Érzelmi reakciók és anyanyelvhasználat az információs korban

| április 12, 2023 |

A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legutóbbi témája az volt, hogy az az információs kor hogyan alakította át az emberek érzelmi reakcióit, de ehhez kapcsolódva azt is érintettük, hogy a digitális eszközök világa milyen hatással van az anyanyelvhasználat alakulására. A beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató; Bessenyei Gedő István dramaturg; Danku Pál mérnök; Pataki Enikő magyartanár, Gál Gyöngyi magyartanár; Bálint Katalin meseterapeuta; dr. Tallian Cristian pszichiáter; Varga Sándor színművész, illetve Nagy Boglárka és Erdei Áron diákok. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Frigy Szabolcsúgy gondolja, hogy mi digitális értelemben az örök nap országa vagyunk, szülők és gyerekek egyaránt. Szükség van olyan dedikált időre, amikor az információs áramlatot kikapcsoljuk.

Amikor egyetemista voltam, divatos volt a TV-„fogyasztás”-nak az érzelmi hatásait vizsgálni. Erről nem is nagyon olvasunk manapság, mert ha ezt le akarjuk követni, meg kellene nézni két csoportot: akik tévéznek és akik nem tévéznek, el kellene vinni hatvan évig és meg kellene nézni, miben különbözik a két csoport. Annyira felgyorsult a technikai világ, hogy ezeknek a kutatásoknak ma már nincs értelme. Manapság is felvetődik rengeteg kutatási kérdés, ami az érzelmi világ és az információs technológiák közötti kapcsolatra kérdez rá. Ha el akarom kezdeni ezt kutatni, akkor oda fogok jutni, még inkább mint a TV-vel, mert bár érdekelne engem, hogy mondjuk a TikTok-nak milyen hatása van az érzelmi reakciókra, de hatvan év múlva sehol nem lesz a TikTok. Emiatt nagyon nehéz kutatásokat folytatni ebben a témában. Inkább csak pillanatképeket látunk és nincsenek hosszú távú vizsgálatok. Azt is ki kell emelni, hogy az utóbbi 3–4 évben főleg az Instagramról jelenik meg nagyon sok kutatás, itt már vannak valid eredmények is. Az érzelmi reakciókra jellemző ebben az insta-társadalomban, hogy azok, akik ezeket a tartalmakat fogyasztják, másodpercek és a másodpercek töredéke alatt döntik el, mi az, ami tetszik és mi az, ami nem. Ez annyira kevés idő, hogy beletanulunk abba, hogy érzelmekre nem reflektálva hozunk olyan érzelmi döntéseket, hogy valami tetszik-e vagy sem.

Gondoljunk bele, hogy a kezünkbe kerül egy könyv, amiről szintén másodpercek alatt döntjük el, hogy tetszik vagy nem tetszik. Nagyon felgyorsulnak azok a döntések, amelyek az érzelmeket érintik, csak nem reflektálunk rá. Néhány éve a honlapok kapcsán is megjelent, hogy három-hat másodperc alatt döntjük el, hogy ott maradunk vagy sem. Átéljük vagy nem éljük át ezeket az érzelmeket, biztos, hogy nincs idő reflektálni. Bennünk maradnak diffúz érzések, amelyek egy idő után szorongássá állnak össze. A kicsi óvodás gyerekeken is látszik már, hogy rengeteg tartalmat fogyasztanak, de nincs önreflexió, ez a nem reflektált/ki nem beszélt érzelem lesz az elsődleges melegágya a szorongásnak és sok minden másnak. Amikor az insta-társadalomról olvasunk, mellette biztos ott van, hogy szorongásos társadalom vagyunk, mert az az egyik alkotóeleme, hogy szorongunk, mert a szorongás egy diffúz félelem lehet bármitől. Az érzelmek át nem élése az információs korban eljut nagyon hamar oda, hogy bekerül a nagyon pörgő információs fogyasztásba, mert a szorongást még több információval, ingerrel akarjuk kezelni. A szorongás mindenkinél máshogy jelenhet meg. Vannak akiknek a pszichés immunrendszere erősebb, vannak akiknél gyengébb. Akiknél gyenge — és nagyon sok ilyen pszichés immunrendszerű egyén van—, az valahol majd elkezd szorongásos tüneteket produkálni. Ez azért fontos, mert ha elveszítjük a saját érzelmekre való reflektálás képességét, ez hozzájárul majd az empátia visszaszorulásához is. Az empátiához — ahhoz, hogy megértsem a mások érzelmét — nem elég csak a magam érzelmére reflektálni, hanem be kell engednem más embereknek az érzelmeit, visszhangoztatom magamban, és együtt tudok velük érezni. Amikor ennyire pörög az életünk, mint egy „érzelmi szingularitás”, nincs idő empátiára. Az empátia visszaszorul egy nagyon szűk körbe.

