Forradalom és nosztalgia: régen minden jobb volt?!

| december 15, 2022 |

A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legutóbbi találkozóján azzal foglalkoztunk, hogy mi okozza azt, hogy nagyon sokan úgy gondolják, régebben minden jobb volt, és kerestük a választ arra is, miért van az, hogy a korszakváltások hoznak ugyan változásokat, de azok nem tartósak. A szatmárnémeti Mézesházban megrendezett kerekasztal-beszélgetésen a témában jártas szakemberek és meghívottak — dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató, Muhi Sándor művészettörténész, Póti Eduárd történelemtanár, dr. Tallian Cristian pszichiáter, Gál Gyöngyi magyartanár, Bálint Katalin meseterapeuta, dr. Bzduch Árpád hematológus — vettek részt. A beszélgetést moderálta: Elek György.

„Nem az elvnek van hatalma, hanem a hatalmon lévőnek van elve. A hatalmon lévők generálják az ideákat. Nem a demokrácia válik olyan erőssé, hogy legyőzi ezt, hanem a hatalom gyárt magának elvi kérdéseket, ideákat, amelyeket elfogadunk egyfajta természetességként” — állítja Frigy Szabolcs.

Abból a természetes tapasztalatból indulok ki, amikor egyszerű emberekkel találkozunk és van egy kommunizmus-nosztalgia, hogy bezzeg akkor minden olcsóbb volt. Amikor válság van, mindig „vissza-forradalmárok” vagyunk. A revolúció szó nem mindenki számára jelenti ugyanazt. Régi értelmezésben egy kerék fordulását jelenti és visszaérkezését a kiindulóponthoz. A ciklikus világrendben a revolúció azt jelenti, hogy megtettünk a történelemben egy ciklikusságot, és elérkeztünk a kiindulóponthoz. A forradalom, egy adott téma, egy adott történet megtette a maga forgását és visszaérkezik a kiindulópontba. Ezt a természetes körforgást jelenti a revolúció. Nagyon sokáig ezt a ciklikus világrendet éltük. A történészeknek is van egy ilyen felfogásuk, hogy a történelem ismétli önmagát, a társadalomtudományban is van egy ciklikusság, a művészetben is az van. Hogy létezik egy ciklikus világrend, alapvetően sokszor az a zöngéje, hogy van egy képzeletbeli ideális nyugvópont, elromlik valami, futunk egy kört és vissza fogunk érkezni ahhoz a nyugvóponthoz, ahol megint az ideális világrendet képviseljük. A revolúció egyfajta körbeforgást jelent.

