Kaplony[1] múltjában kutakodva le kell szögeznünk, hogy Kaplony honfoglalás kori település. A honfoglalók egyik vezére Kende. Kende vezérnek két fia volt: Kücsid és Kaplony[2]. Máris elérkeztünk Kaplony település névadójához.

Ebben a honfoglalás kori helységben két templom is épült. Az első még Szent István király idejében. A másik az ún. monostortemplom. „Az első oklevél, amely erről a monostorról ír, 1267-ből származik. (…) A Kálti Márk által összefoglalt Képes Krónika (1358) az első, amely a monostort megemlíti. Ő azt írja, hogy Kund (Kende) a negyedik kapitány volt, és hogy fiai, Kusid (Kücsid – a szerző megjegyzése) és Kaplony építettek itt a megkeresztelkedésük után egy monostort. (…) Egy 1195-ben keltezett oklevél (…) a monostor alapításának idejét 1080-ban jelölte meg.”[3]

Nagy csapás volt Kaplony életében is a tatárjárás. A tatár seregek Batu kán vezetésével 1241. április 11-én Muhinál végeztek IV. Béla király hadseregével. Közben márciusban Szatmárt és a környéket Kádán tatár serege pusztította. A tatárok után újabb rontó erő lépett fel: a török. Ismét rablás és pusztítás tarolta végig Kaplonyt is, helyesebben Kaplonymonostort, mert a falut „majdnem 1600-ig így hívták.”[4] Először a bencés szerzetesek teremtettek otthont a keresztény hitnek; imával, kétkezi munkával, tanítással, majd a ferencesek folytatták hitet, tudást, munkát, kultúrát építő munkájukat Kaplonyban.

„A 16. században a környező falvakkal együtt Kaplony is átvette az új hitet, és a protestantizmus útjára lépett. A Kaplony nemzetség monostoros faluja és központja is elhagyta ősi katolikus hitét és a reformációhoz csatlakozott.  Ahogy a nagybányai minorita házfőnök, Kopácsi István szellemi vezetője lett az erdődi zsinat megszervezésének, valószínűleg a kaplonyi szerzetesháznak is voltak papjai, akik hamar átálltak a hitújítás oldalára.”[5]

A Károlyi grófok jelenléte nagy lendületet adott Kaplony fejlődésének. A svábok betelepítésével visszatért a római katolikus vallás. Újabb tragédia rázta meg a helység éltét. 1834-ben egy hatalmas földrengés áldozatául esett a falu. Innen is felálltak a kaplonyiak. A 20. század elején 251 ház volt a faluban 1687 lakossal, közülük 1189 római katolikus, 302 református, 173 görögkatolikus.

Az első világháború idején „majdnem 200 kaplonyi férfi volt fegyver alatt (…) A kaplonyi katonák közül 68-an estek el a különböző harci események alkalmával”[6] – írja dr. Tempfli Imre Kaplony című művében. 1919. április 19-én Nagykárolyba bejöttek a románok. Mesterségesen keltett magyarellenes szelek fújtak, amelyek ádáz harcba torkollottak a nemzetiségek között. A második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után Kaplonyban is visszaállt a román megszállás előtti társadalmi, egyházi, kulturális élet.

A második világháború hivatalos lezárását megelőző hónapokban történt helyi vonatkozásokat Kassay Kelemen Lajos ferences szerzetes jelentéséből ismerhetjük meg.

Kassay Kelemen Lajos[7] házfőnök-plébános beszámolója a kaplonyi háborús eseményekről

1945. május 25-én dr. Scheffler János püspök kiadta 648. számú püspöki körlevelét, melyben felszólította a hatósága alá tartozó plébániák vezetőit, hogy számoljanak be a helyi háborús eseményekről. Felbecsülhetetlen történelmi adatok íródtak le, amelyek hiteles forrásként tekinthetők a történelemtudomány számára. Részletek Kassay Kelemen Lajos beszámolójából.

„(…) A népek villongásának 1939-ben fellobbant lángjai már öt esztendeje emésztik a vén Európa értékeit: a pusztító bombák szörnyű erejének hatására egymás után dőlnek össze egész házsorok, nevelőintézetek, kórházak, templomok semmisülnek meg (…). Sőt a békés emberek: gyermekek, ifjak és öregek életét sem kíméli ez a veszedelmes és kielégíthetetlen tűz. (…)

Ennek a második, az elsőnél is borzalmasabb, világháborúnak hadi eseményeit a történelem fogja megörökíteni, mi itt az utókor számára a háború helyi vonatkozású adatait akarjuk röviden feljegyezni.