Érdemes megfontolni olyan jó gyakorlatokat a családban, mint a „digitális naplemente”. Mi digitális értelemben az örök nap országa vagyunk, szülők és gyerekek egyaránt. Szükség van olyan dedikált időre, amikor az információs áramlatot kikapcsoljuk. Régen hangoztatják a szakemberek, hogy ne legyen telefon és laptop a gyerek szobájában. Iszonyatosan el lehet fáradni abban, hogy cseng a telefon, érkeznek az üzenetek stb. A digitális naplemente után legyen idő érzelmekre. A nagyon gyors érzelmek, az empátiának a visszaszorulása egy szűk térbe azzal jár, hogy az információs korban „közösségben vagyunk egyedül”. Egy mai fiatal nagyon sok csoportnak a tagja. Ez nem azt jelenti, hogy a szociális életük minőségileg nő, hanem a szorongó egyedüllétnek a jeleit mutatják nagyon sokszor. Az tud egészségesen működni, akinek vannak offline találkozásai. Ezt az „együtt lenni egyedül” érzését hívják a közösségi élet illúziójának. Egy közösségi „mintha-érzést” ad, miközben igazából elválaszt minket.

Újfajta szorongások is megjelennek, amelyek kizárólag az információs korhoz kapcsolódnak. Ilyen például a fiataloknál az elutasítástól való szorongás, akik az elfogadást kezdik el mérni a lájkok számában. Tari Annamária ezt kívül hordott önértékelésnek nevezi. Valaki kiposztol egy képet, és abban méri önmagát, hogy milyen visszajelzéseket kap. Ebben a nagyon felpörgött információs korban a szülőknek a jelenléte még inkább fontos lenne, hogy példát adjanak és segítsék a gyereket úgy felnőni, hogy reflektáljanak az érzelmeikre. Ehhez képest nagyon sokszor azt látjuk, hogy ebben az internetes világban egyedül bolyonganak a gyerekek. A szülők nagy része egyedül hagyja a gyereket, a szülő nincs jelen a gyerek digitális életében. Nagyon sok fiatal számára az internet lett az önkifejezés eszköze. Amikor kitesz valaki egy képet, nem az a fontos számára, hogy neki tetsszen, hanem az, hogy mások ítéljék meg pozitívan. A mai ember az önkifejezését úgy alakítja ahogy azt a kortársak elvárják tőle. Hol tudja ma megmutatni magát egy fiatal? Mindent úgy alakít, ahogy elvárja tőle a kortárs csoport vagy az internetes közösség. A tetszeni akarok kultúrában élünk, ahol nincs idő sok esetben a valódi érzelmek kibeszélésére, hanem megoldják emotikonokkal. Az iskolai tanácsadók egyre többet foglalkoznak azzal, hogy segítsenek a gyerekeknek, fiataloknak nevet adni az érzelmeiknek, elkerülve az érzelmi analfabetizmust. Pszichés szempontból nem mindegy, hogy kiválasztunk egy emotikont, vagy hogy önreflexív módon meg tudjuk-e fogalmazni, hogy mitől félünk, miért szorongunk, miért van bennünk düh és harag. Ma már szocializálni kell a gyerekeket, hogy ezeket az érzelmeket megfogalmazzák magukban, hogy eldönthessék, mi az, ami ezek közül az interakciókban legitim érzelem. Amennyiben a szülők nem tudják kiküszöbölni a gyerekek szociális hiányosságait, azt majd szakembereknek kell megtenniük.

