A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legújabb részének témája: Az iskolai tudás társadalmi hasznosíthatósága. A Mézesházban megtartott kerekasztal-beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató; dr. Tallian Cristian pszichiáter; Bálint Kati meseterapeuta; Bakk Dávid László zeneszerző, Ritli Róbert képzőművész, Póti Eduárd történelemtanár, Elek Kinga informatika-fizika szakos tanár, Gál Gyöngyi magyartanár, Rus Lilla diák. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Frigy Szabolcs: Ma már személyre szabjuk a házat, a kocsit, a telefont, de az iskolát nem tudjuk személyre szabni a gyerekek számára.

Egy nagyon utilitarista, nagyon haszonelvű társadalomban élünk, ezért nincs olyan, hogy az iskola ne olyan legyen, mint a társadalom. Ha a társadalom nagyon haszonelvű, akkor az iskola is ezt a szemléletet veszi fel. Amikor tanárként bemegyünk egy osztályba egy új tantárgyat tanítani, akkor az első kérdések között szerepel, hogy hol lehet majd felhasználni a tantárgyat. Azt is el kell mondjam, hogy a haszonelvűség kérdése pár száz évvel ezelőtt azért nem vetődött fel, mert a tudás önmagában értékes volt. Az, hogy ma az oktatási rendszerben felmerül a kérdés, hogy mit és hogyan kell tanítani, az az új kornak a témája. Ez párosul egy nagyon érdekes dologgal, a személyre szabhatósággal. Ma már személyre szabjuk a házat, a kocsit, a telefont, de az iskolát nem tudjuk személyre szabni a gyerekek számára. Két olyan feszítő makroirányzat van a társadalomban, a haszonelvűség és a személyre szabhatóság, aminek az iskola nem tud megfelelni. Az iskola tekintetében a haszonelvűség azt jelenti, hogy tudnom kell, hogy a gyereknek 10–20 év múlva milyen tudásra lesz szüksége. A másik dolog, amit látunk, hogy különböző tudományterületeken, például kémia esetében egy nap alatt több információ termelődik, mint amennyit meg lehet tanítani az iskolarendszerben. Kb. 50 évvel ezelőttig az iskola próbált bevinni minden aktuális információt az iskolába, de látjuk, hogy ma már nem tudunk mindent megtanítani az iskolában. A másik vonulata ennek, hogy kitolódott az oktatási expanzió, nem csak sok gyereket tanítunk, hanem vertikálisan és életkorban nagyon hosszan tanítunk. Ma már nem tudjuk többet nélkülözni őket a munkaerőpiacról, tehát nem az a jó megoldás, hogy még több időt töltsünk az oktatási rendszerben és negyven éves korig mindent megtanítunk az iskolában. Ha nagyon limitáltak a keretek, akkor döntéseket kell hozni, hogy ki, mikor és mit tanítson. Ez felveti azt a kérdést, hogy ki kompetens ennek az eldöntésében, ki kell nyilatkozzon arról, hogy mit tanítsunk. A társadalom erre alapvetően azt mondja, hogy a tanegységek mindig legyenek eszközök valami másra, ez hozza meg a kompetencia alapú oktatást. Tehát nem az a lényeg, hogy Mikszáth Kálmán regényét elolvassuk, hanem hogy ezáltal mit tudunk megtanulni, ami olyan alapkészséggé válik, ami később lehetővé teszi az önálló tanulást is. A másik érdekes dolog, hogy az iskola is bekapcsolódik a tudás demokratizálódásába. A könyvnyomtatás óta azt éljük meg, hogy a tudás demokratizálódik, nagyon könnyen szétoszthatóvá válik, ugyanakkor kérdés az, hogy ki legitimizálja a hiteles tudást. Régen, ha egy könyvet kinyomtattak, akkor maga a kinyomtatás legitimizálta, hogy az a tudás hiteles. Ma a legnagyobb probléma, hogy az iskola nem legitimizálja a hiteles tudást. Ma az iskolának már egyre kevesebb szerepe van abban, hogy mi a hiteles tudás. Ami az iskolai rendszert is zavarja, hogy egyre kevésbé látunk előre, tehát nem tudja megmondani, hogy a gyereknek 20 év múlva a munkaerőpiacon mire van szüksége, ez pedig bizonytalanságot szül a rendszerben is. Régen nagyon hamar elkezdtek specializálódni az osztályokban, ma pedig nem lehet túl hamar szakosodni. A nyugati világ elment egy olyan oktatási irányba, hogy az oktatás legyen élményszerű, tehát ami az iskolában történik, az egyre kevésbe szól a megfeszített szellemi munkáról. A nyugati rendszer abban hisz, hogy ne memorizáljunk, mert a könyvnyomtatás óta a tudást externalizáljuk, nem az az érték, hogy a tudás benne van a fejemben. Nyugaton vannak nagy áldozatai ennek a szemléletnek, például földrajznál az országok fővárosait nem érdemes megtanítani. Nagy kérdés az, hogy mi marad meg az oktatásban, ha minden, ami telefonon kikereshető, azt kiveszem. Néhány évvel ezelőtt a finnek, norvégok rendelkeztek a legjobb oktatási rendszerrel, ma már Ázsiában van a legjobb rendszer, ami azért érdekes, mert ők nem engedték el a memorizálást, mert ahhoz, hogy kreatív tudj lenni és valami új dolgot ki tudj találni, ahhoz kell legyen valamilyen tudás már a fejedben. Ma már a pedagógiának a kritikai szemlélete elkezdi elengedni az élményszerűséget, mert a munkaerőpiacon sem lesz minden élményszerű és meg kell tanítani az iskolának is azt, hogy milyen keményen dolgozni. Az iskolának ez az összetett, több rétegű szocializációja az, amiben keresi minden tantárgy a helyét. Mindenhol a világban kialakult a tantárgyaknak egy hierarchiája, jelenleg bármilyen oktatási rendszerben a reál tantárgyak vannak a hierarchia csúcsán, utána vannak a humán tantárgyak, a nyelvek, a társadalomtudományok és a legalján a művészetek. 