1944. szeptember első napjaiban a levente ifjúságot nyugatra, a Dunántúlra rendeli a magyar hadvezetőség. Szeptember 16-án megérkeznek az első menekülők Csíksomlyóról, Szárhegyről, Székelyudvarhelyről, Marosvásárhelyről, Esztelnekről, Marosszentgyörgyről, Csíkszentmártonból, Désről, sőt Kolozsvárról is jött vasutas és tisztviselő. Csaknem valamennyien hatósági intézkedés folytán menekültek el lakóhelyükről. Főképp a székelyföldi papság és szerzetesek siettek elhagyni állomáshelyüket, mert szeptember 2-án az ellenséges orosz és román egyesült hadsereg a Keleti Kárpátok hágóin át benyomult az ország területére, s üldözte a visszavonuló német és magyar csapattesteket. Így lakóhelyük váratlanul hadszíntérré változott, ahol a vérszomjas hadfiaktól nem remélhettek kíméletes bánásmódot. Az erdélyi papok közül többen mondták, hogy ott maradtak volna állomáshelyükön, ha a püspöki helynök úrtól kellő időben megkapják az utasítást, hogy helyükön maradhatnak. Sajnos a szeptember 10-én keltezett köriratot menekülés után kapták meg. Ebben az iratban az egyházi főhatóság elrendeli, hogy ki-ki állomáshelyén maradjon, vagy ha onnan eltávozott, mielőbb térjen vissza.

A háborús bonyodalmak fokozatosan növekedtek, amerikai-angol bombázó gépek százával vonultak el fejünk fölött. Ezek közül néhány megjelent Nagykároly fölött is és pár bombát dobott le a városra, kivált az állomás környékére 1944. szeptember 1-én.

Néhány nap múlva bombát dobtak még a csanálosi, fényi erdőbe, mert a német muníciót akarták a levegőbe röpíteni. Kaplonyban is rémes látvány volt nézni a Sztálin-gyertyák fénye mellett Nyíregyháza, Debrecen, Szatmárnémeti, Csenger többszörös bombázását. Kaplony szerencsés fekvésének köszönheti, hogy a visszavonuló s előrenyomuló csapatok a főbb közlekedési utakon (Nagykároly–Csanálos, Nagykároly–Kálmánd–Börvely és Domahida községeken át) haladtak előre s elkerülték községünket. Visszavonulás alkalmával egy-egy kisebb német csapat néhány napon át megpihent Kaplonyban, de aztán továbbment. Utoljára a német gyorscsapat emberei szállták meg a falut, akik marhákat, sertéseket, lovakat hajtottak el és szekereket vittek el a gazdáktól. Mindössze néhány német tüzérségi fogat haladt át községünkön Kálmánd–Börvely felé. A német hadvezetőség, ahol alkalmas volt a terep, feltartóztatta az előrenyomuló ellenséges csapatokat, hogy visszavonuló seregeit védje a bekerítéstől. Így a Gencs–Szentmiklós arcvonalon is megállította azokat. Kaplonyban a malom mellett levő árokban felállítottak egy üteg (négy) talán 15 cm-es ágyút és onnan lőtték az orosz-román csapatokat. Hogy milyen eredménnyel, igazolja egy kaplonyi gazdálkodó és két román káplár beszélgetése, kiket emberünknél beszállásoltak. Az egyik magyarul is beszélt, aki bizalmas eszmecsere közt megkérdezi szállásadóját:

– Hát aztán, mondja öregem, hány ágyúja volt itt a németnek?

– Mindössze négy – hangzott a rövid felelet.

– Nem négy, hanem legalább száz ágyú ontotta felénk a gyilkos tüzet – válaszolta a káplár. Úgy hullottak az embereink, mint a fűszálak kaszáláskor.

Német tüzéreink oly ügyesen leplezték az ágyúkat és olyan fortéllyal tüzeltek, hogy az ellenség napokon át nem vette észre az ütegállásokat. És mikor célt értek, azaz amint biztosították a katonai alakulatok nyugodt elvonulását, távoztak a községből és magukkal vitték a halált osztó gépeket. Október 12–18. napjain a menekülők is eltávoztak körünkből. Erre két-három napi csend.

Végre az elkerülhetetlen bekövetkezett: a «felszabadító» ellenség október 25-én reggel 8 óra tájban bevonult községünkbe. Egyelőre csak román gyalogosok és lovasok jöttek Nagykároly felől. Ezek a templom előtt levő téren rövid ideig vesztegeltek és du. Kálmánd irányában eltávoztak. Harci kedvüket eléggé jellemzi az a tény, hogy az eldobott töltények sűrűn hevertek a téren. Az egyik kaplonyi lakos rövid idő alatt egész sapkányi töltényt szedett össze a megállás helyén. Néhány kisebb üteg-ágyút is vittek magukkal, amelyeket ukrán és más lovakkal vontattak. Induláskor ezredes parancsnokuk elrendelte a harangozást, hogy a további harcokban szerencsésen küzdjenek. A következő napokban összeszedték és elhajtották a község gazdáinak lovait, elvitték járműveit, zabot, tengerit és különféle takarmányt rekviráltak. Bekötötték az állatokat az istállókba, a csűrökbe, ahol napokig álltak a takarmányban és azt hasznavehetetlenné tették.

