Hivatalosan még nem ért véget Európában a második világháború (1945. május). Szatmár megye már túl volt egy felmérhetetlen emberi és anyagi pusztításon (zsidók deportálása 1944. május–június, bombázás 1944. szeptember 16–19.), ekkor következtek újabb próbatételek a lakosság számára: végigtarolták városainkat és falvainkat a visszavonuló német és magyar seregek, aztán ami még maradt emberanyagból és mozdíthatóból, elvitték a szovjet és a román csapatok, valamint a helyi alvilág emberei. Az utóbbira mondta dr. Czira Árpád fogorvos, hogy „A háború hulláma felszínre hozta a társadalom alját.”

Arra gondolva, hogy az utókor számára legalább tanulságok levonására maradjon lehetőség, a bombázást követő évben, 1945. május 25-én, dr. Scheffler János püspök kiadta 648. számú püspöki körlevelét, melyben felszólította a hatósága alá tartozó plébániák vezetőit, hogy számoljanak be a helyi háborús eseményekről. Célja az volt, hogy a bombázás nyomainak eltakarításán túl maradjon szemtanúk által írott nyoma az egyházmegyéjében történt háborús eseményeknek.

Elvárásának érzékeltetésére dr. Scheffler János püspök felsorolta azokat a fontos pontokat, amelyekről a jelentéseknek feltétlenül szólniuk kell. Mikor és hogyan kezdett hadszíntérré válni a község és környéke? Volt-e bombázás? Hogyan viselkedtek a visszavonuló csapatok és hogyan a menekülők? Menekültek-e a település lakói közül? Voltak-e harcok, voltak-e áldozatok? A deportálások hogyan érintették a települést (Barcaföldvár 1944 ősze, Szovjetunió 1945. január), és természetesen minden beszámoló leírhatta azokat a helyi sajátosságokat, amelyek befolyásolták a lakosság életét.

Mai lapszámunkban a püspöki felszólításra Hentes Miklós batizi plébános jelentése mellett más forrásokat is segítségül hívunk.

A Szamos kulturális, társadalmi, közéleti folyóiratban szükségesnek véljük a felmenőinkkel, a falvainkkal és városainkkal megtörtént eseményeknek a szemtanúk által való felidézését, hogy mint Odüsszeusz, tovább mesélhessük a gyermekeinknek, az unokáinknak a felmenőink által megszenvedett történelmi eseményeket. A múlt történéseit nem eltörölni, hanem felidézni, az Olvasó által tovább mesélni, meséltetni szeretnénk.

A 21. század szatmári embere számára nélkülözhetetlen tudás ezeknek a történeteknek a megismerése, és az ezekből levonható végső következtetés, hogy a szétvert és kirabolt városainkban és falvainkban a Teremtő hogyan tudott általunk életet teremteni, hogyan tud ma is általunk csodát tenni.

Hentes Miklós[1] lelkész beszámolója a batizi háborús eseményekről

„1944-ben, nagyböjt nagyhetében érkezett meg az első német csapat. Ezek aztán, felváltva, más-más alakulattól, rövid megszakítással, itt voltak október 23-áig, amikor is este fél hét órakor, egynapos harc után, bevették a falut az oroszok.

A visszavonuló magyar katonaság október 10. és 13-a között időzött a faluban. Úgy a németek, mint a magyarok az iskolában és a házaknál voltak elszállásolva. A plébánia is csaknem állandóan foglalt volt.

A szeptemberi bombázások a rémületen kívül a községben bajt és kárt nem okoztak. A vetésben azonban igen, mert az emberek nem mertek kimenni a mezőre és ezért úgy az őszi betakarítás, mint a vetés kárt szenvedett.

Az első bombázás után[2] Batiz lakossága legalább 500 lélekkel megnövekedett. Szatmárról csak úgy özönlött a menekülők serege. A falu megrémült a sok bombázás szörnyű látványától, de alig ocsúdott fel ebből, már az országút tele volt menekültekkel, a vasút is szintén. Ahogy közeledett a front, úgy növekedett a bizonytalanság és reménytelenség a lelkekben. Mindenki azt kérdezte, mi lesz velünk.

Október közepe táján mindinkább közelebb jött a háború zaja és mindennap több és több robbantás vett bennünket körül. Október 13-án este menekült el a vezető jegyző, Radványi Miklós feleségével és két gyermekével, Pápa Béla aljegyző, Bolyoczky Anna közellátási tisztviselőnő. Ugyancsak akkor a csendőrség és vele Mátray Margit ált. isk. tanítónő, társával, Bencsik Margittal együtt. Anyaországiak voltak, távol a szülőktől. A veszély idején odahaza akartak lenni.