Amit látunk még, hogy ma már inkább a tanár felelős a diák tanulásáért. Ma már sokkal inkább az a szemlélet, hogy 3–4 évet rá kell szánni arra, hogy képessé tegyük a gyereket arra, hogy zsigerből érezze, hogy ő a felelős a tanulásáért. A mi rendszerünkben nem érzi a diák, hogy ő a felelős, hanem én tanárként kell hogy motiváljam őt. Azt gondolom, hogy az iskola válságban van éppen amiatt, mert nem tudjuk megmondani, hogy milyen a jövő, a tantárgyak szempontjából nem tudjuk, hogy mi az a tanulási egység, ami beemelhető ebbe a rövid időbe, amiből egész életen át tartó készségeket tudunk átadni.

Elek Kinga: A reál tantárgyak segítenek abban, hogy könnyebben tudjon az ember döntéseket hozni, strukturál, segíti a problémamegoldó képességet, könnyebb lesz minden területen helytállni.

Informatikát tanítok, de fizikát is végeztem, a pályám kezdetén fizikát tanítottam. Amikor kezdőként fizikát tanítottam, azt csalódásként éltem meg, mert nagyon gyenge volt az érdeklődés. A fizika egy olyan tantárgy, ahol nem elég, ha van logikád és átlátod a dolgokat, hanem gyakorolni és tanulni kell, mert ha nincs alapfogalomismeret, akkor nincs mire építkezni. Ez az alapfeltétele annak, hogy egy órán részt vevő diák értse azt, amiről beszélek, hogy ismerje a mértékegységeket és a fogalmakat, mert anélkül nem működik a dolog. Akkor, amikor elkezdtem a pályámat már elindult az, hogy nem szeretnek és nem akarnak a diákok tanulni, visszautasítanak mindent, ami memorizálással jár. Egy irodalomórát meg lehet tartani fogalomtár nélkül, mert megértik a regény cselekményét, bár összekeverik az összes szereplőt, de egy reál tantárgyat nem lehet fogalomtár nélkül megérteni. Amikor váltottam és informatikát, programozást kezdtem tanítani, akkor már volt pozitív élményem, mert itt nem kell olyan nagy fogalomtár és jobban lehet a gyerek logikájára hagyatkozni. Amióta infót tanítok, meg tudom győzni a gyerekeket arról, hogy egy algoritmus megírása és annak a begyakorlása igenis fog segíteni, bármilyen területen fognak majd dolgozni. A reál tantárgyak segítenek abban, hogy könnyebben tudjon az ember döntéseket hozni, strukturál, segíti a problémamegoldó képességet, könnyebb lesz minden területen helytállni. Informatika tanárként ezt a szemléletet jobban tudom érvényesíteni. A fizikát ennek a generációnak a nagyrésze sajnos visszautasítja, reál osztályokban is azt látjuk, hogy csak egy-két gyerek érettségizik fizikából és nagyobb arányban az informatikát választják.

