„Hatodik éve, hogy Marokkóban élek, de nem titok, hogy a szívem mindig is visszavágyik Szatmárnémetibe”

| január 4, 2024 |

„A köztudatban elterjedt, hogy a marokkóiak visszamaradottak, szegények vagy nagyon rosszak. El kell mondanom, hogy ez nem így van. A muzulmánok egy más kultúra szerint élnek, szerintem nagyon civilizáltan és családcentrikusan. A nőkről elterjedt felfogások sem fedik a valóságot, abszolút nem igaz, hogy a nők teljesen el vannak takarva. Valójában nagyon fejlett ország Marokkó, óriási bőség van a piacokon, az üzletekben” – állítja Cseh Zsuzsa, aki hat éve Marokkóban él.

Te vagy az egyetlen Szatmár megyei, aki a marokkói királynak dolgozik. Honnan indult el ez a karrier? Hogyan jutottál el a marokkói király udvaráig?

– A Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban végeztem, filológia szakon. Sikeresen felvételiztem a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemre, azzal a céllal, hogy elvégzem a francia–angol szakot. Három hónap után otthagytam, mert nem bizonyult annak, amiről én álmodoztam. Mindig is voltak pontos elképzeléseim arról, hogy mit kellene nyújtania egy adott intézménynek az emberek számára. Tovább kellett lépnem, így kerültem Franciaországba, ott dolgoztam egy évet mint au pair: francia gyerekekre vigyáztam. Ez az időszak még számomra sem volt egy letisztult korszak, valójában nem tudtam mit akarok csinálni, de egyben biztos voltam: minden a maga idejében kialakul. Végül elmentem egy tanácsadó központba, melynek az volt a feladata, hogy diákokat különböző szakmák felé orientáljon. Ott volt egy lehetőség: szálloda és vendéglátás. Franciaországban sem jobb a helyzet a bürokrácia terén mint nálunk. Ott is küldenek egyik helyről a másikra, majd visszatérve a kiindulóponthoz, akkor sem lehet tudni, hogy mi hiányzik az iratcsomóból. Ott is meg kell találni a „kiskapukat”. Gyerekkori barátnőm édesanyjának volt egy ismerőse, aki egy szálloda és vendéglátásra szakosodott iskolában dolgozott, elküldtem neki a dokumentumaimat, lefordítva és hitelesítve. És felvettek. Nagyon sok külföldi tapasztalatot szereztem, Dubajtól Párizsig. Az első tapasztalatom a Hotel de Crillon szállodában volt. Ezt nagyon élveztem. Itt döbbentem rá, arra hogy mennyire fontos számomra a környezet megtartó ereje. Közben folytattam a tanulmányaimat szálloda és vendéglátás szakon, majd hat hónapot gyakorlatoztam Dubajban. Miután visszatértem Párizsba, alkalmaztak a La Reserve Paris szállodában, ami egy igazi luxusszálloda. Nem is csoda, 2017-ben megválasztották a világ legjobb szállodájának. Erről a YouTube videocsatornán riportot is lehet találni. Valójában itt láthattam igazán bele a milliárdosok életébe. Itt ismerkedtem meg a mostani főnökeimmel.

Ez hogyan történt és kik ők?