A huszadik században csak forradalmak voltak: szexuális forradalom, kultúrforradalom, információs és technológiai forradalom stb. Megkérdeztem a tanítványaimat, tudnak-e olyan forradalmat, ami a francia forradalom előtt volt. Az ókorban nem volt forradalom. Volt egy forradalom nélküli világ, és egyszer csak elkezdtek az emberek balhézni. A huszadik század már tele volt forradalmakkal. A huszadik századnak az egyik nagy félrecsúszása, hogy a forradalmat egyértelműen fejlődésnek definiálja. Ha azt mondjuk, hogy szexuális forradalom vagy kultúrforradalom, az azt jelenti, hogy előre megyünk, emiatt mindent jobbnak tekintünk mint a régi. Ez egy alapvetően hibás meglátás, egy nagyon érdekes beállítódás. Minden forradalomban történnek dicstelen dolgok. A francia forradalom, a maga nagy idealisztikus elviségével sem volt egy egyértelmű fehér-fekete dolog. A maga korában Hitlert is forradalmárnak tekintették. Ha benne vagyunk egy helyzetben, másképp látunk dolgokat. Ahhoz, hogy a történelem milyen polcra tesz embereket, szükség van egy időperspektívára, ahol kanonizáljuk a történéseket. A felvilágosodás után kultúrtörténetileg minden forradalom azt erősítette, hogy a fejlődésnek van egy törhetetlen üteme. A világ halad előre, nem látjuk pontosan hova, de mindig egyre jobb lesz. A huszonegyedik században már elérkeztünk oda, hogy ez a hit már nem éltet. Már nem vagyunk biztosak abban, hogy a következő generáció jobban fog élni mint mi. A fejlődésnek a töretlen hite megbomlott, ez azt is jelentette régen, hogy azért kell minden aktuálisat lerombolni, mert amit helyette építünk, az jobb lesz. Nagyon jó érv volt a kultúrforradalmak mellett, hogy egy új világot építünk, miközben a posztmodernitásban teljesen megkopott ez a hit, hogy mi biztosan jobbat építünk, mint amit ránk hagytak. A társadalmi változások is — nem csak a politikai vagy a történetmesélésnek a változásai — nagyon kétarcúak. Romániában időről időre mérik a kommunizmusnak a nosztalgiáját, ti. hogy hányan vannak azok, akik még visszavágynak vagy nosztalgiával gondolnak vissza a kommunizmusra. Az 1990-es évektől ahogy telik az idő, az idősebbek közül egyre többen visszavágynak, mert nem volt munkanélküliség stb. Minden válságban visszavágyunk oda, ahol még nem volt válság. A pszichológiában ez a regressziónak a folyamata. Amikor fejlődik egy gyerek, vagy akár egy felnőtt, és szembesül egy nagy traumával, az egyik megküzdési mechanizmus, hogy visszavágyik, visszaképzeli magát abba az időszakba, amikor ez még nem volt probléma. Ilyenkor van az, amikor egy nagyobb gyerek elkezdi az ujját szopni stb. Az egyének a társadalom szintjén is szoktak reflektálni. Ha most drága az áram és van munkanélküliség, akkor vissza regresszálunk arra az időszakra, amikor ezek a problémák nem léteztek. A regressziót nem lehet hosszú időn át fenntartani, az egy nagyon infantilis megoldás. Egyéni és családszinten is mindig kérdés az, hogy tudunk-e változni? A családi bántalmazást vizsgálták és kiderült, hogy a házasság előtt már volt bántalmazás, de a nő azt gondolta, hogy a férje meg fog változni. Van egy alapvető hitünk, hogy mi mindent meg tudunk változtatni, ebben hiszünk társadalmilag is. Hogy tényleg tud a társadalom minőségben más lenni, ez egy összetettebb dolog. Az, hogy mi visz el valakit terápiára, hogy tényleg változzon, az egy nagyon árnyalt kérdés. Sokszor azt gondoljuk, hogy van arisztokrácia vagy van a kommunizmus mint elv, és kitaláljuk a demokráciát. Az elvnek van egy hatalma, ami legyőz egy másik elvet. Nem az elvnek van hatalma, hanem a hatalmon lévőnek van elve. A hatalmon lévők generálják az ideákat. Nem a demokrácia válik olyan erőssé, hogy legyőzi ezt, hanem a hatalom gyárt magának elvi kérdéseket, ideákat, amelyeket elfogadunk egyfajta természetességként. Sokszor azt éljük meg, hogy van bennünk egy újító szándék, de nem tudjuk realizálni. Mára megbomlott a forradalomba és a haladásba vetett hit, nem hisszük azt, hogy a jövő jobb lesz mint a múlt, megszépülnek az emlékek, ha nosztalgiával visszagondolunk a múltra. Igaz az egyéni- és a párkapcsolatainkra is, hogy igazi forradalmi változást akkor tudunk megvalósítani, ha a szándék mellé nagyon sok motivációt és akaratot tudunk mellé tenni, ha tudjuk mozgósítani a bennünk lévő erőforrásokat. Egy új cipő és egy új ruha nem hoz személyiségi változást.

Muhi Sándor optimista, hiszen vannak évezredek óta bevált túlélési stratégiáink, amelyeket a múlt rendszernek a legnagyobb igyekezete ellenére se sikerült teljesen tönkretennie. Ilyen a hitvilág, a művészetek és a tudományok.

Úgy gondolom, hogy a forradalmak nem néhány óra, nap, hét alatt zajlanak, hanem sokkal hosszabb távon, olykor évtizedekig tartanak. Ilyen értelemben az igazi forradalmár nem az, aki kimegy a térre üvöltözni akkor, amikor ezt már szabad tenni, hanem aki következetes, értő, hasznos tevékenységekkel részt vesz a társadalom, az életkörülmények reformálásában, javításában. Itt természetesen elsősorban nem csak anyagi jellegű jobb létre gondolok, hanem olyan életkörülményekre, amelyeknek betudhatóan tartalmasabban, szebben, önmagunkkal békében, test és lélek összhangjában élhetünk. Kevésbé látványos forradalmak nemcsak a társadalomban, hanem bennünk is zajlanak, olykor saját elhatározásra, máskor a társadalmi elvárásoknak való megfelelés miatt. Ezek sem rövid távú folyamatok.