Azok, akik reál osztályban végeztek és aztán mégis humán területen tanultak tovább jó a szervező képességük és hatékonyabb döntéseket hoznak. Aki matematika feladatokat oldott, annak könnyebb lesz elmenni a városban A pontból B pontba. 

Gál Gyöngyi: Az irodalom azokkal a teremtett világokkal, amelyekkel találkozunk olvasmányaink közben, hozzájárul a személyiségfejlődéshez, önismerethez.

A mai témához két idézetet hoztam. 

Először kezdeném egy történettel arról, hogy mit is jelent az irodalom, mi a jelentősége az olvasásnak:

„Annyi könyvet olvastam, de a legtöbbet elfelejtettem. De akkor mi a célja az olvasásnak?” – tette fel a kérdést a tanítvány a Mesterének.

A Mester abban a pillanatban nem válaszolt. Néhány nap múlva azonban, miközben ő és a fiatal tanítványa egy folyó közelében ültek, azt mondta, hogy szomjas, és megkérte a fiút, hogy hozzon neki vizet egy régi piszkos szitán, amely ott hevert a közelükben.

A tanítvány összerezzent, mivel tudta, hogy ez egy igen értelmetlen kérés.

Mivel azonban nem tudott ellentmondani Mesterének, megfogta a szitát és nekilátott ennek az abszurdnak tűnő feladatnak. Valahányszor belemártotta a szitát a folyóba, hogy vizet merítsen, néhány lépés után egy csepp sem maradt a szitán.

Több tucatszor nekiveselkedett, de bármennyire is igyekezett gyorsabban futni a partról Mesteréhez, a víz továbbra is áthaladt a szitán, és útközben elveszett.

Kimerülten leült a Mester mellé, és így szólt:

Nem tudok vizet hozni azzal a szitával. Bocsáss meg, Mester, ez lehetetlen, elbuktam a feladatomban.

Nem – válaszolta az öreg mosolyogva –, nem buktál el. Nézd meg a szitát, most olyan, mintha új lenne. A lyukain átszűrődő víz megtisztította.

Amikor könyveket olvasol – folytatta az öreg Mester – olyan vagy, mint a szita.

Nem baj, ha nem tudod megőrizni az emlékezetedben mindazt a vizet, ami árad beléd. Hiszen a könyvek az ötleteikkel, érzelmeikkel, érzéseikkel, bölcsességükkel, tudásukkal – amit a lapok között megtalálsz – megtisztítják elmédet és szellemedet, és jobb és megújult emberré tesz. Ez az olvasás célja.” (https://shorturl.at/4WinC)

A magyar nyelv és irodalom, úgy vélem több mint tantárgy, egy kicsit művészet is, éppen ezért tantárgyként hozzáállni kicsit nehéz. Az irodalom azokkal a teremtett világokkal, amelyekkel találkozunk olvasmányaink közben, hozzájárul a személyiségfejlődéshez, önismerethez. Ugyanakkor tudjuk, hogy az ember a létbe vetettségében mindig valamire vágyik, visszavágyik az eredeti állapotokhoz, vágyik a tökéletesre, a szépre törekszik, feltesz olyan kérdéseket, amelyek a létével kapcsolatosak, hogy mi az életem értelme, mi az, ami motivál, hogyan fogalmazhatom meg önmagam. Az önreflexióval saját világképet alakítunk ki az értékek mentén, melyek meghatározóak, mely nélkül nem létezhetünk. Minél több világban vagyunk otthon, legyen az teremtett világ, annál inkább mondhatjuk, hogy gazdagabbak vagyunk. Weöres Sándor mondja, hogy „alattad a föld, fölötted az ég és benned a létra”. Az irodalom állandó fejlődésre késztet, állandóan szembesít a létünkkel, és arra késztet, hogy közeledjünk az abszolút felé, Isten felé. Vörösmartyról mondta Babits, hogy „Ha Vörösmartyt olvassuk, mindig közel vannak a csillagok, a halál és a végtelenség…”, tehát mindig megemel minket ez a fajta élmény az emberi mivoltunkban és tudatosít azzal, hogy az ember mint lény, tulajdonképpen tökéletesíthető és haladhatunk akár az abszolút felé. 