Három-négy nap múlva oroszok jöttek a faluba. Magánházaknál kaptak szállást. Megindult a szabad rablás. Erre minket egy művelt román százados, aki rendházunkban kapott két éjszakára szállást, előre figyelmeztetett. Tehát az orosz katonák viselkedése nem talált készületlenül. A különféle templomi felszerelést, zsebórákat és egyéb értékeket biztonságba helyeztük. Az orosz hadfiak lábbelit, ruhafélét szedtek össze. Aztán főképp az italneműeket keresték és ahol találtak, hordóstól elvitték. Sokan a szalmába vagy a földbe ásva rejtették el boraikat. De az emberi leleményesség minden használható értéknek: pénznek, zsírnak, szalonnának, lisztnek, ruhának, lábbelinek, különféle házi és gazdasági felszerelésnek megtalálta a rejtekhelyet. Azonban a vörösök már nagy tapasztalattal rendelkeztek az eldugott értékek felkutatásában, megtalálásában. Mivel a községben lovak nem voltak, így a szarvasmarha- s a sertésállományt ritkították. A nagykárolyi orosz parancsnokság egyre-másra küldözgette a községi elöljáróságoknak az utasításokat, hogy melyik község hány tehenet és mennyi sertést köteles beszolgáltatni nekik. Ezeket kényszermunkával, robottal feldolgoztatta és ládákba, hordókba rakva szállították Oroszországba. A ládákat az asztalosok kényszermunkával készítették, a hordókat pedig a lakosoktól vették el áraik megtérítése nélkül. A nagykárolyi papnövendék ilyen robottal aprította, őrölte éjszakánként a kolbásznak való sertéshúst, mert hát mindenkinek dolgoznia kellett, ha élni akart.

A vörösek nagy előszeretettel fogdosták össze az utcákon járó embereket és vitték munkára. Sőt az utcán, mezőn talált szekereket és igavonó állatokat a gazdájukkal együtt kényszermunkára hajtották és napokon át dolgoztatták. Kaplony község összes járművét kirendelték, hogy Miskolc–Sajószentpéter irányban búzával megrakottan menjenek a csikorgó téli hidegben. A gazdálkodó emberek még a mezőre sem mehettek ki félelmükben, hogy az ottmaradt terményüket betakarítsák. Sok szántóföld maradt parlagon a munkaerő s főképp az igásállatok hiányában, pedig a kommunisták azzal fenyegetőztek, hogy a be nem vetett földeket elveszik a tulajdonosoktól és másoknak adják.

A gazdasági bukásnál sokkal szomorúbb az erkölcsi romlás, amely az ellenséges hadak beözönlését követte. A romlott, állatias ösztönüknek élő hadfiak már megérkezésükkor lányokra, nőkre vadásztak, hogy kéjelgő vágyaikat kielégíthessék. A lányok remegve, hideg éjszakákon át, szénában, szalmában, pajtákban és kéményekben megbújva iparkodtak megvédeni testük épségét. Boldog volt, akit a becstelen katonák rohama szembe nem talált. Kevésbé szerencsés volt az a hajadon, aki a hajsza után a következő reggelen lelkipásztorához jött és azt kérdezte, hogy a történtek után elmehet-e a lányok társaságába. Elmondta, hogy egyik este bement hozzájuk két román katona s el akarták vinni őt testvérével együtt. De apjuk védelmükre kelt. Erre fegyvert fogtak rá és mindkettőjüket elhurcolták…

Ezer szerencse, hogy községünk félreeső helyen fekszik és az idevezető úton a kiadós esőzések folytán éppen akkor nagy sár volt. Ezért kevesebb katona lepte meg a helységet. És akik idejöttek, amint egyesek állítják, inkább a görögkatolikusok házaiba mentek. Ám így is megremeg az ember lelke, ha ezekre a szörnyű napokra és hetekre gondol.

Lassanként a katonai szolgálatból többen hazatértek. Ezek között olyan is akadt, aki teljes felszereléssel jött haza és azt átadta az ellenségnek. A román ezredparancsnok megveregette a vállát, megdicsérte s elbocsátotta azzal a biztatással, hogy most már szabad. A katonai parancsnokság ezután elrendelte a fegyverek és egyéb hadi szerelvények beszolgáltatását. Ezt dobszóval hirdették ki. Egyidejűleg az írásbeli engedéllyel együtt a vadászfegyverek bemutatását is kérték. Azt ígérték, hogy az engedélyt láttamozni fogják, és a fegyvert visszaadják. Azonban ez csak puszta ígéret volt, mert amidőn H. J. állami tanító eleget tett ennek a rendeletnek és felmutatta a fegyvertartási engedélyét, a parancsnok azt széttépte s a fegyvert elvette.

Néhány nap múlva a katonai szolgálatból hazaszállingózott embereket összeszedték és elvitték Csanálosra, ahol hideg őszi időben meleg ruha nélkül, sovány élelemmel csűrben őrizték, mint partizánokat. Onnan Zilahra, majd Földvárra, a magyar lapok által haláltábornak nevezett gyűjtőhelyre vitték őket. Végül, akik életben maradtak, azokat Oroszországba szállították munkaszolgálatra.

