Fontos a közösségépítés a családban és a társadalomban

Rácz Ervin református lelkipásztorral, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület generális direktorával arról beszélgettem, hogy milyen szerepet töltenek be az életünkben az anyagiak és a lelkiek.

 

– Egy olyan világban élünk, ahol az emberek nagy része az anyagiakra hajt és egyre kevesebbet foglalkozunk a lélekkel? Lelkipásztorként hogyan látod ezt?

– Lehetne jó nagy közhelyeket mondani arra a kérdésre, hogy milyen világban élünk. Ha erre a kérdésre lelkipásztor válaszol, nagyon sokan azt mondják: na a tiszteletes úr most prédikál egyet. Ha prédikál, sokan azt mondják: nem az életről szól a prédikáció. Én úgy gondolom, minden prédikáció meg kell célozza az életet is, és életre szóló kell hogy legyen. Az, ami elhangzik az igehirdetésben, az az életben kell hogy folytatódjon. A reformátusoknál 2024 az Élő Ige Éve. Ez azt jelenti, hogy amit az igehirdetésben mondok, az a gyakorlatban kell hogy megjelenjen. Ha nem így történik, akkor a prédikáció csak egy szép beszéd. Ha azt mondom, hogy anyagias a világ és jobban oda kell figyelni a lelkünkre, a lelkünknek is enni kéne adni, akkor azt nem csak azért mondom, hogy elpotyogtassunk néhány könnycseppet a szép gondolatok kapcsán, hanem tudatosan figyeljünk oda a lelkünkre is, mert összezsugorodik, alultáplált lesz és ennek meglesznek a súlyos következményei, ami kihat a testre is.

– Melyek lehetnek ezek a következmények? Honnan tartunk hova?

– 1982-es születésű vagyok. Ahogy már többen megénekelték, az 1990-es években minden más volt. Lehet, hogy az emlékek és az idő megszépítette, abban az időszakban boldog és reményteljes embereket láttunk annak ellenére, hogy anyagilag fényévnyi különbség volt a mostani jó helyzethez viszonyítva. Én azt gyanítom, hogy az akkori boldogság amiatt volt, mert egy kicsit felszabadult a világ, volt remény arra vonatkozóan, hogy egy jobb világ jön. Most azt látom, hogy az emberekben ott van a csalódottság. Akkor nem így képzelték el a jövőt. Sok minden megváltozott: az utak járhatóak, megújultak a települések központjai, a lakóházak, megjelentek a bevásárlóközpontok stb., mégis sokkal több szomorú emberrel találkozunk. Mondhatnánk úgy is, lemaradt a lelkünk. Számtalan területen tapasztalunk fejlődést, boldogságot viszont nem tud adni senki. Az egészségügyi intézetekben egyre hosszabb a várakozási idő, legtöbben a pszichológust és a pszichiátert keresik.

– Miként lehetne elhitetni az emberekkel, hogy az anyagiak mellett nagy szükség van a lelki épülésre is?

– Nem szeretnék közhelyekbe bocsátkozni, mert kiválthat örömöt az anyagi gyarapodás is, vagy az, ha vásárolok valamit, nincs is ezzel gond, ha valaki mértékletesen használ anyagi javakat, viszont azt látom, nem hagyunk időt annak, hogy ez valódi örömmé változzon bennünk. Vannak sikereink az életben, a keresztyén ember sokszor meg is magyarázza magának, hogy Istené a dicsőség, menni kell tovább, nincs idő leszedni a gyümölcsét annak, amit tettem. Túl vagyunk egy eseményen, már készítjük a következőt. Nem várjuk meg, hogy tudjunk örülni az előzőnek, tudjunk erőt meríteni abból. Ennek hosszú távon megvannak a hatásai.

– Általában a társadalom viszi magával az egyéneket. Mit tehet az egyén, hogy ne a hullám sodorja, hanem ő irányítsa az életét, egyénként fejlődjön lelkileg?