A második idézetet Szentgyörgyi Alberttől hoztam, aki azt mondja, hogy „az iskola arra való, hogy az ember megtanuljon tanulni, felébredjen tudásvágya, megismerje a jól végzett munka örömét, megízlelje az alkotás izgalmát és megtalálja a munkát, amit szeretni fog”. A magyar nyelv és irodalom oktatásával kapcsolatban eléggé polarizált a helyzet ebben a válságos pillanatban. Egyesek szerint az irodalomnak értékeket kell közvetítenie, be kell kapcsolódnia a kánonba, a hagyományokba, ez pedig elmélyült tudást és olvasást igényel. Míg a másik oldal a kompetenciafejlesztést hangsúlyozza, ami viszont nagyon időigényes, és le kell mondani tartalmakról ahhoz, hogy képességet, jártasságot fejlesszünk. Ekkor felmerülnek bizonyos kérdések a tanítás mikéntjére és mennyiségére vonatkozóan. Nemrég jártam egy konferencián, ahol Steigervald Krisztián előadásán hangzott el az, hogy ma, amikor minden tudás egy kattintásra van, már nem a tudás maga és annak megszerzése a fontos, hanem arra kerül a hangsúly, hogy önismeretre tegyen szert a pedagógus, mert azokat az értékeket, tudástartalmat, amiket szeretnénk átadni, csak úgy sikerülhet, ha hitelesek vagyunk, ehhez pedig feltétlenül szükséges az önismeret a pedagógus részéről is. 

Azt, hogy miért járunk iskolába, és mi az az érvényes tudás, amire szükség van, nehéz megfogalmazni, mivel nem ismerjük a jövőt. Az iskolai intézményes oktatás mindig tantervek alapján történik, a tantervek újraírására évtizedenként (a legjobb esetben!) ha sor kerül, éppen ezért, az az érvényes tudás, ami az iskolában elhangzik, nem biztos, hogy követi a társadalom elvárásait. A tudomány (különösen a természettudományok), a technika, a társadalom olyan ütemben változik, hogy a tantervek nem követhetik naprakészen ezt a változást, épp ezért szükséges a kritikai gondolkodás, a képességek, jártasságok fejlesztése, hogy ne egy tudatlan, manipulálható embertípust termeljen az iskola, hanem személyiségeket, akik el tudják helyezni magukat a világban, értéket hordoznak és értéket teremtenek.

Póti Eduárd: …az ember el kell jusson egy olyan tudásszintre, hogy a lehető legtöbb területről rendelkezzen információval fejben is ahhoz, hogy meg tudja mondani, hogy mit akar ő a világban elérni.

Egy olyan társadalomban élünk, ahol lassan a tanulás kifejezés szitokszónak számít. Ezt látjuk a diákok részéről, de nagyon sokszor a szülők részéről is, akik előszeretettel hangoztatják otthon is, hogy a gyermekek mennyire leterheltek, mennyire sok mindent hiábavalóan kell elvégezniük, hiábavalóan kell megtanulniuk. A kérdés igazából az, hogy vajon a szülők nem csinálták-e ugyanazt végig és nem azért jutottak-e oda, ahova, vagy egyszerűen csak divattá vált túlóvni a gyerekeinket és megkímélni minden más lehetőségtől és ajándékba adni sok mindent és odatolni nekik anélkül, hogy megküzdjenek érte. Ha nem szoktunk hozzá a munkához és a kihívásokhoz, akkor a legkisebb kihívás is nehézzé válhat számunkra. 