Komor hangulatban talált az adventi szent idő. A kevés nyers tűzifa gyenge pislogása mellett összegyűltünk esténként és elbeszélgettünk Péter Imre menekült esztelneki plébánossal, aki Ludescher József vendégszerető házából az éjjeli, nemkívánatos orosz és más katonai látogatók elkerülése végett, rendházunkba beköltözött. Legtöbbször mégis elmélkedtünk vagy a rózsafüzért morzsolgattuk, mert a kevés kőolajkészlettel takarékosan bántunk, hogy a korai vacsorára lámpát gyújthassunk. Este 7–8 órakor már lefeküdtünk. Az öröklámpa részére a jó hívek közül többen hoztak kőolajat.

Miseborunk is fogytán volt. Ezért a szentmisében pápai engedéllyel vízzel öblítettük a kelyhet. A karácsonyi éjjeli szentmisét december 24-én este hat órakor végeztük, ugyancsak a Szentszék kegyes engedélye folytán. Szegényes étkezésünket gyűszűnyi bor nem fűszerezte meg a Kisded Jézus születése ünnepén sem. A kevés készletet tartogattuk a szentmisékre.

A megpróbáltatások nehéz napjaiban híveinknek és a Szatmárról és Nagykárolyból itt, Kaplonyban menedéket kereső tisztelendő kedves nővéreknek nagy megnyugvására szolgált, hogy a lelkiatyák állomáshelyükön maradtak (egy kivételével, aki indokolatlan politikai félelemből távozott el) és lelkiismeretesen teljesítették kötelességüket.

Híveink és a község lakossága a házi tűzhelynél maradt, csupán a jegyzőnk és a családja menekült a Dunántúlra. Eközben az orosz katonai hatóság népszámlálást rendelt el.

A község római katolikus lakói – mint a román uralom idején több ízben – mindannyian magyar anyanyelvűeknek vallották magukat. A parancsnokság az összeírással nem volt megelégedve, azért egy orosz tiszt házról házra járt a második összeíráskor, de az eredmény ugyanaz maradt.

Elmúltak a szent ünnepek, eltelt az újév napja is.

Január 2-án, fegyveres orosz erő mellett lázas munka kezdődött a községházán. Készült a névjegyzék, amelyről az orosz tiszt és a görögkatolikus vezetők, akik közt a főszerepet Burdea Mihály görögkatolikus kántor, ideiglenes községi jegyző és Tatár János, akkori községi bíró vitte, titokban előzetesen tárgyaltak. A titkos tanácskozáson – mint tolmács – jelen volt néhai Fleisz József orosz anyanyelvű özvegye is, akit megeskettek, hogy a tárgyalásról soha semmit el nem árul és nem szól senkinek. Ezt az említett orosz nő védekezésből mondta, hogy ne faggassák őt olyasmiről, amit el nem beszélhet. Azonban ez a körülmény és a megismételt népszámlálás mégis sejtették a titkos összejövetelek és tanácskozások tárgyát, amelynek gyanúját a néhány nap múlva bekövetkezett események igazolták, sőt Tatár János bíró az ő lemondása alkalmával a jegyzőnek elmondott és elárult titka bizonyossá teszi.

Miután a katolikus hívek második összeírása sem történt megelégedésükre, más cselhez folyamodtak. A magyar kormány a vörösök fegyverszüneti követelésére, hogy bizonyos számú munkaerőt adjon a szovjetnek, megengedte, hogy a németajkú lakosságból embereket szedjen. A kormány ezt az intézkedést még decemberben elküldte az elöljáróságnak, de az orosz parancsnokság csak január végén adta ki ezt az iratot. Siettek is a görögkatolikusok által önkényesen németajkúaknak mondott katolikus híveinket elhurcolni. A lányokat és nőket 16–31 éves korukig, a fiúkat és a férfiakat 16–45 éves kor között szedték össze Burdea irányítása mellett.

Január 3-án, hajnalban összeszedték a deportálásra ítélt híveket: a lányokat az állami iskola két tantermében, a férfiakat pedig a katolikus iskolában őrizték néhány napig, éjjeli fekvőhelyül szalmát szórtak a padozatra. Innen Nagykárolyba kísérték és a régi megyeháza épületében őrizték őket. A szomorú menet fegyveres kísérettel a községházától indult. A fegyveres orosz katonák mindenkit elriasztottak onnan. Még a rokonokat sem engedték a haza mártírjai közelébe. A menet a Károly utcán vonult végig, ahol a szülők, hitvestársak és elárvult gyermekek keservesen siratták övéiket. Kirner Istvánné szülésznő közelebb lépett a menethez, hogy elbúcsúzzék gyermekétől és emiatt egy orosz katona meglőtte őt. A golyó szerencsére a lábát érte s így az asszony a kórházban néhány hét alatt felépült. A lányok, hogy a kapukban álló szüleik, rokonaik és a nagy néptömeg mélységes fájdalmát enyhítsék, Mária-dalokat énekeltek, a férfiak pedig rózsafüzért imádkoztak menet közben. Amint az áldozatok a faluból kiértek, szívük mérhetetlen fájdalma hangos zokogásban tört ki, aminek láttára – a szemtanúk szerint – még a fegyveres orosz katona is sírva fakadt. Talán a kedélyek csillapítására hangoztatták az oroszok, hogy a magyarokat hazaengedik, mi az utolsó pillanatig reménykedtünk ebben. Elhurcolt községi jegyzőnk, aki szintén a számkivetettek között volt, a deportálást megelőző napon, a vármegyeház emeleti ablakából lekiáltott a várakozó népnek, hogy mi, kaplonyiak holnap hazamegyünk. Sajnos nem így történt.