Pataki Enikőszerint nagyon nagy hangsúlyt kell helyezni az útkeresésre, ez mindannyiunk feladata. Nagy feladat hárul a szülőkre, de sajnos őket is beszippantja ez a világ.

Az anyanyelv- vagy a nyelvhasználat romlása összefüggésben van a digitalizációval: nem kell beszélni az érzelmekről, mert elég egy emotikon, nem kell leírni egy mondatot, mert elég képet küldeni, nem kell elolvasni egy regényt, mert meg lehet hallgatni egy tíz perces történetet… Találtam egy anyagot az interneten, mely nyolc percben elmondja a Bánk bánt, ami a diák számára elegendő. A gyerekeknél az anyanyelv romlásának az egyik legerősebb faktora az internet. A másik a globalizáció világa. Ennek is köszönhető, hogy mennyire romlik a nyelvünk. Nagyon sokszor egyetlen nyelven sem kell beszélni, mert ugyanaz a mozdulat vagy gesztus a világ minden nyelvén azt jelenti. A mai fiataloknak nincs igényük arra, hogy beszéljenek, ha beszélni kell, akkor a szorongás egyik legnagyobb forrása, hogy egyáltalán meg kell szólalni. Ha ügyet kell intézni, tizennyolc évesen már nem is az anyanyelv tudása vagy nem tudása, a román nyelv tudása vagy nem tudása a kérdés, hanem a beszédképesség hiánya. A szóbeliség olyan szinten visszaszorult — és lassan az írásbeliség is —, hogy megdöbbentő. Egy mai diáktól nehéz dolog elvárni, hogy egy három oldalas szöveget visszaadjon. Generációról generációra jelent nagyobb gondot az oktatás, egyre nehezebben tudják kifejezni magukat a fiatalok. Nagyon nagy hangsúlyt kell helyezni az útkeresésre, ez mindannyiunk feladata. Nagy feladat hárul a szülőkre, de sajnos őket is beszippantja ez a világ. Az, hogy egy három éves gyereknek olvas a szülő, természetes. Elindul a flow-élmény, bele kellene feledkezni dolgokba. Erre nem képesek a felnőttek sem. Én azt érzem és látom, hogy két különböző világban élünk. Egy teljesen más világban élnek a gyerekek, mint a felnőttek. Más világban él a tizennyolc éves mint a harminc éves. Hihetetlen nagy különbség van akár két testvér között is. Nem tudom merre tartunk. Az anyanyelv helyes használatának a megőrzésében óriási feladatuk van az irodalomtanároknak. Nem igazán abban, hogy mit tudunk tenni, hanem inkább abban, hogy hogyan tudatosítjuk magunkban azt, hogy tenni kell valamit. Egyre több olyan helyzettel találkozunk, melyek tíz évvel ezelőtt még nem léteztek. Természetesen nem minden gyerek egyforma. Vannak, akik szeretnek írni és olvasni, divat az önkifejezésre való törekvés, fontos a nyelveken való beszélés. Van egy kihívás arra, hogy megszólaljon románul, angolul… A magyar tanterv éppen afelé irányul, illetve a kompetenciákra és a kommunikációra alapuló tantervek is efelé próbálnak irányítani. A huszonnegyedik órában vagyunk, hogy megértsük, nem azzal fogunk boldogulni, ha a gyerek bebiflázza a tartalmat, hanem ha megpróbálunk eljutni oda, hogy élményt tudjunk nyújtani a gyereknek, hogy ha nem olvassa el az egész regényt, legalább annak egy részletét olvassa el. Meg kell szerettetni a gyerekkel az olvasást és a beszédet. Ugyanez a helyzet az írással is. Nemcsak a megfogalmazással van a probléma, hanem az írással is. A tanárok tudatosítása azért fontos, mert vannak olyan szülői igények, hogy már az elemi iskolában ne füzetbe írjanak, hanem használjanak tabletet. Ez elkeserítő. Nem lenne szabad belemenni a könnyítésnek ezekbe a zsákutcáiba. A nyelvi sokszínűség, amikor a diák kijut az egyetemre, megérinti őket, valahogy mégis akkor válik fontossá, amikor elindulnak. Ma már vannak olyan családok, ahol nem az anyanyelv az otthon használt beszéd. Vannak olyan fiatal házasok, ahol más-más nemzetiségűek, más-más anyanyelvvel rendelkeznek, otthon pedig egy harmadik nyelvet beszélnek. Ilyen esetekben mindkét fél igyekszik megtanítani a gyerekkel az ő anyanyelvét, de hogy ez milyen következményekkel jár, nem lehet előre látni.

