Krasznabéltek Szatmár megyében a Bükkalján található, a megyeközponttól mintegy 40 kilométerre. A helyi hagyomány szerint 1086-ban Szent László királyunk hadseregével itt tartózkodott, amikor a besenyők[1] ellen háborút viselt. Krasznabélteken állt egy földvár, amelynek maradványai még a 19. század elején láthatók voltak, írja Merli Rezső a Harminckét település története című munkájában[2]. A Drágfiak uralták mintegy 85–90 évig (1555), aztán mezővárosi szabadalmat kapott. 1723-ban gróf Károlyi Sándor a bélteki uradalmat megvásárolta, aztán Württembergből hozott svábokkal telepítette be a falut, akik közül a házat építők három, majd négy évi adómentességet kaptak.

Országszerte híres a bélteki bor, de nem csak a bor, hanem a bélteki gyógyvíz is. Gyógyító hatása szárnyára kapta a település nevét.

1482-ben Drágfi Bertalan erdélyi vajda új templomot épített, mely 1545-ben a protestánsok kezébe jutott. Mintegy 150 év elteltével Szent László tiszteletére újra felszentelték. A katolikus vallás Károlyi Sándor idejében újból megerősödött.

1862. szeptember 6-án hatalmas tűzvész áldozatává vált a falu. Leégett a templom, az iskola és a plébánia. A náddal vagy szalmával fedett házak a tűz játékszereivé váltak. A jelenlegi templom 1913-ban épült Foerk Ernő[3] építész tervei alapján és a több mint 800 éves hagyományt követve Szent László királyunk tiszteletére szentelte fel Boromisza Tibor püspök.

Szatmár vármegye legtehetősebb települései közé tartozott. A falu legnépesebb 1930-ban volt, akkor 2626-an laktak itt, 2051 római katolikus, 497 görögkatolikus, 54 református és 24 zsidó. A 2021-es adatok szerint jelenleg 1174 fő lakik Krasznabélteken, vagyis az 1930-as létszám 44,7%-a, közülük 400 magyar.

A továbbiakban Weisz József[4] esperes-plébános jelentése alapján tájékozódhatunk a falut ért háborús eseményekről.

Weisz József esperes-plébános jelentése a Krasznabélteken történt háborús eseményekről

„Már 1944 nyara háborús események színterévé avatta Krasznabéltek községét. Júliusban erős német katonai alakulatok vonultak a helységbe: gyalogság, tüzérség, katonakórházak szálltak meg minket, amelyek a Regátból visszavonuló csapatok megmaradt részei voltak. Fáradtak, kimerültek, kedvetlenek voltak, sejtették, sőt már tudták a biztosan bekövetkező teljes összeomlást. Hiábavaló erőlködésnek tartották a további vérontást és ezt nyíltan meg is mondták.

De a parancsoknak engedelmeskedniük kellett, ezért próbálták összeállítani a folyton érkező utócsapatokat. Itt tartózkodásuk elég becsületes volt, amíg elérkezett a nevezetes délután október 16-a, amikor bemondta a rádió a magyar honvédség fegyverszüneti kérését az orosz hadvezetőségtől. Ez az esemény láthatólag nagyon nyomasztólag hatott az itt lévő német katonaságra.[5]

Az ideges lótás-futás, kapkodás, össze-vissza intézkedések zavaróan hatottak mindenkire. Éppen e sorok írója közölte legelsőnek a kormányzói szózatot a katolikus iskolában elhelyezett, néhány nap óta itt tartózkodó mintegy 35–40 honvéddel, akik a legnagyobb örömmel vették ezt tudomásul.

A hír természetesen azonnal szétfutott a faluban, a plébániára összefutottak, hogy újra meghallgassák a délután 2.30-ra ismételten bejelentett kormányzói szózatot. S amint így az irodában sokan összegyűlve nagy izgalmak között várjuk az újra bemondást, nagy dühvel, ideges rohanással benyit két német: egy SS tiszt és egy szatmári sváb volksbundista ügyvéd, akik kérdőre vontak, hogy milyen címen merészeltem én a fenti hírt terjeszteni. Hidegen és röviden feleltem: a magyar rádió bemondása alapján! Köszönés nélkül, szemükben dühvel és elkeseredéssel távoztak el, az ajtóban még megjegyezték: »Most jönnek a nehéz idők!«, természetesen németül.

