A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legújabb részének témája: Hogyan építik a fiatalok a jelenben a jövő kultúráját? A Mézesházban megtartott kerekasztal-beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató; dr. Tallian Cristian pszichiáter; Bálint Kati meseterapeuta; Papp Beáta énektanár, Kocsis Leila református lelkipásztor, Kállai Karola vallás- és történelemtanár és Hága Jázmin diák. A beszélgetést moderálta: Elek György.

A szakirodalom szerint a kultúra azoknak az anyagi és szellemi értékeknek az összessége, amelyeket az emberi társadalom létrehozott történelme folyamán. A nevelés volt mindig az a folyamat, gyakorlat, amely az emberi kultúra és tapasztalat átadására specializálódott, amely minden korban az értékválasztások, -elkötelezettségek jegyében történik. Nevelés nélkül nem lenne szabad végbemennie sem a családi életnek, amely az elsődleges szocializáció színtere, sem az oktatásnak, mert a nevelés olyan értékátadó, értékrendszert kialakító, fejlesztő folyamat, melynek célja, hogy az egyént, a gyermeket életfeladatai megoldására képessé tegye. Az értékek valójában azok a kulturális alapelvek, amelyek kifejezik azt, hogy az adott társadalom mit tart fontosnak, kívánatosnak, pozitívnak, jónak. Valójában, a mindennapi életünkben, életviszonyainkban, saját értékeink szerint igyekszünk viselkedni, és mások cselekedeteit is a saját magunk értékei alapján ítéljük meg, és ezekkel az értékelő ítéleteinkkel soroljuk azokat pozitív vagy negatív tartalmúaknak.

Frigy Szabolcs: A kultúrának a továbbadása egy folytonos jelenben van, ezért nagyon izgalmas az, hogy a fiatalok mennyire vannak ennek a tudatában, illetve hogy ők maguk, amikor befogadnak valamit abból a kanonizált kultúrából, amit mi továbbadunk, hogyan élik meg aztán a saját életükben. 

Ha a kultúrát egy dialógusként kezeljük a kommunikációs folyamatban, akkor a kultúrának is megvan az a része, hogy közöljük, mi az, amit befogadunk ebből. Itt már van egyfajta törés, ugyanis amikor próbáljuk átadni a kultúrát, akkor elhangzik egy bizonyos dolog, a fiatal fejében valami megragad, amit hasznosnak tart, majd eljön az életében is az a fázis, amikor már ő közli a kultúrát. A kultúrát a hétköznapokban éljük, akár az öltözködésünkkel, akár azzal, hogy mi az, amire pénzt adunk, pl. áldozunk-e pénzt könyvre, eljárunk-e komolyzenei koncertekre, színházba. A kultúrának a továbbadása egy folytonos jelenben van, ezért nagyon izgalmas az, hogy a fiatalok mennyire vannak ennek a tudatában, illetve hogy ők maguk, amikor befogadnak valamit abból a kanonizált kultúrából, amit mi továbbadunk, hogyan élik meg aztán a saját életükben. Alapvetően volt egy olyan felfogás, hogy a kultúra az, amit nagyon okos emberek leírnak, a népi kultúra pedig kevésbé volt értékes. Aztán jött a tömegkultúrának a kora, amikor az vált kultúrává, amit sokan olvastak. A mai kultúrában azt látom, hogy a mi generációnk alapvetően írásos kultúrát hagy maga után, a mai fiatalok kultúrája pedig egy vizuális kultúra. Ebből kiindulva van egy nagy törés, mert az a vizuális kultúra, amit ők akarnak élni, nem mindig találkozik a mi írásos kultúránkkal, amit át akarunk adni. Az a fajta kultúra, amiben ma a fiatalok jelen vannak, ha megnézzük az írásaikat vagy a témákat, amiket a közösségi médiában felvállalnak, mindig az egyén saját élményvilágát írják le. Tehát először volt az elitkultúra, majd a tömegkultúra, ma meg a kultúra is individualizálódik. Úgy is szokták mondani, hogy ma egy vallomásos kultúra van, vagyis mindenről posztolni kell. Nagyon sokan úgy látják, hogy a kultúrának egy túlárasztott mennyiségi megjelenése a minőség rovására megy. Ebben az információzajban, amikor mindenki posztol, verset ír, nagyon nehéz kihámozni, hogy mi az, amit kanonizálunk, mit fogunk ebből az időszakból magunkkal vinni. Nyilván felemelkednek most is költők, írók, de nagy kérdés az, hogy ezt a fiatalok hogyan fogják továbbvinni. Amikor ma bemegyünk egy nagy művészeti múzeumba, ha nem ismerjük a történelmet, nem értjük a kulturális örökséget. Egyre inkább ezt éljük meg, hogy a fiatalok egyre távolabb kerülnek a kulturális fonaltól. Mi próbáljuk az írott irodalmat átadni nekik, miközben ők teljesen mást keresnek. Nagyon izgalmassá válik az, hogy mi legitimizálja ma a kultúrát, ki mondja meg, hogy ez vagy az kulturális termék. Régen, ha valami megjelent nyomtatásban, vagy újságban, elhangoztt a rádióban az legitimizálta, ezeket a médiumokat hívták a kultúra kapuőreinek. Amikor megjelenik a közösségi média, a kapuőrök szerepe eltűnik. Ma már demokratizálódik a tudás- és a kultúraátadás, de egy kicsit anarchikusabb is lett, nehéz benne irányvonalakat látni. Ahogy látom egyre nagyobbra nyílik az olló olyan tekintetben, hogy mi az elit kultúrája és mi a hétköznapi emberé. Tulajdonképpen az iskola, amikor az örök közép- és felső osztály nyelvezetével kulturális terméket akar továbbadni a fiataloknak, kérdés, hogy egyáltalán vevők-e erre ilyen formában. 

