A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legutóbbi témája: Identitásalakulás a szórványban. Résztvevők: Fleisz Katalin író, szerkesztő, magyartanár; dr. Tallian Cristian pszichiáter; Bálint Kati meseterapeuta; Gáti Gábor református lelkipásztor; Balog Ferenc baptista lelkipásztor, Hadad község polgármestere; Fisár Erika magyartanár; Kállai Karolina történelemtanár; Kulcsár Edit, a budapesti Nemzeti Színház dramaturgja. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Lakatos-Fleisz Katalin: A szórvány pozitív ellenpólusa a közösség. Ez egy nagyon általános és divatos értelmű szó, mert mindenki közösségről beszél: közösséget szervezünk, építünk, közösségben vagyunk. Épp ezért nagyon fontos az, hogy megvizsgáljuk, mitől közösség a közösség.

Először is próbáljuk meghatározni, mit értünk szórvány alatt: a szó rokon értelmű megfelelői a szétszóratás, az elveszés, az elveszettség, tehát mindenképpen negatív értelme van. Ki szeretne szétszóratva élni? Próbáljuk ezt a fogalmat elképzelni egy tengely mentén, így el lehet képzelni, hogy mi lehet ennek a tengelynek a másik végén. Talán a tömbben lenni, többségben lenni, többen lenni, csoportban lenni, ez azonban még önmagában mégsem pozitív értelmű, mert az, hogy többen vagyunk, önmagában nem jó. Tömegben lenni sem jó, hiszen a tömeg arctalan dolog. Azt lehet megfigyelni, hogy a tengely másik végén valójában a közösség áll. A szórvány pozitív ellenpólusa a közösség. Ez egy nagyon általános és divatos értelmű szó, mert mindenki közösségről beszél: közösséget szervezünk, építünk, közösségben vagyunk. Épp ezért nagyon fontos az, hogy megvizsgáljuk, mitől közösség a közösség, hogy egy kicsit mögé nézzünk, valójában mit is jelent ez a nagyon általános fogalom. Vajon minden csoport közösség-e? Vajon a szakmai szervezetek, amiben működünk, közösségek-e? Mindannyian valamilyen csoportban vagyunk. Az ember nem lehet önmagában. Azok a csoportok vajon közösségek-e? Mi teszi őket közösséggé? Vannak-e közös hiedelmeink, közös hitrendszerünk, közös céljaink, melyek a közös tevékenységeinket irányítják? Van-e valamilyen közös kohéziós erő, ami összetart azon a nagyon prózai célon kívül, hogy mindennap bemegyünk a munkahelyre és pénzt keresünk? Van-e valami plusz, valami többlet? Vajon összeköt-e bennünket a közös nyelv? Nagyon sokszor halljuk azt is, hogy a nyelv megtartó erő. Ehhez az is kell – ha egy kicsit ráfókuszálunk a nyelvre –, hogyan is használjuk a nyelvet? Az iskolában azt tanítjuk, hogy a nyelv a kommunikáció eszköze. Sokszor valóban egy eszközfunkcióra fokozzuk le, úgy ahogy egy tollat használok eszközként. De ha csak ezen a szinten maradunk, azaz, hogy mindennap utasításokat mondunk egymásnak, valóban eszközként használva a nyelvet, akkor ez vajon összekovácsolhat bennünket? Tényleg van-e közös nyelv? A nyelvnek nagyon sok rétege van, nagyon sok mindent lehet a nyelvvel elérni: önkifejezés, önmagunk, a gondolataink továbbítása, tehát óriási mélységek felé tud vezetni bennünket, ha kifejező módon használjuk.