A mi társadalmunknak 1989 után nagyon sok mindent vissza kellett helyeznie az eredeti, természetes módon kialakult helyére. Az emberek valóban egyenlőnek születnek, de annak során, hogy mit kezdenek, mit tudnak kezdeni ezzel a lehetőséggel, már nagyon különböznek egymástól. Az előző rendszer ebbe a folyamatba mesterséges eszközökkel próbált belenyúlni, gyakran ideológiai alapon érdemtelen előnyöket biztosítani egyeseknek, perifériára sodorva másokat, és ezzel felborult a reális értékrend, a természetes szelekcióból kontraszelekció lett. Ez lett a veszte, önmagát ásta alá.

A múlt társadalmat elsősorban azok kedvelték, kedvelik a mai napig, akik előre megfontolt szándékkal alárendelték magukat ideológiai elvárásoknak, igazodtak, idomultak minden vonalon azért, hogy kedvezményezettek lehessenek. A baj az, hogy az elvárások a legtöbbször abszurdok, embertelenek voltak. Egy szabadságszerető, érett személyiségű ember nem csak azt nem tudja elfogadni, hogy megmondják milyen képet fessen, verset írjon, hanem azt sem, hogy előírják mennyit ehet, hová utazhat, mikor használja a villanyáramot és hány fokos hidegben kell fagyoskodnia, miközben folyamatosan biztosítani kell vezetőit — akik semmiben sem szenvedtek hiányt — hálájáról, szeretetéről és elismeréséről. S bár a korszak végét fénykorszaknak nevezték, soha olyan sötét nem volt a településeken és a fejekben, mint azokban az években.

A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején Bukarestben végeztem a művészeti muzeológiát, útjaim során sokszor megfordultam a Művészeti Múzeumba menet a Központi Bizottság épülete környékén. Akkoriban felénk már javában tombolt a hiánygazdaság, alapvető használati, élelmiszeripari cikkeket sem lehetett kapni, de a „főnökök” kukái tele voltak a nyugati cigaretták, italok, déli gyümölcsök üres kartondobozaival. Hazug és képmutató volt az a kor.

Mondják, zavaros, kiismerhetetlen világban élünk, amelyben a jövő kiszámíthatatlan, amelyben az átláthatatlan folyamatok emberi létünket veszélyeztetik. Igaz, ez a világ nehezen kiismerhető, de nem diktatúrában, hanem demokratikus rendszerben élünk. A bizonytalanság itt szinte természetes, hiszen a valódi, hosszú távú forradalom még sem térségünkben, sem a világon nem ért véget. Ennek ellenére optimista vagyok, hiszen vannak évezredek óta bevált túlélési stratégiáink, amelyeket a múlt rendszernek a legnagyobb igyekezete ellenére se sikerült teljesen tönkretennie. A hitvilágra, a művészetekre, a tudományra gondolok.

Póti Eduárd azt tapasztalja, hogy rengeteg olyan külső hatás éri a társadalmat, ami miatt az ember azt mondhatja, nem is biztos, hogy a következő generáció megmarad. Ahhoz képest, hogy többször is eltemettük már az emberiséget, még mindig itt vagyunk.

