A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legutóbbi témája: Honnan tudjuk, hogy „hogy vagyunk?” – a média és a politika hatása a valóságészlelésünkre. A beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató; dr. Tallian Cristian pszichiáter; Bálint Kati meseterapeuta; Ungvári Péter, az Onlife társalapítója, ügyvezetője; Gnandt-Márkus Éva rádiós műsorvezető, hírszerkesztő; Illyés Csaba, a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye általános helynöke és Erdei D. István volt parlamenti képviselő. A beszélgetést moderálta: Elek György

Frigy Szabolcs: A médiát sokszor az a kritika éri, hogy nem csak a valóságot mutatja be, hanem ő maga alakítja a valóságot, a valóságészlelés legfontosabb ágense lett. Túllépett a média és bemutatás funkcióján, egy véleményformáló ágenssé vált.

Egyre inkább olyan társadalomban élünk, ahol a szubjektív jólétünknek rengeteg külső ágense van. Rengeteg olyan implikátora van ma már annak, hogy hogyan érezzük magunkat, aminek a hatása nem a mi kezünkben indul. Két ilyen irányról beszélünk most: az egyik a média (mi a szerepe a médiának ennek az érzésnek a kialakításában, abban, hogy hogy vagyunk, milyen a szubjektív életünk és hogy vagyunk jelen a világban), a másik a politika, ami arról szól, hogy elmondja, hogy vagyunk mint közösség, mint ország.