Valóban, ezen esemény után nagy izgalom kezdett úrrá lenni a német katonaságon. A német alakulatok kezdtek elvonulni és helyükbe egészségügyi alakulatok, vöröskeresztes kórházak helyezkedtek el. Kórháznak foglalták le az egész iskolaépületet és a nagyobb házakat a sebesültek számára, akiket egyre sűrűbben szállítottak a mind jobban közeledő hadszíntérről.

Ezután már egyre szálltak felénk és felettünk a repülők, kisebb bombákat dobáltak az országútra, a község egyes pontjaira, azonban lényegesebb kárt nem okoztak.

A repülők most már egyre gyakrabban húztak el felettünk, s gépfegyverekből sűrűn szórták golyóikat, két-három embert meg is sebesítettek, akiknek már nem volt idejük elrejtőzni.

De amikor a német hadsereg egyre erősebben kezdett visszavonulni és az ellenség támadásai sűrűbbek és félelmetesebbek lettek, a község lakosságának mintegy 90%-a a hegyoldalban levő biztonságos helyre, a pincékbe menekült, és ott élte át a több napos heves harcokat, különösen a légitámadást és a néhány napos ágyúzást. Ez az ágyúzás nem annyira a falu ellen irányult, mint inkább az országutakon futva menekülő német seregek ellen.

Ilyen borzalmas napok és éjjelek után éltük meg október 22-e, vasárnap reggelét, amikor is az első felderítő román csapatok kelet és dél felől megérkeztek falunkba. Ezek érkeztére lassan visszaszállingóztunk házainkba a sok keserű és borzalmas csapás után, amelyeket a pincék sötétségében éltünk át.

A német csapatokkal 4–5 család távozott el, bár a németek nagyon megfélemlítették a sváb érzelmű lakosságot, pld. azzal is, hogy Bélteket porrá égetik stb.

Sváb híveim közül többen kértek tanácsot: menjenek vagy maradjanak? Válaszom igyekezett megnyugtató lenni: én, mint lelkipásztoruk itt maradok híveimmel együtt. Állásfoglalásomnak híre ment a faluban s ezért nem mentek el tömegesen. Hálát adok a jó Istennek, hogy itthon maradtak. Rettenetes csalódás és keserű kiábrándulás következett a német becsapás láttára!

Természetesen helybeli fővezérünk cserbenhagyta a svábokat és ő menekült el legelsőnek, azóta hírét se hallották. Láthatják ezek után, kik a nép igazi, hivatott vezetői! Szomorú tanulság számukra, pedig hányszor kértük-figyelmeztettük sváb híveinket, kire ne hallgassanak és kiket kövessenek, akkor köveket dobáltak a papságra! Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek.

Milyen megrendítő és szomorú bizonyíték a mi becsületes helyes magatartásunk, amelyet ez a katolikus papság a sváb mozgalommal szemben tanúsított, annak a három németországi katolikus papnak, akik mint egészségügyi katonák szolgáltak a német hadseregben, egyik októberi napon azon kijelentésük, amelyet e sorok írójának az ebédlőjében tettek:

»Mi nem kívánjuk a Hitler győzelmét«.

Pedig ezek jó németek voltak, akiknek német hazájuk iránti nagy szeretetüket nem lehet kétségbe vonni! És elítélték itteni sváb híveink viselkedését és magatartását a magyarsággal szemben! Ezek a német papok folyton bátorítottak és bíztattak, hogy ne féljünk az oroszoktól.

Ide egyébként nem jött orosz katonaság. A román katonaság bevonulásakor nagyobb károk nem voltak. A rendes sorkatonaság bevonulása és elvonulása után elmaradozott, kóbor katonák okoztak károkat. Pincéket törtek fel, ahonnan nagyobb mennyiségben bort vittek el. E sorok írójától 4 hordó finom bort vittek el teherautón egy ezredes vezetése mellett. Ugyancsak elvittek két nagy hízót (140–150 kg) is tőlem.

Egyébként a németek, amíg a pincében rejtőzködtünk, feltörték a plébániát s innen rádiómat, órámat, szőnyegeket, fehérneműt, szalonna-oldalakat, sonkákat raboltak el, a gazdasági udvarból egy lovamat és egy kocsimat. A másik lovamat és kocsimat, amelyet egy ideig sikerült rejtegetnem, a románok vitték el. A lakosságnak szintén voltak káraik, mert a boron kívül jószágot, sertéseket, szarvasmarhákat raboltak el.