Nagyon érdekes, hogyan változik meg a fogalmak jelentése az idők folyamán. Volt forradalom a francia forradalom előtt is: az első olyan esemény, amit forradalomnak neveztek, az angol polgári forradalom volt. Nagyon érdekes, hogy abban az értelemben nevezték forradalomnak — és ha jól tudom nem a görögöktől, hanem a csillagászatból vették a történettudósok és a történetírók magát a kifejezést —, mert ott tényleg körbement a dolog. Elindultak egy polgári változás irányába, megszüntették a monarchiát, majd Cromwellt követően restaurálták a monarchiát. Egy nagyon hangsúlyos dolog, hogy általában úgy szoktunk gondolni a forradalmakra, mint az 1989-es eseményekre, hogy pikk-pakk megváltozik valami, egyik pillanatról a másikra irányt váltunk és az teljes változást jelent, közben eredeti értelmében hosszú évtizedekig elhúzódó vívódásról, társadalmi mozgásról, politikai változásokról szólt a dolog, hogy oda térjen vissza, ahol kezdte. Ugyanez igaz a nagy francia forradalomra is, hiszen két és fél évtized alatt visszatérnek oda, ahonnan elindulnak. Remélhetőleg az utóbbi forradalmak esetén ez nem így történik. Ha végiggondoljuk, napjainkban a forradalmak már társadalmi, tudományos vagy bármilyen szegmensben olyan változásokat jelölnek, amelyek már nem igazán térnek vissza a kiindulóponthoz. Manapság, ha forradalmakról beszélünk — akár a történelmi eseményekben, akár a tudomány területén: filozófiában, vallásban — mindig olyankor tesszük, amikor egy tudományterületen belül paradigmát váltunk. A régi paradigmát leromboljuk és egy teljesen új irányába megyünk el. Ez egy óriási változás a forradalmak természetében. Az utóbbi öt-hatszáz évben nem ugyanazt az eseményt nevezzük forradalomnak, mint ahogy azt őseink tették. Amikor a nosztalgiában gondolkodtam, egy olasz publicista szavaival találkoztam, Roberto Savianonak hívják, ő mondta azt, hogy a nosztalgia mindent megszépít. Az ember még arra is szívesen emlékezik, amit annak idején nagyon nem kedvelt. Ezért van az, hogy azok az események, melyek az utóbbi időszakban teljesen felforgatták a mindennapjainkat, oda vezettek, hogy ezeket a változásokat látva, megtapasztalva a mindennapi életünkben, azok, akik más kort is megéltek, valami korábbihoz vágynak vissza. Akár egy olyan rendszerhez is, egy olyan korba, ahol most már hajlamosak azt is szépnek látni, ami annak idején rossz volt a számukra. Családon belül feltettem a kérdést: ha a Ceauşescu-korszakban minden annyira jó volt, akkor 1989 decemberében miért örült mindenki a változásoknak? A válasz teljesen egyszerű volt, azt mondta apám: tudod fiam, ha jól végiggondolom és nagyon őszinte akarok lenni, akkor voltam fiatal.

Azzal végképp nem szeretnék vitába szállni, mennyire hisszük azt, hogy az új generációknak már jobb lesz. Én szeretném hinni. Gyakorlatilag a második világháború lezárásától fokozatosan kialakul először egy pánik, utóbb pedig az a társadalmi nézet, mely okot ad a világvége-hangulatra. Ma is egy gombnyomással meg lehet szüntetni a teljes civilizációt, ki lehet irtani az élet nagy részét a Földön, emiatt megkérdőjeleződik az, hogy a következő generáció milyen lesz. Szerintem már az 1950–60-as évek felnőttjei se hittek benne, hogy majd a következő generációnak jobb lesz, mindig ott volt a köztudatban, hogy egyáltalán lesz-e? Ugyanezt fel tudja erősíteni manapság a klímaváltozás, a szomszédban dúló háború… Rengeteg olyan külső hatás éri a társadalmat, ami miatt az ember azt mondhatja, nem is biztos, hogy a következő generáció megmarad. Ahhoz képest, hogy többször is eltemettük már az emberiséget, még mindig itt vagyunk. Semmi nem mutatja azt, hogy ez másodpercek múlva véget érhet, mert akkor nem terveznénk családot, nem gondolnánk a nyugdíjas éveinkre, nem spórolnánk, még az energiaárak elszabadulásával sem foglalkoznánk. Valahol hisszük azt, hogy tudunk jobb jövőt építeni. Szerintem fontos szerepe van a nosztalgiának. Nincs olyan ember, aki nem nosztalgiázik. Előfordul az is, hogy elkerülendő a jelen problémáit, megpróbálunk visszatekinteni a múltba. A nosztalgia arra is jó, hogy átértékeljük a múltunk. Az emberi életnek létszükséglete a nosztalgia.

Dr. Tallian Cristian szerint a mai fiatalságnak teljesen át kell értelmeznie a jövőre vonatkozó terveit és meglátásait, hiszen a jelenlegi helyzet egy nagyon bizonytalan és változó társadalmi berendezkedést hozhat, ami megviseli az embert egyénileg és közösségi szinten is.

