Boldogságvágy — szeretetkeresés
„Szerintem nem áll egymástól távol a boldogság és a boldogtalanság, csak váltják egymást” — vallja Sardar Tagirovsky, aki két sikeres előadás — Szőcs Géza: Raszputyin és Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde — rendezőjeként vált népszerűvé Szatmáron. Június 8-án, a Raszputyin felújításának próbáját követően a Csongor és Tünde mondanivalója kapcsán a boldogságkeresés témájában telefonon válaszolt a kérdéseimre.
— A boldogságvágy és a szeretetkeresés egyidős az emberrel. Bármennyire különböznek egymástól a történelmi korok, korszakok életérzései, a boldogságérzés mindig az ember belső énjéből fakadt, viszont nem mindig voltak ugyanolyan feltételek, lehetőségek azok megélésére. Hogyan keressük a boldogságot a 21. században?
— A boldogságkeresés témája mindig nagy aggodalmat és belső viszályokat okozott az elmúlt évszázadokban. Én most azt látom, hogy minden belül dől el; mi döntjük el, hogyan éljük az életünket. Arról beszéltem a társulatnak miután a felújított Raszputyin-előadás próbájának vége lett, hogy a mai világunk a tétnélküliségben szenved, magát a tétet — bármi iránt — mi tudjuk megszülni, mi tudunk tenni, cselekedni. Ma már az emberek nem úgy nézik a színházat, mint akár öt vagy tíz évvel ezelőtt. Sokkal jobban látom rajtuk az aggodalmat, amit rájuk nyomott a mobiltelefonok és a számítógépek világa, a mindennapi rohanásnak a dimenziója, ezért azt látom, hogy kevésbé tudnak figyelni az emberek. Ez mindenképpen egy boldogtalansághoz vezet. Jelenleg nem vagyunk felnőve a 21. századhoz, ezért muszáj célokat meghatározni, és meg kell tanulni nem elveszni a különböző információk áradatában. Már nem csak az van, hogy van egy valós információ meg egy hamis információ, hanem ma már nem lehet tudni mi a valós és mi a hamis. Szerintem kevesebb véleményt kell nyilvánítanunk és több részvétet, talán ez vezethet a boldogság egy részéhez.
— Az emberek nagy része inkább magyarázkodik mintsem a megoldásokat keresné. Mi lenne a megoldás az apró örömök felismerésére?
— Igen, szerintem meg kell tanulni újra látni. Amikor egy számomra nagyon fontos személy az intenzív osztályon feküdt, gyakran látogattam. Ez a személy nagyon sok mindent elfelejtett az intenzív osztályon, voltak emlékezetkiesései a betegsége miatt. Gyakran kalandozott a gondolatai között, nem lehetett a mai világ szemével egyenletesen és logikusan követni, de volt egy saját belső logikája, ez inkább egy gyermek, vagy egy szabadabb lélek logikájához tartozott. Egyszer vittem neki Masaru Emotonak a vízről készített mikroszkopikus képeit a víz a szerkezetéről, amelyek szépek mint a hópelyhek. Mindig vittem neki valami pici apró örömöt, valami boldogságot. Nézte a képet és azt mondta: de szépet csináltál. Mondtam, hogy nem én csináltam, ő azt válaszolta: te csináltad, hiszen te láttad. Azóta egy fontos gondolattá vált számomra, hogy mi akkor tudunk cselekedni, ha látunk. Ahogy látunk, az már a cselekvésünk részévé válik. Ha nem látunk, akkor hiába csináljuk.
— A látást meg lehet tanulni? Nagyon sokan nem azt keresik, ami számukra megteremti a boldogságot, hanem divatokat, trendeket követnek.