Az iskolában hatodik vagy hetedik osztályban beszélnek arról, hogy a média a negyedik hatalmi ág (a törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás mellett). Sokat lehet vitatkozni azon, hogy e közül a négy hatalmi ág közül melyik a legfontosabb. A személyes életterünkben az igazságszolgáltatással, a végrehajtással és az igazságszolgáltatással keveset foglalkozunk, de hogy a média nagyon ott van az életünkben, az teljesen biztos. Ahogy a világunk egyre inkább egy globális falu lett, egyre inkább a média is arról kezdett el szólni, hogy nem csak azt mutatja meg, mi van a személyes, kézzelfogható életterünkben, hanem már a globális faluból szállítja a híreket, és ez ki is alakít például a fiataloknál klímaszorongást. Az emberek életére, arra, hogy jól vagy rosszul megy a világ, a médiának nagy hatása van. A média kapcsán négy funkció van, ezeknek az a szerepük, hogy elmondják, hogy vagyunk. Az információ áramlásával és áramoltatásával, valamint annak az ellenőrzésével a média válik az információ legfontosabb forrásává, annak az információnak, ami nincs közvetlenül a tapasztalati területeink mellett. Azt, amit nem tudunk megtapasztalni, a média mondja el. Nagyon sokat változtunk a XXI. században, minket már messze nem csak az érdekel, ami a saját életterünkben van, messze nem csak az van hatással a személyes jólétünkre. A média azáltal, hogy kiválasztja a híreket, azt, hogy milyen szemszögből mutatja be az eseményeket, jelentős mértékben befolyásolja a gondolkodásunkat a világról. A médián keresztül próbáljuk fogyasztani vagy kialakítani azt is, amit világészlelésnek tartunk. Minden újságíró nagykönyvben az van, hogy a média objektíven tájékoztat, de azt nagyon érezzük, hogy a véleményformáláshoz messze hozzátartozik a médiának a bemutató vagy kimondott, ki nem mondott szerepe. Nagyon sokszor a választások előtt – de máskor is – előkerül, hogy a média milyen politikai irányultságú. Amíg médiát fogyasztunk, az a saját véleményünket is formálja. Messze nem csak arról szól egy újság, hogy bemutatja a híreket, hanem arról is, hogy milyen szövegkörnyezetben, milyen kommentárok mellett. Meghatározza a nyelvhasználat, hogy milyen gondolatok mellett, milyen témákról és kérdésekről esik szó. A média kapcsán mindig előkerül a politikai befolyás és itt van ez a kapcsolódási pont. Ez így van szerte a világban, függetlenül attól, hogy milyen politikai kezekben vannak a média eszközei és az hogyan befolyásolja a politikai döntéseket. A médiának valóban van olyan szerepe, hogy hatást gyakorolhat, ha valami nem jól működik, azt korrigálhatja. Eredendően a médiának ez kellene hogy legyen a nagyon pozitív hozzáadott értéke, ami miatt jelen van a társadalomban. Ebből adódik az, hogy a média képes társadalmi változásoknak az előidézésére. A politikának itt egy nagyon érdekes váltását éltük meg. Egy képviseleti demokráciát akartunk építeni, ami arról szól, hogy megválasztunk képviselőket, akik képviselik a társadalom problémáit. Az az érdekes, hogy ma a politika nemhogy képviselné az átlagember problémáit, hanem a politika válik egyfajta problémagenerálóvá. Ma a politikai diskurzusok nagy része arról szól, hogy ki milyen hibát követ el, mennyire korrupt… Nem a képviseleti demokrácia működik, hanem maga a politikai osztály, tele kérdőjelekkel, válik problémagenerálóvá. Nagyon sokszor a politikai elitnek a diszfunkciója hozza a problémát a saját életünkbe, miközben a politikának nagyon fontos szerepe van abban, hogy a közbeszédbe behozzon, vagy felerősítsen témákat, amelyek nincsenek jelen. A médiát sokszor az a kritika éri, hogy nem csak a valóságot mutatja be, hanem ő maga alakítja a valóságot, a valóságészlelés legfontosabb ágense lett. Túllépett a média és bemutatás funkcióján, egy véleményformáló ágenssé vált. A média akár azzal, hogy behoz vagy elhallgat dolgokat, formálja a valóságot is. Egy kicsit olyan, hogy amiről tudunk vagy nem tudunk, azt a médiától tudjuk, de az befolyásolja, hogy mit gondolunk a világról. Számos olyan próbálkozás volt már politikai szinten, hogy átalakítsák az esti híreket. Alapvetően a negatív híreknek van hírértéke, amitől az emberek azt gondolják, hogy a világ sokkal veszélyesebb. Rengeteg kutatás van arról, hogyan ítélik meg az emberek az erőszakot egy-egy országban. Ahogy az esti hírekben közvetíti a média, az alapján ítéljük meg a saját környezetünk veszélyességét vagy a biztonságosságát. A világ nem arról szól, hogy harminc percben negatív dolgokról kell beszámolni. Ez egy passzív nyomás az emberekre. A világ összes problémáját az egyén nem tudja kezelni, ez egy szorongó, depresszív állapotot okoz, mert olyan dolgokért aggódunk, amire nem vagyunk hatással. Ma egy fiatal állampolgár annyi információt fogyaszt el, mint három generációval korábban kétezer egyén. Annyira begyűrűzik az életünkbe a világ pozitívuma és negatívuma, hogy az abszolút átalakítja a valóságérzetünket.

Gnandt Márkus Éva: Nem tudom mit keresnek a médiafogyasztók, de tény, hogy a mostani tizenévesek egy buborékban nőnek fel és az algoritmus által ugyanazokat a véleményeket hallják, és ez megerősítheti őket a rossz dolgokban is.