Egyházi életünkben nagyobb változás nem volt: híveim vallásukhoz még erősebben ragaszkodtak, mint azelőtt, érezték, hogy a jó Istenen kívül nincs más menedék és segítség.

Iskolánkat decemberben nyitottuk meg újra, azonban alig 1–2 hetet tanítottunk, mert januárban a legszörnyűbb csapás ért bennünket, amely megbénította az egész falu életét. Január 4-én, a kora reggeli órákban, orosz katonák helybéli, ún. nemzetőrökkel felkeresték a gyanútlanul alvó házakat s erőszakkal elhurcolták a férfiakat és a nőket, különösen a mindkét nembeli ifjúságot. Mintegy 230 személyt hurcoltak el.

Az iskolateremben zárták el s onnan másnap hajnalban vitték Szatmárra az első csoportot, a másodikat pedig Tasnádra. Ezt a szörnyű fájdalmat nem tudom leírni! Szeretteink valahol Oroszországban, még mindig ismeretlen helyen vannak, nem tudunk róluk semmit, mi, itthonmaradottak, bár engem is elhurcoltak és fogva tartottak néhány órán keresztül s aztán szabadon bocsátottak.

Alázatos hittel kérjük a Mindenhatót, hogy könyörüljön meg a sokat szenvedett emberiségen. Mélységes hit, erős bizalom, általában lelki javulás jár e szenvedések nyomán!”

Krasznabéltek, 1945. szeptember 30.

Weisz József esperes-plébános

Belső feszültségek

A trianoni döntés után[6] a román megszállok azzal a kellemetlen valósággal szembesültek, hogy túl sok a magyar Erdély-szerte. Úgy gondolták, hogy a Magyarországgal szomszédos részeken kínálkozik egy ígéretes lehetőség a magyar lakosság sűrű szövetének megszakítására: a magyarrá lett svábok visszanémetesítése és a magyarrá lett zsidók vissza-zsidósítása révén. Szatmár megyében több mint 30 faluban svábok laktak. A svábokat visszanémetesíteni! – ez lett az új harci jelmondata a román megszállónak. Az ötlet anyagi, politikai és erkölcsi pártfogója maga Hitler, aki a hatalomra került Antonescut a legmegbízhatóbb politikai partnerének tekintette. A fasiszta német kormány anyagi és szakmai támogatást nyújtott német iskolák, klubok, nyomtatványok stb. létrehozására Szatmár megyében (és a Kárpát-medence többi országaiban).

Krasznabéltek azon ritka falvak közé tartozott, ahol aránylag sikeresnek számíthatták a visszanémetesítési terveket (amit magyartalanításnak is nevezhetünk). A Volksbund német iskolákat, német szervezeteket hozott létre, és a német pártnak is lettek szavazóik. A külföldi beavatkozás megosztotta a krasznabélteki lakosokat. A megosztás a lehető legmélyebb társadalmi rétegig, a családok belső szerkezetéig hatolt. Ugyanabban a „Müller” nevezetű családban az egyik testvér szívvel-lélekkel magyar volt, a másik németté vált.

Mint minden erőszakos akció, a németesítés is ellenállást váltott ki. Úgy gondolták méltó válasz adhatnak a német nevű magyar érzelmű családok, ha magyarosítják a nevüket. Gyermekeiket továbbra is magyar iskolába adták, pedig a német párt aktivistái nagy elszántsággal házaltak naponta, hogy német iskolába írassák gyermekeiket. Közben Észak-Erdélyt visszaadták Magyarországnak[7]. Bár a Volksbund megvetette a lábát a faluban, bár a visszavonuláskor jelen voltak a német katonák és nyomás alá helyezték a sváb származású magyarokat, de amikor valóban színt kellett vallani, akkor: „A német csapatokkal 4–5 család távozott el” írja beszámolójában Weisz József. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy sem rábeszélés, sem fenyegetés, sem a törvények nyomása[8], sem a hadsereg jelenléte nem térítette vissza a magyarrá lett több száz sváb családot, „csak 4–5 család távozott” Németországba a német hadsereg védelme alatt.

