Farsangi mulatság a Károlyi grófok nagykárolyi várában, 1757-ben

| január 8, 2025 |

Szentiványi József báró hálaverse gróf Károlyi Ferenchez

 

Báró Szentiványi József

Karácsonyi Károly egyik szatmárnémeti látogatása alkalmával hagyta az asztalomon báró Szentiványi József versét az 1757. évi nagykárolyi farsangról. A mintegy 160 versszakból álló mű szerzőjéről Szelestei Nagy László irodalomtörténész jegyzi meg, hogy „Valószínűleg Szentiványi János ungi főispán fia.” Szentiványi Józsefről néhány adatot megtudunk Karácsonyi Károlytól is: „(…) házasságát is Nagykárolyban kötötte 1754-ben Jasztrabszky Júliával (ArhSM-RP-c, nr. 303.). Ezt a munkáját, mint kéziratára feljegyezte, azon célzattal írta, hogy a nagykárolyi nyomdában kiadják, ami életében – ismeretlen okok miatt – nem valósult meg. Végül a budapesti Károlyi levéltárban fennmaradt kéziratot közel 250 évvel később nyomtatták ki (Szelistyei, 2003)”

A mű tejes címe: „Károly Várában el múlt Farsángi napokon, nevezett Vár urának különös örömével Számosan öszve gyűlt Méltóságok és Úri Rendek, mulatságának,  vigasságának és jó kedvének versekben való foglaltatása.”

Báró Szentiványi József, a szerző, maga írja az „öntudatos bevezetőben”, hogy „Méltóságha Lovasság Generálissa, Gróf Károlyi Ferenc Uram eö Exellentiaja különös kegyességgel, kisdedségemtől fogvást (…)” azaz gróf Károlyi Ferenc lovassági tábornok már kisded korától pártfogolója, istápolója volt a szerzőnek, Szentiványi Józsefnek, aki mindhalálig tartó hálás lekötelezettnek érezte magát a grófi család iránt. Ennyit ismerünk a barokk vers ide vonatkozó szerzőjéről. 

Az írásban való gyakorlottságáról árulkodik a nagykárolyi farsang leírása, ezért feltételezhető, hogy születhettek Szentiványinak más hasonló művei is, amelyek kéziratban és nyomtatott formában valahol még lappanghatnak vagy reménytelenül eltűntek a kutatók szemei elől. Erre utalnak a bevezető sora: „kedves Fiának meg parosodásat, versekben hozván kinyomtatattam, mert az utolso véletlen törtenetnek kezdetit és folyamottyát senki nálam jobban nem tudván, azt masokkal is közleni kivántam” vagyis: Károlyi Ferenc kedves fiának, Antalnak, a házasodását (párosodását!) versben leírta és az  nyomtatásban is megjelentette. A bevezetőben újfent megerősíti írói munkásságát: „ezen munkácskamot, mas érdemes, és nagy munka fogja követni” A vers utolsó  sorai is egy elszánt tollforgatóról szól: „De már nyugodgy pennám mert fogsz írni többet/Még ezeknél sokkal nevezetesebbet.”

Az 1757. évi nagykárolyi farsang leírása hálás köszönet akart lenni Szentiványi József részéről az őt gyermekkorától pártoló grófi családnak. Míg a vízkereszttől hamvazószerdáig tartó időszakról, azaz a farsangi mulatságról zengedez szerzőnk, kiemelt szereplőjévé válik a történetnek gróf Károlyi Ferenc fia, Károlyi Antal és az ő jegyese Harruckern Jozefa. Erre a későbbiekben a megfelelő helyen kitérünk. 

A költő feltételezhetően visszaemlékezik, esetleg újraéli az ünnepi mulatság följegyzett pillanatait. A nagyszabású ünnepségen a résztvevők száma állítólag jóval ezer felett volt, azonban Szentiványi verse ebből semmit sem érzékeltet. Végül még egy furcsa megfigyelés: a 160 versszakban egyszer sem írta le szerzőnk a „magyar” szót.

Van még Szatmár megyében egy Szentiványi emlék, ez pedig a Szentiványi-kúria Apában. Az épületet Szentiványi Gyula XIX. században építette.  A Szentiványi József és Szentiványi Gyula közötti vérrokonság lehetséges, de bizonyítékunk nincs róla. Érdekes kutatási feladat lenne ennek a tisztázása.