Ha a közösségeket vizsgáljuk tovább, akkor azt is észrevesszük, hogy egy olyan dolog, ami nagyon sérülékeny, folyamatosan veszélyben foroghat. A közös hit, közös hiedelmek, közös cél nagyon értékes dolgok, de nem teremnek minden bokorban. Ezt meg kell teremteni, ezért dolgozni kell. Hol vannak a közösségek veszélyben? Ha egy településre figyelünk, rögtön egy hierarchia mutatkozik meg, mindenki a város felé igyekszik, a falu fogyatkozik. A családokban kevés gyerek születik, az elvándorlás is felerősödött, tehát azt lehet mondani, hogy a falu is, mint közösség, szórványban van. Itt megint egy kicsit reflektálni kell a faluhoz való viszonyunkra. Mindenkinek van valami kapcsolata a faluhoz. Hajlunk rá, hogy gondolkozás nélkül mondjuk, hogy a falu a hagyományok színtere, és nagyon értékes dolog. De vajon, ha mindenki egyénileg megnézi, hogy mi a kapcsolata a faluhoz, ennyire egyértelmű, tényleg van vonzereje? Szeretnénk falun élni? Mi lehet a falunak a vonzereje manapság? Nagyon érdekes azt is megnézni, hogy a városnak és a falunak mennyire eltérő a tájjellege. Egy városnak is vannak parkjai, fasorai, de ez egy mesterségesen kialakított környezet. A faluban még mindig ott él a tájnak egy ősi, eredetibb jellege. Köt-e bennünket még valami a tájhoz? Megfigyeltük-e a jellegzetességeit? Érzünk-e valamilyen kapcsolódást?

Nagyon sok kérdést megmozgat bennünk a szórványközösség.

Egy másik megközelítés, hogy nálunk, Romániában két nyelv áll folyamatosan kapcsolatban egymással, a román és a magyar. Számít, hogy milyen könnyen adjuk fel az anyanyelvet, vagy ragaszkodunk hozzá, mennyire olvadunk be a román társadalomba. A román nyelv ismeretének a megszerzéséért sokan román iskolába íratják a magyar gyerekeket azt gondolva, hogy ezzel sokkal inkább adott a boldogulás lehetősége. A nyelvhez kapcsolódva olyan kérdések merülnek fel, mint a kevertnyelvűség, a félnyelvűség (amikor sem románul, sem magyarul nem tudunk rendesen) és nem utolsósorban a presztízs. Melyik nyelvnek van presztízse számunkra? Hogyan váltunk át egyik nyelvről a másikra? Mennyire leplezzük, hogy magyarul beszélünk? – nagyon széles, messzire vezető kérdések ezek.

Ha ezeket a nagyon általános, sokakat érintő kérdéseket egy kicsit félretesszük, akkor azt is észre lehet venni, hogy az egyes ember is lehet szórványban. A szórvány az egyén sorsában is megmutatkozhat. Egy típust szeretnék kiemelni, egy nagyon sérülékeny embertípust, aki hatalmas felelősséget cipel a vállán: az első generációs értelmiségit. Helyzetét sok esetben a település is meghatározza, amennyiben faluról indul. Ha ingázik, a helyzete akkor sem rózsás. Sem a faluban, sem a városban nincs igazán otthon, mert folyamatosan úton van, nem tud megállapodni. Ha egy falusi közegbe tér vissza, nagyon sok esetben magára maradhat, mert kulturális lehetőségnek esetleg a magányos olvasás marad számára.

Bármennyire is preferált a családban a gyerek továbbtanulása (neki jobb élete legyen, mint nekünk), ebben az esetben is terhet ró a továbbtanulást választó fiatalra. Neki ugyanis valami olyasmit kell produkálnia, amiről a szülőknek csak homályos elképzelései vannak, így könnyen lehet, hogy a továbbtanuló fiatal azzal szembesül, hogy a szülők számára nem váltja be a továbbtanulásához fűzött reményeket.

Szintén a szülői életformával való konfliktushoz sorolható az első generációs diplomás folytonos bűntudata, rossz közérzete szüleivel szemben, mivel elhagyta a családi mintákat, és könnyebb életet mert választani felmenőinél. Otthontalanságát az okozza, mivel sem a szülői házban, sem a szakmai körökben nem találja a helyét. Utóbbi esetben a szakmai kapcsolatok, a társadalmi tőke kiépítésében való járatlansága gátolja, mivel abban a számára természetes családi közegben a kapcsolatok működésének más mintázatai élnek. Családja rosszabb esetben csak önmagára, jobb esetben a rokonságára számíthat, a széles kapcsolathálózat megléte és biztonsága nem jellemzi.