A bányai vasútvonalat a németek felrobbantották és úgyszintén a Batizvasvári állomás új épületét, blokkberendezését és az ott veszteglő kb. 10 vasúti teherkocsit. Szatmár felől is rettenetesen hallatszott a robbantás. Ilyen körülmények között érkezett meg október 23. Ezen a reggelen már nem volt szentmise. A háború egészen közel jutott hozzánk. Már Batizgombás elesett, Szatmárudvari szintén. Harapófogóban voltunk. Egynapi ágyúzás, gépfegyverezés majd közelharc után este fél hétkor itt voltak az oroszok.[3]

Igen csekély számú német hátvéd dolgozott itt. Ezért nekik nem volt annyi vesztességük, mint az oroszoknak. A németek halottaikat elvitték, az oroszok pedig részben az Udvari úton, részben pedig a templomunk kertjében temették el halottaikat. 23-án este még nem volt különösebb baj. 24-én reggel azonban már felvertek minden házat és mindenütt oknyit (lovat) követeltek, természetesen szerszámot is hozzá, és szekeret. Az embereket sok helyen levetkeztették, és ruhájukat, lábbelijüket nemcsak a házban, de nagyon sokszor még az utcán is elvették.

Majd jött a sok robot. Az embereket szekérrel és ökörrel Debrecenig, Nyíregyházáig, sőt még tovább is hajtották.

Október végére megérkeztek a román csendőrök. A harc alatt a községben egy férfi és egy fiúgyerek sebesült meg, de nem életveszélyesen.

A Batizt Udvarival összekötő földutat a németek aláaknázták. Ezen az úton kb. húszan haltak meg a polgári lakosságból. Sokan nem a községbe valók voltak. A római katolikusok közül egy.

Jellemző sok ember idegzetére és haszonlesésére a következő: a községben volt egy búzamagtár, tele búzával. A németek nem robbantották fel. Nagyon sokan a legnagyobb golyózáporban és géppuskaharcban, meglapulva a kerítések tövében, hordták a búzát.

(…) A plébánia és még két épület és istálló kapott aknát[4]. A károkat az egyházközség már kijavíttatta.

A községből senkit sem deportáltak. A templomi élet október 27-én indult meg, amikor is a helyben időző orosz tiszt elrendelte a templomok megnyitását és az istentiszteletek tartását.

Az iskolai élet már november közepe táján megindult, de ismét megakadt. A karácsonyi szünet után lett aztán rendesebb az iskolázás.

Híveim közül még 8-an nincsenek itthon. Eddig egy hősi halottról tudunk. (…)”

Batiz, 1946. január 20.

Hentes Miklós lelkész

A Batizon történt háborús eseményekről Dánku Pál: A batizi római katolikus egyházközség története című kötetéből újabb részletek derülnek ki. A szerző idézi Hentes Mikós plébánosnak 1945. április 20-án keltezett bejegyzését a Historia Domus lapjaira:

„A háborús viszonyok miatt Batizgombáson októberben és novemberben, Szatmárudvariban az év utolsó három hónapjában nem volt szentmise. Az 1944. évi meghaltak közül egyik harci szerencsétlenség következtében a szatmárnémeti kórházban hunyt el, egy pedig katona volt, akit betegen szállítottak Sárköz felől és a falu határában halt meg.

A kulturális és sajtó szakosztály terjesztette a Szív, Kaszap István, Magyar Futár újságokat, valamint a Katolikus naptárakat.

A szociális és karitatív szakosztály gyűjtött a helybeli szegények javára, akiknek három ezer pengőt osztottak ki, gyűjtött a hadiárvák javára és részt vett a babakelengye-akcióban.”

Tovább idézzük Dánku Pál sorait: „A községi elöljáróságnak Hentes Miklós plébános bejelentette, hogy a róm. kat. templom kertjéből, az oda eltemetett, és később exhumált orosz katonák sírhelyéről a szovjet csillagos emlékművet ismeretlen tettes, ismeretlen időben eltávolította. Ezt 1945. augusztus 13-án, délután 4 órakor vette észre.”

Végül újabb idézettel következik a batizi háborús események történetét:

„A visszatért román közigazgatás átvilágítás alá vonta a háború alatt a magyar fennhatóság idején tisztséget vállaló személyeket, többek között Hentes Miklós plébánost is.

A batizi elöljáróság 1945. szeptember 3-án elutasította az átvilágítási igazolás kiadását, arra hivatkozva, hogy a politikai pártok helyi képviselőinek véleményét kikérve, és egyes lakosok feljelentéseit elolvasva, nem tudja kijelenteni, hogy a lelkésznek az elmúlt 4 esztendőben demokratikus magatartása lett volna.

Ez ellen a lelkész fellebbezett a főszolgabírónál, rámutatva, hogy nem menekült el szolgálati helyéről, nem hagyta el híveit, semmivel sem vétett népe ellen, és hogy nem volt lehetősége megtekinteni az őt elmarasztaló határozat csatolt feljelentéseit, hogy azok valótlanságát megcáfolja.

Ezt a beadványt 1945. szeptember 12-én beterjesztette egyúttal a FND (Frontul National Democrat – Nemzeti Demokrata Front) szervezetéhez is. A magyar himnusz templomi éneklése miatt is kellemetlenségek voltak.