Én úgy közelíteném meg ezt a kérdéskört, hogy visszamegyek az egyénnek a szubjektív megéléséhez. Miért nosztalgiázik az egyén? Egyetértek azokkal is, akik azokban az időkben voltak fiatalok és csak a szép és a jó maradt meg az emlékezetükben, én mégis úgy gondolom — ez a saját tapasztalatom —, hogy az akkori lelkiállapotban kell keresni a választ. Annak idején szerintem volt egyfajta stabilitás és kiszámíthatóság, ezek az emberi lélek számára nagyon fontos tényezők. Ha nem tudjuk kiszámítani azt, hogy mi lesz holnap, a jövő héten vagy egy hónap múlva, megjelenik az a létbizonytalanság, amit gyakran emlegetünk, és ami okozhat félelmet, szorongást, adott esetben egy depressziós állapotot is. Úgy érzi az ember, hogy nem találja a helyét a világban. Az összes rossz dolog mellett ami volt a kommunizmusban, volt néhány jó dolog is. Mindenkinek volt munkája, a fizetésből meg lehetett élni, mert nem volt mire költeni a pénzt. Ezért sok mindent másképp értékeltünk (én például nagyon örültem, ha hozzájutottam egy farmernadrághoz). Mindenki tudta, hogy nincsenek rendjén a dolgok, mégis el lehetett éldegélni, mindenki próbálta jobbá tenni a maga életét. Gyerekszemmel — de az akkori felnőttek is beismerik — létezett egyfajta biztonság, ami kiszámíthatóvá, élhetővé tette az emberek életét. A sok abszurditás ellenére, ami azt a korszakot jellemezte, biztosítva volt a keret, amire szükség volt mindenkinek a maga élete megszervezéséhez. Sokkal intenzívebbek voltak a családon belüli és a családok közötti kapcsolatok, nem létezett a digitális tér, erős volt az emberek közötti személyes kommunikáció. Ha innen közelítjük meg, a nosztalgiának van létjogosultsága. Ezt mindig kritikusan kell látni, hiszen az idő megszépíti az emlékeket. Nem kell elfelejteni azt, hogy bizonyos szempontból a mostani élet, a mostani társadalmi közeg nem adja meg azokat a pozitívumokat, melyeket a múlt megadott. Elképzelhető, hogy a mai fiatalságnak teljesen át kell értelmeznie a jövőre vonatkozó terveit és meglátásait, hiszen a jelenlegi helyzet egy nagyon bizonytalan és változó társadalmi berendezkedést hozhat, ami megviseli az embert egyénileg és közösségi szinten is. Ha úgy vesszük, nekünk boldog gyerekkorunk volt, nem az anyagi helyzet miatt, hanem mert a tapasztalatok terén sokkal gazdagabb volt az akkori élet mint a mostani. A mai fiatalok bár el vannak halmozva információkkal, viszont ez az információdzsungel gyakran szegényebbé tesz, mintsem gazdagít.

Gál Gyöngyi számára a forradalom szó a változtatni akarást jelenti. Az emberbe kódolva van az abszolútumra való törekvés, a teljességvágy. Valahol ebből indul ki az a ciklikusság is az emberiség történetében, hogy mindig többre, jobbra, a tökéletesre törekszünk és változtatni szeretnénk.

Az irodalom is újra és újra felteszi azokat a kérdéseket, újra és újra keresi a válaszokat az aktuális helyzetnek megfelelően, amelyek létünkkel foglalkoznak. Ezért is jó irodalmat olvasni! Ezért is jó az iskolában a gyerekekkel is tudatosítani, hogy olvasva választ találunk azokra a kérdésekre, amelyek éppen foglalkoztatnak adott szituációban. Tehát az irodalom rólunk, nekünk szól.

E kérdéskörrel kapcsolatban elmondhatom, hogy számomra a forradalom szó a változtatni akarást jelenti. Az emberbe kódolva van az abszolútumra való törekvés, a teljességvágy. Valahol ebből indul ki az a ciklikusság is az emberiség történetében, hogy mindig többre, jobbra, a tökéletesre törekszünk és változtatni szeretnénk. Babits is mondja, hogy tulajdonképpen arra vágyunk, hogy a világot megismerjük, feltesszük a kérdést, hogy mi a mi szerepünk a világban és mennyire tudjuk mi azt megváltoztatni. A mi lehetőségünk halandó voltunk miatt korlátozott, ennek tudatában kell lennünk. A Jónás könyvében is azt olvassuk: „A szó tied, a fegyver az enyém.” Mindig az elv és a hatalom viszonylatában az ember végig kell gondolja azt, hogy valóban mennyire áll módjában, hogy megváltoztasson valamit. Nagyon szép elvek és eszmék fogalmazódtak meg a történelem folyamán. Nem véletlenül térünk vissza a forradalom szó által a francia forradalomra, hiszen azok az eszmék, értékek, amelyeket akkor célkitűzésként megfogalmaztak, az emberiség történetében a legszebbek, és még mindig megvalósulásra várnak. Az egyenlőség, testvériség, szabadság gondolata még mindig álom, még mindig elérendő célkitűzésként áll előttünk.

