Hetvenéves a Harag György Társulat – nézői vélemények
Ünnepi évad lévén úgy gondoltuk, nézőkkel is elbeszélgetünk. Lengyel Anikóra esett a választás, aki hasonló lelkesedéssel és érdeklődéssel nézi az előadásokat mint én.
– Első körben megkérnélek, mesélj magadról!
– Szatmárnémetiben születtem, kölcseys diákként érettségiztem, majd Kolozsvárott végeztem a BBTE bölcsészkarán. 23 éve vagyok szívből-lélekből magyartanár, könyvtáros, dráma-, illetve SNI-gyerekekkel is foglalkozó fejlesztő pedagógus. 2023-ban a Petőfi 200. Projektverseny ötletgazdája, társszervezője Török Enikővel és Gabrus Andreával. Szintén tavaly júniusban summa cum laude szereztem közoktatás vezető- és pedagógus szakvizsgát a Budapesti Műszaki Egyetem Pedagógiai tanszékén, ahol dr. Kalicz Éva szakdolgozat vezetőm, kutatásaim és projektjeim folytatására buzdít. 10 évig éltem, tanítottam a kisvárdai Várday Kata Református Általános Iskolában, majd 2012 szeptemberétől az erdőháti Maróthy János Általános Iskolában dolgozom (családi okok miatt költöztem haza. Őseim 350 évre visszamenőleg itt éltek).
– Miben rejlik a színház varázsa?
– Sajátosan ünnepi létélmény, mint egy letehetetlen, lebilincselő könyv, amely magával ragad, beszippant, kizökkent a hétköznapi világból. Magyarázatokat keresve elgondolkodtat a világról, a sztereotípiákról, karakterekről, működési mechanizmusokról. Igazságokat mond ki, konfliktusokat láttat, old meg, simít el megnevettetve és/vagy megsiratva. Ráadásul olyan katarzisélményt biztosít, amely a színházi együtt-létezés sajátos varázsa. Át kell élni újra és újra.
– Miért szereted a Harag György Társulatot?
– Otthonérzet, hazatérés, hagyaték egyben. Kölcseys korunkban Nagy Gyula tanár úr diákszínjátszó csapata a 90-es évek elején meghatározó alapot jelentett, hiszen elképzelhetetlen volt az irodalomtanítás az előadások nélkül. Lelkesen ültünk a „kakasülőn”, rajongtunk a ritkán játszott abszurd darabokért, s folyamatosan „tanultuk” a világot, az embereket. Áldott emlékű Bessenyei István igazgató úr gyakran beszélgetett el velünk előadások vagy szavalóversenyek után. Mindig volt egy jó szava, története, tanítása számunkra. Bárhol járok, bárhonnan jövök, mindig jó „hazatérni”.
– Kedvenc előadások?
– Nagyon sok meghatározó előadást tudnék felsorolni a sokszínű repertoárból. Kisdiákokkal nevettük végig a Szemenszedett mesét, énekeltük közösen a Dzsungel könyvét, és néztük meg négyszer is a Légy jó mindhalálig! fantasztikus előadásait. Szeretem figyelni a legkisebbek csillogó tekintetét, látni a kíváncsiságot, hallgatni elragadtatott beszámolóikat pl. Lázár Ervin Négyszögletű kerek erdő interaktív előadásai után. Egyetlen irodalomóra sem adhatja át ezt az át- és megélési tanulási folyamatot. Életre szóló élményt jelentett Buzogány Béla Csalafinta hozománya, mivel ennek hatására Borbély Hajnalka barátnőm is színpadra vitte az amatőr, erdőháti, felnőtt Hajnalpelika színjátszó csapattal. Háromszor egymás után néztük meg a sokkal mélyebb mondanivalóval rendelkező Raszputyint és a Hegedűs a háztetőn című darabokat. Mindegyik darab együtt létezik a közönséggel. Magunkkal visszük otthonainkba, baráti közösségeinkbe. Tovább léteznek beszélgetéseinkben, hétköznapjainkban, mint aktuális kedvenceink.
– Az Amphitryont kétszer is láttad. Miért döntöttél úgy, hogy ismét megnézed?
– A magával ragadó előadásokat mindig többször nézem meg. Barátnőm születésnapjára, szülinapi ajándéknak szántam a februári színházi előadást. Tavaly költözött el. Hiányzott a szatmári társulat neki is, így dupla különleges élmény volt számára is.
– Milyen mély réteget/tartalmakat fedeztél fel?
– Mindig nagy kereszteket hordoztam. Ember tervez, Isten végez örök érvényű tanítása mindig új irányt szabott életemnek. Szubjektív élettapasztalatom mellbevágó, letaglózó hatással volt rám a legelső előadáson is, hiszen zseniálisan ábrázolja emberi mivoltunk kiszolgáltatottságát Zeusznak, Istennek, sorsnak, nevezzük bárhogyan is. Hosszú a megértés, a miértek keresésének a folyamata. Amíg megértjük, fel kell vennünk a keresztünket, küzdenünk tovább, míg szívünk dobban. Nem adhatjuk fel. Folyamatos identitáskeresés, újraértelmezés, újratervezés. A világban uralkodó hierarchiák, Isten–ember, az úr–szolga, a férfi–nő ellentétei, konfliktusai. Mintha az emberiség nem és nem akarna tanulni a saját történelméből, múltjából. Mintha emberemlékezet óta csak a nők, az anyák tartanák össze ezt a világot. Mintha a jungi közös tudatalattiba ugyanaz a madáchi gondolat lenne kódolva: „Mondottam ember: Küzdj, és bízva bízzál!”