— Szerintem minden helyzetben, bármilyen anyagi ingóságok között vagy nehéz körülmények között vagyunk, mindig vissza tudunk jutni a nullpontra. Ez igazából arról szól, hogy egyszer el tudunk jutni addig, hogy mindent elveszíthetünk. Nekem a legnagyobb boldogságot az egy-másfél hónapban az okozta, amikor életember egyik legnagyobb szakmai nehézségem történt, elveszítettem pozíciót, egy bizonyos munkát Magyarországon, de azt éreztem, ennél többet már nem veszíthetek, kitisztult a kép. Szerintem nem áll egymástól távol a boldogság és a boldogtalanság, csak váltják egymást. Igazából mi döntjük el, ahogy mi látjuk, ahova mi helyezzük a fókuszt, amit mi teszünk azért, hogy jobbnak lássuk, hogy észrevegyük egy másik szemszögből. Az egy erőt tud adni számunkra és a környezetünk számára. Én azt látom, hogy ma nagyon sokszor az emberek nem hisznek ebben az erőben, nem hisznek abban, hogy valami csoda lehet, számukra a csoda egy misztikus dolog, közben spirituális szavakat próbálnak hajkurászni és próbálnak nagyon gazdagok lenni. A csoda közöttünk lehet. A csoda az, hogy mikor látjuk egymást. Minden pillanatban van erre egy lehetőségünk. Most is.
— Egy kudarc, egy tragédia is segít meglátni a csodát?
— Néha igen, mert ha jó az alapunk, ha jó a magunk, ha jó az önmagunkban elültetett mag gyerekkorunktól, ha éppen valamit felépítettünk, de valahogy a rendszernek a részeivé váltunk, az mindig ütközik a többséggel. Akár az életben, akár a színházi világban, akár művészként, az egyén ütközik bárminemű szabályszerűséggel, közben követeli a szabályszerűséget. Ez ellentmondásos helyzet, de én abból indulok ki, hogy a gyerekek ugyanúgy emberek, és az ő valóságuk teljesen más, sokkal többfelé nyílhatnak, mint ami felé mi nyílunk. Az emberre rárakodnak ezek a rétegek, ahogy idősödik megpróbál ezekkel küzdeni, megpróbálja felismerni, néha a legjobb cselekvésünk, szándékunk szerint is eljutunk oda, hogy magunkra teszünk terheket, túlvállaljuk magunkat, bizonyítani akarunk, rohanunk. Amikor összedől ez a várunk, összedől ez a rendszerünk, amiben addig úgymond hittünk, akkor az felszabadító energiával járhat, mert hirtelen azt érezzük, hogy nincs mit veszítenünk. Ez attól függ, hogyan kezeljük, mert az ember akkor ismerszik meg, amikor a veszteséget jól tudja kezelni.
— Az egyén a közösségben él. Milyen hatással van az egyén a közösségre és a közösség az egyénre?
— Az egyén és a közösség viszonya egy örök tánc. Az a jó, hogy erre az életben nincs receptünk. Nagyon unatkoznánk, ha lenne.
— A legtöbb boldogságot adó érzés a szerelem. Hogyan éli meg a szerelmet a 21. század embere?