A nosztalgiával kapcsolatban úgy gondolom, hogy valahol szorongást is jelent, szorongunk a jelenben, menedéket keresünk, és visszatekintünk a múltba. Azt tapasztaljuk, hogy napról napra változik a világ, állandó kihívások várnak ránk. Szeretnénk egy kicsit megállni, visszatekinteni, a belső időnkből kinagyítani egy-egy szép pillanatot. A körülöttünk lévő dübörgő világ, a tudomány, a technika, a társadalom gyors változása oda hat, hogy az egyén nem tud lépést tartani, elbizonytalanodik, elmagányosodik, szorong. A modern ember lemond az egységes világképről, annak kiismerhetőségéről, átéli a létbevetettség élményét. Nincsenek megtartó közösségek, csak az én, az én és a világ: „Ketten vagyunk, én és a világ,/ ketrecben a rab,/ mint neki ő, magamnak én/ vagyok a fontosabb.” (Szabó Lőrinc)

A biztonságérzet szorongássá válik a modern ember életérzésében. A nosztalgiázással megszépítjük a múltat a jelennel szemben, az én által megélt szubjektív idő mégis más volt, értékesebb volt. Ez a fajta különbség, másság a múlt és a jelen között, az én szubjektív ideje és a külső idő közötti ellentét mindig is volt, van és lesz is a generációk szintjén.

Ha a tanügyi rendszerről beszélünk a forradalom, a nosztalgia mentén, akkor elmondhatjuk, hogy az egyik leggyakrabban használt, és már elkoptatott kifejezés nem a forradalom, hanem annak egyik változata, a reform. A szó jelentése közel áll a forradalom szó jelentéséhez. A változtatás módjának egy békésebb, erőszakmentes szándékát jelenti, megújulást egy elv mentén.

A tanügyben folyton a megreformálásról beszélünk.

Folyton reformálni szeretnénk, ami valahol érthető, hiszen a jövő nemzedékét kell felkészíteni a távoli jövő kihívásaira.

Mivel már régen a pályán vagyok, azt tapasztalom, hogy a reformok közepette is létezik a ciklikusság. Visszatérünk már megfogalmazott, alkalmazott felismerésekhez, lásd például Apáczai Csere Jánost, aki a maga korában állította, hogy az elméleti oktatás mellett helye van a gyakorlati, tapasztalati úton való megismerésnek is. A mai szakoktatás, a duális oktatás ehhez az elvhez tér vissza. Ha visszatekintek a múltba, és látom, mi történik a jelenben, akkor feltűnik a hangsúlyeltolódás. Napi szinten olvashatjuk, hogy hol, milyen új/felújított épületet adnak át, milyen ösztöndíjakat osztanak, ingázást fizetnek, hány iskolában biztosítanak meleg ebédet. Persze ez nagyon örvendetes, fel kell zárkóznunk a XXI. század elvárásaihoz! Mégis, úgy érzem, hogy az anyagiak felmutatása válik elsődlegessé, és valahol háttérbe szorul az értékekre való nevelés, a kitartás, a szorgalom, a küzdelem, a becsületesség, tisztelet, az elfogadás…

Lehet, egyszer a reformok útján találkozik mindkét elv, és megvalósul a harmónia, amit szülő, diák, tanár, és az egész társadalom óhajt. Addig is, nosztalgiázzunk a múltról („…bezzeg az én időmben!), álmodjunk egy szép holnapot, melyben mindenki megtalálja békésen a helyét a világban.

„Segítő szakemberekként bármilyen irányt is mutasson a világ, tennünk kell a dolgunkat. Hinnünk kell abban, hogy minden egyes ember saját példájával, saját munkájával utat mutat, reményt ad másoknak is” — figyelmeztet Bálint Katalin.