A Waffen-SS (fegyveres SS) Szatmárban[9]

Nem szolgálta a társadalmi békét a Waffen-SS, azaz a fegyveres SS toborzóinak megjelenése sem. Az SS[10] és a Waffen-SS tagjai elkötelezett hívei voltak a nemzeti szocializmusnak és a náci fajelméletnek. Főparancsnokuk Heinrich Himmler. A második világháborúban a fegyveres SS egységei katonai alakulatként harcoltak. Kezdetben csak az árják, az észak-németek lehettek a tagjai, aztán a haderő emberhiánya miatt már kelet-közép-európai államokban élő „népi németek” (erdélyi szászok, szatmári svábok stb.) is beléphettek a Waffen-SS-be. Elvileg önkéntesekből állt, de 1940-től soroztak is a fegyveres SS-be. Haderejét felmérve nem jelentéktelen, hiszen 1945-re 38 hadosztállyal rendelkezett a Waffen-SS. Bár alá voltak rendelve a Wehrmachtnak (Németország hadereje, hadserege) a nürnbergi perben az SS-t és a Waffen-SS-t bűnszervezetnek minősítette a nemzetközi bíróság.

Egy 1941. december 18-i rendelkezésében Himmler Magyarország, Románia és Szlovákia területéről előirányozta 60 000 népi német toborzását a Waffen-SS-be. A toborzást a sajtó és a nyilvánosság teljes kizárása mellett – Volksbund végezte. Ezzel szemben Horvátországban a kormány támogatásával toborozták az „önkénteseket”, Romániában pedig az 1943. május 13-án kötött szerződés szerint minden 17. életévét betöltött népi német toborozhatóvá vált, azok is, akik a román haderőben teljesítettek szolgálatot! (Ezek után érthető Hitler és Antonescu közötti összhang) Az utóbbi két ország esetében az „önkéntesség”, mint választási lehetőség fel sem merülhetett.

Horthy és Kállai Miklós kemény harcot folytatott Hitlerrel szemben a magyarországi német származású állampolgárok szabad akaratának megvédéséért. Eleinte annyit értek el, hogy csak a Volksbund tagokból sorozhatott a Waffen-SS, de nem a magyar hadseregből. Az ország náci megszállása (1944. március 19.) után teljesen megváltozott a helyzet, kiszolgáltatottjaivá váltunk, azaz kiszolgáltatott lett Magyarország is Himmler akaratának.

Miért tértünk ki a Waffen-SS toborzásaira? Mert mai témánkat, a kraszanbélteki háborús jelentést ki kell egészítenünk azzal, hogy Krasznabétekről 39 személy jelentkezett a német a Waffen-SS seregébe[11]. Amikor a lakosság megosztottságáról beszélünk, figyelembe kell vennünk, hogy krasznabélteki férfiak is részesei voltak annak a német hadseregnek, amellyel szemben Magyarország 1944. október 15-én hadat üzent (Németországnak). Másrészt azt se felejtsük el, hogy ha a krasznabélteki sváb származásúak a visszanémetesítés mellett döntöttek volna, nem csupán 4–5 család telepszik át a német hadsereg védelme alatt Németországba, nem csak 39 férfi vállal közösséget a Waffen-SS-szel, hanem sokkal többen, vagy az egész falu (mint ahogy ez Színfalu esetében történt). Másrészt a folyamatos német nyomás, a hadsereg jelenléte, a Volksbund aktivistáinak konoksága olyan szorítást jelentett, amely hatására megrendülhetett volna a magyarrá vált svábok kitartása magyarságuk mellett. De nem rendült meg! Nem engedték a magyar nyelvű iskola megszűntetését, nevet változtattak, akiknek a folytonos ellenállásban elfogyott a türelme a német és román aktivistákkal szembeni napi harcban. Egyértelművé tették ország-világ előtt, szóban, írásban és viselkedésben, hogy hovatartozásuk nem vitatható. Ők magyarok. Felmenőik svábsága miatt éppen ezeket az embereket deportálták 1945 januárjában.

Deportálás a barcasági Földvárra           

Sorozatunk követői már tudják, hogy 1944 őszén és 1945 első hónapjában összesen két deportálás embertelenségei gyötörték Szatmár megye magyar és sváb származású lakosait.