Bessenyei Gedő Istvánúgy gondolja, a nyelv akkor fog igazán élni, ha értékes tanulmányok születnek irodalomból, fizikából, matematikából, csillagászatból…, ha alkalmassá válik a maga funkcionalitásában arra, hogy tovább épüljön.

Több szemszögből is megközelíthetem az anyanyelv-kérdést: akár dramaturgként, akár egykori bölcsész hallgatóként, máshol a színház egyre erősebben nonverbális univerzális művészetének az oldaláról. Vitatott, hogy mennyire nyelvi kifejezésmód a színház. Voltak korszakok, amikor azt gondolták, hogy nagyon nyelvi. Nagyon ősi formái vannak annak, hogy az ember az érzelmeit ne verbálisan fejezze ki. Ennek egyfajta új ikonográfiája jelenik meg az online térben, én ezeket a folyamatokat nem tekintem se pozitívnak, se negatívnak, hanem olyasvalaminek, amihez viszonyulni kell. A színház is ki kell találja, egyre aktívabban keresi, hogyan viszonyuljon hozzá. Nagyon sok olyan kísérleti előadás születik, ami elkezd szólni ehhez a posztmodern virtualitásba költözött közönséghez is, akik már ebben laknak. Ezt már késő gátolni, ha valami bekövetkezett, azt nem gátolni, hanem sokszínűsíteni, ellenpontozni, tágítani kell. Közben van egy ellenhatás is, vagy ugyanazok az eszközök alkalmasak arra, hogy az újfajta kommunikációs mező mégis vissza tudja kanyarítani az anyanyelvet is.

Az anyanyelvről azt gondolom, hogy az ember sokszor nem veszi észre mennyire fontos. Én sem vettem észre addig, amíg el nem mentem magyar szakra. Mindig foglalkoztam irodalommal, mindig írtam, mindig érdekelt a nyelv, főként annak a konstruálható oldala. A bölcsészkaron értettem meg, hogy milyen csodálatos az anyanyelv, amikor olyan nyelvész tanáraim voltak mint Szilágyi N. Sándor és Péntek János, akik világhírűek voltak. Biztosan hangsúlyt kell fektetni az anyanyelv „ápolásra”, hiszen a magyar nyelvnek is a funkcionalitásában van az értelme. A nyelv akkor fog igazán élni, ha értékes tanulmányok születnek irodalomból, fizikából, matematikából, csillagászatból…, ha alkalmassá válik a maga funkcionalitásában arra, hogy tovább épüljön. Nincs baj addig, amíg a magyar nyelvet sokan használják. Azt gondolom, hogy vannak pozitív változások. Felgyorsultak a folyamatok és sokkal hamarabb találjuk magunkat abban a helyzetben, amiben korábban természetes módon éltünk, mára viszont túlhaladtuk. Egyre hamarabb lesznek olyan határok, amelyekhez nem tudunk elérni. Számomra az Instagram még elérhető, a TikTok-ban már nem találom fel magam.