A forradalom mindig akkor robban ki, amikor egy rendszer nem működik és változást szeretnének az emberek. Mint minden más, eddig érintett témát, ezt is a mesék szemszögéből közelítem meg. A mesékben ugyanis ott van a mintája annak, hogy milyen a rend. A rend azt jelenti, mindenki tudja hol van a helye és mi a feladata. Ha betölti a feladatát, akkor a helyén érzi magát, nem jelenik meg benne egy űr, nincs benne egy megmagyarázhatatlan hiányérzet, nem jelentkezik a változtatás igénye, mert a helyén van, a rend része és ez megelégedettséggel tölti el. A valóság azonban az, hogy egy olyan irányba indult el ez a világ, melyben minden egy kicsit a szórakoztatásra épül. A technológiai eszközök is mind a szórakoztató tendenciát hozzák, az iskolai tanórákat úgy kell felépíteni, hogy azt élvezze is a gyermek. Az emberek, ha anyagilag megengedhetik maguknak, hogy nyaraljanak, üdüljenek és szórakozzanak, abba is belefáradnak, abba sem tudnak valódi örömökre lelni, keresnek lehetőségeket a töltekezésre, de belefáradnak a jóba is. A lelki üresség abból fakad, hogy nincsenek a helyükön, nem teszik azt, amiért jöttek. A népmesékben minden kérdésre ott van a válasz, erre is. Az egyik nagyon szép magyar népmesénk így kezdődik: „Amióta világ a világ, a Jóisten elhív szolgálatra embereket, erre a földre és minden tehetséget megad nekik ahhoz, hogy ezt a szolgálatot el tudják végezni”. Meghívja az embereket, tehát nem kötelez senkit arra, hogy tegye a dolgát, de ott van egy belső iránytű, egy belső vágy, ami folyamatosan hívja és el is vezeti oda az embereket, hogy megtalálják a feladatukat, mert van. És ez nem kimondottan szórakozás, hanem munka, és a munkát el kell végezni, akkor is, ha az felelősséggel jár. Akkor működik a rend, ha megtalálja az ember a saját a feladatát, és ha végezi azt, akkor azzal szolgálnia kell. Ha megvan ez az abszolútummal való kapcsolódás és a teljesség felé törekedés, az egységérzés, akkor a helyén érzi magát az ember, és megelégedetten végzi a dolgát, még akkor is, ha nehéz.

Azt láthatjuk még, hogy ebben a modern világban van egy gyorsulás, minden egyre gyorsabb sebességre vált. A ciklikusság, a fejlődés és a változás a mi helyzetünkben hoz egy begyorsított tempót, egy begyorsított ritmust. Kattintásra érnek el dolgokat az emberek, egyre kevesebbszer találkoznak fizikailag, rengeteg hatás, érzelem és mindenféle megtapasztalás éri őket. Mindez önmagában nem is lenne annyira rossz, csak a baj abban rejlik, hogy nem jut idő ezen hatások, megélések feldolgozásra. Ez pedig mind-mind kibillenti az embereket, hol a lelki, hol a testi egyensúlyukból és nem tudnak jó irányba haladni. Ha vissza lehetne kicsit hozni a régi korok szokásait, amikor élő közösségek voltak, amikor le tudtak az emberek ülni egymással beszélgetni, egymást meghallgatni, talán lelassítaná kicsit ezt a jelenkori pörgést. Amíg a teljesítmény irányítja az embereket, nem fognak időt szakítani sokszor még önmagukra sem. Szepes Máriának van egy szép esszéje a „Merre tartasz ember?” című könyvében. Ebben a történetben egy kozmikus tanács arról tart éppen tárgyalást, hogy van-e értelme az embereket meghagyni még a Földön, vagy esetleg eljött-e az ideje annak, hogy megállítsák a Föld nevű expedíciót és avatkozzanak közbe, pusztítsák-e el a Földet? Tanakodásuk pró és kontra érveket hoz felszínre, de a beszélgetés konklúziója végül is az lesz, hogy nem kell a Földet elpusztítani, mert az ember az egyetlen olyan lény az Univerzumban, aki a fejlődés skáláján haladva, szépen lépésenként pusztítja majd el önmagát. Ezen kozmikus bizottság tagjai felsorolják azokat a tényeket, amelyek mindezt alátámasztják. A Földön élő modern kori ember tönkreteszi maga körül mindazt, ami számára az életet jelenti: bepiszkítja a vizét, mérgekkel tömi a földjét, felpörgeti saját idegrendszerét… Hagyni kell hát, mert majd ő elpusztítja önmagát is, a Földet is.