Balog Ferenc: A világban jelenleg az a trend, hogy az embereket meg kell fosztani az identitásuktól. A beolvadás és az elvándorlás identitásvesztéssel jár, ezért a felelősségünk az, hogy az emberek megértsék, mennyire fontos, hogy büszkék legyenek a nemzetiségükre, a hitükre.

Nekünk, akik itt vagyunk, a tanügy, az egyház, az egészségügy, a kultúra területeiről, választ kell keresnünk arra a kérdésre, mit lehet tenni azokért a tömegekért – a lakosság mintegy 90 százalékért –, akik nem az értelmiségi réteghez tartoznak, hogyan lehet őket érdekeltté tenni abban, hogy ismerjék és őrizzék meg identitásukat. Magas röptű beszédekkel semmit nem lehet elérni, meg kell találni azt a megoldást, de azt tudni kell, hogy ha ez nem sikerül, nem csak őket veszítjük el, de velük együtt mi is elveszünk. Az én nagyapámnak négy osztálya volt, mégis ő nevelte belém a nemzet iránti szeretetet, a történelmet és sok más egyebet, amit az iskola ma nem tud megtenni. Nagyapám a négy osztályával ismerte a történelmet és azt úgy mesélte el, hogy ma is az visszhangzik a fülemben, nem pedig az, amit a történelemtanár mondott. Ma is foglalkoztat, miért volt nagyapám büszke a magyarságára, és hogyan adta át ezt az érzést nekem…

Be kell látnunk, hogy mi nem tudjuk megcsinálni azt, amit velünk tettek a szülők és a nagyszülők, s ennek egyik oka az lehet, hogy nem töltünk annyi időt a gyerekeinkkel. A mai gyerekek hamar elkerülnek otthonról, de amíg egy háztartásban élnek is szülőkkel, nagyszülőkkel, addig sem töltenek elég időt együtt a felnőttekkel, hiszen az életük külön szobában telik, mert mindenkinek más az érdeklődési köre. Olyan módszert kell találni, ami mindezek mellett érdekeltté teszi a fiatalokat abban, hogy ők magyarok maradjanak.

Nagyon fontos lenne ugyanakkor a gyerekvállalást szorgalmazni a fiatalok körében, jó lenne, ha három vagy annál több gyerek vállalása nem ritkaságnak számítana, hanem trendivé váljon, ahogy az Németországban és Hollandiában már elég gyakori. A lányom nemrég szülte meg a harmadik gyermekét. Amikor megtudtam, hogy jön a harmadik baba, azt mondtam neki, hogy máris többet tett a nemzetért, mint én az egész munkásságom alatt. A világban jelenleg az a trend, hogy az embereket meg kell fosztani az identitásuktól. A beolvadás és az elvándorlás identitásvesztéssel jár, ezért a felelősségünk az, hogy az emberek megértsék, mennyire fontos, hogy büszkék legyenek a nemzetiségükre, a hitükre.

Kulcsár Edit: Lehet, hogy én egy valódi diktatúrában születtem, lehet, hogy annak legsötétebb időszakában voltam fiatal, de nem irigylem a maiakat. Az én fiatalságom valamiért sokkal nagyobb tartást, sokkal több muníciót adott az élethez, mint a mai fiataloknak.