Január 9-én, a környékbeli községek deportáltjait csoportosítva, egymás után indították el a csukott teherkocsikban elhelyezett híveinket. Őrjítő lelki fájdalom tépdeste mindnyájunk szívét, mert senki sem tudta: hová, mennyi időre, miért viszik el szeretteiket? Nem telepítik-e ki őket örökre? Nem következnek-e újabb deportálások?

Néma fájdalmunkban némi reménysugár villant meg, amikor Fekete Jánosné, született Széli Olga, az Alsó-utcai Tempfli Antalék sógornője Désről Kaplonyba érkezett.

Meglepődve hallotta a deportálás eseményeit, főképp azért, mert tudta, hogy a katolikus hívek mind magyar anyanyelvűek voltak, akik a román megszállás alatt magyarságukat ismételten bebizonyították. Ennek a vöröskeresztes hölgynek a tanácsára emlékiratot készítettünk, melyet a lelkész és hívei aláírtak, és amelyet Széli Olga elvitt Kolozsvárra a Magyar Népközösség Vezértitkárságához. Ott azzal fogadták, hogy soron kívül intézkednek. A memorandum így hangzik:

«Magyar Népközösség Vezértitkárságának, Kolozsvár.

Alulírott kaplonyi római katolikus lakosok illő tisztelettel folyamodunk a Magyar Népközösség Vezértitkárságához és súlyos sérelmeink jóvátételét kérjük.

1945. január 3-án a katonai hatóság összeszedette a római katolikus vallású 16–45 éves férfiakat és a 16–30 éves nőket azon a címen, hogy ők mindannyian németek (svábok).

A katonai hatóságnak ez az intézkedése az informátorok szándékos félrevezetésén alapult, mert a község római katolikus lakossága, így azok is, akiket, mint svábokat összeszedtek és elszállítottak, sem nyelvükre, sem érzésükre nézve nem voltak németek, amit az alább felsorolt adatokkal bizonyítunk.

1. A hatóságok a lakosságnak összeírását két ízben rendelték el és házról házra járva foganatosították. Az erről készített jegyzékek, amelyeket a katonai hatóságokhoz terjesztettek be, igazolják, hogy a község egész római katolikus lakossága kivétel nélkül magyarnak vallotta s íratta magát.
2. Hogy a község római katolikus vallású lakosságának magyarságához kétség sem férhet, igazolja a legelső sorban az a tény, hogy köztük egy sincs, aki németül beszélne.
3. Igazolja továbbá a temető, melyben a sírfeliratok a temető felállítása (1816) óta mind magyar nyelvűek, közöttük egyetlen német felirat sincs.
4. Igazolják a római katolikus lakosság magyarságát az 1919–1940 évi román uralom alatt történt intézkedésekkel kapcsolatos események is. Amikor a román tanügyi hatóságok az iskolában a német tanítási nyelv bevezetését ismételt esetekben elrendelték, ez ellen, úgy a római katolikus iskolaszék, mint az összes érdekelt szülő a leghatározottabb ellenállást fejtette ki. Mindent elkövettek, hogy a tanítási nyelv a magyar maradjon, vagy ha a hatóság

ezt nem engedélyezné, akkor a tanítás inkább a román államnyelven történjen, mintsem németül, amely nyelv a lakosságnak teljesen idegen. Ennek igazolására a sok közül bemutatjuk a mellékelt iskolaszéki jegyzőkönyv kivonatát.

5. Igazolja a római katolikus lakosság magyarságát, hogy a román uralom alatt, a Magyar Párt működésének engedélyezése óta a község római katolikus lakói kivétel nélkül lelkes tagjai voltak a Magyar Pártnak.
6. Végül megemlítjük, hogy községünkben sem nyilasok, sem más ellenzéki pártbeliek nem voltak, hanem a lakosság mindenkor a kormány intézkedéseihez igazodott.

Ezek alapján tiszteletteljes kérelmünk arra irányul, hogy a téves alapon összeszedett és elszállított római katolikus lakosságnak haza bocsátása érdekében a szükséges intézkedést

megtenni méltóztassék.

Kaplony, 1945. január 29.»

A memorandumot aláírta a házfőnök-lelkész és a deportáltak hozzátartozói. Reménykedtünk. Vártuk a kedvező választ…

Midőn láttuk, hogy emlékiratunkra választ nem kapunk, abban bizakodtunk, hogy a memorandum révén legalább megtudják, hogy a kaplonyiak magyarok és ezért talán jobb bánásmódban részesítik őket. Nem így történt. A sovány élelmezés, az ivóvíz és levegő fertőzött volta miatt a legtöbben kimerültek, elszáradtak, néhányan meg is haltak…

1945. augusztus 23-án a Szentszék közbenjárásáért folyamodtunk az alábbi kérelemmel:

Kérelem a Szentszék közbenjárásáért

»Szentséges Atyánk!