Nem kell úgy csinálni, mintha a tanulás egy mumus lenne, mert ha megnézzük az emberi életet, akkor tulajdonképpen gügyögő korunk óta egyebet sem csinálunk, csak tanulunk. Mindennap tanulunk, minden egyes pillanatunkban, minden interakciónkban tanulunk valamit. Amikor a tanulás fontosságáról beszélünk, akkor eszembe jut, hogy egy román szakember mondta, amikor megkérdezték tőle, hogy miért kell a Pitagorasz-tételt és hasonlókat tanulni, amiket soha nem fogunk használni, és ő nemes egyszerűséggel csak annyit válaszolt, hogy azért, hogy ne legyél buta. Ez rávilágít arra, hogy amikor intézményes keretek között iskolában tanulunk, akkor nem annyira a tantárgyra és annak tartalmára kellene koncentrálni, hanem arra, hogy milyen általános készségeket tudunk fejleszteni egy-egy tantárgy keretein belül, amire rátevődik egy bizonyos mennyiségű tudás is, amit szintén tanórán szerezhetünk meg. Ugyanezt meg lehet multiplikálni, mert senki nem mondta azt, hogy ugyanazt a típusú készséget nem lehet egy másik tantárgy keretein belül fejleszteni úgy, hogy az adott tantárgy információit összekapcsolom a már előzőleg megszerzett információkkal. Eljutottunk odáig, hogy ha egy adott szakterületen szeretnénk majd érvényesülni, akkor egy nagyon komplex tárgyi tudással kell rendelkeznünk, és nem csak egy tantárgyon belül. Amikor megszületett az az ötlet, hogy országos szinten intézményesítve valamilyen tananyagon belül kell megoldani kötelezően a fiatalok oktatását, azért született meg, mert ráébredtek az emberek arra, hogy a társadalom túlnyomó többsége analfabéta. Ezzel nem volt baj addig, ameddig a nap járása alapján meg lehetett állapítani, hogy mikor kell a jószágot kihajtani, meg mikor kell szántani, vetni, aratni, de abban a pillanatban, amikor már a komplexebb gépeket elkezdtük bevonni azokba a folyamatokba, amelyek a mindennapjaink részét képezik, akkor rájöttek arra, hogy a munkásokat képezni kell és ezért szükség van arra, hogy az emberek egy minimális tudást elsajátítsanak. Ez annak idején abból állt, hogy tanítsuk meg őket írni, olvasni és az alapvető matematikai feladatokat elvégezni. Ha a modern világban azt mondjuk, hogy mindez nem fontos, akkor oda jutunk, hogy bár van oktatásunk, de nem vagyunk képesek csak arra, hogy funkcionális analfabétákat neveljünk, akik lehet tudnak írni, olvasni, összeadni és kivonni, viszont egy olvasott szövegnek az információtartalmát már nem képesek szintetizálni. A tanulásnak és a tanításnak túl a jellemformáláson ez az alapvető szerepe van, hogy készségeket fejleszt. De az ember el kell jusson egy olyan tudásszintre, hogy a lehető legtöbb területről rendelkezzen információval fejben is ahhoz, hogy meg tudja mondani, hogy mit akar ő a világban elérni. És lehet az, hogy lesz majd egy olyan tudományterület, amiben penge leszek, és azzal fogok foglalkozni az életemben, de legyen tudásom ahhoz, hogy más területeken is helyt tudjak állni. Ha úgy tekintünk a tudásra, mint ajándékra és lehetőségre, és nem úgy, mint egy kötelező rosszra, akkor fejben is meg tud változni a helyzet, és meg tud változni az ember hozzáállása. Hogy ez mind kihívás a mai világban, azzal szerintem mindannyian egyetértünk.

Dr. Tallian Cristian: …a szinapszisok nem maguktól fejlődnek ki, hanem ezek úgy fejlődnek, hogy tápláljuk ezeket, itt jön be a tanulás.

A fejlődés már meghatározta, hogy mikor kell tanulni. Ez egy nagyon egyszerű folyamat, mivel az első három év kritikus. Ahhoz, hogy az ember idegrendszere jól kifejlődjön, az első 12 év nagyon fontos. Tudni kell azt, hogy az idegrendszeri működés a szinapszisokon keresztül történik. Ezek a szinapszisok nem maguktól fejlődnek ki, hanem úgy fejlődnek, hogy tápláljuk ezeket. Itt jön be a tanulás. Ha nem tanulunk, nem memorizálunk, akkor ezek nem fejlődnek ki megfelelően. Egy idő után ezek a szinapszisok elkezdenek elhalni és egyre kevesebb lesz, tehát ha nem járatjuk be az idegpályákat és a szinapszisainkat, akkor ez a folyamat egy idő után már nem történik meg és a tanulási készség is nagyon gyenge lesz és egyre csökken. Ez nem azt jelenti, hogy felnőttként nem tanulhatunk vagy nem érdemes tanulni, de a hatékonysága már nem ugyanaz lesz, illetve bizonyos struktúrák már nem alakulnak ki. Ezt sajnos én minden nap tapasztalom, amikor jönnek hozzám a tanzavaros gyerekek, szinte kivétel nélkül kiderül az, hogy a gyerek nem járt óvodába, olyan családi környezetből származik, ahol nincs megfelelő ingergazdagság és tulajdonképpen megvonták attól a normális tanulási lehetőségtől, ami nélkül nem tud kifejlődni az idegrendszer. Ezt mindenkinek tudatosítania kellene, hogy nem hagyatkozhatunk az eszközökre, mert ha már egy kétéves gyereknek a kezébe adjuk a telefont, akkor megöljük a kreativitást, a gondolkodási képességét és ezzel tulajdonképpen megvonjuk tőle azt a lehetőséget, hogy kifejlessze magának tanulás által az idegrendszerének a funkcionális struktúráját, amivel később is fog tudni majd boldogulni. Az én véleményem az, hogy az oktatás nagyon fontos, főleg az első években, már óvodától kezdve az adott kornak megfelelően.