A batizi római katolikus templomban addig minden hónapban egyszer énekelték a magyar himnuszt. Emiatt a batizi csendőrség beidézte Kocsis János kántort és Hentes Miklós plébánost. Először 1945. szeptember 15-én, amikor jegyzőkönyvet vettek tőlük, amiben elismerik a himnusz éneklésének tényét. Ezt az érintettek nyugodtan és minden büntetéstől való félelem nélkül meg is tették, mert ez ügyben senkitől sem kaptak tiltó rendelkezést. Énekelték, mint ahogy a környék többi magyar templomában tették, úgy mint egyházi éneket a templomban, minden sértő és demonstráló szándék nélkül.

Másodszor szeptember 17-én hívatták be őket, a «Legiunea» rendelkezéseire hivatkozva. Ezúttal személyi adatokat és ujjlenyomatokat is vettek tőlük. A kihallgatás, a személyi adatok felvétele és a nyilatkozat felvétele a batizi községházán történt, amelyeknél jelen voltak és aktívan részt vettek Róka Teréz, az állami iskola helyettes tanítónője, Rogoz László segédjegyző, Anderco János bíró és Domnics Miklós pénztárnok. Később megérkezett Varga György albíró, aki aláírásával tanúsította a kihallgatás tényét.

Ezért a beidézettek – Kocsis János és Hentes Miklós – beadványukban kérték a Magyar Népi Szövetség sürgős támogatását.” Igazi megoldásnak tűnt a szovjetek jegyzéke a román kormányhoz, amelyben tiltakoztak a románok visszaélései és a Maniu-gárdisták vérengzései ellen. Sok magyar életét mentette meg Vinogradov szovjet tábornok november 12-én kiadott rendelete, amely 48 órán belül megszüntette a román katonai közigazgatást Észak-Erdélyben. Ez érvényben maradt 1945 márciusáig. Hentes Miklós életét Vinogradov rendelete menthette meg.

Nem ért véget a világháború, de máris megkezdődött egy újabb, évtizedeken át tartó háború a római katolikus egyház és papjai ellen. Ekkor már működésbe lépett a kettős állami elnyomás előképe (pedig még nem dőlt el véglegesen a terület hovatartozásának sorsa): a magyarellenesség és a római katolikus egyháznak a Rómától való elszakítását célzó háború. Nem értették és sokan ma sem értik, hogy Hentes Miklós Batizon a Szentlélek demokráciáját akarta, azt akarta megértetni, hogy akiket Isten odahívott, azok ott legyenek boldogak, ott alakítsák szebbé a világot a saját nemzetiségükben, a saját hitükben megmaradva. Ez pedig nem csak az egyén, hanem az egyes népek küldetésével járó szabadságát jelenti, tehát a batizi római katolikus magyarokét is. Szép elmélet, elfogadható elmélet mondja mindkét fél.

„Ha valaki egyedül álmodik, az csak egy álom. Ha viszont sokak közösen álmodnak, az már egy új valóság kezdete” – mondta Dom Helder Camara brazil püspök. Mindezt Hentes Miklós tudta és ebben a szellemben akart cselekedni híveivel és hívei javára, de nem hagyták életre kelteni a Szentlélek demokráciáját. A plébános veszélybe került. Meg kellett menteni. Áthelyezték Krasznabéltekre és felmentették titkos ordináriusi tisztségéből.

[1] Hentes Miklós Jenő (Budapest, 1908.11.23. – Krasznabéltek, 1982.03.21.): plébános, titkos ordinárius. A gimnáziumot Nagykárolyban, a teológiát Szatmárnémetiben végezte. 1931. március 25-én szentelték pappá. Káplán: Nagymajtény, Nagybánya, Borsabánya,Túrterebes, Láposbánya. Plébános: Batizon 1942, Krasznabélteken 1957-től. 1952–1957 között titkos ordinárius.

[2] 1944. szeptember 16.

[3] „1944. október 22-én már Batizon voltak a szovjet katonák, onnan lőtték a Gőzfűrész irányába menekülő németeket. A tüzérségi párbaj 3 napig folyt Szatmárnémeti felett. Október 24-én éjjel 2 órakor a Wesselényi utcai iskolából még lőttek a német hátvédek, de reggel 4 órakor feltűntek a Rákóczi utcában az első szovjet járőrök, Malinovszkij marsall csapatának előőrsei.” (Szabad Élet 1946.10.25. cikke nyomán)

[4] csA História Domusban így részletezi Hentes Miklós plébános: „A plébánia épülete a faluban lefolyt ütközetek következtében kárt szenvedett. Megrongálódott az épület csatornája és tetőzete. A fedélzeten a Krajnik felőli oldalon a palát csaknem teljesen leszórta és összetörte, másutt pedig lövedékek átfúrták, vagy a légnyomás megrepesztette. Az egyik szobában a mennyezet szintén kárt szenvedett, mert robbanó lövedéket kapott, ebben és más szobákban a mennyezetet és a falakat megrepesztette.” Az idézetet Dánku Pál: A batizi római katolikus egyházközség története című kötetéből vettük, Szatmárnémeti, 2015. A kötet megjelenését támogatta a batizi Szent József plébánia.