– Az egyén egyre inkább önzővé válik. Egyre inkább saját magára figyel. Ennek az egyik legláthatóbb jele, hogy az emberek több mint nyolcvan százaléka nárcisztikus. Önimádó. A lelki problémákat is egyéni úton próbálják kezelni, holott soha nem lesz teljes gyógyulás, ha csak az egyénben gondolkodnak. Elfelejtettünk közösségben lenni. A közösségi média világában teljesen elmagányosodik az ember. Nemrég beszéltem egy lelki gondozó pszichológussal, azt kérdeztem tőle, hogy tudna a pszichológia és az egyház közösen lelkeket menteni. Létre lehet-e hozni olyan intézményeket, ahol teológus és pszichológus együttműködve gyógyít? Azt mondta: ha az egyházak közösségként működnének, akkor nem lenne szükség pszichológusokra. Ha mernénk gyógyító közösséget építeni, kevesebb dolga lenne a pszichológusnak. Itt talán magyarázat, hogy az 1990-es évektől elkezdődött az egyházi ingatlanok felújítása, újak építése. A lelkipásztorok menedzserek, pályázatkészítők és építkezési szakemberek lettek, az egyházi ingatlanok megújultak, emiatt kevesebb idő maradt a közösségépítésre. Az építkezési munkálatokból is sok esetben kimaradtak a közösségi örömök. Ma már nem kalákában, közös munkával végzik az építkezési munkálatokat. Amíg a közösség együtt dolgozott, elkészült a munka, beszélgettek, közösen étkeztek stb. Ha az egyház újra ráismerne arra, hogy mennyire fontos a közösségépítés, nem csak megújult templomokba járnának az emberek, hanem a lelkek is erősödnének. Ott, ahol van közösség, kevesebb az egyénileg lelki beteg. A közösségben az egyén könnyebben gyógyul egy-egy traumából.

– A fiatalok keresik az egyházi közösségeket?

– Én nagyon sokat foglalkozom a fiatalokkal. Jó dolog az, hogy elterjedt a generációkutatás. Ebben az évben konfirmálom az első alfa generációs csoportot. 2010-ben születtek, ők már abszolút digitális bennszülöttek. Nem értjük őket, nagyon távol vannak tőlünk. Viszont azt kell mondjam, hogy sok mindenben okosabbak mint mi, tájékozottabbak mint mi, ugyanakkor nem tudnak alapvető dolgokat. Nincsenek elveszve a fiatalok, csak nagyon nehéz megérteni őket. Bízom abban, hogy Isten segít abban, hogy valahogy a fiatalokat is elérjük. Talán most van valami, amivel meg lehet szólítani a fiatalokat.

– Mi az?

– A hitelesség. A nagy szavak, a tekintély nem.

– Ez mind az individualizmus megerősödésével magyarázható?

– Egyre több pszichológus állítja, hogy eléggé nagy az elhidegülés, akár a házastársak, akár a szülők és a gyerekek között. Mi ennek az oka? Megint közhellyel kezdem. Piszok gyorsan telik az idő. Olyan gyorsan eltelik egy nap, hogy sokszor rácsodálkozunk. És nem tudjuk, hogy mire ment el az idő. Annyi impulzus ér bennünket, hogy folyamatos stresszben vagyunk. Ma már nagyon sok ügyet lehet online intézni, nem kell elmenni a bankba és máshová. Ezek mind arra lennének jók, hogy az időnket megspóroljuk, mégis elfolyik az időnk. A közösségi médiának megvan az a vonzata, hogy leülünk, kinyitjuk a telefonunkat és elvagyunk vele. Nem jut időnk arra, aki mellettünk ül, aki szintén a telefonjával van elfoglalva. Itt van a baj. Régen a nem fontosnak tűnő dolgokat is megbeszélték a házastársak és kerítettek egymásra időt. Találtak lehetőséget arra, hogy érzelmileg közel kerüljenek egymáshoz. Ma már sok esetben nem így van. Mivel nagyon sok házastárs nárcisztikus, önmagával van elfoglalva, nem is akarja megmenteni azt a kis közösséget, amit úgy nevezünk, hogy család. Mindig az érzi magát sértettnek, akitől a házastársa elvárja, hogy keresse a boldog pillanatokat, perceket. Ahelyett, hogy próbálna egészséges kompromisszumokat kötni, úgy érzi, hogy az ő jogai csorbulnak. Régen a házastársi kapcsolatok nem voltak elég tudatosak, ma már lehet egy házasságot tudatosan felépíteni. Még a házastársi vita is jobb mint a közömbösség.

– Éles ellentétek vannak abban a témában is, hogy ki nevelje a gyereket: a szülők, az iskola vagy az élet.