Amikor a nyelvről beszélünk, akkor biológiáról beszélünk, kémiáról is beszélünk, fizikáról is beszélünk, pszichológiáról is beszélünk. Nem úgy van, hogy felszeleteltük a világot és beszélünk egy kicsit a nyelvészetről. A világ nem úgy alakul, hogy egyik helyen van egy kis nyelvészet, máshol egy kis csillagászat és így tovább. A világ egységes, azt látjuk viszont — ha csak az anyanyelvre helyezzük a hangsúlyt —, hogy az anyanyelv van válságban, holott nem erről van szó, ez egy tünet, ami annak a jele, hogy a társadalom van válságban. Ma már semmi nem közös — Isten sem közös —, olyan nagy mértékben szétvált a társadalom szubkultúrákba, hogy megdöbbentő. Nem is a polarizálódás a nagy probléma, hanem az, hogy a csoportok, amikre szétesett a társadalom, egyre ellenségesebbek egymással. Azt hittük, hogy a csoportosulás sokszínűsíteni fogja a társadalmat, nem ez történt. A csoportok gyűlölik egymást, képtelenek arra, hogy egy értelmes vitát folytassanak. Egy másik probléma az intimitás. Az, hogy a szülők odadobják a gyereknek a telefont, az intimitást számolja fel, akkor már nem tud olyan fontos lenni a nyelv sem. Nagyon fontos, hogy milyen nyelven tanul az ember szeretni. Ha szeretetdeficit van, azért álmodunk anyanyelven, mert azon szeretett minket először az édesanyánk. Nagyon fontos, hogy az anyanyelv intim nyelvvé váljon. Ha a gyerek már kicsi kortól több nyelvvel találkozik, biztos, hogy bonyolultabb lesz számára a világ.

Danku Pál arra hívta fel a figyelmet, hogy a kisebbségben élők közül az anyanyelvet többen feladják mint a nemzetiségüket.

Az anyanyelv fontossága akkor is megtapasztalható, amikor fordítunk. Beszélhet valaki több nyelvet, igazán gondolkodni csak anyanyelven tud, így találja meg legkönnyebben azokat a szavakat, amelyek nem szó szerinti fordítást jelentenek, hanem értelemszerűt.

Az utóbbi két népszámlálás adatai szerint a nemzetiségi arány csökkenése nem egyenes arányos az anyanyelvhasználat csökkenésével. A kisebbségben élők közül az anyanyelvet többen feladják mint a nemzetiségüket. Ez nem erdélyi sajátosság, nagyon sok nemzetre jellemző. Azok a közösségek őrzik meg az anyanyelvüket, melyek tagjai tömbökben élnek, nincsenek szétszórva.

Varga Sándorszerint sokkal nagyobb veszélyben lenne az anyanyelv, ha már harminc évvel ezelőtt lett volna lehetőségük az akkori fiataloknak okostelefonhoz jutni.

Nagyon elterjedt, és mindenki azt tartja, hogy a fiatalok elvannak a telefonjaikkal, de azt tapasztaltam, hogy ha egy, többnyire fiatalokból álló társaságban találunk egy közös témát, a fiatalok egy idő után nyitottabbá válnak. Sok probléma abból adódik, hogy a generációk eltávolodtak egymástól. Szerintem a fiatalok sok szempontból jó irányba tartanak, sok szempontból nem. Ha harminc évvel ezelőtt lett volna lehetőség az akkori fiatalok számára okostelefonhoz jutni, akkor már sokkal nagyobb veszélyben lenne az anyanyelv. Az, amiről most azt tartjuk, hogy rossz, egy idő után számunkra is elfogadható lesz. Mindig meg kell találni azokat a közös témákat, ami által beszédbe elegyedünk a fiatalokkal. Nagykárolyban a színháznál foglalkozom gyerekekkel, gyakran megkérdezem tőlük, melyik könyvet olvassák, milyen verseket olvasnak, én is elolvasom azokat a könyveket, hogy találjak velük közös témát, így próbálom áthidalni azt a szakadékot, ami a generációk között van. Ma már ott tartunk, hogy nem a fiatalok alkalmazkodnak az idősebbekhez, hanem az idősebbek a fiatalokhoz.

Gál Gyöngyi szerint fontos a gyerekeket megtanítani arra, hogyan tudják árnyaltabban fogalmazni, hiszen töredezve fejezzük ki magunkat, emotikonokat használunk, a helyesírásunkban leesnek az ékezetek a digitális világ nyelvhasználata miatt.