Én most egy óriási változást tapasztalok, ami nem biztos, hogy jobb irányba vezet. Szerintem az a változás, amiben most benne vagyunk, egy sokkal rosszabb jövőképet feltételez. Induljunk ki akár a BBC aranykorából, amikor egy hír nem mehetett úgy adásba, hogy az ne legyen több forrásból leellenőrizve, és volt egy óriási felelősség a szerkesztők vállán. Ma meg már az a szűrő nem létezik, ami az elmúlt 30 évben ott volt a sajtóban és az emberek el is távolodtak a hagyományos médiától. Én azt látom, hogy annyira elszabadult a pokol, hogy bár lehet kritizálni azt a médiát is, amiben mi szocializálódtunk, de még mindig sokkal óvatosabban kezeltek mindent és nagyobb biztonságban volt az, aki azt a médiát fogyasztotta, mint az, aki a TikTokon szocializálódik. Én dolgoztam közszolgálati tévénél is, ott is láttam azt, hogy milyen befolyás alatt lehet akár egy szerkesztőség és hogyan működik a munkafolyamat, láttam azt, hogy egy kereskedelmi rádió hogyan működik, de látom az influenszerek világát, ahol boldog-boldogtalan próbál újságírósdit, véleményformálót játszani. Ha ezeket mérlegre tesszük népszerűségben, akkor evidens, hogy az influenszer nyer. Én azt látom, hogy az egyénekkel van baj. Nem tudom mit keresnek a médiafogyasztók, de tény, hogy a mostani tizenévesek egy buborékban nőnek fel és az algoritmus által ugyanazokat a véleményeket hallják, és ez megerősítheti őket a rossz dolgokban is. Azt gondolom, hogy jó volna végre megbecsülni a jó újságírókat, megteremteni a feltételeit annak, hogy jól végezzék el a munkájukat, mert az elmúlt 20 évben, amióta és ebben a szakmában dolgozom, tudatosan van leépítve az egész, nehogy véleményt merjünk megfogalmazni. Az oknyomozó riport egy halott műfaj, egy-két kivételtől eltekintve, ami azért szomorú, mert pont a lényeges problémákkal nincs ki foglalkozzon. Ezért van az, hogy sok újságíró hátat fordít a korábbi szerkesztőségének és megpróbál magánutakon szerencsét próbálni, emiatt nincsenek már meg azok a közösségek, ahol a friss generáció kitanulhatná a szakmát. Én kicsit tanácstalan vagyok ebben az egész kérdésben. Azt látom, hogy a médiát sokkal erősebb lábakra kellene helyezni ahhoz, hogy társadalmilag ne vezessen egy káoszhoz.

Erdei D. István: Az információáramlás az, amiről nem tehetünk, az jön, míg az információ áramoltatása az, amit valakik irányítanak. Kérdés az, hogy az, aki megcéloz, mit akar neked üzenni.

Frigy Szabolcs használta azokat a kifejezéseket, hogy információáramlás és információ áramoltatás. Az információáramlás az, amiről nem tehetünk, az jön, míg az információ áramoltatása az, amit valakik irányítanak. Kérdés az, hogy az, aki megcéloz, mit akar neked üzenni. Ahhoz, hogy az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) bele tudjon szólni a tartalmakba, le kell fektetni bizonyos normákat. Na de ki az, aki megmondja, hogy mik legyenek ezek a normák? Én 20 évig voltam képviselő és azt gondolom, hogy amikor egy CNA-tagot kineveznek, akkor mindig politikai érdek van mögötte.

Frigy Szabolcs: Egy ilyen világban, ahol az algoritmus az egyének tudását biohackingeli, abszolút elvárás lenne, hogy az állam megvédje az egyént ezektől a befolyásoktól, mert ez az egyént már túlhaladja.

Én azt látom, hogy abszolút egyéneken felüli érdek az, hogy legyen az államnak egy olyan protektív szerepe, hogy a médiának ezeket a negatív dolgait is kezelje valaki. Ha a cigire is ráírják, hogy káros az egészségre, akkor legalább ugyanolyan fontos azt látni, hogy a hírek is ugyanolyan károsak lehetnek a mentális egészségünkre. Szerintem abból indultak ki, hogy az információ demokratizálódása jót tesz majd ennek a mozaik típusú valóságészlelésnek, miközben ez eljutott odáig, hogy annak a hírnek nagyobb az igazságértéke, amelyik hangosabb. A közösségi médiának pont ez a legnagyobb hibája, hogy a hangosakat erősíti fel még akkor is, ha az igazságértéke nem nagy. Az algoritmus pedig ezért tud találni mindenkinek valamit, mert annyira mozaikszerű a média, hogy mindenkinek jut személyre szabott tartalom. Egy ilyen világban, ahol az algoritmus az egyének tudását biohackingeli, abszolút elvárás lenne, hogy az állam megvédje az egyént ezektől a befolyásoktól, mert ez az egyént már túlhaladja.