A vizuális kultúra korát éljük manapság és a fiatalok olyan digitális lábnyomot hagynak maguk után, hogy nagyon nehezen tudják utána ők maguk is átszűrni, abból mi az értékes. A vizuális kultúrában akkora a mennyiségi dolog, hogy egy trash reality-t is követnek egymillióan. Ma már az, hogy valamit sokan néznek vagy sokan like-olnak nem egyenlő azzal, hogy az egy kulturális termék. A tömegkultúra időszakában a mennyiség egy értékjelző volt. Bizonyos kultúráknak ugyanazok a könyvek voltak a könyvespolcán, és ha a gyereknek kötelező olvasmányt adtak, akkor az a könyv otthon ott volt a polcon. Ma ez teljesen máshogy van. 

A mostani fiatalok még a recepció fázisában vannak, de egyszer majd ők is lesznek a kultúraátadás fázisában, és az, hogy ők majd milyen kultúrát fognak átadni, nagyon érdekes. Az iskola megszűnik a tudásátadás legitim médiumának lenni. A kultúra bizonyos elemei elmélyülésre, önreflexióra hívnak meg, de ma már az 5 másodperces TikTok videók világában nem erre van igény a fiatalok részéről. Azok a kulturális termékek, amiket a fiatalok maguk után hagynak, nagyon dinamikusak, könnyen fogyaszthatóak. 

Nagyon fontos az, hogy a kultúrának legyen a családban fizikai nyoma. Az online térben az a baj, hogy nem lehet a fizikai térben megjeleníteni. Régen a karácsonyfát a könyvespolc elé tettük, mert egy státusszimbólum volt, hogy kinek mennyi könyve van otthon, ma nem ez a státusszimbólum, hanem a telefon és az autó. Ma már a kultúra látható jeleinek a lakásban sincs helye. Nem lehet megmondani, hogy milyen kultúrfogyasztás van egy olyan lakásban, ahol fehér falak vannak…

Papp Beáta: Azt gondolom, hogy nagyon fontos, hogy mi, művészek is tudjunk megújulni, kombináljuk össze a régit az újjal, mert akkor sokkal jobban kedvet kapnak hozzá a gyerekek is. 