„1944 őszén a szovjet és a román csapatok nyomában megérkeztek a volt rendszer emberei és elkezdték az ártatlan magyar lakosság tömeges deportálását. Erdély területén a Maniu-gárdisták útját mindenütt kegyetlenkedések és tömeggyilkosságok jelezték.”[12]

Ehhez tegyük hozzá, hogy 1944 ősze és 1945 első hónapja a mi tájainkon elméletileg már a béke időszaka lett volna. A deportálások következtében olyan háborús veszteségekről beszélünk, amelyek békében, politikai döntések mentén történhettek meg. Ilyen volt a barcaföldvári és a szovjetunióbeli deportálás.

A román hatalomnak a magyar lakossággal szembeni visszaélései miatt a szovjetek 1944. november 14-én kiparancsolták a román közigazgatást Észak-Erdélyből. De ez elkésett intézkedés volt, ugyanis a magyarok deportálása Barcaföldvárra már megtörtént. Nincsenek adataink arról, hogy Krasznabéltekről deportáltak-e férfiakat Földvárra. Arról sem rendelkezünk adatokkal, hogy mi történt a plébános úr jelentésében említett 40–50 honvéddal, akik Krasznabélteken időztek. Ha a románok elfogták őket nagy veszélybe kerültek, mert a barcaföldvári halállágerbe hajtották a magyar hadseregből haza érkezett férfiakat. Ez azért érthetetlen, mert a visszatérő román hatalom éppen azokat a férfiakat deportálta Barcaföldvárra, akiknek elegük volt a háborúból, letették a fegyvert és békésen dolgozni szerettek volna.

Deportálás a Szovjetunióba

„A Rădescu-kormány 1945. január elején kapta azt a parancsot Moszkvából, amely szerint Románia területéről minden német származású 17 és 45 év közötti férfit, és 18 és 30 év közötti nőt fel kell listázni. A dologról már előbb tudhatott a román kormány, mert 1944. december 19-én a Miniszterek Tanácsának Elnöksége részéről minden tartományi megbízottat telefonon felszólítottak, hogy vegyék számba az összes német nemzetiségű román állampolgárt.”[13]

1945 januárjában Krasznabéltekről 229 személyt hurcoltak el a Szovjetunióba, közülük 23-an nem tértek vissza.

Hogyan is történt? 1945. január 3-án „eljött hozzám egy román egy orosz katonával. Barátságosan megkértek, hogy menjek velük az iskolába egy gyűlésre” – emlékezik Margarete Brutler (szül. Tephenhard). Az emberek begyűjtése másnap folytatódott: „Január 4-én, a kora reggeli órákban orosz katonák helybéli, ún. nemzetőrökkel felkeresték a gyanútlanul alvó házakat s erőszakkal elhurcolták a férfiakat és a nőket, különösen a mindkét nembeli ifjúságot” – meséli egy másik szemtanú.

Folytassuk Brutler Margit visszaemlékezésével. „Ökörszekéren vitték a csomagunkat Szatmárra, mi pedig mellette gyalogoltunk. (…) Jászvásáron (Iași) keresztül, hol erdélyi szászokkal is találkoztunk, a Sztalino megyei Budenovkára kerültünk. (…) A lágerben állandóan megloptak bennünket. Ezért hagytuk egyszer Kaplonyi Jucit elrejtőzni a szobánkban. Jött egy orosz tiszt és ruhadarabokat vitt magával tőlünk. Akkor Juci felordított, a tiszt elmenekült.

(…) A bányába gyalog, fél órán keresztül, egy felsprájcolt folyosón lépcsők nélkül kellett lemenni. Mellettünk csordogált a víz. Bányászlámpáink gyengén világították be a munkahelyeinket. Ott voltam én csilletoló. Öten voltunk lányok a csoportban (…)

Ezerkilencszáznegyvenhétig sokat éheztünk. Bár kaptunk pénzt a munkánkért, az nem volt elegendő. (…)

Az ott dolgozó orosz nőkkel nagyon jó volt a viszonyunk. Én már beszéltem oroszul (…) és meséltünk egymásnak. (…)

Amikor a magyarországi elhurcoltakat 1947-ben összeírták hazaszállítás céljából, minket szatmáriakat is felvettek, hiszen mi valójában Magyarországról jöttünk Oroszországba. Örvendezve pakoltuk be holmijainkat. Egy teherautó szatmáriakkal már az állomásra is hajtott. Akkor a lágervezetőség megtudta, hogy a mi vidékünket Romániához csatolták. Ki kellett pakoljunk és újra leszálltunk a bányába.