Dr. Tallian Cristian: Régebben megvolt az a generációkon átívelő tapasztalat, ami segített egy kicsit megszűrni a világ történéseit, de ma már, mivel készen kapjuk és ránk van öntve ez a mértéktelen információhalmaz, tulajdonképpen nincs idő ezt átgondolni, így az értékítélet és a mérték érzése is változott. Meg van adva, hogy mi a jó, hogy mit kell csinálni és ezen a vonalon kell menni. Nem gondoljuk át, hogy ez jó, helyes vagy hasznos-e számunkra.

Én azon a véleményen vagyok, hogy az állam soha nem fog őrködni az egyén jóléte felett. Tudom, hogy ez lenne az ideális, mindenki ezt szeretné, de sajnos a „felsőbb érdekek” gyakran szembemennek azzal, ami hasznos lenne az embereknek. Szerintem az algoritmusok lényege is hasonló: hogy megtalálják a rést: azt az igényt, ami mindenkinek más és más lehet. Ha például nekem arra van szükségem, hogy kiéljem a nacionalista érzéseimet, akkor én azt fogom kapni. Több csoportra oszlik a médiának az érdeklődése. Ami engem egy kicsit megijeszt – ezt tapasztalom a fiatal generáció körében –, hogy ők az exkluzív véleményt képviselik, legalábbis abba az irányba tereli őket a média. Ha megtalálja a médiában a saját véleményének az igazolását, akkor csak az a jó, és ez szerintem veszélyes. Én ezzel venném fel a harcot. Igaz az, hogy minél szélesebb valakinek a látóköre, annál jobban átlátja a dolgokat, de érdeke-e a mindenkori hatalomnak, hogy minél szélesebb legyen a látóköre egy fiatalnak? Amit én látok a mostani oktatás terén, az nem így történik. Nem arról szól az oktatás, hogy neveljünk intelligens embereket, akik mindenhez hozzá tudnak szólni vagy legalább fel tudják dolgozni azt a rengeteg információt, amit kapnak, hanem arról, hogy álljanak ők is be a sorba. Voltak már vitáim a fiatal generáció képviselőivel különféle témákban és az volt a benyomásom, hogy ők nem látnak át bizonyos dolgokat, mert nincs elég tapasztalatuk. Régebben megvolt az a generációkon átívelő tapasztalat, ami segített egy kicsit megszűrni a világ történéseit, de ma már, mivel készen kapjuk és ránk van öntve ez a mértéktelen információhalmaz, tulajdonképpen nincs idő ezt átgondolni, így az értékítélet és a mérték érzése is változott. Meg van adva, hogy mi a jó, hogy mit kell csinálni és ezen a vonalon kell menni. Nem gondoljuk át, hogy ez jó, helyes vagy hasznos-e számunkra. Nem csak a fiatalok, hanem a harmincas-negyvenes korosztály is belekerült ebbe a spirálba, ebből nagyon nehéz kijutni. Ne feledjük el, hogy mindenkinek vannak pszichológiai igényei. Ha én azt kapom, amit szeretek, akkor biztonságban érzem magam, úgy érzem, hogy az életem ki van teljesedve. Ha ez valóban így lenne, akkor megnyugodhatnánk, de nekem az a véleményem, hogy nagyon sok hamis érzetet gerjeszt a média az emberekben, és előbb-utóbb ez valahol visszaüt. A végtelenségig nem lehet ezt se fokozni, vannak ennek komoly mentálhigiéniai következményei is, sajnos a legtöbb esetben ezt már késő orvosolni. A tudatosság nagyon fontos lenne, már gyermekkortól az életre kellene nevelni a fiatalokat. Arra, hogy legyen kritikus gondolkodásuk, hogy érveljenek, hogy gondolják át több szemszögből a dolgokat, természetesen, ha ezt az életkoruknak megfelelő érettség lehetővé teszi. A szorongás, amivel egyre gyakrabban találkozunk, abból fakad, hogy egyre nagyobb a bizonytalanság. Nagyon sok olyan információhoz jut a fiatal – és az idősebb is –, amit nem tud feldolgozni. Ezért sokszor könnyebb beállni a fősodorba, hiszen ott megmondják mi a helyes. A mostani fiatal generáció szorongóbb bizonyos helyzetekben, azért, mert nincsenek olyan alapvető készségeik, amivel meg tudnának állni egyedül a világban, hanem ki vannak téve olyan mintáknak, példaképeknek, melyek nem biztos, hogy jó irányba vezetnek. Lehet, hogy a jelenlegi problémákon is túljutunk, én csak a járulékos veszteségektől félek. Sokat beszélünk a családi minta fontosságáról, de én azt látom, hogy nagyon kevés olyan család van, ahol leülnek egy asztalhoz és megbeszélik a problémákat. Mindig csodálkozom, amikor eljönnek egy kamaszkorú fiatallal egy bizonyos problémával – például függőség – és kiderül, hogy a szülő szinte egyáltalán nem beszélget a gyermekével. Nagyon nagy probléma az, hogy nincs generációk közötti kapcsolat, párbeszéd. A családi modell is odajutott, hogy a szülő mindig máshol van, mást csinál, nem foglalkozik a gyerekkel, az marad meg benne, amit kap a saját korosztályától. Ha abba belecsöppen, akkor a szülő nagyon nehezen tudja abból kivinni, bármilyen jól végzi a dolgát. A szülő és a gyerek párhuzamosan él két különböző világban.