Én nem látom ennyire szürkén ezt a helyzetet, mert azt tapasztaltam, hogy ma is vannak fiatal gyerekek, akik megértik a Mozart-koncertet. Én úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy ez meg tudjon maradni, a mi generációnknak kell átadnia ezt a gyermekeknek, kézen kell fogni és el kell vinni őket a komolyzenei koncertekre. Nekünk kell példaképeknek lennünk, hogy megmutassuk a valódi értékeket. 

Úgy gondolom, hogy nekünk is nyitni kell az új világ felé. A gyerekek is változnak, azt veszem észre, hogy minden pörög körülöttük, minden gyorsan történik, rengeteg információt kapnak és ugyanolyan gyorsan rá is unnak ezekre. Azt gondolom, hogy nagyon fontos, hogy mi, művészek is tudjunk megújulni, kombináljuk össze a régit az újjal, mert akkor sokkal jobban kedvet kapnak hozzá a gyerekek is. 

Nagyon fontos szerepet játszik a pedagógus a gyerekek életében. Úgy gondolom, hogy nincs olyan lélek, akit nem rendít meg, ha látja a gyerekét, ahogy szaval. Nagy szükség van arra, hogy bátorítsák a gyermeket, merjenek önmaguk lenni. A gyerekeknek tudniuk kell, hogy tartoznak valahová és merjék azt felvállalni mások előtt is. 

Kállai Karola: A szülők örülnek annak, hogy ők is eljátszották azt a betlehemes játékot, amit most a gyerekeik játszanak. 30 évvel ezelőtt még meg lehetett tenni azt, hogy a családban és szomszédoknál is betlehemeztek, ma már csak intézményekre korlátozódik ez.

Én a hagyományőrzésről és annak átadásáról szeretnék beszélni. Most betlehemezni járunk a gyerekekkel és az a tapasztalatom, hogy 30 évvel ezelőtt ezeknek a gyerekeknek a szüleit tanítottam ugyanezekre a betlehemes játékokra. Örömmel tapasztalom, hogy a szülők is emlékeznek azokra a dolgokra, amiket akkor tanultunk, és amikor hazamegy a gyerek, szembesül azzal, hogy ezt a szülei is tudják. A szülők örülnek annak, hogy ők is eljátszották azt a betlehemes játékot, amit most a gyerekeik játszanak. 30 évvel ezelőtt még meg lehetett tenni azt, hogy a családban és szomszédoknál is betlehemeztek, ma már csak intézményekre korlátozódik ez. A házalós betlehemezés teljesen megszűnt a gyorsuló világ következményeként, nincs időnk egymásra, látjuk a jászolban a szalmát, de a kis Jézust nem vesszük észre, csak a vásárlásra és a karácsony előtti rohangálásra koncentrálunk. 

Én szerencsés vagyok, mert az én gyerekeim nagyon szeretnek olvasni. Azt gondolom, hogy ha az anya mesét olvas, mesét mond, akkor ez megmarad a gyerekben és igényli majd az olvasást és később a hosszabb szövegek elolvasását is igényelni fogják. De ha nem tanítjuk meg erre kicsi korban, nem szoknak rá az olvasásra, akkor később nem lesz kedvük és inkább egy filmet vagy egy TikTok videót néznek meg. Ma már még rosszabb a helyzet, mert két-három éves korban már ott van a telefon a kezükben, nem játszanak az udvaron, nem beszélnek, nem énekelnek, csak a telefont nyomkodják. Innen következik az, hogy nem tudnak fogalmazni sem, nem tudják megfogalmazni a kirándulásról a gondolataikat. 

Dr. Tallian Cristian: A kultúra a mentális egészségnek az egyik feltétele, egy kiegyensúlyozott, sokoldalú személyiségfejlődéshez elengedetlen a művészetek iránti fogékonyság.