Úgy gondolom, hogy az utánunk jövő generációk egyre nehezebb helyzetekbe kerülnek. Lehet, hogy én egy valódi diktatúrában születtem, lehet, hogy annak legsötétebb időszakában voltam fiatal, de nem irigylem a maiakat. Az én fiatalságom valamiért sokkal nagyobb tartást, sokkal több muníciót adott az élethez, mint a mai fiataloknak. A mai szülőknek is nehéz a családot megtartó erővé tenni, a körülmények annyira szétfeszítik azt. Az én szüleim első generációs pedagógusok, de minket, gyerekeket minden nyáron visszavittek falura a nagyszüleinkhez, nagyon szoros kapcsolatunk volt mind a faluval, mind a nagyszülőkkel. Ez a szál és ezek az élmények, egy nagyon szoros családi kötődést és kulturális alapot teremtettek. Vasárnap az egész faluval együtt mentünk templomba, egy erős közösség részeként. A családi köteléken kívül nagyon erős gyökerekhez tudtunk kötődni. Én az 1970-es években jártam a Magyar Líceumba. Szerencsém volt, mert az első osztályt a Mihai Eminescu Líceumba jártam, másodosztálytól már a magyar osztályokat összevonták egy iskolába, elemitől kezdve a középiskoláig. A tanári gárda így egy erőt tudott képviselni, erős kulturális csomagot kaptunk tőlük, erős közösségi élményt adtak nekünk. Ceaușescu diktatúrájában magyarnak lenni „szórványt”, hátrányos helyzetet jelentett. De bennünk a család, az iskola felébresztette a küzdési, bizonyítási vágyat. Küzdeni kellett, hogy magyar anyanyelvűként érvényesülhessünk. Én román óvodába jártam, észrevétlenül tanultam meg az állam nyelvét, de az ABC-t magyarul tanultam, első osztálytól magyar nyelvű iskolába jártam. Aki nem tanul meg románul, még ma is hátrányos helyzetből indul. Később nem is tudom hányszor tanultuk Románia történelmét és földrajzát románul. A nagy kérdés, hogy a mai fiatalság hogyan tud ilyen erős közösségi élményeket átélni. Mert ha nem léteznek ilyen kötődések, mire alapoz egy mai fiatal? Ez érvényes mind a falusi, mind a városi környezetre. Faluról is elmennek a fiatalok, ott maradnak a szülők, nincsenek szoros kötelékek. Messze kerülnek, sokan külföldre mennek.

Persze nem csak az fontos, hogy identitásunkban megmaradjunk, hanem az is, hogy kapcsolódjunk a többségi kultúrához is. Én nagyon büszke vagyok az Északi Színház Harag György Társulatára, hiszen a szatmári magyar színtársulat előadása lett 2025-ben a román színházi szakma értékelése szerint az elmúlt évad legjobb előadása. A III. Richárd az UNITER-gálán a legjobb előadás és a legjobb rendező díját is elnyerte, ami egy hatalmas dolog a Bukaresttől legtávolabbra lévő magyar színház számára. Egy ilyen „vidéki” (szórvány) színháznak sokszínű repertoárt kell összeállítania, hiszen minden közönségréteget és az egész régiót szolgálja. Figyelnie kell a kortárs művészeti trendekre, magyar és világirodalmi művek bemutatására, hogy megfeleljen a rengeteg bérletesének, fiataloknak és időseknek egyaránt. A szatmári színházban mindig az volt a koncepció, hogy műfajilag és stilárisan is többféle előadást kell játszani. Én nagyon büszke vagyok a mostani szatmári társulatra és vezetésére, mert hosszú évek következetes munkájával révbe értek, és felfigyelt rájuk a román színházi szakma is. Számunkra, a „szórványban”, a román szakma elismerése egy hatalmas magyar nemzeti büszkeség. Nagy dolog ez, hogy a román elit kultúrában elismernek, mégpedig a legjobbnak egy magyar művészeti produktumot. Nem csak a mi kis identitásunkban maradunk meg így, hanem létrejönnek a kapcsolódások a többségi kultúrához, felfigyelnek ránk és számon tartanak minket a többségi kultúra legmagasabb szintjén.

Fisár Erika: Ha hiányzik az emberekből a nemzeti öntudat, akkor a gyerekeiket sem fogják tudni úgy nevelni, hogy legyenek büszkék nemzetük múltjára, kultúrájára és hagyományaira, közösségük értékeire.