Gnandt Márkus Éva: Remélem, hogy majd lesz valaki, aki megfelelő eszközökkel a következő generációt fel tudja készíteni erre a nagyon furcsa jövőre.

Azt gondolom, hogy eszközeink sincsenek arra, hogy segíteni tudjuk a következő generációt abban, hogy eligazodjanak. Én, aki viszonylag tájékozottnak tartom magam, épp tegnap találkoztam egy olyan videóval a Los Angeles-i tüzekről, ami már a mesterséges intelligenciával volt készítve. Azt látom, hogy egy olyan kesze-kusza világba csöppentünk, hogy már szinte minden érvényét kezdi veszíteni. Nem tudok olyan eszközöket adni a gyerekeim kezébe, ami által el tudnak igazodni ebben. Nagyon rémisztőnek tartom ezt és remélem, hogy majd lesz valaki, aki megfelelő eszközökkel a következő generációt fel tudja készíteni erre a nagyon furcsa jövőre.

Én nem hiszek abban, hogy az értékre nincs igény. A Mathias Corvinus Collegiumnál előadásokat is szervezünk, és mindig meglepődöm, hogy milyen sok résztvevő van és sajnálom, hogy ezek az előadások nem íródnak le vagy nem készül róluk hanganyag. Én hiszek a helyi sajtóban, ahol a mi életünkről lehetne szó. Én azt gondolom, hogy az emberek igényt tartanak arra, hogy értékes dolgokat kapjanak, de azt látom, hogy erre nem áldoznak. Nagyon jó lenne, ha minőségi műsorok lennének, minőségi nyomtatott szövegek jelennének meg, mert lennének emberek, akik meg tudnák ezt becsülni. Nagyon sok mindenen múlik az, hogy mire leszel nyitott felnőttként, például, ha gyerekként van egy szerkesztőség, ahová bemehetsz és beszámolhatsz a saját projektjeidről, akkor valószínű, hogy felnőttként is tudod majd értékelni a nyomtatott sajtót. A közösség is másként alakul ki, ha beszámolunk arról, ami körülöttünk történik. Bevallom őszintén, hogy én sem szerkesztek híreket, mert ott vannak a hírügynökségek és tőlük átvesszük a híreket, de az a helyzet, hogy 24 órás híradó van és egy szerkesztő, hírolvasó, tehát ez nem egy olyan hely, ahol lehet minőségi dolgokat csinálni. Nekem van egy saját projektem, ahol saját pénzből, saját időből csinálok dolgokat és azt látom, hogy az emberek értékelik, de valóban a mai eszközökkel kell ezeket népszerűsíteni, fel kell venni a versenyt a jelennel. Ettől függetlenül abban hiszek, hogy nem szabad mindenáron eladnunk magunkat és nem szabad alább hagyni. Azt sajnálom, hogy idehaza, Erdélyben nincs az a mecénás réteg, aki ez ilyen ügyet fel tudna karolni, pedig semmibe nem kerülne bizonyos cégeknek és embereknek, hogy megtámogassa ezeket.

Ungvári Péter: A média nem akarja hagyni, hogy átgondold a dolgokat, hogy az, ami miatt ma felháborodtál nem mond-e ellent annak, ami miatt tegnap örültél. Egy short videó esetén már öt perc múlva sem emlékeznek, hogy mit néztek, és ez nem hiba, hanem ez a cél.

Én úgy gondolom, hogy az első mondatban elhangzott a megoldás, hogy a média feladata az, hogy megmondja, hogy vagy. Ilyen szempontból a kettéválasztás a politika és a média kapcsán mesterséges, mert a politikának az elemi célja kontrollálni azt, hogy hogy vagyunk. Majdnem mindegy az, hogy demokráciában vagy diktatúrában vagyunk, ma a politikai rendszer a legitimitását abból kapja, hogy a nép akaratának megfelelően cselekszik, ezt az érzetet szeretné fenntartani. Egy értelmes politikai vezető azonban tudja, hogy a nép akarata alapján nem kormányozhat. A nép akarata folyamatosan változik, ez pedig nem teszi lehetővé, hogy egy nemzetközi megállapodás létrejöjjön. Egyetlen lehetőség az, hogy a kormányzati akarathoz igazítsa a nép akaratát, ennek az eszköze a média. Ilyen szempontból mindenkinek nagyon látványos a másik oldal propagandája, de nem vesszük észre azt, amikor a számunkra szimpatikus oldalon elolvasunk egy cikket, kommentelünk is hozzá valamit és megélünk valamit abból, amit máshol nem tudunk megélni. Azért van erre szüksége az embernek, mert megszűntek a társadalmi kapcsolataink. Az embernek médiára a 19. századtól, a városiasodástól van szüksége. Lényegében oda jutottunk, hogy amíg valami nem szerepel a médiában, az nem valóság. Hiába megyek át az utcán és látom a saját szememmel, hogy valakit megvernek, az még nem ügy, de ha megjelenik egy újságban, vagy egy influenszer beszél róla, onnan az egy legitim ügy lesz. A TikTok szerintem nem a média megrontója, hanem a tökéletes médiafelület. A short videókban van az esszenciája annak, ahová a média halad. Ez jól mutatja azt, hogy a következő generációtól miért nem lehet elvárni, hogy elgondolkozzanak. A média nem akarja hagyni, hogy átgondold a dolgokat, hogy az, ami miatt ma felháborodtál nem mond-e ellent annak, ami miatt tegnap örültél. Egy short videó esetén már öt perc múlva sem emlékeznek, hogy mit néztek, és ez nem hiba, hanem ez a cél. A cél egy állandó jelenben tartás, amikor az ember végre érez valamit, nincs se előzménye, sem utóhatása, csak az a pillanatnyi érzés, amit kiváltott a videó.