Az oktatás egy olyan mamutrendszer, ami nagyon nehezen mozdul el. A nyelv- és irodalomoktatás megpróbál a kánonrendszer átadásával valamilyen szinten kapcsolatot teremteni a generációk között. Az élményszerű oktatással épp ebbe az irányba megyünk el. Egy kanonizált művet például úgy kell tudnunk megközelíteni, hogy a ma egészen más kultúrában szocializálódott diák is valahol megszólítottnak érezze magát. Ez a kihívás a pedagógus számára, hogy megtalálja azt a kérdésfelvetést, hogyan lehetne érdekeltté tenni a diákokat. Az irodalom rólunk szól és olyan örök érvényű kérdésekre keresi a választ, melyek generációkon felül állnak. A pedagógus számára az a kihívás, hogyan tudja megtenni ezt az összekötést. Ma már szebben beszélnek magyarul a gyerekek mint az ő szüleik, mert számukra biztosítottak azok a feltételek, hogy magyar nyelven tanuljanak. Jelenleg az oktatásban egyfajta átrendeződés történik, ami azt jelenti, hogy inkább a kommunikációra helyeződött a hangsúly. Az erdélyi nyelvoktatásban egy olyan szemlélet került be, ami ellen nagyon sok ellenállás mutatkozott a tanárok részéről. Ebben a szemléletben valóban vannak olyan a tanárok által nem ismert nyelvi kérdések, amire nem készítették fel őket, viszont az egyik legfontosabb pont ebben az, hogy az anyanyelvhasználatban abból induljunk ki, hogy a gyereket nem kell megtanítani az anyanyelv működésére, hiszen az vele született, viszont fel kell ismertetni vele, hogyan tudná árnyaltabban kifejezni magát. Ez a fajta vitatott nyelvszemlélet tulajdonképpen egy pluszt is hozott, ez az V–VIII. osztályosok nyelvrendszerében megjelenik, erre pedig nagy szükség van, pontosan azért, mert töredezve fejezzük ki magunkat, emotikonokat használunk, a helyesírásunkban leesnek az ékezetek a digitális világ nyelvhasználata miatt. Létezik egy olyan szemlélet az oktatásban, ami azt erősíti meg, hogy az anyanyelv árnyalt használatára milyen nagy szükség van.

Nagy Boglárka szerint a legszomorúbb az, amikor kiszakítják a gyereket az anyanyelvi közegből.

Én román óvodába jártam, szüleim magyar anyanyelvűek, magyarul beszéltünk otthon. Az óvodában valóban nem értettem semmit, mégis volt előnye, nem félek megszólalni románul, pedig helytelenül beszélek. Én egy olyan családban élek, ahol nem egy nyelvet beszél mindenki. Az a tapasztalat, hogy amikor a szülők más-más nyelven beszélnek, a gyerekben egy nyelv marad meg. Vannak olyan családok, ahol az apa román, az anya magyar anyanyelvű, a gyerek viszont angolul beszél, mert egy olyan országban élnek, ahol a hivatalos nyelv az angol. A legszomorúbb az, amikor kiszakítják a gyereket az anyanyelvi közegből és átteszik egy teljesen más közegbe, már az anyanyelvét sem érti, az új nyelvet sem, sőt a szülei egy harmadik-negyedik nyelven beszélnek, a gyerek pedig teljesen el van veszve. Nagyon sok olyan rendezvényre járok, ahol több nyelven beszélnek az emberek. Három nyelven beszélek, de én is észreveszem magamon, hogy sokkal szívesebben beszélek magyarul, nekem a magyar az anyanyelvem. A családomban van, aki két nyelvet beszél, van, aki másik kettőt, így aztán, ha egy asztalhoz ülünk, nem beszélünk valamennyien egy nyelven, mindig kell tolmács.

Az anyanyelvet használva csodás dolgokra vagyunk képesek, biztonságot és sikerélményt nyújt, vallja Erdei Áron.

Az iskolában is vannak olyan tevékenységek, amelyek az anyanyelv helyes használatára irányítják a diákok figyelmét. Itt említeném az iskolaújságot, vagy a különböző tevékenységeket, amelyek a tehetséges diákok felkarolásával foglalkoznak. Szerencsésnek tartom magam, hogy anyanyelven tanulhatok, mert sokkal könnyebb megérteni a bennünket körülvevő világot, megtapasztalni, hogy csodás dolgokra vagyunk képesek, ha anyanyelvünkön fejezhetjük ki magunkat, s ez nem csak sikerélményt biztosít, de valahol biztonságot is ad. Nagy kihívás az, hogy ne mondjunk le ezekről az értékeinkről és a személyes kapcsolatainkról sem a digitalizáció térnyerése miatt.