Gyermeki hódolattal és bizalommal Szentséged lábaihoz borulva, esengve kérjük Szentségedet, kegyeskedjék odahatni, hogy egyházközségünkbe, melynek csupa római katolikus hívét vitték el Oroszországba, hat hónapi munkaszolgálatra, 1945. január első napjaiban deportált 350 tagját a Szovjet Főhatóság bocsássa haza. Hódolatteljes kérelmünk támogatására legyen szabad hivatkozni az alábbi indokokra:

1. A hat hónapi munkaszolgálat ideje már folyó év július elején lejárt
2. Sok, mintegy négyszáz elhagyott gyermek sír kenyérkereső szülei után, húsz özvegy édesanya, tizennégy özvegy édesapa, több megszomorodott szülő sóhajtoz fiaiért és leányaiért. Végül, az egymástól elszakított hitvestársak is mindannyian epedve várják vissza szeretteiket, akik a nagy megpróbáltatás napjaiban igazi támaszaik és vigasztalóik voltak nekik.

Hódolatteljes kérelmünk teljesítésének reményében maradunk Szentséges Atyánknak

mindvégig hűséges gyermekei.                                   

Kaplony, 1945. augusztus 23.»

A százhatvan-százhetven aláírásos kérelmet 1945. augusztus 27-én alkalmilag a szatmári püspöki irodának küldtük. Végül a különféle kósza hírekre s orosz ígérgetésekre nagy későn hazaérkezett 25 kaplonyi beteg deportált. Ezek október 9-én indultak meg Oroszországból és Máramarosszigetre érkeztek október 25-én.

Kesergő híveink mégis az irgalmas Istenbe helyezik teljes bizalmukat, szent kilencedekkel, imádságokkal, bűnbánattal, komoly javulási szándékkal törekszenek szívük vágyát, kedveseik viszontlátását Ő Szentfelségétől megnyerni. És megnyerik, mert aki Istenben bízik, az nem csalatkozik.

A végtelenül bölcs és jó Isten ránk szörnyű vihart engedett szakadni. Ez a vihar sok, igen sok forró könnyet fakasztott a szemekből, és azok jótékony hatása a lelkek világában érvényesül. Ha a légkör a lelkek birodalmában kitisztul, megértjük Szent Ágoston emlékezetes mondását és Istenbe vetett bizalommal sóhajtjuk vele: „Uram, Istenem, itt üss, itt égess, itt sanyargass minket, csak az örök életben irgalmazz nekünk!” (…)

P. Kassay Kelemen lelkész”

(a jelentés 1945. október végén, november elején íródhatott – a szerző megjegyzése)

Deportálások

Az első deportálás (Barcaföldvárra)

Kaplony lakossága két deportálást szenvedett meg azokban a hónapokban, amikor tájainkon már nem voltak háborús harci cselekmények, amikor a szovjet és a román hatalom vette kezébe a falu sorsának irányítását.

Idézzük Kinczler Antal 77 éves kaplonyi lakos szavait: „A magyar hadseregben szolgáltunk, de valamikor ’44 őszén egy tiszt ezt mondta nekünk: – Mindenki menjen, amerre lát! Mire hazaértünk, bujkálni kellett, mert román katonák keresték a férfiakat.”[8]

A harctérről hazaszállingózó katonákat felszólította a román vezetés, hogy jelentkezzenek a községházán és katonai felszereléseiket szolgáltassák be a román hadsereg képviselőinek – olvassuk Kassay Kelemen jelentésében. A jóhiszeműen, önkéntesen jelentkező 40 személyt a román hatóság partizánnak minősítette, és intézkedett Barcaföldvárra (Földvárra) való deportálásukról. Azzal áltatták őket, hogy személyi és leszerelési bizonyítványokat kapnak, de csak Zilahon, a megyeközpontban[9]. 1944 októberében és novemberében Kaplonyból gyalogosan Csanálosra vitték a férfiakat. Ott egy hétig egy csűrbe zárva reménykedtek a szabadulásról. A hazulról hozott élelem elfogyott. Gyalogosan, éhen hajtották őket Nagykárolyba, onnan gyalogosan Zilahra, aztán Gyulafehérvárra, ahol marhavagonokba zárva Barcaföldvárra szállították őket. Egy legelőn kialakított táborba találták magukat. Földbeásott náddal fedett barakkokba „szállásolták” el a legyengülve, lerongyolódva érkezett férfiakat.

„(…) a földbe vájt barakkokban földből volt a fekvőhely. (…) A foglyoknak nem kellett dolgozniuk, de nem is bírtak volna, hisz csak minden harmadik nap kaptak 10 deka kenyeret. (…) A túlzsúfoltság, a higiénia hiánya és az alultápláltság miatt azonban hamarosan nagyobb rossz is történt: vérhas ütött ki a táborban. Az emberek úgy hullottak, mint a legyek!”[10] Nem véletlenül nevezték Földvárat haláltábornak, ahol egyetlen cél a magyarok elpusztítása volt.