— Nem tudom hová alakul a szerelem, hová alakul ez az ős romantikus érzés. Lehet, hogy egy kicsit eltávolodunk a szerelemtől, de annál jobban tudjuk érvényesíteni a szabály alól a kivételeket. Nem mindig jó, ha a barátokat, a közösségeket hajkurásszuk, sokkal értékesebb, ha ketten-hárman vagyunk egymásnak a világgal szemben. Amikor én megrendeztem Szatmárnémetiben a Csongor és Tündét, az volt a célom, hogy be tudjam járni azt az ösztönös boldogság-keresésünket és felfedezzem annak útjait. Nem tudom, hogy ha valaminek a markában vagyunk, ha valaminek az erejét érezzük, valami nagyobbnak, nevezzük Istennek, univerzumnak, karmának, mátrix virtualitás legfőbb rendszerének, bárminek nevezhetjük, akkor azt érzem, hogy valamivel kommunikálok. Van egy szellemi köldökzsinór, ami összeköt valami megfoghatatlannal. Lehet sokszor a tudomány álláspontja vagy a nagyon logikusan gondolkodók álláspontja az, hogy ez nem létezik. Én ezt is el tudom fogadni, viszont úgy vagyok vele, az ember attól ember, hogy elképzeli, hogy létezhet. Engem nem az érdekel, hogy valóban létezik vagy nem létezik, mert szerintem annyira hajkurásszuk ma az életünkben nem csak a szerelmet, nem csak a véleményeinket, nem csak a logikus alapvetéseinket, még Istent is hajkurásszuk, hogy nincs értéke sokszor annak, hogy mi az Isten. Szerintem nem az a lényeg, hogy létezik vagy nem létezik, hanem az, hogy én megengedhetem magamnak azt, hogy létezzen. Én mint ember, mint egyén azt mondom, hogy ez egy eredendő vágyam arra, hogy higgyek egy magasabb erőben. Én szeretek ebben a magasabb erőben hinni, tudom, hogy nem létezik, de mindent el kell kövessek azért, mint alkotó és mint ember, hogy higgyek benne. Így vagyok magával a szerelemmel is. A szerelemnek fázisai vannak. Kamaszkorban még nagyon szenvedélyesen hajkurásszuk. Aztán van, hogy tévedünk. Aztán jó esetben, ha odavezetnek minket a sugallataink, akkor rájövünk arra, hogy fontos a másik még akkor is, ha már nem ugyanazt a tüzet érezzük. Olyankor képesek vagyunk újra fellobbantani a tüzet, de ez egy nagyon kemény munka. Ma egyre kevesebben mernek dolgozni. Magamból indulok ki — ki másból tudnék —, egyszerűen nincs recept arra, hogy létezik vagy nem létezik a szerelem. Nincs recept arra, hogyan kell jönnie. Hogy az endorfinok termelik azt az érzést vagy valami nagyobb erők sugallatára történik. Hogy minden csak kémiáról szól, vagy van egy valóban meghatározhatatlan lélekeredetű dolog. Nem tudom, nem is érdekel. Annyi érdekel, hogy én mit dolgozhatok belül, önmagamban azért, hogy valami újat tanuljak, újabb és újabb korszakaimban a szerelemről, az életről, a családról, arról, hogy mi az otthon, az emberekről, arról, hogy mi a tömeg, mi a tömeg pszichózisa, arról, hogy mi az egyén és a tömeg különbözősége, és arról, hogy hogyan nem szabad feladni azokat az álmokat, amik néha szembemennek a többséggel. Ezek nagyon fontosak, mert ezek változtatták meg eddig is a világot, nem pedig azok, amik besimultak a rendszerbe.
— Tehát kell egyfajta tapasztalat ahhoz, hogy az ember felismerje azokat az értékeket, amelyek továbbviszik?
— Valószínűleg igen. Szükségünk van a tapasztalatokra és ezeket láthatjuk rossznak, jónak, de olyan mint az időnek a folyója, amit egy idő után, ha rossz tapasztalat volt is, megszépül. Attól függ, én hogyan ápolom a belső világomat, a belső kertet, merre terelem tovább a folyó irányát, milyen medret építek ennek az egésznek.
— Ki kell alakítani egy kötődést a társ iránt, ami a nehéz időszakokban is összetart?
— Erre szükség van, egyetértek. Én úgy vagyok vele, ha nem tudom magammal ápolni a párkapcsolatot, ha nem tudom megtanulni magam szeretni, akkor néha hiába szeretek mást. Néha túlságosan nagy a követelőzés. Néha túlságosan nagy a ragaszkodás. Meg kell tanulnom úgy szeretni és elfogadni a másikat, hogy szabadon is lélegezzünk, bízzunk egymásban, de tudjunk hiányozni is egymásnak. Ez nagyon nehéz. Szerintem az első párkapcsolati tényező azon múlik, hogy milyen párkapcsolatban vagyunk önmagunkkal. Aztán jöhet a nagy szerelem. Van amikor nem vagyunk jól önmagunkkal és mással jól kijövünk, és más segít, de akkor is helyre kell tennünk a saját magunkkal való kapcsolatunkat.
