Hátborzongató a felismerés, hogy az életet milyen „véletlenek” alakítják
„Az a művészi koncepció, ami mentén látom haladni a szatmári színházat, számomra rendkívül inspiráló, hát még az a társulat, amely ilyen magas minőségben és lélekkel tudja azt megvalósítani!” – vallja Bélai Marcel rendező.
– Mesélj kérlek a gyerekkorodról, az iskolai éveidről!
– 1995-ben születtem, Budapesten. Részint itt, részint Szentendrén nőttem fel. A középiskolát az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban végeztem. Erre az intézményre és a benne tanító tanárokra és az általuk képviselt szellemiségre a mai napig hálával gondolok vissza. Megtanítottak tanulni, gondolkodni és nem utolsó sorban kiállni magamért. Ezek ma már – sajnos – ritka kincsek.
– Mikor szeretted meg az írott szöveget? Hogyan alakult a pályaorientációd?
– Akkor kezdtem el olvasni, amikor megtanítottak, vagyis mint az emberek többsége, általános iskolásként. Innentől kezdve viszont, leszámítva egy rövid, kiskamasz időszakot, az életem részévé vált az írott szövegbe való menekülés. Szüleim folyamatosan vittek színházba, koncertre, moziba, kiállításokra stb. Édesapám „hobbijából” adódóan, gyermekkoromban rengeteg képzőművész fordult meg nálunk, vagy fordultunk meg mi náluk. Szóval volt egy állandó, élő kapcsolat alkotó emberekkel, akikből valószínűleg akkor még csak annyit érzékeltem, hogy bűzlenek a cigarettától és olyan dolgokról beszélnek, amiket egyáltalán nem értek. Sok minden szerettem volna lenni, az ügyvédtől, az orvosig, az űrhajóstól a focistáig. Édesanyám nagyon sokszor elmondta nekem esténként József Attila Altatóját. Azt hiszem emiatt elhittem, hogy annyi minden belefér egy életbe, hogy tűzoltó, meg katona, és a többi… Az első komolyabb próbálkozásaim a fotográfia irányában mutatkoztak meg. Voltak nyertes pályázataim, illetve kortárs képző- és iparművészeti tárlatok, amiken én is kiállítottam. 16 évesen még nem fogtam fel annak a jelentőségét, hogy olyan alkotók mellett szerepelnek a képeim, akik meghatározó elemei a kortárs magyar művészetnek. Valószínűleg emiatt „dobtam oda” olyan könnyen a fotográfiát és váltottam a színházra. De Hervé, Kertész, Brassai és Moholy – ezek a magyar származású fotográfusok alapjaiban határozták meg a képi gondolkodásmódomat. Ennyit talán mégis magammal hoztam a fotós próbálkozásokból.
– Mikor terelődött a figyelmed a színház felé? Hogyan lettél rendező?
– A középiskolai évek végén, a budapesti Katona József Színház által indított ifjúsági program (akkor még: Katona Klub, ma már: Behívó) egy nagyon fontos állomás volt azon az úton, hogy eldöntsem, valóban színházzal szeretnék foglalkozni. Ezután jött a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem. Alapképzésen Sebestyén Aba, mesterképzésen pedig Bocsárdi László voltak az osztályfőnökeim. De nem emlékszem, hogy lett volna egy konkrét pillanat, amikor úgy határoztam volna, hogy rendező leszek. Tulajdonképpen még azt sem tudom, hogy ez eldőlt-e. Annyit tudok, hogy jelenleg ezzel foglalkozom, jelenleg ezzel telik az időm egy jelentős része.
– Melyek voltak az első rendezéseid? Hogyan alakul a rendezői pályád?
– Kőszínházi rendezéseim a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban (Petőfi-Kiliti-Szabó: Az apostol), a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban (O. Horváth Sári: Marx Brothers) és a Harag György Társulatnál (Martin McDonagh: A Kripli) jöttek eddig létre. Ezek mellett, az elmúlt években több függetlenszínházi produkciót hoztam létre Budapesten, illetve legutóbb Kolozsváron, a Shoshin Színházi Egyesület égisze alatt (Gyűlöletvarieté). Nemsokára kezdek a Tomcsa Sándor Színháznál (Franz Kafka nyomán: A per), illetve nagy örömömre janurában újra rendezek Szatmáron (Heinrich von Kleist nyomán: Kohlhaas), utána pedig Kiliti Krisztián mellett, mint a rendező munkatársa fogok dolgozni a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, ahol egy spanyol nyelvű filmet adaptálunk színpadra.
– Mikor kaptad az első szatmárnémeti megbizatást? Hogyan lettél szatmárnémeti lakos?
– Szatmáron először 2018-ban jártam, akkor még egyetemistaként rendeztem egy felolvasó színházi produkciót, ami vendégszerepelt az akkori Mafeszten. Ekkor láttam a Bocsárdi László által rendezett Tévedések vígjátékát (amit utána még vagy három alkalommal újranéztem). Az előadást követően fogalmazódott meg bennem az igény a társulattal való együttműködésre. Erre négy év múlva került sor. 2022-ben rendeztem egy felolvasószínházi előadást (Kárpáti Péter: Én, a féreg), közvetlenül a felújítások megkezdése előtt a stúdióban. Ezt követően hívott vissza Bessenyei-Gedő István művészeti igazgató, aminek eredményeképpen jött létre A Kripli című előadás. Voltaképpen ez volt az első teljes értékű kőszínházi munkám. Magánéleti okokból kifolyólag lettem szatmári lakos.
— Milyen itt a munka?
— Nem csak a munka, de a közösség és a szellemiség is olyan, amiben otthonosan érzem magam és amelyben szívesen veszek részt. Az a művészi koncepció, ami mentén látom haladni a szatmári színházat számomra rendkívül inspiráló, hát még az a társulat, amely ilyen magas minőségben és lélekkel tudja azt megvalósítani! Mindezek mellett pedig kiemelendő a szatmári közönség. Óriási szerencse egy ennyire nyitott, a legkülönbözőbb színházi formák iránt érdeklődő és a színházra, mint szükségletre tekintő nézőközönség által körülölelve alkotni. Egy kis mellékvágány: nemrég került a kezembe Csirák Csaba Huszonkilenc színházi évad Szatmárnémetiben című könyve. Ebben pedig megtaláltam egy anyai felmenőmet, aki a 1920-as években Szatmáron volt színész. Hátborzongató volt az újbóli felismerés, hogy az életet milyen „véletlenek” alakítják.
— Ha jól tudom, tanítasz is…
— Igen, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Színházi Intézetének vagyok óraadó tanára. Illetve ennek az egyetemnek a keretein belül, Hatházi András vezetésével igyekszem megírni doktori disszertációmat.
— Miről szól a doktori kutatásod?
— Tengernyi irodalom szól arról, hogy mit „kell” tudnia egy színésznek. Érdekes módon a rendezőkkel szemben nem igazán fogalmazódtak meg írott elvárások. Próbálom elemeire bontani a rendezői tevékenységet, illetve ezekből az alapegységekből következtetni azokra a készségekre, amik megkerülhetetlen részeit képezik ennek a szakmának.
Fotó: Czinzel László