, ahogy Steib Ferenc írja. Fontos hangsúlyozni, hogy az esztendő legzordabb időszakában, novemberben hurcolták el a férfiakat, aztán átment a télbe és 1945 áprilisában ért véget azon kevesek számára, akik életben maradtak.
Boros Ernő: Mindennap eljött a halál[4] című könyvében áldozatok hozzátartozói és a meghurcoltatás szenvedői vallanak a szomorú eseményekről, a „békében” megesett háborúról.
Börvelyben Paraschiv csendőrőrmester, aki csak kivételes esetekben szólalt meg magyarul, és Balogh Géza bíró, aki egy hangon pendült a magyar gyűlölő csendőrrel, kidoboltatták, hogy aki katona volt, köteles leadni a katonai felszerelését és a személyi iratokat. Mint törvényt és rendet betartó állampolgárok a harctérről alig hogy hazatért férfiak a parancs szerint jártak el. Őket összeterelték és elhajtották Csanálosra. Csanáloson a Melláu József és Melláu Ferenc csűrjében és más csűrökben gyűjtötték össze a jóhiszemű embereket, aztán elindították gyalogosan Nagykárolyba, ahol éjszakára üresen maradt házakban helyezték el őket. Újabb gyaloglással értek el Tasnádra, aztán gyalog hajtották őket Zilahra. Az ígéret az volt, hogy Zilahon új személyi iratokat kapnak. Ebből nem lett semmi. Útközben a novemberi éjszakákat, ott töltötték, ahol az est érte őket: mezőn, legelőn, legjobb esetben romos házakban. Sem enni, sem inni nem kaptak. Akiről útközben lekopott a lábbeli szekérre rakták. Voltak olyanok is, akik útközben románnak vallották magukat. Ők hazamehettek, a magyarok azonban nem.
Erdély szerte híre ment a menetoszlopnak. Kolozsváron és más településeken ételt vittek a deportáltaknak. A román tisztek kiöntötték, a földre borították az ételt, nem engedték meg, hogy a teljesen kiéhezett elgyengült emberekhez jusson. Tovább gyalogoltatták a deportáltakat Gyulafehérvárra. Gyulafehérváron marhavagonokba hajtották őket és vitték Földvárra. Itt a munkaképeseknek tűnő embereket szovjet tisztek kiválogatták és a Szovjetunióba irányították.
Barcaföldváron „A láger egy szögesdrót-kerítéssel körülvett marhalegelő volt. Minket a domboldalba ásott, náddal fedett bunkerekbe helyeztek el. A pucér földön aludtunk takarónk sem volt.” mesélte Kiss Lajos, Boros Ernőnek a Mindennap eljött a halál című könyv szerzőjének.
Amint említettük a román tisztek, már Börvelyben a deportálásra szánt embereket a toborozásától a Földvárra való érkezésig szovjet tisztek rendelkezésére bocsátották, akik kiszűrték a munkaképesnek tűnő személyeket, hogy aztán szovjet munkatáborokba tereljék őket. Börvelyből még csak 3 embert vittek szovjet lágerekbe, de a Földvárra vezető úton még újabbakat válogattak ki közülük.
Boros Ernő adatai szerint 88 férfit deportáltak Földvárra. A lágerben 13-an (14,77%) haltak meg. Az életben maradt 75 börvelyiből 15 személyt a Szovjetunióba deportáltak. Annak ellenére, hogy Börvelyből közvetlenül csak néhány embert deportáltak a Szovjetunióba, mégis sújtotta a falu lakosságát mindkét deportálás: a földvári és a szovjetunióbeli is.
[1] Dr. Tempfli Imre: Kereszt és buzogány (16-17. sz.)
[2] Bársony István (1855–1928) vadász, író, újságíró. Négyéves korában kisebb leánytestvéreivel együtt a család Nagykárolyba költözött. A már itt született öccse, Bársony János orvos lett. Középiskolába Nagykárolyban, Pozsonyban és Szatmárnémetiben járt. Pozsonyban és Budapesten jogot végzett. Első írásai a Szatmármegyei Közlönyben jelentek meg. Életében 40-nél több kötete látott napvilágot. Dr. Csiák Gyula a magyar természetpróza első mesterének nevezte Bársonyt. 2005-ben jelent meg az Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 23. köteteként Az elveszett paradicsom című válogatás Bársony István elbeszéléseiből.
[3]Steib Ferenc (Csanálos, 1905–Csanálos 1966) Segédlelkész: Alsóhomoród, Nagybánya, Máramarossziget, Szinérváralja. Lelkész: Kálmánd, Tasnádszántó, Zárdalelkész Nagyváradon. Plébános: Börvely, Nagyszokond. Utóbbi állomásán halt meg, de Csanáloson temették el.
[4]Boros Ernő: Mindennap eljött a halál, Szatmár megyeiek a földvári haláltáborban, Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 15./2002.