Dr. Tallian Cristianarra hívta fel a figyelmet, hogy a nyelv egy annyira fontos fejlődést befolyásoló tényező, hogy (főleg) az első három évben teljesen meg tudja határozni a gyerek gondolkodásmódját.

Megpróbálom a legifjabb generáció felé fordítani a figyelmet, mert sajnos ők kezdenek áttérni egyfajta digitális anyanyelvre. A szülők már az egyéves gyermek kezébe adják a digitális eszközöket. Oda jutunk, hogy három évesen a gyerek képekben gondolkodik. A nyelv egy annyira fontos fejlődést befolyásoló tényező, hogy (főleg) az első három évben teljesen meg tudja határozni a gyerek gondolkodásmódját. Az első három évnek nagyon nagy szerepe van a későbbi agyműködés kialakulásában. Ha nem tudatosítjuk a szülőkben a nyelvhasználatot mint elsődleges fejlődési tényezőt, akkor oda fogunk jutni — valószínűleg még nem a következő generáció —, hogy teljesen átformálódik a gondolkodásmód közösségi szinten. Az árnyalt kommunikáció teljesen el fog tűnni. Oda jutunk, hogy nem lesz mire építeni, nem lesz meg az az alap, amit a tanárok úgy kezelnek, hogy az már megvan, csak finomítani kell. Fel kell vetni azt a gondolatot is, hogy ez az alap lassan-lassan elvész és teljesen átváltozik a kommunikációnak a stílusa. Ebből következően jönnek a szorongások, mert egy adott pillanatban azok a gyerekek, akik közösségbe kerülnek, nem tudják majd kifejezni magukat. Nagyon sok beszédproblémás gyerek van, ennek egyik oka, hogy a szülők nem segítették, hogy megfelelően fejlődjön az érzelmeik kifejezésének készsége. Ezek a gyerekek a közösségben frusztráltak lesznek. Nem tudják elmondani az érzéseiket, gondolataikat, nem tudják kezelni azokat a szociális helyzeteket, amelyekbe belekerülnek. Felnőhet egy olyan generáció, melynek teljesen más lesz a beszédkészsége, nem alakul ki egy olyan kifejezőképesség, ami a közösségi létben fontos. Én azt remélem, hogy egy adott ponton meg fogjuk érteni azt, hogy a digitális kommunikáció, a digitális eszközök használata is hasznos és elkerülhetetlen, de ha meg akarjuk tartani az emberi gondolkodásmódnak az eredeti struktúráját, akkor azt a beszéden keresztül már a kisgyermeknél fejleszteni kell.

Bálint Katalinszerint nagyon helytálló az, amit dr. Tallian Cristian mond arról, hogy a gyerekek képekben látnak. A nagy probléma az, hogy ezek a képek sajnos igen gyakran nem a képzeletük által megalkotott képek, hanem üres másolatai azoknak, amelyeket a képernyőn keresztül készen kapnak.