A Magyar Népszövetség táviratban fordult a Romániai Demokratikus Arcvonal Tanácsához és Románia miniszterelnökéhez. A Groza-kormány 1945. március 21-én elrendelte a tábor azonnali megszüntetését, ennek ellenére még júliusban is voltak foglyok Földváron. A Szabad Szó című újságban[11] 1945. február 22-én jelent meg Szabó Zoltán cikke: Hatezer magyar internált hadifogoly sorsa a földvári táborban címmel. Az őszi deportálás csak márciusban került nyilvánosság elé, köszönhetően ennek a cikknek „A közeli Hídvég grófnőjének, Nemes Jánosnénak, megesett a szíve a foglyokon, és azután mindennap élelmet küldött nekik.”[12] A valóság része az is, hogy a földvári haláltáborból deportáltak embereket a Szovjetunió különböző munkatáboraiba. Ez már egy másik történet, ami 1945 januárjában kezdődött el Kaplonyban.

Boros Ernő: Hogy a magyar pusztuljon[13] című kötetében a földvári deportálást tanulmányozza, illetve dokumentálja a deportáltak visszaemlékezéseivel. A kötet szerzője a kutatások jelenlegi legfrissebb eredményét közli a deportáltak sorsáról. A névjegyzéket öt címszó alá sorolja Boros Ernő:

A Földvárra deportált kaplonyiak, akik ott is maradtak: 14 személy.

A Földváron meghalt kaplonyiak száma 2 személy

A Földvárról a Szovjetunióba szállítottak száma 26 személy

Földvárról a Szovjetunióban deportált aztán ott elhunyt kaplonyiak száma 9 személy

Feljegyzett még 17 személyt, akikről nem sikerült tisztázni, hogy Földvárra deportálták őket Kaplonyból vagy egyenesen a Szovjetunióba.

A második deportálás, a Szovjetunióba

A második deportálás 1945 januárjában volt. Ebben az esetben a deportáltak útja az ország határain kívülre vezetett. „Kaplony életében az egyik legnagyobb tragédia 1945. január 3-án játszódott le. A szovjetek 355 személyt szedtek össze és vittek el a Szovjetunió különböző lágereibe.”[14] Helmut Berner és Doru Radosav „és senki sem tudja, miért”[15] című könyvében 284 deportáltról ír, akik közül 68 hunyt el a Szovjetunióban.

A helyi román vezetők közreműködésével névjegyzéket állítottak össze a faluban élő német, illetve sváb nevűekről. Kaplonyban ekkor többségében valóban német nevűek éltek, de ők mindannyian magyarnak vallották magukat. Nem tudtak németül sem írni, sem olvasni, sem beszélni, nem jártak német iskolába, nem voltak német kapcsolataik. Ennek ellenére a román politika jónak látta minél több magyartól megszabadulni, hogy a határ menti települések nemzetiségi összetétele valamelyest kedvezőbbé váljon a románok javára.

„A megadott napra mindenkinek, akit a listára felvettek, meleg ruhával, takaróval és több napra szóló élelemmel kellett jelentkeznie az iskolában.”[16] Innen Nagykárolyba hajtották őket, ahol marhavagonokba zárták az összegyűjtött férfiakat és nőket, és indult a szerelvény Szatmárnémetin, Máramarosszigeten keresztül Csernovicba[17]. „Két hétig utaztak, végül 1945. január 15-én megérkeztek Dnyepropetriszkba. Itt több csoportba osztották őket. Az egyik csoport Nikitowkára, a másik Konstantinovkára ment, de voltak olyan kaplonyiak is, akik Gorlowkára kerültek.”[18]

A Szovjetunióba deportáltak tragikus sorsáról, a hidegről, az éhezésről, a betegségekről (többek között tuberkulózis, tífusz), az élhetetlen körülményekről, a mérhetetlen szenvedésekről már írtunk az előző részekben. Dolgoztak reggeltől estig ón-, szén- és ólombányákban, ércolvasztókban, téglagyárakban, nyaranta pedig kolhozokban. Ha mindezt kibírta a rab, egyszerűen éhen halt, mert egy téglakenyérrel és egy adag káposztalevesnek nevezett löttyel nehéz volt életben maradni.

Mi volt a helyzet az itthon maradottakkal?  Özvegyek, árvák, tehetetlenek keserve borította be Kaplony egét. A megpróbáltatások közepette „a nép egyetlen támasza az Egyház volt” – írja Szabó Lajos Dömjén[19] atya. Az atyák minden eszközt megragadtak, hogy vigasztalják az elkeseredett lakosságot. A lelki gondozás mellett Kassay Kelemen atya politikai jellegű lépéseket is tett, két memorandummal próbált segíteni a kiszolgáltatott híveken. Sikertelenül, hiszen a Romániához csatolt Kaplonyban, akárcsak az egész országban a kommunista vallásellenesség miatt XII. Piusz pápa jó szándéka el sem jutott a megszomorítottakhoz. „(…) a vatikáni Titkos Levéltárban több mint kétmillió fogoly, deportált és eltűnt adatait tartották számon és kutattak utánuk.”[20]

A szovjetek háborús jóvátételképpen tartottak igényt a Vörös Hadsereg által elfoglalt országok állampolgárainak rabmunkájára. Amint a különböző kimutatásokból tudjuk Románia lakosságának nagy többsége román nemzetiségű volt. Hozzájuk nem lehetett nyúlni, a kisebbség vérén teljesítette a román állam a háborús jóvátételeket. Látványos megkülönböztetés történt a kisebbségek rovására. A romániai kommunista hatalomnak nem fájt a deportáltak sorsa. Miért is fájt volna, hiszen azok nem románok, hanem magyarok, németek, svábok, szászok voltak.