– Miért fontos a mitológia? Miért kell tanítani, miért jó, ha elmélyülünk benne?
– Világlátásunk, identitásunk, emberismeretünk, kultúránk szerves része mint a Biblia. Miért kell tanítani? Mert elgondolkodtat, mert értelmet keres a káoszban, a világ működésében, mert megtanít felelősséget vállalni döntéseinkért, mert a küzdelemre sarkall, hiszen nem adhatjuk fel. Sosias módjára mindig talpra kell állni, ahányszor térdre kényszerít az isteni akarat vagy a sors. Keressük a válaszokat, a túlélési stratégiákat, a segítőinket. Tanulni kell ezt is, minden korszakban.
– Milyennek találod a dupla szereplőket?
– Zseniálisak, lenyűgözőek, teljesen másképp egyediek. Mintha Szophoklész sorstragédiáiból léptek volna elő a 20–21. század pusztításaiba. Rappert-Vencz Gábor és Nagy Csongor Zsolt párosa maga a férfi, teremtő, alkotó, romboló, hatalomvágyó és mindent megsemmisítő Zeusz – Amphitryon őserő. Fantasztikusan feszítik a húrt a végsőkig. Minden idegszálukon látható az őrület, a téboly. És a tekintetük… Hátborsóztató átalakulásokon mennek át percről percre.
Diószegi Attila és Orbán Zsolt Sosias-párosa olyan mint az ezerszínű világ. Gyakran komikusan megnevettető és tragikusan szomorú a kiszolgáltatottság miatt. Ugyanakkor végtelenül emberi: alkalmazkodik, küzd, kételkedik önmagában, magyarázkodik, próbál megérteni, talpra állni, parancsot teljesíteni és életben maradni egy teljesen érthetetlen, abszurd helyzetben…
És a dupla női lelkek, karakterek… Sosovicza Anna mintha a görög drámák Antigonéja lenne minden mozdulatával, arcjátékával, fantasztikus szöveghűségével. Mellette Budizsa Evelyn a megtartó, földhözragadt, dinamikus őserő, aki mindig ott van, segít, kitart, mellette marad mindvégig.
– Színpadi kép/ díszlet/ kosztümök/ zene?
– Teljes összhangban a történettel. A trójai falak, mintha egyszerre zárnák le az Isten és ember közötti párbeszédet, majd nyitnák ki az égiek játékszerének tűnő csatornát. A férfias kosztümök egyértelműen a háborús helyzet jelképei. A nőies, letisztult fehér szín a tisztaság, a lelkiismeretesség és az önfeláldozás jelképe, míg a piros színű ruha a dinamikus, tűzrőlpattant feleség személyiségét emeli ki.
– Másodjára egy barátnőddel nézted meg. Ilyenkor előadás után jó beszélgetések kerekednek ki. Milyen következtetésre jutottatok?
Legközelebb is szerezzek jegyet neki. Nem baj, hogy három órát vezet oda és vissza. Ő is „hazajön” a szatmári színházba. Hiányzik neki.
Komolyra fordítva a szót. Mindketten hiszünk az alkotó, teremtő munkában, az élethosszig tartó tanulásban, a művészet erejében. Hogy sokkal szebb hely lenne ez a világ, ha a hatalmi pozícióban lévők nem háborúra törekednének, hanem békére. Hogy az egymást támogató, segítő, női lelkek mekkora megtartó erővel bírnak a sötét, pusztító viharokban…
– Nem feltétlen szórakoztató kategória. Kinek és miért ajánlanád?
Felnőtt, küzdő típusú lelkeknek, mert a történelem folyamán, mintha csak a díszlet változna, de az emberi, isteni karakterek, működési mechanizmusok nem…
Amikor a gépfegyverből a sorozatlövés elhangzik, az sokkoló…
Nem bírtam a háborúra készülő férfiak látványát…
Az egymásba kapaszkodó női kezeket, fájdalomtól eltorzuló, könnyes arcokat figyeltem…
Emberi döntések… és következmények… Múlt és jelen, mintha teljesen összemosódna…
Gadamer játékelmélete: „A művet ketten alkotják. Az író, aki írja. Az olvasó, aki olvassa.”
Továbbgondolva: A színészek életre keltik a színpadon… A közönség magával viszi, mint Tevje a „talicskáján”…
– Ha egy előadást ki kellene emelj, visszatekintve előző évadokra is, melyik nyújtotta a legnagyobb élményt?
– A Raszputyin, mert emberpróbáló módon próbálta megakadályozni az őrületet. Nem talált értő fülekre a hatalom képviselőinél… Miért?
Hegedűs a háztetőn, mert Tevje és a családja olyan összhangban élt, mozgott a hagyományápoló közösségükben, a működőképes világukban, hogy bűn volt lerombolni, elpusztítani…
Légy jó mindhalálig! – imádtam a felnőtt-gyerek összhangot… Megnézném a Vígszínházban Vecsei H. Miklós főszereplésével látott A Pál utcai fiúkat is a szatmári felnőtt-gyerek csapattal…
Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljait, a budapesti Nemzeti Színház, Vígszínház előadásait is évek óta figyeljük, de Szatmáron egyszerűen más folyamatok zajlanak… Nem tudok elfogultság nélkül írni róluk… Szeretem ezt a társulatot! Nem tegnap óta…