 

A verselő szatmáriak  

Mintegy 120 évvel a Szentiványi József által megverselt farsangi mulatság után Jókai Mór szatmári látogatása alkalmával jegyezte fel, hogy Szatmár vidékén az urak egymás közt versekben leveleztek, adomáikat versben örökítették meg, áldomásaikat versben mondták el. Névnapokon, születésnapokon, lakodalmak alkalmával, de más ünnepi alkalmakkor is versben köszöntötték egymást, tapasztalta Jókai 1876-ban. A hagyomány nagy időívein át Szatmárban megmarad és folytatódott ez a versírási kedv. A XX. században is találunk példákat. Gellért Sándor barátainak névnapjára írt versei irodalmi stílusuk szerint másak a megelőzőknél, nyelvezet és megfogalmazás tekintetében pedig sokkal áttetszőbbek a barokknál, a kétszáz évvel ez előttinél, pedig Gellért ilyen jellegű versei is ünnepi alkalmakkor, ünnepi alkalmakra készültek az 1970-es években. 

Kereskényi Sándor: Országút és gyalogösvény című Gellért Sándor- tanulmányában így ír a Kerekes Géza névestélyén című Gellért-versciklusról: „(…) a vidéki élet csípős szatírájának indul, a kritika szórakoztató anekdotázásba fullasztó kedélyeskedéssé sekélyesedik: eszmei és költői megalkuvások bélyegét viseli magán, s pénz-és nőügyek bortól bágyadt lajstromozásával fejeződik be.” 

Amint láthatjuk, a műfajnak erős történelmi hagyományai voltak, de erős szakmai fenntartások fogalmazódtak meg az ilyen munkákkal kapcsolatban. Úgy tűnik Kereskényi Sándor sorai sokszor visszafelé is igazak a műfajjal kapcsolatosan bármely időben. A Szentiványi versében az említett kedélyesség sem fedezhető fel, viszont hála-és magasztaló lufik sokaságát eresztgeti a szerzőnk. A Kereskényi Sándortól átvett elvárások és fenntartások figyelembevételével vizsgálgatjuk mai feladtunk tárgyát Szentiványi József versét az 1757-es évi nagykárolyi farsangról.

 

A történet

Szentiványi verses krónikáját négysoros versszakáradatokkal, minden megszakítás, tagolás, alcím nélkül hozza az olvasó elé. Meglepő hírrel indítja a verset: a művészetek istennői, a múzsák, elhagyták fenséges otthonukat, a Parnasszust, és a Károlyi grófok várában raktak fészket. 

„Parnassust egy Musa, s Appollo el hadták,

Az Károlyi Várban fészkeket megrakták,

Ez által vígságra, ezt a földet hozták,

Az fél holtakat is, lábra állétották.”

A szerző észre sem veszi, hogyan keveri a görög (Apollón), és római isteneket (Júnó, Jupiter). A lényeg az, hogy mindenki, aki fontos isten a Parnasszuson, most itt jelen legyen a Károlyiak várában. Jupiter itáliai főisten a szelek útján Tasnádon és Káváson át kapta a híreket a nagykárolyi buliról, mintha ez a két település is Parnasszus részévé tagolódna. A környék Nimfái (szépségei) sem hívatták magukat sokáig, idejében ott teremtek az ünnepségen; a Rajna mellől, a Salétromos tótól, a Fekete hegyről, de a legszebb nimfa a környékről: „(…)/Igen szép az teste, s ábrázatocskája,/Fejér kezecskéje, kicsin lábacskája,/ Rosához hasonló az ajkacskája.” Értékes mondatok: a kor női eszményképéről kapunk gyorsfotót.

Megjelenik az első és legfontosabb valóságos személy, maga Károlyi Ferenc „Phoebus”, aki lovashintót szalaszt a meghívókkal. Júnó, a házasság a család istennője is megérkezik és működésbe is lép, utalva ezzel a hamarosan házasodó Károlyi Antalra és jegyesére Harruckern Jozefára. Bekapcsolódunk a „Jó kedvet nevelő, vidám mulatsághoz”, ígéri a szerző, de csak szemlélődés lesz belőle.