— Ebben az elanyagiasodott világban az érzések visszaszorultak?
— Korábban már mondtam, hogy az ember már nem érzi a tétet. Nem az eddigi globális politika, nem a világjárványnak a helyzete, az örökös vita, hogy van vagy nincs, a hogy van vagy a hogy nincs, nem a háborúnak a helyzete a téma. Nem ez a legnagyobb tragédia, ezek csak elterelik a figyelmünket arról, hogy a mi társadalmunk már több éve bomlik. Attól bomlik, hogy elveszítettük az érdeklődésünket a világ csodái iránt. Ha a világ csodáit tudnánk kezelni, akkor meg se kottyanna az emberiség számára egy világjárvány, egy háború, stb. Olyan mérhetetlen nagy kapcsolatunk lenne a nagyobb erővel, hogy az tudna nekünk nagy tanácsokat adni. Ettől nagyon messze vagyunk.
— A jó kapcsolatok kialakítása és fenntartása helyett a legtöbben az anyagi javak megszerzésére, annak megtartására és gyarapítására törekednek. Ha megromlik valakivel az érzelmi kapcsolatunk, nem tudjuk annyira sajnálni mintha anyagi veszteség érne.
— Igen, az anyaghoz akarunk kötődni. Megvan benned az az érzés, amikor állsz a teraszon a kezedben a mobiltelefonnal, és hirtelen kiesne a kezedből. Hirtelen összeszorul a gyomrod. Holtjáraton már nagyon össze vagyunk kötve a mobiltelefonnal. Nem azt mondom, hogy el kell dobni, de bőven sárosak vagyunk mindannyian abban, hogy a tárgyakhoz kötődünk. Igazából a tárgyakban talán az a legnehezebb, hogy a világ a zsebünkben van. Meg kell tanulnunk feldolgozni azt, hogy van valamink. Az emberek nagy része nem tud hálát adni. A legtöbb ember nagyon hálátlan. Ettől a véleménynyilvánítási kényszertől, attól, hogy a zsebünkben van a világ, az emberek közül sokan azt érzik, hogy ők istenek. Ez a legveszélyesebb. A tudatlan, de önmagát istennek képzelő tömeg. Ez a társadalom bizonyos értelemben elveszett, mint minden eddigi társadalom. Mégis ennek vagyunk a részesei, ebben élünk. Ha visszagondolok Madách Imre Az ember tragédiája című művére, ott is különböző színek vannak, különböző korokban. Mindegyik színnek az volt a tanulsága, hogy nem lehet élni a tömegben, abból ki kell szabadulni Ádámnak és Évának. Ma is meg kell találnunk a szigeteket. Nem lesz egy tökéletes társadalmunk soha. Az sem biztos, hogy meg kell teremtenünk a tökéletes társadalmat. Viszont azt gondolom, hogy van egy láthatatlan tartomány, hívhatjuk azt bárminek, ahol a mi érzéseink értelmet nyernek, ahol a szeretetkeresésünk értelmet nyer, ebben a tartományban, ebben a lelki szférában, ebben a dimenzióban van mindenünk. Ha ezzel a világgal kapcsolatban vagyunk, ha gyakoroljuk — erre mindannyiunknak van lehetősége —, akkor onnantól kezdve bármilyen helyzetben legyünk az életben, bármilyen küzdelem közepette, át tudjuk hozni ezt a kapcsolatot belső világunkba, önmagunkba, és akkor már nem tűnik olyan rossznak ez az egész.
Fotó: Czinzel László