Illyés Csaba: Azt gondolom, hogy a média fölött kontrollt tartani azért nehéz, mert nincsenek meg azok az értékek, amelyek alapján egy szabály létrejöhetne.

Többször volt már szó a kontrollról. Régen nagyon támadták az egyházakat a cenzúra miatt, ami tulajdonképpen most is megvan, mert csak az illetékes egyházi hatóság engedélyével lehet egyházi szakszöveget kiadni. Azt gondolom, hogy a média fölött kontrollt tartani azért nehéz, mert nincsenek meg azok az értékek, amelyek alapján egy szabály létrejöhetne. Azt gondolom, hogy újabban a média nem is törekszik a tudás átadására. Régen a média ritkán jelent meg, például az újságot elolvasta az ember reggel, megnézte az esti híradót és annyi híranyag jutott egész napra. Ma már egész nap jönnek a hírek, így nem lehet tudást átadni, csak információk sokaságát lehet közölni.

Bálint Kati: A politika és média tükrein keresztül azonban nem mindig az az információ jut el az egyénhez, amely által önmagát valósítaná meg, hanem a politika, a társadalom, az állam megpróbálja annak a fajta valóságszemléletnek a képét mutatni az embereknek, aminek függvényében formálódva a piac jelenlegi igényeihez és elvárásaihoz alakíthatja az egyént.

