Fontos a kulturális nemzetegyesítés

| május 3, 2023 |

„Arra, amit nem lehet kivédeni, reagálni kell. Ehhez kellenek új megközelítések, új pedagógiai eszközök” — vallja Takaró Mihály József Attila-díjas író, irodalomtörténész, tanár, a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesületének elnöke, aki a LiterArt Magyartanárok Egyesülete meghívására Szatmárnémetibe érkezett. Az alábbiakban vele beszélgetek.

Miért jött létre és mi a szerepe a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesületének?

— A Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesülete területi részekben él. Van Erdély területi rész, Délvidék területi rész, Kárpátalja területi rész, Felvidék területi rész és van a mai Magyarország. A határon túli magyaroknak mindenhol mások a problémái, éppen ezért másfajta irodalom keletkezik, azt is tudni kell, hogy másak a tantervei. Amikor a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesülete megalakult, azt a célt tűzte ki, hogy bár politikailag nem, de kulturálisan egy összetartozó nemzet oktatásával foglalkozik. Ezt az összetartozást kell megteremteni úgy, hogy egymás tanterveiben — azokban a szabad részekben, melyek például az erdélyiben is léteznek —, nyilvánvalóan megjelenítünk egy délvidéki, egy kárpátaljai írót is. A tantervekben, azokon a helyeken, ahol lehet — és ilyen van, mindenhol vannak szabadságok —, nagyon tudatosan Kárpát-medencei magyar irodalmat tanítunk. Azt szeretnénk, hogy a délvidéki gyerek számára ne legyen ismeretlen Dsida Jenő vagy Reményik Sándor, ahogy egy erdélyi gyerek számára se legyen ismeretlen Kovács Vilmos kárpátaljai író. És így tovább. Van egy kulturális nemzetegyesítési feladat is. Mivel a magyar nyelv és irodalom identitásképző tárgy, ezért ezt fontosnak tartjuk.

Szükség van arra, hogy különbséget tegyünk elit- és közoktatás között?

— Nincs szükség, az oktatásnak egységesnek kell lennie. Amikor elitoktatásról beszélünk, akkor arról a tényről beszélünk, hogy ha egy iskolában a tanulói anyag olyan, hogy a diákok többsége olyan környezetből érkezik, hogy otthon könyvtár van, a szülők magas színvonalon nevelik a gyerekeiket, ott a középszintű anyagot sokkal kevesebb óraszámban lehet megtanítani mint azokban az osztályokban, melyekben a tanulóanyag nem ilyen. A jó képességű gyerekekkel lehetőség adódik arra is, hogy a középszinten felül is taníthatnak a pedagógusok. A tantervek úgy készülnek, hogy a tananyag az óraszámok nyolcvan százalékában megtanítható. A megmaradó húsz százalék arra van, hogy ha a szint alatt van az osztály, akkor fel lehet hozni, ha a színt felett van, akkor tovább lehet menni.

Vannak, akik bírálják azt a tantervet, melynek kidolgozását te irányítottad. Mi a problémájuk ezzel a tantervvel?

— Problémákat akkor lehetne felvetni, ha ezek a bírálók elolvasnák a tantervet. Nem olvassák el, de van róla véleményük. A bírálatok akkor lennének jogosak, ha konkrétumok szólalnának meg.

Konkrétan arról beszélnek — többek között —, hogy Herczeg Ferenc írásai nem tekinthetők szépirodalomnak.

— Ha nem irodalom, akkor 1925-ben nagyot tévedett a Nobel-díj bizottság, mert az első magyarként Herczeg Ferencet javasolták irodalmi Nobel-díjra. Tévedett az akkori irodalmi elit is, hiszen a Bizánc című drámájáért San Remo-díjat kapott. Ez a legmagasabb olasz kitüntetések egyike. Amikor valaki summás véleményt mond anélkül, hogy bármit tényanyaggal alátámasztana, azzal nem kell foglalkozni, nem kell figyelembe venni. 1925-ben Az élet kapuja című regénye már több mint tíz európai nyelvre le volt fordítva. Azok, akik Herczeg Ferenc műveit bírálják, nem igazán mondhatják el, hogy a műveik akár egy nyelvre is le van fordítva.

Sok vita van az irodalmi kánon kialakítása körül. Milyen szempontok szerint történik az úgynevezett rangsorolás?

— Az irodalmi kánonnal mindig probléma lesz, mert eddig ezt világnézeti alapon gondolták, a baloldali írók progresszívek, a jobboldaliak pedig reakciósak. Valójában az irodalmi kánont mindig értékelvű alapon kell eldönteni. Horváth János, a huszadik század legnagyobb irodalomtörténésze azt mondta: nekünk nem azt kell eldönteni, hogy mi irodalom és mi nem, hanem azt, hogy a maguk korában mit tartottak irodalomnak és mit nem. Ha egy írót a maga korában elismertek szakmailag és az olvasók részéről, akkor az valószínűleg valamilyen értéket képviselt. Ha ez az érték nem felel meg a mai értékrendnek, az egy más kérdés. Azt azonban nem lehet kétségbe vonni, hogy nem lehet a huszonegyedik század emberének értékrendjével megítélni egy tizenkilencedik századi művet. Ez a torz gondolkodás mondatja azt, hogy Jókai Mórt ne tanítsuk. Ez a torz gondolkodás mondja ki, hogy nem szabad tanítani az Aranyembert, mert annak a nőképe nem felel meg a huszonegyedik század nőképének. Nem jó az, ha mindent elkezdünk a ma szemszögéből értékelni. Ha ezt tesszük, akkor az egész európai irodalmat ki lehet dobni, hiszen a szerzők abban az időben nem azzal az értékrenddel gondolkodtak mint a maiak.