Én úgy gondolom, hogy az identitásunk nagyban formálódik a családi közegben: ha hiányzik az emberekből a nemzeti öntudat, akkor a gyerekeiket sem fogják tudni úgy nevelni, hogy legyenek büszkék nemzetük múltjára, kultúrájára és hagyományaira, közösségük értékeire. Én Sárközújlakon nőttem fel, olyan osztálytársaim voltak, akik velem együtt magyar tagozatra jártak, a szüleik magyarok, az egész család magyar. Aztán ezek a gyerekek bejöttek Szatmárnémetibe középiskolába, leérettségiztek, s később már nem volt nekik fontos a magyarság. Ők már román tagozatra íratták a gyerekeiket,  számukra a mindennapi megélhetés és boldogulás előbbre való mint a nemzeti identitástudat megőrzése. A magyarságukat nem megbecsülendő értéknek és egy biztonságérzetet adó stabil alapnak tekintik, hanem hátrányként értékelik, amiről kényelmesebb lemondani a jobb érvényesülés érdekében. Márpedig ki kell mondanunk azt, hogy akinek nem fontos a nemzeti identitása, arra nem tudunk hatással lenni.

Dr. Tallian Cristian: Az erős identitás fontos a mentális egészség szempontjából, tudjuk-látjuk, hogy mennyire pusztító lehet az, amikor az ember nem találja a helyét egy közösségben. Közösség nélkül az egyén nagyon gyengévé válik, ezt el kell kerülni.

Bár általában pesszimista vagyok, mert úgy gondolom, hogy egy identitásgyilkos korszakban élünk, most mégis az a véleményem, hogy igenis lehet napfényt látni az alagút végén, az pedig amiatt van, hogy a fiatalok tudnak szerveződni. Én másodgenerációs értelmiséginek tartom magam, ennek megvolt az az előnye, hogy minden vakációban falura mentünk, rengeteg ma már nem létező élményt éltünk át. Ez egy olyan világ volt, ami nem jön már vissza és nem is kell siratni, mert előre kell nézni. Amiért hiszem, hogy mégis van remény, azért van, mert egész közeli tapasztalatom mutatja, hogy a fiatalok maguk fedezik fel az útjukat, van bennük kíváncsiság. A pedagógusok talán jobban tudják, hogy kell rávezetni a fiatalokat arra, hogy értsék meg, mit jelent az identitás. A nyelv szerencsére megvan még, ez a legfontosabb kapocs, persze nem elég, viszont optimista vagyok olyan szempontból, hogy látom, van igény arra, hogy ők maguk próbálják a saját identitásukat felépíteni. Abban a négy évben, amelyben a lányom diákaktivistaként tevékenykedett, rengeteg magyar vonatkozású – beleértve a szórvány kérdéskörét is érintő – programban vett részt és próbált minél szélesebb körbe bevonni diákokat. Ezt kell bátorítani. Mi, akik átéltük a kommunizmus sötét időszakát, emlékszünk, hogy mindig azt vártuk, valaki mondja meg, hogy mit csináljunk/mit csinálhatunk. Ez a paradigma megváltozott, most az van, hogy a fiatalságtól kell induljon a kezdeményezés és legfeljebb segíteni kell abban, hogy találják meg az identitás felé vezető utat és ebből a szórvány buborékból valahogy próbáljanak kijutni, mert a globalizáció tényleg egy nagyon romboló szemléletet hordoz. A globalizált társadalomban feloldódnak a személyes kvalitások, nem „díjazzák” a saját identitás kiformálódását, főleg közösségi szinten.

Ami a mentálhigiénés részét illeti, szerintem az erős identitás fontos a mentális egészség szempontjából, tudjuk-látjuk, hogy mennyire pusztító lehet az, amikor az ember nem találja a helyét egy közösségben. Közösség nélkül az egyén nagyon gyengévé válik, ezt el kell kerülni. A saját lelki egészség szempontjából is veszélyes lehet elveszíteni azt a közösséget, amihez tartozunk. Ahhoz, hogy erősek legyünk lelkileg, valahova tartoznunk kell, hiszen a közösség az, ami melegágyként szolgálja fejlődésünket és melyik, ha nem az anyanyelvi közösség ennek a legjobb képviselője.