Apám elmesélte, hogy az ő Urál-vidéki bányájukban is éppen így történt. Én csak 1946-ban tudtam meg, hogy apámat is elhurcolták. Mesélte, hogy az Urálban gyakran főztek füvet (ebédre, Cs. Cs.).

Az 1947-es éhségesztendőben naponta 5–6 sziléziai halt meg. Kezdetben még koporsóban vitték ki a halottakat. A koporsót azután visszahozták a következőnek. Amikor aztán beindult a nagy halálozási hullám, a halottakat egy talicskára fektették.”[14] Mindezt Brutler Margit visszaemlékezéséből tudjuk.

Összefoglaló

Napnál világosabban látható, hogy népünk akkor nélkülözött, akkor szenvedett, akkor lett drámai áldozattá, amikor külföldi parancsszóra cselekedett az ország vezetése. Így volt ez a náci, és így volt a szovjet uralom idején.

A másik gyakran vitatott kérdés: ki magyarosította a gróf Károlyi Sándor által idetelepített svábokat? A román kutatók, és részben németek is előszeretettel állítják a vádlottak padjára a magyar egyházakat (elsősorban a római katolikust), és a magyar kormányokat, mint erőszakos magyarosítókat.

Mint ahogy az idetelepedett zsidóknak és más népeknek, úgy a sváboknak is elsődleges alapérdeke volt, hogy szót értsenek a magyar lakossággal, és ezt nem felső parancs, nem a pap vagy a polgármester kényszerítette ki, hanem a mindennapi élet. Nyelvismeret nélkül sem kereskedni, sem tanulni nem lehet, és ez ma is így van. Az évszázadok folyamán a sváb kultúra összenőtt a magyarral, amint a zsidó is összenőtt a magyarral, és így kialakult egy jellegzetes helyi, a mi estünkben krasznabélteki sajátosság, ami nem külön sváb és nem külön magyar, hanem mindkettő egyszerre. Nem azon kell károgni, hogy a történelem során a különböző eszmék, érdekek hogyan változtatták meg a népek életét, hanem annak kell örülni, hogy például Krasznabélteken megszületett valami új, olyan kulturális sajátosság, amihez hasonló csak a Szatmár megyei sváb-magyar együttélésből születhetett meg, amilyen sehol sincs csak Krasznabélteken, illetve Szatmár vármegye sváb származásúak lakta településein.

Túlságosan elméleti a felvetés? Menjünk ki a terepre és nézzük meg a krasznabélteki étkezési kultúrát és hasonlítsuk össze a nem sváb falvakéval, vagy ugyanígy hasonlítsuk össze a krasznabélteki határt, viselkedést, öltözködést stb. másokéval. Nem többek a szomszédokénál, de újak. 300 éve megjelent egy új szín ezeréves történetünkben. Örüljünk az újnak és fogadjuk el azt, ami (aki) egy háromszáz éves együttlét életerős újszülötte. Legyünk patrióták, sőt lokálpatrióták, csak egy ne legyünk: nem legyünk „semmilyenek”.

[1]A besenyők a 8–11. század között a mai Üzbegisztán, Tadzsikisztán, Kirgizisztán, Kazahsztán területén éltek, majd a magyar honfoglalást követően a mai Ukrajna, Moldova és Kelet-Románia területén erős törzsszövetséget alkotó lovasnomád nép. Többségében köztörök nyelveket beszéltek. A 10. században egy részük Tonuzoba vezetésével Magyarországon telepedett le és beolvadt a magyarságba. (Wikipédia)

[2]Merli Rezső: Harminckét település története, Otthonom Szatmár megye 16/2002

[3]Foerk Ernő építész és iparművész Temesváron született 1868-ban.1898-tól a Magyar Királyi Állami Felső Építő Ipariskola tanára, majd 1920-tól igazgatója. Mintegy 50 templomot épített. Történeti egyházmegyénkben az ő nevéhez fűződik a krasznabélteki Szent László templomon kívül a vállaji Szentlélek-templom. Legismertebb alkotása Szegeden a Fogadalmi templom. Budapesten hunyt el 1934-ben.