– Ők valójában sokat utaztak és egy másik luxusszállodának voltak nagyon hűséges és visszajáró vendégei. Valami azonban egy adott pillanatban nem tetszett nekik és hét év lojalitás után átjöttek abba a szállodába, ahol én dolgoztam. Nem kis utat futottam be ezen szálloda keretei között. Úgy kezdtem mint butler (komornyik). Nem erre a beosztásra jelentkeztem, de már az első interjúnál, a recepció menedzser kezdeményezésére a komornyik pozíciót ajánlották nekem. Elfogadtam és végül nagyon megtetszett ez a beosztás. Utána már nem is akartam váltani. Valójában személyes asszisztensi feladatokat láttam el. A szállodában 48 szoba volt összesen, amiből 26 lakosztály. Minden vendég számára érkezéstől távozásig személyes asszisztensi szerepet kellett betöltenem. Minden szoba és lakosztály számára folyamatosan elérhető volt ez a butler service, vagyis maga a komornyik. Ha hozzánk csöngettek, akkor az én csapatom válaszolt és végezte el a kért feladatokat. Valójában „nem” válasz, vagy megoldhatatlan ügy nem létezhetett. Ebből a feladatkörből adódóan személyesen is közel lehetett kerülni fontos emberekhez, ugyanakkor a szálloda összes alkalmazottjával szoros együttműködésben kellett együtt dolgozni. Mi tartottuk a kapcsolatot a szállodán belül és kívül az összes szerviz között. Valójában nem tettem többet, mintsem végeztem a munkámat. A mostani főnököm felesége akkor is, ahogyan most, nagyon igényesnek bizonyult, így nagyon sok megoldandó feladatot adott nekem, aminek valójában köszönhetem, hogy igen közeli kapcsolatba kerülhettem vele, és ez a kapcsolat a jelen pillanatban is csak egyre mélyül. Elmondhatom, hogy az elvégzett munkám eredményeként kaptam a lehetőséget, hogy most neki dolgozhatok. Rengeteget jelent számomra a nyelvtudás, jelen pillanatban a munkám nagy részét francia nyelven végzem, lassan már arabul is boldogulok, alapszinten már elég jól beszélek. Az udvarban töltött évek alatt sok tapasztalatot gyűjtöttem, megismertem az ottani szokásokat és az elvárásokat, megpróbáltam mindezek függvényében tenni a dolgomat.

De valójában, hogy kerültél a francia szállodától a marokkói udvarba?

– Nos, időközben a szállodának más lett az igazgatója, ez is csak az én javamat szolgálta, ebben a periódusban háromszor léptettek elő, és elértem a menedzseri szintet. A jó dolgok nem tartanak örökké, eljött a nap, hogy ez az igazgató úgy döntött elmegy, akkor valahogy én is távozni akartam és be is adtam a felmondásomat. De nem kis megdöbbenésemre a vele érzett szolidaritásom miatt beajánlott engem egy másik szálloda, a Hotel de Toiras igazgatói pozíciójára, mely Saint-Martin-de-Ré (egy pici sziget Franciaországban) lett volna. De ehhez akkor nem éreztem elég erőt. A felmondási időmet mindenképp le kellett még töltenem. Időközben több interjúra is jelentkeztem, voltam például a Louis Vuitton láncháznál, ahol kaptam is ajánlatot egy budapesti kirendeltségüknél való munkára. Elgondolásom szerint ez lett volna számomra a legjobb út a folytatásra, de a sors nem úgy akarta. Elutazásom előtt ugyanis kaptam egy telefonhívást a mostani főnöknőmtől, aki nem tudván annak részletét, hogy én már nem dolgozom a szállodában, segítséget kért, a lehetetlent, egy szobafoglalásra. Amikor rájöttek, hogy már nem vagyok a szálloda alkalmazottja, nyomban felajánlották, hogy dolgozzak nekik. Először finoman elutasítottam, de ők nem adták fel ezt ennyire könnyen, több hosszú beszélgetés után meggyőztek, hogy fogadjam el az állást. Nos, én így kerültem ki Marokkóba. Olyan hirtelen történt minden, hogy végülis egy adott pillanatban csak Marokkóban ébredtem. Nagyon kedvesen fogadtak, közösen dolgoztuk ki a feladatkörömet, mely az idők során egyre csak bővült. Valójában az alkalmazóm a király legelső embere, a király tanácsadója. Ottani szokások szerint ő egy kiválasztott volt, a családja gyerekként oda kellett őt adja a királyi udvarnak, így ő és a király együtt, egymás mellett nőttek fel, minden utazáson és tanulmányi úton a király mellett kellett lennie, ezért az ő életritmusa királytól függött és ez így lesz, ameddig csak él.