Én azt látom, vagyis elképzelhetőnek tartom, hogy az ingaelmélet fog bekövetkezni és újra egy kulturális elit fog kialakulni a társadalmon belül. A klasszikus értelemben vett kultúra az, ami rálátást ad a történelmi folytonosságra is, ez a kultúra egy elitnek lesz a sajátossága, a társadalom nagyobb része szubkultúrákra fog szakadozni. Azt tapasztalom a fiataloknál, hogy ha a felnőttek nem viszik el őket például komolyzenei koncertekre, vagy nem olvasnak nekik a gyermekkor korai szakaszaiban, akkor ezeket nem lesz honnan megismerjék. Sajnos a digitális kultúra átveszi a szűrő szerepet és az irányítást fiataljaink felett. Mindazok a tartalmak, amit ők kapnak, pillanatok alatt, akár egy folyó, továbbmegy, és a meder, ami korábban volt, már nem ugyanaz. Ez nem ad szolid kulturális tartalmat, nincs ahogy adjon. Ha a szülők nem kezdik el kicsi korban – itt az óvodának és az iskolának is nagy szerepe van –, akkor a gyerekek nagy része és később majd a felnőttek megtalálják azt a közeget, ami számukra emészthető. Figyelembe kell venni azt is, hogy vannak bizonyos sajátos kulturális tartalmak, amelyek nem igazán emészthetőek. Egy klasszikus zenére nem mindig vevő a fiatal. Gyermekkoromban engem is elvittek hetente a komolyzenei koncertre, de akkor még nem tudtam értelmezni. Viszont ott voltam, meghallgattam, valahogy magamba szívtam és így később megjelent mint egy beépített igény, hogy felismerjem a szépet és a harmóniát. Ezt a felnőtteknek tudatosan kell tenniük, hogy megismertessék a fiatalokkal a kultúrának minden válfaját, ha lehetséges minél szélesebb körben. Én úgy látom – bizonyos értelemben – a fiatalság magára van hagyva. A legtöbb szülő a gyerek kezébe adja a telefont, a gyerekre pedig rázúdul az az ingertumultus, amit onnan kap. A telefonról a gyerek nem egy rendszerezett, átbeszélt és megtapasztalt tudást kap, hanem egy vizuális, borzasztó fluens, rövid ideig ható és fennmaradó tudást. Ezt nem lehet kultúrának nevezni. Jó esetben valamilyen csoporthoz hozzászegődik és annak a kultúráját éli át, az válik az élete részévé. Sokan még ehhez se jutnak hozzá, teljesen elvesznek. Pedig a kultúra a mentális egészségnek az egyik feltétele, egy kiegyensúlyozott, sokoldalú személyiségfejlődéshez elengedetlen a művészetek (irodalom, zene, képzőművészet, színház) iránti fogékonyság. Ha ezt meg tudnánk adni a gyermekeinknek, akkor mentálhigiéniai szempontból is sokat tudnánk tenni értük. Ha ezt a fiatalok nem kapják meg, nagyobb tere lesz azoknak a hatásoknak, amelyek elvihetik őket rossz irányba. 

Kocsis Leila: Azt érzem, nyitni kell a fiatalok felé, leginkább úgy, hogy megmutatjuk számukra az értékeket, hogy aztán fel tudják ismerni, mi az, amit nem szabad követni. 