[4]Weisz József, Nagymajtényban született 1889. március 4-én. 1912-ben szentelték pappá. Segédlelkész volt: Kálmándon, Nagybocskón (1913), Beregszászon (1914, 1915), Máramarosszigeten (1915). Plébános: Nagymadarászon (1918), Krasznaterebes (1927, 1930-tól erdődi kerület esperese), Krasznabélteken (1932).

Krasznabélteken hunyt el, 1950. november 2-án.

[5]Faraghó Gábor tábornok fegyverszüneti bizottsága Moszkvába 1944. október 8-án megkapta a fegyverszüneti feltételeket (a Szovjetunió elleni háború beszüntetése, hadüzenet Németországnak, visszavonulás az 1937-es határok mögé). Horthy Miklós ezt elfogadta, a küldöttek október 11-én aláírták az egyezményt. Október 15-én megkezdődött a kiugrási kísérlet. Ugyanezen a napon egy SS-különítmény elrabolta ifjabb Horthy Miklóst, a kormányzó fiát. A várat körülzárták a németek – felfegyverkezett nyilasok vették át a hatalmat. A kiugrási kísérlet összeomlott. Október 16-án Szálasi vette át a hatalmat.

[6] A trianoni békediktátum aláírása 1920. június 4-én történt a versailles-i Nagy-Trianon kastélyban. A diktátum

a történelmi Magyarország I. világháború utáni fölosztását rögzítette. A román hadsereg már az egyezmény aláírása előtt több ponton átlépte a demarkációs vonalat és végigrabolta Magyarországot.

[7]Észak-Erdély 1940-ben került vissza Magyarországhoz a második bécsi döntés értelmében. Ez a döntés 1940. augusztus 30-án született meg. A magyar honvédség szeptember 5-én érkezett Szatmárnémetibe. A visszacsatolás azonban csak négy évig tartott, 1944-ben Észak-Erdély ismét Románia része lett.

[8] A román iskoláztatási törvények szerint a német, sváb, zsidó nevet viselő családok gyermekei nem járhattak magyar iskolába. Választhattak a német, illetve a héber, vagy román között. Úgy a sváb, mint a zsidó felmenőkkel rendelkező családok nem a német, nem a héber, nem a román, hanem a magyar iskolákat választották – amíg volt magyar nyelvű oktatás.

[9] Az adatok Kovács Zoltán András – Számvéber Norbert: A Waffen-SS Magyarországon című munkájából származnak.

[10]A Schutzstaffelt (védőosztag), a mindennapi használatban SS. 1925-ben jött létre. A németországi Nemzetiszocialista Német Munkáspárt katonai és védelmi szervezete. Fekete színű, vagy kifordítható álcaruhát viseltek, ami egyik oldalán zöld színű volt a másik oldalán barna.

[11]Kovács Zoltán András – Számvéber Norbert: A Waffen-SS Magyarországon című munkájából tudjuk, hogy más Szatmár megyei falvakból is jelentkeztek a német seregbe, így: Alsóhomoród 27, Aranyosmóric 17,            Árokalja 4, Barlafalu 16, Csanálos 16, Csomaköz 6, Erdőd 36, Gilvács 4, Hadad 20, Kálmánd 6, Kerlés 27, Királymező 96, Kisdengeleg 11, Krasznabéltek 39, Krasznasándorfalva 13, Mérk 8, Mezőfény 9, Mezőpetri 42, Mezőterem 8, Nagymajtény 9, Nagyszokond 19, Nagytarna 12, Nántű 5, Sajómagyaros 4, Szakasz 6, Szászszentjakab 14, Színfalu 48, Újpalota 2, Vállaj 31.

[12] Dr. Tempfli Imre: Dr. Scheffler János szatmári püspök és nagyváradi apostoli kormányzó pásztorlevelei és utolsó írásai, Otthonom Szatmár megye 14/2002, Szatmárnémeti

[13]Dr. Tempfli Imre: Dr. Scheffler János szatmári püspök és nagyváradi apostoli kormányzó pásztorlevelei és utolsó írásai, Otthonom Szatmár megye 14/2002, Szatmárnémeti

[14] Helmut Berner – Doru Radosav: és senki sem tudja, miért, Romániai Német Demokrata Fórum, Észak-Erdély Régió, Szatmárnémeti, 2016