Kétnapos mulatozás után Júnó a múzsákkal együtt visszament „az lakó helyébe”, de Károlyi Ferenc megtartotta őket a szívében, hogy aztán újonnan velük mulathasson, táncolhasson. Lám az 1756-ban még betegeskedő Károlyi Ferenc gróf táncra perdült a farsangi forgatagban. Több oka is volt az örömre. Először is az, hogy a fia Antal, aki 1756. október 1-jén a lobosici véres ütközetben mellén nehéz zúzódást kapott életben maradt. A másik nagy öröm, hogy Antal most itt van a farsangi mulatságon jegyesével Jozefával (1740–1802). A házasság istennője Júnó, ha személyében láthatatlanul, de itt van Nagykárolyban és szövi a szerelem szálait.

Ezen alkalommal „(…) Károlyban vagyon már Thália” és Melpomené. Szól a zene, játszik a szórakoztató, és játszik a drámai színház a vár színháztermében. „Az kedves musika, jól zeng az fülekben,/Az szép s jó táncosok, tűnnek az szemekben,/Apró tüzecskék is, égnek az szívekben.” Francia, angol, bécsi, lengyel muzsika mellett „Az sánta béna is, csendesen nem állhat,/Hanem helyben mozog, minthogy nem ugrálhat.”

Hosszú versszakokon át ecseteli a zenei szolgáltatást és a táncokat. A szerző által használt zenei szakkifejezések bősége (tutti, szóló, forte, piano, andante, allegro stb.) arra enged következtetni, hogy költőnk járatos volt a zeneművészetben. Külön szól a táncokról, és csodálja táncosok rátermettségét. Volt ott lejtő, cigánykerék, lengyeltánc (polka, Cs. Cs.), kontratánc, folia (spanyol tánc) stb. 

„Az Musák és Nimphak mintha repülnének,

Az levegő Égben, vagy emelődnének,

És szemed láttára, szárnyakra kelnének,

Egy helybül másikra, repülve mennének.” 

Ami, és ahogy a nagykárolyi vár tánctermében történik, megállná a helyét bárhol Európában. Nem csoda, azok az urak és hölgyek, akik a Károlyi várban mulatnak, hasonló otthonossággal táncolnak Pest, Pozsony, Bécs báltermeiben.

„Nincs olyan karika, az friss fordulásban,

Nincs szarvas egyenes és módos ugrásban,

Nincs Atalanta az sebes futásban, 

Nincs oly kevély páva, az pompás járásban.”

A táncélmények után a hímzett damasztterítővel borított asztalt veszi célba krónikásunk. Végigpásztázza a szépen festett étkészleteket, a porcelánok díszítését, amelyeket kanárimadarak, szarvasok és más állatok, különböző növénymotívumok, mitológiai alakok és jelenetek valamint vadászjelenetek díszítenek. Az ételek és italok dicséretére is kitér, melyeknek ízét és illatáradatát istenek asztalára méltónak találja. Egyetlen ételt és egyetlen italt sem nevez meg.

Az italok és Cupido bódító hatása azonban szóba kerül. Hatásukra felforrósodnak az érzelmek. Károlyi Antalt megkísérti a szép Thália és a szép Melpomené. Ekkor jelenik meg a cselekmény során a szerző Phaethon néven és menti meg a vágyakozásoktól az ifjú Titánt, Károlyi Antal grófot. A verses krónika befejező része a menyasszony Harrukern Johanna bárónő és a vőlegény Károlyi Antal gróf dicsérete. A menyasszony szépségét és tisztaságát, a vőlegény katonás erényeit foglalja versbe a szerző. 

A költő több mint 150 versszakon át mitológiai pogány istenek és hősök példáival próbálja meg erősíteni és életre kelteni szereplőit, nem utolsó sorban a Károlyi család nagyságát folyton emelni. A záró részben, váratlanul, Károlyi Antal és Harrokern Johanna kapcsán, a kereszténységre, azaz a nagykárolyi valóságra utaló gondolat jelenik meg.

„Szent Antal napján együvé kelének

És az Szentírásként egy Testté levének

Kiért hálát adgyunk Isten Szent nevének

Térdet fejet hajcsunk Szent rendelésének.”  

Amint azt már fentebb jeleztük Károlyi Antal gróf és Harrukern Johanna itt még csak jegyesek voltak, de Szent Antal napján, június 13-án házasok lesznek. Ezzel az örömhírrel zárul Szentiványi verses műve. 