A másik dolog az a nagyon fókuszált oktatásnak a problémája, amikor csak egy nagyon kis területre koncentrál az oktatás témája. Például az orvos esetén hasznos az, ha egy adott területről nagyon sokat tudok, de ha nem ismerem eléggé a többi területet, akkor nem látom a beteget egységként és az egy komoly hátrány.

Rus Lilla: Ahhoz, hogy mi megértsük a művészek alkotásait, ahhoz is szükséges az, amit az iskolában tanulunk.

Én tizenegyedikes diák vagyok és belegondolva most az életemnek a legkomolyabb döntése az volt, hogy kilencedik után milyen szakot válasszak. Én a humán szak mellett döntöttem. Sokan azt hiszik, hogy azért választjuk a humán szakot, mert a mateket vagy a fizikát utáljuk, viszont én nagyon örülök annak, hogy tanultam ezeket a tantárgyakat, a mateket, a fizikát, a kémiát, mert visszagondolva nagyon sok mindent megtanított, olyan készségeket, amelyek szükségesek lehetnek ahhoz, hogy felnőttként majd boldoguljak az életemben. Megtanultam a matektől azt, hogy ha nem tudok egyféleképpen megoldani egy feladatot, akkor keresek egy másik módszert. Ez megtanít arra, hogy az életben nem mindig sikerül az A terv, de lesz egy B opció, amivel tovább tudok haladni. Irodalomórán nem csak megtanuljuk és elemezzük a műveket, hanem azok a szakszavak, azok a készségek, amelyeket ezen az órán fejlesztünk egy orvost vagy egy matematikust is segíthet a pályáján, ha esetleg egy konferencián majd egy beszédet kell tartania, hogy az hatásos legyen, át tudja adni az üzenetet. 

Nagyon sokszor hallom azt, hogy az iskolában utolsó órában kinek van még kedve egy rajz- vagy zeneórához, de úgy gondolom, hogy az egyik legfontosabb tantárgyak közé tartoznak ezek. Ha egy hosszú nap után leülhetünk és kicsit relaxálhatunk, az szerintem nagyon fontos. Ahhoz, hogy mi megértsük a művészek alkotásait, ahhoz is szükséges az, amit az iskolában tanulunk. Nemrég az Iskola másként héten lehetőségünk volt megtekinteni egy előadást a filharmóniában. Azt hiszem soha nem voltam még egy ilyen előadáson, mert a karmester sokszor megállította a művészeket, hogy elmagyarázza, hogy az adott mű mit fejezhet ki, mire kell figyelni, hogy jobban megértsük a műveket. Ez a tudás, amit itt véletlenszerűen kaptam, szerintem segíthet abban, hogy ha majd a jövőben beülök egy koncertre, akkor már fogom tudni hogyan kell értelmezni ezeket az előadásokat.

Ritli Róbert: A művészet gazdagít és olyan örök értékeket képvisel, amelyekre más médium nem képes.

Ha a művészet kapcsán egyetlen dolgot kellene kiemelnem, akkor az számomra az önismeret fogalma. Ez az út már egészen gyerekkoromban elkezdődött a művészeti szakképzéseken keresztül, egyetemi tanulmányi éveimen át, egészen napjainkig. Az alkotás folyamata lehetőséget ad az egyéni önkifejezés/láttatásmódunk megtalálására, amely által minden egyes alkotással közelebb kerülhetünk önmagunkhoz. Ennek jegyében Szatmárnémetiben a művészeti líceumban nekünk elsősorban a gyakorlati, technikai tudás elsajátításán volt a fő hangsúly, ahol rengeteget rajzoltunk beállítások, élő modellek és referenciák után. Erre azért volt szükség, hogy az alapok elsajátítása mellett szert tehessünk egy olyan vizuális megjelenítési eszköztárra, amelyre a későbbiek folyamán majd építkezhetünk. Művészetem mellett én egy délutáni gyakorlati képzésen, szakkörön is tanítok, ahol az általános iskolák mellett ide jelentkezés alapján járnak a gyerekek. Ezt egy nagyon erős választóvonalnak tartom, ugyanis a kötelező jellegű rajzoktatástól eltérően ide csak olyan diákok jönnek, akiket ez már eleve érdekel. Itt is sokszor szembesülök azzal, hogy rengeteg gyerekből hiányzik a kreativitás és/vagy az a fajta technikai tudás, amely híján nem tudja kellően kifejezni magát az alkotás során. Ennek kiküszöbölése érdekében minden gyerekkel egyénileg foglalkozom, így mindenki a saját szintjének megfelelő feladatokon és tematikákon dolgozhat, amelyek aztán az idő előrehaladtával folyamatosan bővülnek. Ezáltal elsősorban a gyakorlati, technikai tudást sajátíthatják el, majd ezt követik a különféle kreatív és önkifejezési gyakorlatok. Ezt a sorrendet azért is tartom fontosnak, mivel a kreativitás eleve a már meglévő ismereteinkből merít. Ha körbenézünk a világban, környezetünkben, szinte mindenhol művészet vesz körül bennünket, legyen itt szó az építészet, formatervezés, divat vagy akár a reklám fogalmairól. A művészet gazdagít és olyan örök értékeket képvisel, amelyekre más médium nem képes. Éppen ezért nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne vegyünk róla tudomást, mert egy művészet nélküli élet élhető ugyan, de nem biztos, hogy élni is érdemes.