– Sokan azt mondják, hogy a szülők kell neveljék a gyerekeiket a szexuális orientációra. Vannak olyan szülők, akik naponta öt-tíz percet beszélnek a gyerekeikkel, ez idő alatt vannak fontosabb megbeszélnivalók is. A gyerek fociedzője vagy egyik-másik tanára többet tud a gyerekről mint a szülő. Ilyenkor el lehet gondolkodni azon, hogy ki van nagyobb hatással a gyerekre: a szülő vagy a kívülállók? Tudatosan kell keresni a közös alkalmakat, mert ezek a dolgok maguktól nem fognak megjavulni.

– Egy másik probléma, hogy a fiatalok nem rendelkeznek elegendő lexikális tudással. Egyesek szerint erre nincs szükség, mások szerint éppen emiatt kerülnek majd hátrányos helyzetbe.

– Vannak emberek, akik nagy tudással rendelkeznek, szerteágazóak az ismeretek, de azokat nem tudják alkalmazni a gyakorlatban. Ezt látom a fiatal nemzedéknél. Lehet, hogy nem tökéletes a tárgyi ismeretük, de tudják, hol kell keresni azt, amire szükségük van. Velük is az a baj, hogy nem tudják alkalmazni a gyakorlatban az ismereteiket. Nem tudnak köszönni. Magukba zárkóznak és nem érdeklik őket a közösség. Jó úton haladnak az elmagányosodás felé. Erkölcsileg a mai fiatalok bizonyos értelemben tisztábbak mint a tíz évvel ezelőtti fiatalok. Ez nem amiatt van, mert most lelkileg érettebb fiatalokkal találkozunk, hanem amiatt, mert inkább a telefonnal érintkeznek mint egymással. Ezzel így vannak a felnőttek is. Egyre több a negyvenes magányos. A generációkutatók mondják, hogy megnövekedett az átlagéletkor, sokan élnek hetven-nyolcvan-kilencven évig, ezt látják a mai fiatalok, úgy gondolják, van idejük később is elkezdeni az életet. Megélik otthon a második serdülőkort. Biológiailag az ember nem erre van beállítva. Addig halasztják a kapcsolatok létrehozását, a házasságot, amíg biológiailag alkalmatlanná válnak gyerekvállalásra. Ekkor találják meg a választ arra a kérdésre, hogy mitől szomorúak és mi maradt ki az életükből. Sokan a karrier miatt mondanak le a házasságról, mert az bezavar a nárcisztikus jellembe, le kell mondani dolgokról és kompromisszumokat kell kötni. Felelősséget kell vállalni. Ezért nem akarnak elköteleződni. Azok a fiatalok, akik nem kötnek házasságot, a maguk lelki deficitét készítik elő. Soha nem látszottak annyira az önfeláldozás jelei mint most.

– Milyen jövőre számíthatunk?

– Az utóbbi időszakban egyre többen beszélnek Jézus visszajöveteléről. Eddig ez neoprotestáns szokás volt. Manapság református szószékeken is szó esik erről. Az ige beszél erről, elkerülhetetlen, hogy elhallgassuk. Jézus nyugtat minket azzal, hogy sem a napot, sem az órát nem tudhatjuk meg. Máté evangéliumának 24. fejezetében azt mondja Jézus: „Az egész világon hirdetik majd az Isten királyságnak örömhírét, hogy ez tanúbizonyság legyen minden nép számára. Csak akkor jön majd el a vég.” Ehhez nagyon közel vagyunk. A gyors információáramlattal az evangélium is áramlik. A kereszténység olyan helyeken dübörög a leginkább, ahol száz évvel ezelőtt egy keresztény sem volt. Nemrég beszéltem lelkipásztoroknak arról, hogy a konteoelméletek mennyire tönkretesznek minket, lelkészeket is. Nagyon sok az összeesküvési elmélet, ami éppen azzal ijeszt, hogy vége lesz mindennek. Nagyon bátorító Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt levele 8. fejezetének 28. verse: „Tudjuk pedig, hogy azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van, mint a kik az ő végzése szerint hivatalosak.” Aki nem folyton a múltba tekint és mondja, hogy milyen jó volt régen, talán ki tudja fogni azokat a hullámokat, melyeket az új kor hoz. Csak nagyon meg kell válogatni, mi az, amivel érdemes azonosulni. Nagyon fontos a közösségépítés a családban és a társadalomban.