„Én vele akarom leélni az életem”
A Holnap Könyvek sorozatban jelent meg Szabó Eszter – B. Szabó Zsolt Majdnem lopott találkozások című blogregénye. A kötet kettejük „levelezését” tartalmazza — 21. századi változatban. Találkozásuk, egymásra pillantásuk első pillanatától kezdve íródtak ezek a szövegek, mindkettejük részéről, egymásnak. Éppen ezért nagyon őszinték, nagyon bensőségesek és nagyon szépek. A kiadatás gondolata később vetődött fel, hisz szép történetüket miért ne olvassák mások is?! Azóta családot alapítottak, és elkezdték közös életüket. A könyvet elolvasva számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem, ezek közül tettem fel néhányat Eszternek.
— A könyv előszavából sok mindent megtudunk a történetetekről, amiben nincs semmi különös azonkívül, hogy nagyon őszintén van leírva. Én ennek a történetnek olyan részleteire szeretnék kitérni, amelyek megoszthatják az olvasókat. Elsőként azt kérdezem: lehet-e úgy továbblépni egy házasságtörésből, hogy a cél elérése után ne legyen lelkiismeret-furdalás?
— Nagyon nehéz erre válaszolni, mert miközben ez a könyv valóban egy házasságtöréssel kezdődik, én magam mindig abban hittem, hogy a házasságokért, ha már belementünk, akkor meg kell harcolni. Persze a mostani mutatók nem ezt írják alá. Egyre nehezebben lépünk házasságra, vagy egyre meggondolatlanabbul, elkeseredettebben, és ezzel együtt egyre több a válás is. Viszont úgy gondolom, hogy engem az vitt a bizonyosság felé, hogy ez a házasságtörés igazából csak egy bő hónapot tartott. Ha csak néhány héttel tovább húzódott volna, most nem lenne ez a könyv, azt hiszem.
— Én azt tartom, hogy minden házasság az égben köttetik, a két fél értelmi és érzelmi intelligenciájától függ az, hogy mit kezdenek az adott lehetőséggel. Ti mit tettetek, tesztek azért, hogy az elért boldogság hosszan tartó legyen?
— Azt hiszem, hogy ránk nagyon is igaz ez, hogy ez a házasság valahol máshol köttetett, talán nem is tőlünk függött, hanem ennek így kellett lennie. Nekem sosem mondták meg otthon, hogy mi a jó házasság titka. A mi családunkban erről nem lehetett beszélni. És szerintem nagyon sok helyen ez történik, hogy a gyerek csak felnőttként szembesül azzal, hogy a szülők, nagyszülők kapcsolatát mennyi harc, könny és meggondolatlan szó vette körül, miközben mi meg azt hittük, hogy itt egy élő példa a boldog házasságra. Mert a boldog házasságról akkoriban még a televíziós filmekből is csak annyit értettünk, hogy a férfi és a nő egymást becézgetve, csókolgatva táncolja végig az éveket. Jó példa erre a Jane Eyre. Ki gondolta végig akkor, hogy a mézesmázos szerelmespár mellett ott él a házban egy toronyba zárt feleség. Visszatérve a kérdésre, én azt hiszem, hogy a meggyőződés a lényeg. Hogy tudom azt, hogy én vele akarom leélni az életem. És az éjszakába nyúló vitákból megértem a másik igényeit, sérelmeit, és igyekszem azokból a legteljesíthetőbbet kiválasztani és azon javítani.
— Ahhoz, hogy a párkapcsolatok jól működjenek elkerülhetetlen az őszinteség. A Majdnem lopott találkozások című blogregény valóban az őszinteségre épül. Most már el lehet mondani, hogy a házasságotok biztos alapokon áll, vagy naponta oda kell figyelni, hogy ne kerüljön homok a fogaskerékbe?
— Azt hiszem, hogy még az is ide tartozik, hogy két gyerekért vállaltunk közben felelősséget. Nem szeretek ezzel érvelni amúgy egy vitában, a gyerekekkel. Viszont ez egy eléggé jelentős nehezítés szerintem a legtöbb házaspár esetében. És talán ezt a legnehezebb megtanulni, hogy hogyan legyünk egyensúlyban szülőként. Sokkal nehezebb megkérdőjelezni a saját iskolánkat, mint ahogyan azt előre gondolnánk. Őszinte vagyok, őszintén gondolom, hogy amit teszek, az jó. De mi van akkor, ha a másik fél pont az ellentétében hisz? Mi történik ilyenkor? Ezek a legnehezebb kérdések.
— Pszichológusok azt tartják, hogy akik újraházasodnak, ugyanazokat a hibákat követhetik el mint az első házasságukban. Oda kell figyelni arra, hogy a már elkövetett hibák ne ismétlődjenek meg, vagy valóban megtörténhet egy olyan egymásra találás, amikor a kapcsolat gördülékenyen működik?
— Ezek a hibák valószínűleg mind a jellemünkből fakadnak. És ha tegyük fel, megtaláltuk azt a kapcsolatot, amelyben mindkét fél egyformán szereti a másikat, ez az egyenlőség azt eredményezheti, hogy elkényelmesedünk. Ezáltal a hibás magatartásunk nagyobb eséllyel kerekedik felül. Egy alá-fölérendelt kapcsolatban magunkra veszünk egy szerepet. Az egyik fél megmutatni magát, a másik pedig egyszerűen nem akar felületet adni arra, hogy elmélyüljön a kapcsolat. Na most egy egyenrangú szerelem esetében ez nem játszik. Itt mindenki nyitott könyv és fel kell készülni a becsúszó hibákra, mert nyilván lesznek. Emberek vagyunk. Minden az empátián múlik, hogy mennyire vesszük figyelembe a másikat.