Bálint Kati: A családi, a vallási, a falusi megtartó közösségek szétbomlanak, és azoknál a népeknél, ahol ez egyre erősebb, ott egyre gyakrabban betegszik meg a társadalom.

Andrásfalvy Bertalannak (szerk. megj.: Széchenyi-díjas magyar néprajzkutató, egyetemi tanár, politikus) van egy nagyon szép gondolata, melyben azt állítja, hogy nagyon nagy a baj, mert visszahozni azt, ami régen volt, sajnos már nem lehet, de valahogy mégis életben kell tartani azt, ami a régiből jó volt, mert nagyon nagy a veszély, hogy elpusztulunk. Hogy mennyire igaza van, azt egy 2006-os kutatás igazolja. Kopp Mária magyar orvos, pszichológus kutatta, hogy milyen a magyarság lelkiállapota. Érdekes módon statisztikailag a magyarság az európai népek között egy nagyon beteg népnek van besorolva. Nagyon sok magyar ember a lelki zavarok hatására testi tünetek, pszichoszomatikus betegségek elszenvedője lesz. Ennek a kutatásnak az érdekessége az, hogy Kopp Mária mindezt arra vezeti vissza, hogy ennek a hátterében az áll, hogy szétoszlanak a közösségek. A családi, a vallási, a falusi megtartó közösségek szétbomlanak, és azoknál a népeknél, ahol ez egyre erősebb, ott egyre gyakrabban betegszik meg a társadalom. A probléma nemcsak annyiban mutatkozik meg, hogy konstatáljuk, mi lesz akkor, ha a közösségeknek nem lesz meg a megtartó ereje, hanem a gyökereink vannak veszélyben. Ha a gyökér elhal, akkor nem tudom mi tart majd minket életben. Nem a pesszimista irányba hajlanék, hanem megoldást kellene keresni. Mindenkinek a saját területén meg kell próbálnia valamilyen megoldást hozni azért, hogy mégis életben tartsa ezeket a gyökereket. Én a saját utamon, a meseterápiával próbálom ezt hozni. A terápiának van egy olyan oldala, amit úgy hív a szaknyelv, hogy narratív identitástudás-képzés. Ez azt jelenti, hogy a népmeséknek van egy olyan erejük, ami által a tudatalattiban képződik az identitás. Ahogy elhangzott a beszélgetés során, a nagypapa és a nagymama meséje sokkal erősebben maradt meg, formálta a fiatalok identitását, mint a tanórákon a történelemleckék. Ha valaki úgy mesél egy történetet, hogy abban hisz, és továbbadja azt a tudást, akkor valójában egy igazi receptet ad át arra, hogyan lehet élni úgy, hogy az ember tudja mi a dolga, mi a feladata, ki ő és hol van a helye a nagyvilágban. Ha ez nincs meg, akkor elveszünk. Nagyon tetszett nekem az a gondolat, hogy arctalan a tömeg. Ha beleolvadunk a nagy tömegbe, akkor nem csak azt feledjük el, hogy melyik néphez tartozunk, hanem elveszítjük önmagunkat is. Még van lehetőség arra, hogy felismerjük, kik vagyunk, mi a dolgunk, mit kell tennünk. Én azt gondolom, hogy mindenki aki itt van, a saját módján életben tartja ezt a lángot. Amíg létezik olyan ember, aki ezen munkálkodik, addig biztosan nem fog az identitástudat elveszni.

Gáti Gábor: Szerintem a legnagyobb baj az, hogy hiányzik a nagyapa és a nagymama, a szülők, akik a meséket mondták. A megoldás forrását nem a fiataljainkban és a közösségeinkben kell keressük, hanem önmagunkban.