Most úgy tűnik, hogy van jobb- és baloldali irodalom. Valóban létezik ez az elhatárolódás?

— Nem, csak jó és rossz irodalom van. Az, hogy van olyan megítélés, hogy a baloldal képviseli a progressziót, hát Istenem. Tudunk-e olyan magyar szót, melynek a jelentésmezejében egyetlen pozitív szó van? Mind negatív: bal végzet, balsors, bal lábbal kelni, balfék… Ezek mind negatív jelentésűek. A jobbal egyetlen negatív jelentésmezőt sem találunk. Ez a magyar gondolkodásra vall. A magyarságnak amióta van nyelve, így gondolkodik erről.

Mennyire jellemző ez a gondolkodásmód a kortárs irodalomra?

— A kortárs irodalomban valamit látnod kell. Az írószövetségnek közel ezer tagja van, a Szépírók Egyesületének több mint háromszáz tagja van, a Magyar Nemzeti Írószövetségnek több mint kétszáz tagja van. Ez ezerötszáz magyar író. Ki merészelné ma azt mondani, hogy ebből az ezerötszázból ki lesz az az öt, aki bekerül a magyar irodalmi kánonba mint kortárs, mert ők a kortárs magyar irodalom legjobbjai? A kortárs irodalom oktatására azt a megoldást választottuk, hogy tizenkettedik osztályban az óraszám tíz százalékában minden tanár maga dönti el, hogy ki az az író, költő, akit tanít az iskolában. A kortárs irodalommal az a probléma, hogy a tantervnek volt egy elve, mely szerint lezárt életműveket tanítunk. A kortárs irodalommal az a probléma, hogy ezek az életművek nincsenek lezárva. Aki ma azt követeli, hogy X, Y, Z legyen benne a kortárs irodalomkönyvbe, az egyfajta nézetdiktatúrának, egyfajta ízlésterrornak a híve. Azokat kell tanítani, akik normatív értékeket képviselnek és közmegegyezés van róla. Az alaptantervnek tartalmaznia kell egyfajta normarendszert, amelyik a magyar nevelés hagyományából indul ki, de figyelembe veszi az európai és a világtrendeket. A mi irodalmunk több mint ezer éve Kárpát-medencei magyar irodalom.

Sajnos problémák vannak az olvasással.

— Ez távolról sem iskolai probléma csupán. Az a fajta emberi attitűd és viszonyulás rendszer, amelyben élünk, nem nagyon kedvez az olvasásnak. Az olvasáskultúrából ma már abszolút a képkultúra felé haladunk. Az olvasott anyag mindig fix anyag, le van írva, nem lehet megváltoztatni. A mai ember az interneten bármikor változtathat a szövegen. A mai fiatalok nagyon hozzá vannak nőve a mobiltelefonjaikhoz és a különböző képi forrásaikhoz. Ezt nem lehet kivédeni. Ezt hívják úgy, hogy valóság. Arra, amit nem lehet kivédeni, reagálni kell. Ehhez kellenek új megközelítések, új pedagógiai eszközök. Egy új pedagógiai módszer a játékosítás. Az élményalapú oktatás és még sok minden más. Mi ragaszkodhatunk a tizenkilencedik és a huszadik századi elképzelésekhez, csak ez a generáció már nem az. Mi lehetünk csalódottak emiatt, ettől a valóság nem fog megváltozni. Ha azt akarjuk, hogy a valóság megváltozzon ebben a kérdésben, akkor lépnünk kell. Vagyis ez kommunikációs probléma. Ma minden kommunikáció. Kommunikációs manipulációval a világ véleményét is meg lehet változtatni. Ugyanaz a tény pozitívan kommunikálva működik, ugyanabból a tényből egy kicsit kriminalizálva kifejezve valamit nem működik.

Ma kommunikációs kérdés az oktatás is?

— Mindig is az volt, de az új tömegkommunikációs eszközök idején az iskolának is reagálni kell erre. Aki azt gondolja, lehet ugyanott folytatni, ahol régen, az téved. A pedagógia alapelveit lehet folytatni ugyanúgy, de nem ugyanott.

Mégis igaz Székely János felismerése, hogy a költészet meghalt?

— Sajnos sok igazság van benne. Én magam is versíró ember vagyok és mondhatom, hogy nem a költészet hal meg, hanem az igény a költészetre. Amikor valamiből árucikk, fogyasztási cikk lesz — lásd az interneten a rengeteg honlapot, melyekre mindenki mindent feltesz, követőket keres —, akkor azt kell látni, hogy a költészet egy idő után individualizál. Azt mondja az író, hogy nem érdekli az olvasó, ír a társaknak, és a kritikát is csak a társaktól fogadja el. Magyarországon egy verseskötetet három-négyszáz példányban adnak ki. Mert ma a fogyasztó — az olvasó — annyi honlapra tud rákattintani, hogyha az irodalom érdekli, amennyire akar. A nyomtatott irodalmi sajtó kiveszőben van. A legnagyobb lapoknak is van egy netes változatuk. Egyetlen egy folyóirat sem tud támogatások nélkül megélni. Erre is reagálni kell. Van egyfajta attitűdje az embernek, egyfajta viszonyulása a költészethez, ami azt mutatja, hogy alapvetően azért devalválódik a költészet, mert a költők nem igyekeznek bármilyen üzenetet átadni. Talán nincs is nekik. Miért érdekelne engem egy olyan vers, ami nem szól semmiről? A kortárs költészetben nincsenek olyan reagálások, mint amilyenek voltak a tizenkilencedik vagy a huszadik században, a valóságra való reagálások.

Fotó: A szerző felvétele