— Egy új kapcsolat kialakulásakor le lehet zárni a múltat, vagy annak tapasztalatai, sikerei, kudarcai tovább kísértenek?
— Jól meggondolva nem hiszem, hogy le lehet, vagy le kellene zárni a múltat, úgy teljes nagyságrendjében. A múlt hozzánk tartozik, és ha elengedjük, akkor talán lesz egy tiszta lapunk, de nem fogjuk érteni egy-egy lépésünket. Nekem például kellett ez a kapcsolat, hogy néhány gyermekkori traumám felszínre törjön, és kezdjek vele valamit. Eddig mindent magamba fojtottam. Zsolt tanított meg arra, hogy szabadon engedjem az érzéseimet. És ez nyilván segít is, hogy a múltat, a jelent másképp éljem meg, de közben nyilván nagyon megterhelő így, intenzíven érezni. De nem, azt semmiképpen nem gondolom, hogy a múltat figyelmen kívül kellene hagyni. Sem a sajátomat, sem a másikét. Nekem például fontos az is, hogy Zsolt családjától sok olyan információt tudtam meg a múltjáról, ami magyarázatot ad a jelenbéli nehézségeire, és így kicsit empatikusabban tudok ezekhez közeledni.
— A ti esetetek jó példa arra, hogy ha egy reményekkel induló kapcsolat nem működik, érdemes megpróbálni az újrakezdést, nem kell egy életen át elszenvedni a hibás döntéseket. Biztattok erre másokat is?
— Amióta egy párt alkotunk, sokkal hangsúlyosabban látjuk körülöttünk a válásokat. Volt már olyan, hogy azért hidegültem el jó baráttól, mert elvált, még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy nem az én dolgom megítélni mások érzéseit, helyzetét. Azt látom, hogy sokak számára nyitott szelepet a mi történetünk, hogy ha nekünk sikerült, akkor lehet, hogy ez a jobb út. Én ebben nem vagyok teljesen biztos. Egy olyan korban élünk, amikor mindenki az önsegítő könyveket bújja, pszichológiai előadásokra jár, és nagyon sokszor ez nem a párkapcsolatok mellett szól, hanem azt hirdeti, hogy légy te mindennek a középpontja. Én ezzel nem értek egyet. Az ember közösségi lény, mindig is az volt. Tehetünk úgy, mintha tudnánk függetlenül élni, de ez nem igaz. Szükségünk van társakra, szerelmekre, barátokra, családra. Nem mindenkinek való a hagyományos család, viszont mindenkinek kell egy ember, akire biztos pontként gondolhat hosszú távon. Másképp nagyon könnyen kicsúszhatunk a realitás talajáról.

— Nagy szerepet játszanak az életetekben és a kapcsolatotokban a könyvek. Milyen hatással lehet két ember életére a könyv?
— Lehet, hogy nem tűnik fel első olvasásra, de a könyvben Zsolt fogalmazza meg, hogy nekünk közös barátaink a könyvek. És amellett, hogy mindketten a könyvek szerelmesei vagyunk, és régóta próbálunk tenni is azért, hogy mások is megtapasztalhassák ezt a rajongást, konkrétan is kapcsolódik a kapcsolatunk kezdete az irodalomhoz. Évekkel ezelőtt, a „Majdnem lopott találkozások” előtt jóval egy felolvasószínházi est mutatott be minket egymásnak. Én mint szervező, ő pedig az est házigazdájaként vett részt rajta. Egy másik jelenet, ülök otthon, hallgatom a rádiót, Zsolt reggeli műsort vezet, és fél mondatból elejti az Édentől keletre címet, nekem pedig azonnal eszembe jut, hogy láttam már a nagyszüleim polcán, másnap már nálam is van a könyv és egy hét alatt be is fejezem. S ezzel a könyv, a könyvben szereplő Caleb teljesen összefonódik Zsolttal. Megint ugrunk az időben, felteszem az internetre, hogy eladó egy könyv, Zsolt rám ír, hogy neki kell, aztán sose jön érte. Most már csak nevetünk rajta, hogy végül velem együtt ingyen megkapta a könyvet is. Végül elérkezünk a közös történetünk elejére, és karácsonyra mindketten könyvet adunk egymásnak. Zsolt Kurt Vonnegut-tól a Bajnokok reggelijét és J. R. R. Tolkien Karácsonyi leveleit, én pedig Philip K. Dick tollából az Elektronikus álmokat. A könyvek nyelvén kezdtünk egymásnak írni, és annyira jó volt, mert végre valaki megértette, amit mondani akartam, csak nem tudtam szavakba formálni. Az is fontos szerintem, hogy egymást biztattuk, támogattuk abban, hogy bátrabban foglalkozzunk könyvekkel. Nekem újraindult a könyvklubom, életre kelt az online irodalom-népszerűsítő tevékenységem, illetve podcastet is indítottam. Ő pedig elkezdett hangoskönyvet olvasni, és biztos vagyok benne, hogy egymás nélkül ez nem ment volna. Márpedig nekem ezáltal sikerült kiteljesedni. És hogy mit adnak a könyvek ehhez a kapcsolathoz? Nekem mindent. Szenvedélyesebb, megértőbb, ha kell akkor haragosabb, vagy gyengédebb vagyok, és mindig megtalálnak azok az olvasmányok, amelyekre éppen szükségem van, hogy jobb ember legyek.
Fotók: Magánarchívum