Amióta ember él és létezik, mindig kapaszkodókat keres, ez történik a mai kor emberével is, aki a média és a politika tükrét próbálja használni arra, hogy irányt, utat, mintát keressen, mert ahhoz, hogy a „hogy vagyunk” kérdésre válaszolni tudjon, nagyon fontos maga az önismeret. Pszichológusként kicsit erre hívnám fel a figyelmet, mert ki kell azt mondani, hogy csak akkor tud „jól lenni” az ember, ha meg tudja önmagát valósítani. A politika és média tükrein keresztül azonban nem mindig az az információ jut el az egyénhez, amely által önmagát valósítaná meg, hanem a politika, a társadalom, az állam megpróbálja annak a fajta valóságszemléletnek a képét mutatni az embereknek, aminek függvényében formálódva a piac jelenlegi igényeihez és elvárásaihoz alakíthatja az egyént. Konkrétan az a célja, hogy olyan egyént formáljon, aki el tud helyezkedni ebben a társadalmi rendszerben, akinek megéri, hogy olyan emberré váljon, aki hasznossá tudja magát tenni, anyagilag pedig ebből meg is tud élni. Megéri tehát a mai kor emberének, hogy olyanná formálja magát, amilyenre a világnak szüksége van. Mindemellett a médiának a hatása is igen nagy erővel bír az egyénre. Lehet, hogy azzá válunk, akire szükség van, és olyanokká leszünk, akit fel tud használni a mai világ, de van egy másik oldala is az emberi létnek, az, hogy mit tesz az ember például a szabadidejében. Ehhez pedig a mintát, a modellt a „trendet” maga a média mutatja meg, hiszen szinte mérvadóvá válik a mai világban még az is, hogy ki hogyan, mivel, merre, miként tölti el a szabadidejét és erre milyen visszajelzéseket kap. A mai világban ugyanis a visszajelzések igen fontosak, folyamatosan jelen van egyfajta külső megerősítésnek az igénye, egy egyszerű példával jelezve, mindenki visszajelzést vár arról, hogy ha valamit csinál, az mennyire „lájkolható”, mennyire tetszik a külvilágnak. Ennek a két iránynak megfelelően próbál tehát az ember a világ elvárásainak útján haladni, és közben pedig még mindig ott a nemes cél, hogy próbálja megvalósítani önmagát. Merthogy igen, az esetek többségében mindaz, amit elér és megvalósít, még nem ez a nemes cél. Honnan lehet ezt tudni? A mérhetősége ennek az iránynak az lenne, ha azt mondanánk, hogy ha az ember anyagilag megteremti magának a feltételeket, jó állást kap, olyannak formálja magát, amilyenné kell (anyagilag rendben van, szabadidejében rengeteg lájkot kap azért, mert elment valami jó helyre síelni), ezeknek a szempontoknak az alapján azt kellene lássuk, hogy létezik egy testi-lelki harmónia, az ember elérte, amire vágyott, tehát: jól van. De sajnos nem ezt látjuk. A valóságban ennek sajnos éppen az ellentéte