Mindez a szomorú valóság, de azért nem adhatjuk fel ennyire könnyen, legalábbis mi nem, akik „hiszünk a mesékben”. Segítő szakemberekként bármilyen irányt is mutasson a világ, tennünk kell a dolgunkat. Hinnünk kell abban, hogy minden egyes ember saját példájával, saját munkájával, azzal utat mutat, reményt ad másoknak is. A saját kis belső rendünk kihat a nagyvilágra is, ahogy ezt Hermész is annak idején már kijelentette: „Amilyen a mikrokozmosz olyan a makrokozmosz”. Nincs tehát más dolgunk, mint szolgálni, utat mutatni és az emberekben levő egyéni kis vívódásaikra a béke lehetőségét megcsillantani. A többit pedig már nem mi döntjük el.

Dr. Bzduch Árpád nem igazán szeret nosztalgiázni, ugyanis az élet megy előre, mindig azt szeretné látni, mi lesz a jövőben, hogyan tudja teljesíteni a terveit.

Én vagyok az egyetlen ebben a társaságban, aki egy percet sem élt a régi rendszerben, ugyanis 1990 novemberében születtem. Sokat hallottam a régi rendszerről az idősebbektől, ezek között nem voltak igazán pozitív történetek. A nosztalgiával kapcsolatosan nagyszerű dolognak tartom a szép emlékek felidézését, mert azok egy rossz pillanatban fel tudják dobni a kedvünket. Személyes példámból viszont azt tudom elmondani, hogy nem igazán szeretek nosztalgiázni, ugyanis az élet megy előre, mindig azt szeretném látni, mi lesz a jövőben, hogyan tudom teljesíteni a terveimet. Az egyik volt egyetemi évfolyamtársam mondta: „Nem szeretem, ha véget ér a félév, mert milyen nehéz lesz, ha munkába kell állni.” Én mindig kíváncsi voltam, hogy mi történhet a jövőben. Nagyon sok tanárom mondta, hogy: „Visszasírjátok ti még az iskolát, és nagyon fog hiányozni az, amiért most nem szívesen keltek fel.” Én semmit nem sírtam vissza. Az idő haladása egy természetes dolog. Az iskolában mindig a jóra gondoltam vissza, a munkában is a szép hétvégékre gondolok. A most elhangzottak közül a körforgásra figyeltem fel különösebben. Ezzel kapcsolatosan szeretnék megjegyezni egy-két olyan dolgot, ami az orvosi szakmában is jól látható, például a fertőzések kezelésénél. Tudjuk, hogy a penicillint hanyagságból fedezték fel, mégis a legnagyobb találmányok közé sorolható. Ezután jött a fertőzéskezelés forradalmasítása. Újabb és újabb szerek. Ezek manapság már nem hatnak. Mint a körforgás vége, visszatértünk a régi szerekhez, a penicillinhez. A saját szakmámmal kapcsolatosan is elmondanék egy példát. Mivel hematológus vagyok, leukémiával és rákbetegségekkel is foglalkozom, ezek gyógyítására kezdetleges kemoterápiákkal is próbálkoztak. Ezzel értek el eredményeket, akár a gyógyulást is. Most újítottak, forradalmasították a gyógyítást immunkezeléssel. Ez egyes esetekben hatékony volt, más esetekben nem. Ma már ezek nem minden esetben hatékonyak. Ismét a kör végén vagyunk, sok esetben a régi szerek jobban hatnak mint az újak.

Én nem látom negatívan a jövőt. Szerintem ami történik, annak így kell történnie. Még nem tudjuk, hogy jó vagy rossz, ami most történik, az biztos, hogy tapasztalatszerzés. A személyes forradalommal kapcsolatosan úgy látom, akár egy személyes tapasztalat is elérhet egy személyes forradalmat, hogy változzunk meg, lépjünk ki a komfortzónánkból. Én például régebben nem voltam egy nagy túrázó. Valami ki kellett hogy mozdítson, ma már nagyon szeretem a hegyi túrákat, ha csak tehetem, hétvégéken elmegyek túrázni. Én ezt nevezem személyes forradalomnak. Én hiszem azt, hogy a jövő jó lesz.