Rövid lelkipásztori pályafutásom során eddig három meghatározó élethelyzettel, gyülekezettel találkoztam. Szülőfalumban, Egriben román nyelvet csak a TV-híradóban hallottam, ha véletlenül elkapcsolódott a TV. Amikor lelkipásztorként a szatmárnémeti Láncos-templomba kerültem segédlelkésznek, már találkoztam annak valóságával, hogy lassan, de biztosan kezd veszélybe kerülni a magyar nyelv a fiatalság körében. Aztán jött Halmi. A település harminc kilométerre van Szatmárnémetitől, az ország szélén, az ukrán határ mellett közvetlenül. Azt tapasztaltam, hogy ott a magyar közösség még nagyobb veszélybe került. Vannak olyan konfirmandusaim, akik nem beszélik a magyar nyelvet helyesen, van, aki beszélni és olvasni se tud. Az elmúlt félévben lehetőségem adódott vallást tanítani a halmi iskolában, előkészítő osztálytól VIII. osztályig azzal találkoztam, hogy a diákok többsége még magyar tagozaton is románul beszél. Ugyanezt a negatív tendenciát tapasztalom a gyülekezetben is. Azok a szülők, akik ifjakként meghatározó szerepet töltöttek be a gyülekezetben, most legtöbben vegyes házasságban élnek, ennek eredménye az, hogy a gyermekek zöme románul beszél. Vallásórán az elmúlt közel egy évben arra törekedtem, hogy abban az egy órában beszéljünk magyarul. Van, akinek ez nehézséget okoz.

Szerintem a legnagyobb baj az, hogy hiányzik a nagyapa és a nagymama, a szülők, akik a meséket mondták. A megoldás forrását nem a fiataljainkban és a közösségeinkben kell keressük, hanem önmagunkban. Abban, hogy én, aki hallottam a történetet, tovább tudom-e adni a gyermekeimnek, a rám bízott fiataloknak? Egriből elindulva, teljesen magyar családban, teljesen református ősökkel rendelkezve engem senki nem tanított meg magyarnak lenni. Ebben nőttem fel, olyan volt ez, mint megtanulni biciklizni. Az első tekeréseket én tettem meg, de ott voltak a nagyszüleim, a szüleim, akik néha hátulról megfogták a bicikliülést, hogy ne boruljak fel.

Kállai Karolina: Szerencsére Mikolában nem gyakori az, hogy magyar gyereket román tagozatra adják, de Szatmárnémetiben nagyon sok magyar gyerek nem beszél magyarul, az iskolában két nyelven tartom a vallásórát.

Történelem- és vallástanár vagyok, kapocs a templom és az iskola között. Mind a két helyen jól érzem magam. Gyerekes anyaként vagyok jelen a mikolai közösségben. Összehasonlítási alapom is van, ugyanis több mint harminc éve tanítok Mikolában és a szatmárnémeti Vasile Lucaciu iskolában. Az utóbbiban egyre több gyerek van, aki faluról ingázik. Látom a gyerekek kötődését az egyházhoz. Az én kötődésem a saját falumhoz olyan erős, hogy bár negyven éve Szatmárnémetiben élek, de a Mikolai Református Egyházközség tagja vagyok, ott kereszteltem a gyerekeimet, ott konfirmáltak, ott kötöttek házasságot és ott telepedtek le. Ha csak tehetjük, mindig oda megyünk templomba. Ez a kötődés nem egyedi, nem csak az én családomra jellemző, nemrég Németországból jött haza egy család, hogy megkeresztelje a gyerekét Mikolában. Jellemző az, hogy az elköltözött családok visszajönnek, Mikolában keresztelik meg a gyereküket, de ide jönnek konfirmálni és házasságot kötni is. A lelkipásztor online vallásórákat és konfirmációra való felkészülést tart a Mikolától távol élő egyháztagok gyerekei számára.

Mikolában működik a Rákóczi Egyesület, s bár tíz éve még nagyon sok gyerek járt néptáncolni, ma már sajnos egyre kevesebben vannak. Szerencsére Mikolában nem gyakori az, hogy magyar gyereket román tagozatra adják, de Szatmárnémetiben nagyon sok magyar gyerek nem beszél magyarul, az iskolában két nyelven tartom a vallásórát. Véleményem szerint fontos az, hogy a magyar gyerek magyar tagozaton tanuljon – persze meg kell tanulnia románul is –, de aki nem tanulja meg az anyanyelvét, semmilyen más nyelvet nem fog megtanulni.