Bakk-Dávid László: …a jó művészet olyan, hogy kétszáz év múlva is elolvassuk és mond nekünk valamit.

Miért fontos az érzelmi intelligencia? Azon túl, hogy valaki nagyon sok lexikális ismeretekkel rendelkezik, nagyon fontos hogyan viszonyul az emberekhez. Ha a kezdetektől foglalkozik művészettel, az egyén és a társadalom karöltve foglalkozik a művészettel, az érzelmekkel, a filozófiával, akkor az embert megtanítja empatikusnak lenni úgy, hogy nem ideologizál. Ez nagyon fontos. Az olyan művészeti kinyilatkoztatások – akár színházban, akár irodalomban –, amelyek nagyon aktualizálnak, azok szerintem nem egy jóféle megközelítés, mert az egyik oldalt kizárja. Viszont a jó művészet olyan, hogy kétszáz év múlva is elolvassuk és mond nekünk valamit, akár Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című művéből az Éj monológja. Ez a legcsodálatosabb példája annak, hogy fiatalon rá tud érezni tudományosan is mennyire igaz az, amit leírt. A XIX. század elején nem volt tematizálva, hogy egy művész hogyan tud szintetizálni ennyi mindent, akár ösztönösen. Ez biztosan azért van, mert valakiben nagyon erős az empátiája, nagyon jók a csápjai és nagyon ösztönösen, ha nem is tudatosan tudja érzékelni ezeket az információkat, ami a világban van. Sokszor van olyan, hogy valaki valamit feltalál a világ egyik felén, ugyanaz megjelenik a világ másik felén is. Ez azért van, mert a kreativitás ezt hozza ki az emberből. Olyan tudatos és tudat alatti dolgok történnek és manifesztálódnak abban az alkotásban, amelyek történnek a világban, mi csak egy eszköz vagyunk. 

Bálint Kati: Nagyon fontos lenne, hogy az oktatásban ne csak a tudás átadása legyen jelen, hanem helyet kellene adni az érzelmi intelligencia fejlesztésének is.