És akkor valójában mi lett a te feladatköröd?

– Mindenki kérdezi, hogy mivel foglalkozom és hogy mit csinálok pontosan, a válasz csak annyi: mindent és semmit. Ha jön a király, akkor fogadom, ha a király édesanyja érkezik, akkor igen részletes szervezést igényel a fogadása, amit nekem kell levezetnem. Minden kicsi apró részlet általam kell a helyére rendeződjön, hiszen a királyi udvarban ez kell legyen a minimum. Ennek a feladatnak az elvégzése szinte ösztönösen áramlik belőlem, nem is tudnám ezt szavakkal leírni, hogy honnan és hogyan. Mindemellett nagyon komplex feladatköröm van, mert ha épp fontos megbeszélések, nemzetközi, politikai megbeszélések vannak, akkor azon is én kell asszisztáljak.

Milyenek valójában a marokkói emberek?

– A köztudatban elterjedt, hogy a marokkóiak visszamaradottak, szegények vagy nagyon rosszak. El kell mondanom, hogy ez nem így van. A muzulmánok egy más kultúra szerint élnek, szerintem nagyon civilizáltan és családcentrikusan. A nőkről elterjedt felfogások sem fedik a valóságot, abszolút nem igaz, hogy a nők teljesen el vannak takarva. Valójában nagyon fejlett ország Marokkó, óriási bőség van a piacokon, az üzletekben. Érzékelhető a társadalmi különbség, vannak nagyon szegények és gazdagok. Igazából, azok menekülnek Európába, akik fejlődni akarnak. Viszont hiányzik belőlük a munka iránti szeretet. Nincs meg bennük a felelősségvállalás. Mindenki várja, hogy mások hozzanak helyettük döntéseket. A férfiak Marokkóban másként élik a hétköznapokat, számukra normális az, hogy minden szabad pillanatukban kiülnek egy kellemes teraszra, ahol sok más férfi jelenlétében teázgatnak és megbeszélik a világ összes fontos dolgát, a nők pedig elvégzik az otthoni teendőket s majd ők is összeülnek, ki a szabadba, a család vagy szomszédság többi női tagjával, gyerekekkel. Nincsenek tudatában annak, hogy a mai társadalmi elvárások szerint erre a külföldi országokba nem igazán jut idő, ahol dolgozni kell, ott nem nagyon van megállás. Ugyanis Marokkóban, a tipikus keleti ember felfogása szerint, az emberek nem sietnek sehová, ők mindig ráérnek és mindig mindenre van idejük. Ha valamire nem lesz elég az idő aznap, akkor megoldja majd azt a holnap, nem aggódnak feleslegesen. Marokkóban nem lehet érezni a kivándorolt emberek hiányát. Az viszont már észrevehető, hogy Marokkóba folyamatosan települnek át emberek. Marokkó jelen pillanatban ugyanis egy gyors fejlődésben lévő afrikai ország.

Mennyi ideje dolgozol Marokkóban? És mi a további terved?

– Immár ez a hatodik éve, hogy Marokkóban élek, de nem titok, hogy a szívem mindig is visszavágyik Szatmárnémetibe. Egy ideje már megszületett bennem a vágy, hogy ha még nem is teljesen térnék haza, de időközben már a megélt tapasztalataimmal akár a város fejlődéséhez is hozzájárulhassak. Egyelőre egy konkrét és szépen körvonalazódó álmom van, mégpedig, hogy nyitok egy saját kis üzletet, marokkói tradicionális, kézzel készült termékekkel. Ez egy kiindulópont lenne számomra, de ugyanakkor nem lenne ez csak egy egyszerű hétköznapi vállalkozás, hanem ettől sokkal többet jelentene. Lehetőséget adna arra, hogy ajándékozhassak a szülőföldemnek valami igazán szépet és értékeset az ottani, csupa színben pompázó kultúrából, amely engem is első perctől elvarázsolt.