Megragadta a figyelmem az a gondolat, hogy magukra vannak hagyva a fiatalok. Én a Szatmár–Szigetlanka Református Egyházközségben vagyok segédlelkész, ahol igyekszünk nagyon sokat foglalkozni fiatalokkal, bevonni őket a gyülekezeti életbe. Sokszor tapasztalom azt, hogy a fiatalok magukra vannak hagyva a saját gondjaikkal, de akár úgy is, amikor ott vannak a szülők mellettük, ők is nyugodtan elvannak a digitális világban. Sokszor könnyen megszóljuk a fiatalokat, hogy mennyit telefonoznak, de a felnőttek is ezt teszik. Nagyon sokszor tapasztalom, hogy a gyermek odamegy a szülőhöz, hogy mondjon valamit, a szülő nem reagál, mert el van foglalva a telefonnal. Nekem mindig a saját felelősségem jut eszembe: mi az, amit én tehetek? Azt érzem, nyitni kell a fiatalok felé, leginkább úgy, hogy megmutatjuk számukra az értékeket, hogy aztán fel tudják ismerni, mi az, amit nem szabad követni. Lehet, hogy az idősebbek számára idegen az a műfaj, amit ők hallgatnak, de ha az ő szintjükön abban érték van, akkor támogatni kell őket, hogy azon a szinten igazodjanak el a világban. Ebben igyekszik sokat tenni az egyház is. 2025 az Ifjúság Éve, ennek megfelelően igyekszünk programokat szervezni a fiatalok bevonásával. Nem csak úgy, hogy a fiatalok résztvevői legyenek ezeknek a programoknak, hanem a munkatársképző programon belül lehetőségük lesz megtanulni, hogyan segíthetnek ők a lelkipásztornak a gyülekezetben. Ez azért is fontos, mert nem feltétlenül mindig arról van szó, hogy melyik a legjobb játék, amit játszunk, vagy milyen kézműves foglalkozás legyen a gyerekeknek, hanem olyan dolgokról beszélünk, amelyek értékeket adnak át, irányvonalakat mutatnak, segítik őket abban, hogy milyen értékek mentén építsék az életüket. Az értékek átadása mindig kreativitást igényel. 

Hága Jázmin: Engem zavar, hogy csak negatív dolgokat hallok az én generációmra, hogy mi a kultúra pusztítói vagyunk, nem olvasunk. Amikor az ember csak a negatívat hallja, akkor már nincs is ereje tenni az ellenkezőjéért. 

Én a művészeti iskolába járok, emiatt nekem a nagy zeneszerzők nevei egyáltalán nem idegenek, kicsi korunktól kezdve csak klasszikus zeneszerzőket tanultunk. Nekem az szokatlan, hogy az emberek nem ismerik a klasszikus műveket. Mi, amikor az iskolával fellépünk, akkor klasszikus műveket adunk elő és megpróbáljuk közelebb hozni ezeket az emberekhez. 

Engem zavar, hogy csak negatív dolgokat hallok az én generációmra, hogy mi a kultúra pusztítói vagyunk, nem olvasunk. Amikor az ember csak a negatívat hallja, akkor már nincs is ereje tenni az ellenkezőjéért. Én a közösség médiát nem csak negatívan látom, megtanultuk szelektálni a tartalmakat. Én örömmel láttam azt, hogy amikor elindultak ilyen kártékony trendek az interneten, akkor mindig nagy számban indultak el az ellentrendek is, amik valamilyen jó célt népszerűsítettek. 

Én benne vagyok a Szamos Diákirodalmi Körben és örömmel konstatáltam, hogy azzal, hogy fellépünk megemlékezéseken is és publikálunk az újságban, a diáktársaink is közelebb kerülnek az irodalomhoz. Szívesebben elolvassák az írásokat, amikor látják, hogy egy ismerős arc verse szerepel az újságban. Úgy gondolom, hogy a szülőkön és a pedagógusokon túl mi is fontos szerepet játszunk abban, hogy egymásnak is átadjuk az irodalom szeretetét. Az, hogy a Szamos Diákirodalmi Kör által részt vehetek különböző megemlékezéseken, engem is hozzásegít ahhoz, hogy megismerjem jobban az irodalmat. Egy ilyen megemlékezés során ismertem meg Kovács András Ferencet is és azóta szívesen olvasom a műveit.