Nagyon gyakran a gyermekek agresszív, nehezen feldolgozható jeleneteket látnak, melyek nem a fejlődésüket szolgálják, inkább csak összezavarják őket, felborítják a gyermekeink egészséges lelki fejlődésének a menetét. A képzelet által megalkotott képek által — melyeket a legtöbb esetben a történetek, a mesék meghallgatása után kezdenek el spontán kialakítani a gyermekek — fejlődik leghatékonyabban a képzelet, a kreativitás. Ilyen történeteket, meséket leginkább az óvodában hallanak, a közös foglalkozások alatt. Általuk nemcsak az anyanyelvi készség fejlődik, hanem a képzelet is. Ezért annyira fontos, hogy anyanyelvén tanuljon a gyermek. Nagyon sok szülő teszi fel a kérdést óvodába iratkozás előtt, hogy milyen nyelvű óvodát válasszon a gyermekének. Nos, attól függ mit is szeretne. Legtöbben azért választanak idegen nyelvű csoportot, hogy a gyermek már az első években elsajátítson egy másik nyelvet, ez valószínűleg meg is történik, de ami kimarad, az pontosan annak a lehetősége, hogy a gyermek képzelete beindulhasson. Minden szülő azt szeretné, hogy gyermeke sokra vigye az életben, hogy megvalósíthassa önmagát és nagy dolgokra legyen képes. Ebben a mondatban pedig már ott van minden. Anyanyelvünk gyakran szinte észrevétlenül fogalmazza meg nemcsak a problémákat, de a megoldásokat is. Képesnek vagy képtelennek lenni nem ugyanaz. De a „kép” mindkettőben azt jelzi, hogy aki nem tud képekben látni, elképzelni dolgokat, annak a képességei sem lesznek egyformák. Fontos tehát az anyanyelv elsajátítása, mert általa képes az ember nemcsak az önmegvalósításra, hanem arra is, hogy kifejezhesse gondolatait, érzéseit. Egy pszichológus számára a nyelv az egyik legnagyobb kapaszkodó akkor, ha valaki azért fordul hozzá, hogy le tudja tenni lelki terheit. Ha van lehetősége az embernek anyanyelvén beszélni a benne lejátszódó lelki folyamatokról, a megéléseiről, akkor sokkal nagyobb esélye van arra, hogy egy terápiás folyamat keretében sikerüljön megoldást is találni a problémáira. Pontosan ezért van az, hogy az emberek nagy többsége olyan gyógyítót keres, akinek saját anyanyelvén tudja kiönteni a szívét. Anyanyelvünk árnyalt és gazdag szóhasználatában a pszichológusnak sokkal nagyobb belátása adódik az emberi lélek végtelen tükrébe. Jómagam sokszor figyelem a hozzám érkező emberek történeteit és a bennük lévő szófordulatok szinte hamarabb árulkodnak arról, hol is van a legnagyobb elakadás, mint ahogy azt a páciens meg tudná fogalmazni. Az első beszélgetéseinknél már elmesélik például, hogy gyakran rendetlenkedik a gyomruk, hogy úgy érzik néha megszakad a szívük, hogy félelem uralkodik el rajtuk. Nos, egy megbomlott rend-szer, az csak rendetlen lehet, és a megemészthetetlen valóság csakis a gyomor területén fog „megakadni”. A megszakadt szív, a félbe tört elem, a hiányos rendszer képet vetíti ki megint. Annyi titok van a néha magától jövő, szinte át se gondolt szavainkban, csak tudni kell „kihallani” belőlük a lelkünk vészjelző üzeneteit. Soha semmi nincs véletlenül, az sem, hogy ki milyen szófordulatokat használ előszeretettel. Ha csak néha szánnának az emberek néhány percet arra, hogy megfigyeljék, ők vajon mit ismételgetnek egy átlagos nap folyamán, akkor talán megelőzhetnének nemcsak lelki problémákat, hanem azoknak a testi kivetülését is. Nagyon sokat lehetne beszélni arról, mennyi segítséget nyújt a nyelv például a lélek megismerésében. A magyar nyelv a mássalhangzókat magánhangzókkal tölti fel, úgy is mondhatnánk, hogy lélekkel tölti fel a szavakat. Ez pedig nagyon is így van, hiszen még azt is meg lehet figyelni, hogy ha egy ember sok olyan szót használ, melyben általában mély magánhangzó van, az az ember is kicsit mélyebben van, kicsit messzebb került önmagától, saját középpontjától. Az az ember, aki magas, vidám pörgésű szavakat használ előszeretettel, annak az életében is sokkal több vidám dolgot lehet fellelni. Ha pedig így van, és már miért ne lenne így, akkor nemcsak felmérésre jó ez a módszer, hanem a problémamegoldásra is. Ha felismerjük, hogy szavaink lehúznak minket, távolítanak bennünket a jótól, akkor tudatosan lehet használni anyanyelvünket arra, hogy általa önmagunkat tudjuk a vidámabb, teljesebb egység állapotába visszahangolni. Nagyon nagy kincs és erő rejlik tehát az anyanyelvünkben, a szavaink által a lelkünk tud feltárulkozni. Vigyázzunk hát erre a kincsre, mert amíg anyanyelvünk végtelen tárházából meríthetünk, addig képesek leszünk alkotni, gondolkodni, teremteni, de gyógyulni is. Ezek nélkül pedig nincs minőségi élet.