kontúrozódik. Egyre nagyobb keretet ölt a világban ugyanis a megbillent lelkiállapot, nagyon sok a félelem, a szorongás, a pánikroham, egyre jobban keserednek el az emberek. De itt vannak a kényszeres zavarok, a teljesítményzavarok, amikor folyamatosan szüksége van az embernek a külső megerősítésekre. Mit is jelent ugyanis maga a depresszió? A depresszió elkeseredettséget jelent, boldogságkeresést, hiányt, lelki szenvedést, mindennek a negatív oldalát. Nos, honnan van tehát, ez a sok elkeseredett ember akkor, ha az általuk megálmodott úton már olyan sok szép lépést tettek meg? Ezek szerint nem biztos, hogy a túlnyomó többségnek jókat „súg” az a bizonyos tükör. Ki kell mondanunk, hogy a baj nagy, az irány, ahova haladunk nem a legjobb, de még mindig nem az a gond, hogy az ember külső tükrök által akarja látni önmagát. Ugyanis, ha kicsit visszapörgetjük az idő kerekét, akkor a régi korok emberéhez érünk, akiknek még nem volt internetes profiljuk, de volt valami más, amit tükörként használhattak. Például a régi görögök idejében volt egy hely, ahová ők eljártak, egy hely, melyet, ha meglátogattak, akkor ott az istenek üzenetét kaphatták meg arról, hogy mit is rejteget számukra a sorsuk. A delphoi jósda volt ez, egy hely, amelynek a bejáratánál, nagy betűkkel fel volt írva: Gnothi seauton, vagyis ismerd meg önmagad. Ennek a mondatnak pedig nemcsak akkor, hanem ma is nagy ereje van, sőt üzenetként is használhatjuk erre a most felvetett témára. Pozitív üzenet lehet ez nekünk mára, kapaszkodót jelenthet, csak meg kell tudjuk azt érteni. A régi korok emberei az istenektől várták azokat a tanácsokat, azt a transzcendens üzenetet, amire nekik szükségük volt ahhoz, hogy meg tudják valósítani önmagukat és az életüket. Ezt a mai kor embere ugyanúgy keresi, csak a média, a politika tükrét használja hozzá. Az „Ismerd meg önmagad!” mondat mögött van egy nagy titok. Az, hogyha az ember tudatosan bele tud nézni azokba a tükrökbe, amit az adott kor keretei nyújtanak neki, akkor azok utat mutathatnak az életének, az önmegvalósításának lehetőségeire, de a döntés az ő kezében van és ott is marad. Azt soha senki sem veheti el tőle. Addig pedig, ameddig még egy szikrányi lehetősége is van annak, hogy az ember önmagában döntést tudjon hozni és a döntésnek a felelőssége az ő kezében tudjon maradni, addig van lehetősége arra, hogy bármilyen irányba halad ez a világ, ő megvalósíthassa önmagát. Azt az önmagát, aki által lelkében béke, boldogság, harmónia lesz jelen, megelégedés és annak az öröme, hogy megtalálta a helyét, a dolgát, a feladatát és még ha nem is lájkolja a világ, ő azt örömmel és szeretettel tudja majd tenni tovább.