   

Szentiványi műve ma

Első lépésként feltehetjük a kérdést: ma miért érdekelhet bennünket Szentiványi József több mint másfélszáz versszakos rímes krónikája? A kérdésben benne van a válasz is: éppen a krónika miatt, ami arról tudósít, hogy: milyen is volt 267 évvel ez előtt Nagykárolyban a gróf Károlyi Ferenc által rendezett farsangi buli. Mit lehet megtudni a korabeli társadalmi, gazdasági, kulturális szokásokról, viseletről, viselkedésről? Vagyis arról van szó: a vers reménykeltő alkalom arra, hogy nézzünk vissza a múltunkba, arról van szó, hogy mi magunk ne mondjunk le önmagunkról, ami azt is jelenti, hogy a nagykárolyi kastélyban történtek, a mi közös történetünk részecskéi is. 

Károlyi Ferenc és a család elsősorban hitelességet várt el a szerzőtől, tehát az események hiánytalan és valósághű leírását. Az is elképzelhető, hogy közösen javítgatták a kéziratot, hogy kiegészítéseket vagy éppen törléseket kértek a szerzőtől. Mégis erős ellentmondás lehet az olvasói elvárás és a szerző teljesítménye között. Ezt az írást csak akkor olvassuk célszerűen, ha nem keressük benne a korabeli hétköznapi élet valóságát, főleg ha nem keressük a hétköznapok társadalmi valóságát – ugyanis az nincs benne – és tudomásul vesszük, hogy nem hétköznapokról, hanem rendkívüli napokról, az ünnep valóságának remélt leírásáról van szó az ország leggazdagabb és legelőkelőbb családjaihoz tartozók világában. Amint egy barokk kori munka esetén – az ünnepi valóság felcicomázása szavakkal, mitológiai utalásokkal, a látványosságoknak és a látottaknak a látomássá gyötrése elvárás volt a megrendelő részéről. Ki kell tehát mondanunk, hogy a felcifrázást ugyanúgy elvárták a történet valós szereplői (vagy megrendelői?), mint az ünnep hiteles ábrázolását. 

A szerző személyesen nem megy bele a mulatozásba. A visszaemlékezés messzeségből láttatja az eseményeket. Olimposzi istenekkel próbálja jelentőségteljessé emelni, hitelessé tenni és bemutatni a tapasztalásokat. Mesterkélten eszményít, gondolva arra, hogy a hálaadónak ez a kötelessége. A tollára vett esemény – a farsangi mulatság – valójában erősen keresztény közegben zajlik, ennek ellenére Szentiványi pogány mítoszok isteneivel és bajnokaival példálózik.  Ezért a mai olvasónak végig az az érzése, hogy a görög-római mitológiai példák, ahol a pogány istenek a példaképek, a mozgató erők, folyton befullasztják a nagykárolyi farsangi események valóságának állóvizéből. Nem csoda, hiszen a háttérben a pogány szabadságról való elképzelés besugárzása, és a keresztény szabályozottság valósága között feloldhatatlan feszültségek tüzelnek egymásra. 

Lelkes hangulat, lelkes magasztalás kíséri végig a verset, amit Szentiványi József a nagy előd Gyöngyösi István hasonló műveiből példázott, mint: Wesselényi Ferenc és Széchy Mária, Kemény János és Lónyai Anna, Thököly Imre és Zrínyi Ilona egybekelését elmesélő krónikái.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a Károlyi vár falain kívül, amit ma úgy mondhatnánk, hogy „vidéken”, vagyis az akkori városban, a környező településeken egészen más világ volt. Ott 1757-ben nem voltak színházi előadások, mert színház sem volt, ott nem játszottak sem Vivaldit sem Bachot, sem Mozartot, ott nem étkeztek felcicomázott porcelánedényekből, nem ismerték a kontratáncot sem a „la foliát”, nem látogatták őket sem görög sem római istenek. Ott babonák, ott tatár és török betörések, labancárulások, ott aszályok és árvizek, ott járványok, ott a mindennapi kenyérért való küzdelmek, ott az ember-ember elleni napi csatározások voltak a véres valóság, az élet nagy eseményei. Ezekről a „vidékiségekről” nem szól a vers, mint ahogy azokról a szerzetesekről, papokról sem, aki a hit és a tudás lámpásaival próbáltak a fény irányába mutatni, olyan világot teremteni „vidéken is” amilyet szerzőnk leírt a várbeli életről.