Bálint Kati: A jövő kultúráját tehát igenis a fiatalok teremtik, de ehhez elsősorban nekünk kell biztosítanunk számukra azt a bizonyos útravalót, azt a bizonyos „hamuban sült pogácsát”, amelyik mint alap, mint gyökér lehetőséget fog biztosítani számukra, hogy a világ felfedezése, tovább emelése ne csak lehetőség, hanem igenis megvalósítható legyen.

A kultúra – legyen az népi, zenei vagy bármi, ami ebbe a kategóriába beletartozik – az egységes világképet képviseli. Vagyis azt, ami az embernek a gyökere, azt, ami a stabilitás és az összerendező erő is, hiszen ez az egység tartja össze a testi, lelki, szellemi hármasságot, mely által az ember a magasságokba tör. A baj ott kezdődik, hogy a fogyasztói társadalom világába olyan trend kezd erőre kapni, ami pontosan a „gyökerünket”, vagyis az identitástudatunkat próbálja meggyengíteni, esetleg el is vágni, ezáltal beolvasztani minket a nagy tömegbe, ahol nem számít az, hogy hova tartozunk. Amit mi a gyerekeinknek adhatunk ugyanis, az nem több és nem is kevesebb mint ahogyan azt Goethe is mondta, csak gyökerek és szárnyak. Ha erős lesz a gyökerük, talpon tudnak maradni, lesz nekik mibe megkapaszkodni. Ha megvannak a megfelelő gyökerek, akkor a dolguk az, hogy szárnyaljanak. Haladjanak a technológiai változásokkal, bontsák tovább, építsék, fényesítsék a jövőt, haladjon a világ, csak ne szakadjanak el soha a gyökereik. Valójában a mi generációnk és a fiataloké nem a barikád két oldalát erősítik, inkább csak egy tükröt mutogatunk egymásnak. El kell mondanunk, hogy a technológiai eszközökön keresztül beszippant minket egy trendi, modern világ, de ennek az ára sajnos lehet nagyon nagy is. Például az, hogy elveszítjük a hagyományos kulturális örökségeinket, ami gyakorlatilag az éltető forrásunk. Egyre jobban felgyorsul a világ, a technológiai változás formái pedig folyamatosan távolítanak bennünket a hagyományos örökségeinktől. De van egy olyan aspektus, ami a technológiát is fölülírja. A rend elvesztése, a gyökerek elvékonyodása után az ember „szomjazni” fogja azt, ami hiányzik neki. Az embernek szüksége van arra, ami táplálja, így meg is fogja találni a módját, hogyan váljanak újra élővé a gyökerei. Amíg régen az emberek kapcsolódtak egymáshoz, élő közösségeket formáltak az ünnepi, vallási, hagyományos események által, a mostani ember pedig, ha nem is a hagyományos formába, de még mindig igényli és meg is teremti magának a kapcsolódási lehetőségeket. Például már nem lehet faluhelyen elmenni a fonóba, de a hagyományőrző egyesületek igenis keretet adnak ilyen jellegű eseményeknek, melyekre az emberek elmennek, mert a belső GPS-ük tudja, mi az, ami igazán erős gyökereket teremt.

A jövő kultúráját tehát igenis a fiatalok teremtik, de ehhez elsősorban nekünk kell biztosítanunk számukra azt a bizonyos útravalót, azt a bizonyos „hamuban sült pogácsát”, amelyik mint alap, mint gyökér lehetőséget fog biztosítani számukra, hogy a világ felfedezése, tovább emelése ne csak lehetőség, hanem igenis megvalósítható legyen. Mindenki a maga szerepében, a maga feladatát kell megtegye, ítélkezés nélkül. A fiatalok feladata mindig a mienktől többet alkotás, fejlesztés, megvalósítás, melyet nem szkeptikusan, hanem elismeréssel és büszkeséggel kellene fogadjunk, hiszen amióta világ a világ a sora a dolgoknak pontosan az, hogy a gyermekek fölül kell szárnyalják a szüleiket, máskülönben nem haladna, csak egy helyben topogna a világ.