Az életben maradott deportáltak utolsó csoportja 1952-ben érkezett haza.

[1] A Kaplony szó török eredetű és tigrist jelent, írja Karácsonyi János történész, váradi püspök.

[2] A Kaplony nemzetségből származott a Bagosi, Csomaközi, Károlyi, Vetési és Vadai család, tehát a gróf Károlyi család gyökerei a Kaplony nemzetségbe kapaszkodnak.

[3] Dr. Tempfli Imre: A kaplonyi monostor-templom, Otthonom Szatmár megye 17., kiadja a Szent-Györgyi Albert Társaság, Szatmárnémeti, 2002.

[4] Tempfli Imre: Kaplony Adalékok egy honfoglaláskori település történetéhez, Otthonom Szatmár megye 5/1996

[5] Merli Rezső: Harminckét település története, Otthonom Szatmár megye 16, Szent-Györgyi Albert Társaság, Szatmárnémeti, 2002.

[6] Tempfli Imre: Kaplony Adalékok egy honfoglaláskori település történetéhez, Otthonom Szatmár megye 5. Szent-Györgyi Albert Társaság, Szatmárnémeti, 1996

[7] Kassay Kelemen Lajos OFM – Háromszék vármegyében született Illyefalván 1877. december 10-én. 1895. október 7-én lépett a Szent István királyról nevezett erdélyi ferences rendtartományba. Csíksomlyón tanítói oklevelet szerzett. 1899. október 22-én szerzetesi fogadalmat tett. 1900. július 2-án pappá szentelték. 1927: Kaplonyban rendházfőnök és plébános. Létrehozta a Kaplonyi Gazdák Tejszövetkezetét, amelynek termékeit az ország határain túl is ismerték. A Magyar Párt nagykárolyi járási szervezetének alelnöke. Rövid megszakítás után 1942–1948 között újból ő volt a kaplonyi ferences rendház főnöke. 1951. augusztus 20-án, Szent István ünnepén Máriaradnára, majd Désre internálták. 1954. január 19-én hunyt el Désen, életének 77. évében. Műve: Szeráfi kis kalauz. Oktató imádságok az Erdélyi Ferences Rendtartomány tagjai számára. Kolozsvár, 1930. (2. kiadás 1940).

[8] Boros Ernő: Mindennap eljött a halál, Otthonom Szatmár megye 15. Szent-Györgyi Albert Társaság, 2002.

[9] A két világháború közötti időszakban a románok Nagykárolyt Szilágy megyéhez csatolták. Hasonlóképpen történt közvetlenül a háború befejezéskor, ezért tartozott Nagykároly Zilahhoz.

[10] Tempfli Imre: Kaplony, Otthonom Szatmár megye 5, Szent-Györgyi Albert Társaság, Szatmárnémeti, 1996

[11] Szabad Szó, Marosvásárhely 1944–1951

[12] Tempfli Imre: Kaplony, Otthonom Szatmár megye 5, Szent-Györgyi Albert Társaság, Szatmárnémeti, 1996

[13] Boros Ernő: Hogy a magyar pusztuljon, Státus kiadó, Csíkszereda, 2009.

[14] Merli Rezső: Harminckét település története, Otthonom Szatmár megye 16., Szatmárnémeti 2002

[15] Helmut Berner és Doru Radosav „és senki sem tudja, miért” kiadja a Romániai Német Demokrata Fórum Észak-Erdélyi Regionális Szervezete, Szatmárnémeti, 2016.

[16] Tempfli Imre: Kaplony, Otthonom Szatmár megye 5, Szent-Györgyi Albert Társaság, Szatmárnémeti, 1996

[17] Csernovic Ukrajna délnyugati részén, a Prut folyó partján, Bukovina északi részén fekszik.

[18] Tempfli Imre: Kaplony, Otthonom Szatmár megye 5, Szent-Györgyi Albert Társaság, Szatmárnémeti, 1996

[19] Szabó Lajos P. Dömjén OFM, Zetelakán született 1901-ben. Ferences fogadalmat tett 1922-ben, 1924-ben szentelték pappá. Működési helyek: Dés, Kolozsvár, Déva, Fogaras, Máriaradna. 1948–1951 Kaplonyban házfőnök. 1951–1957 között Máriaradnán és Désen kényszerlakhelyen él. 1957-től haláláig Kaplonyban káplán és hitoktató. Kaplonyban hunyt el 1998-ban.

[20] Tempfli Imre: Kaplony, Otthonom Szatmár megye 5, Szent-Györgyi Albert Társaság, Szatmárnémeti, 1996