Ha a mai oktatási rendszert nézzük, akkor az iskolai tudás kapcsán általában egy teoretikus tudás az, ami először az eszünkbe jut. Ugyanis van egy tárgyi tudás, információk tömkelege, amit a gyerekek megtanulnak, memorizálnak. Az iskolában elsajátított tudás tantárgyspecifikus, egy adott tantárgyhoz kapcsolódó elméleti és talán még gyakorlati tudást feltételez. Természetesen az elsajátított elméletek hasznosak és fontosak, viszont az, amiről nagyon fontos lenne beszélni, az az, hogy a jelenlegi oktatási rendszer nem helyez elég hangsúlyt az érzelmi intelligenciának a fejlesztésére. Nem halad kéz a kézben ez a két oldal. A tanulók megkapják az információk tömkelegét, ezt jobb esetben megértik, megjegyzik, és ezután, mivel az oktatási rendszer teljesítményre alapszik, ezt a tudást nekik vissza is kell adniuk. Ez az a pont, ahol az utóbbi időben nagyon sok és egyre több elakadást lehet észrevenni. A lelki teher ugyanis nem elhanyagolható. A megtanult anyagot úgy kell „visszaadni”, hogy azzal bizonyítható legyen a tudás, de nemcsak az, hanem a versenyképes, teljesítmény orientált rendszerben „talpon” is kell maradni. Nos, ehhez igen kevés, vagy talán egyáltalán semmi segítséget nem kapnak a tanulók. 2009-ben egy Elizabeth H. Blackburn nevű kutató Nobel-díjat kapott, mert a kutatási eredményei alapján bebizonyította, hogy akár az oktatási rendszerbe a vizsgák, felmérők előtt bevitt néhány perces „mindfulness”, vagy légzésgyakorlatok használata nagy mértékben javíthatja a tanulók teljesítményét. Bebizonyította azt, hogy ha a gyerekeknek lehetőségük van arra, hogy egy kicsit elcsendesedjenek, befelé figyeljenek, relaxáljanak, vagy csupán csak a saját légzésük ritmusának a megfigyelőjévé váljanak, akkor ez a fókuszált figyelem képes növelni a koncentrációt, a munkamemóriát, a gördülékeny, gyors gondolkodást, képes kizárni a zavaró ingereket. Az az igazság, hogy az oktatás terén még nem fektetnek ebbe olyan nagy energiát, hogy a tanulók igenis maximálisan tudjanak teljesíteni. Pedig maga a jelenség egyáltalán nem új. Hiszen például a különböző sportágaknál, ahol igenis fontos a teljesítmény, ott a gyakorlati edzések és felkészítések mellett jelen van a sportpszichológus, akinek a dolga a lelki téren való felkészítés, a lelki „edzés” biztosítása. Hiszen nem titok az, hogy az eredmény csak akkor lesz látványos, ha mindazt, amit begyakorolt és magáévá tett a sportoló, erős lélekkel végig is viszi a megmérettetés napján. Ez pedig köztudott, hogy stresszel, feszültséggel jár, és ennek a legyőzése pontosan olyan nagy kihívás, mint a sportágban való felkészülés. A fiatal ugyanis lehet akármilyen tehetséges, ha a félelem, izgulás, a versenyhelyzet feszültsége legyőzi, akkor sohasem tudja majd megmutatni a világnak, hogy mit tud. Az oktatásban is így van ez. A gyerekeknek folyamatosan teljesíteniük kell, meg kell tanulniuk a leckét, de abban a pillanatban, hogy a vizsgán megjelenik a vizsgadrukk és ha a vizsga miatti félelemmel nem tudnak szembenézni, az is megtörténhet, hogy bármilyen jó tanulók legyenek, nem tudnak majd teljesíteni az adott megmérettetésen. Szakemberként azt tudom mondani, hogy egyre több ilyen esettel találkozunk, mivel a félelem, a szorongás, a teljesítménytől való pánik egyre jobban terjed el a gyerekek között. Vizsgák előtt körülbelül egy évvel jelentkeznek hozzánk diákok, hogy terápiára járjanak, hogy a vizsgán majd jól tudjanak teljesíteni. Sőt még olyan is van, hogy bérmálkozás vagy konfirmáció előtt, ahol „beszélni” kell emberek előtt, akkor előtte pár hónappal jelentkeznek, hogy segítsünk, hogy ezeken az alkalmakon lelkileg is úgy tudjanak helytállni, hogy szembe tudjanak nézni ezzel a megmérettetéssel. Nagyon fontos lenne, hogy az oktatásban ne csak a tudás átadása legyen jelen, hanem helyet kellene adni az érzelmi intelligencia fejlesztésének is. A tanítás folyamatában jelen kell lennie a tanulónak, de ha csak testi szinten van jelen, lehet nem tud minőségivé válni maga az oktatás. Mindemellett a pedagógus is egy sokkal szélesebb skálát kell hogy képviseljen mint csupán a mentális kapacitást, amelyről nap mint nap tanúbizonyságot tesz. Ki kell mondanunk, hogy csak akkor lehet beszélni átadott és befogadott tudásról, ha jelen van nemcsak a tanítóban, hanem a befogadóban is a „lélek”. Tanítani csak és kizárólag úgy lehet az én meglátásom szerint, ha a pedagógus és a diák is nemcsak testi szinten van jelen az oktatás folyamatában, hanem ott van a lelkük is. Lehet, hogy jómagam az az ember vagyok, aki hisz a mesékben, de talán ha egyszer teret adna az oktatási rendszer ezen minőségi, lélekkel teli jelenlétnek, akkor meglepő eredményeket lehetne tapasztalni. A kérdés már csak az, hogy akarunk-e mi valójában a gyerekeinkből „királyokat” nevelni?! Mert, ha igen, akkor ahhoz még van mit változtatnunk.