Az intézményesített szeretet
A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legutóbbi részének címe: Az intézményesített szeretet. Karácsony a szeretet ünnepe, talán az ilyenkor felerősödő szeretet készteti az embereket az ajándékozásra. Megajándékozzák a szeretteiket, ugyanakkor szokássá vált megajándékozni azokat, akik képtelenek maguk és szeretteik számára előteremteni a karácsony megünnepléséhez szükséges javakat. A magányosok, a szegények, a hajléktalanok megsegítésére intézmények jöttek létre, nem csupán azzal a céllal, hogy nagyobb ünnepekkor megajándékozzák a rászorulókat, hanem amiatt is, hogy a nehéz helyzetükön átsegítsék őket.
A beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi óraadó tanár; dr. Tallian Cristian pszichiáter; Bálint Kati meseterapeuta; Koczinger Tibor, a Hans Lindner Alapítvány elnöke; Boros János pszichológus, a szatmárnémeti Caritas munkatársa; Kürti Boglárka és Székely Bernadett, a Diakónia Keresztyén Alapítvány munkatársai. A beszélgetést moderálta Elek György.
Frigy Szabolcs: A jó civil szervezet léte attól jó, hogy oda tud-e figyelni a társadalom kihívásaira.
Szatmár megyében azért maradtak fenn a karitatív szervezetek, mert mindig megtalálták a lehetőségét és a módját annak, hogy a változó világban hogyan nyújtsanak segítséget. A jó civil szervezet léte attól jó, hogy oda tud-e figyelni a társadalom kihívásaira. Teljesen más szociális célokkal indult akár a Hans Lindner Alapítvány és a Caritas, mint amilyen feladatokat ma ellátnak. A civil segítségnyújtás különbözik attól, ahogy az egyén segíteni próbál, van benne professzionalitás. A professzionális segítségnyújtás akár az intenzitásában különbözik az egyénitől. Nagyon lényeges, hogy ebben az időszakban mi a sajátossága a segítségnyújtásnak. Mindig kérdés, hogy újratermelődik-e a szegénység. Érdemes áttekinteni, hogy az elmúlt húsz-huszonöt évben milyen eredményeket értek el a civil szervezetek. Van-e társadalmi mobilitás vagy inkább egyfajta krízisintervenció van, hogy mindig az aktuálissal próbálunk foglalkozni? A szegénység mint társadalmi réteg újratermelődik? Mi a szerepe a civil szervezeteknek a társadalmi mobilitásban? Ezt, hogy érzik a saját hétköznapjaikban? — ezekre a kérdésekre kell ma keresni a választ, fogalmazta meg mintegy gondolatébresztőként Frigy Szabolcs.
Boros János: Én azt látom, nem is annyira a szegénység a jellemző, mint az, hogy mit kezd azzal a szülő, hogy most talán egy kicsit jobban áll anyagilag, de a gyerekkel nem tud foglalkozni, a gyereknek nem tud átadni értékeket.
A szegénység mindig újratermelődik. Van egy transzgenerációs szegénység, ami folyton öröklődik, apáról fiúra. Érdekes módon nem annyira jellemző most már a szatmári közösségekre, vagy legalábbis azokra, amelyekkel mi dolgozunk. Példaként említhetjük az Ostrovului utcai közösséget, ahol egészen más problémák kezdenek generálódni vagy már generálódtak, és nagyon aktuálisak. Míg a Don Bosco szociális óvoda megérinti a városnak azt a részét is, ami már nem az Ostrovului utcai környékhez tartozik, és ahol szociálisan nehéz helyzetben lévő családok, gyermekek vannak. Én azt látom, nem is annyira a szegénység a jellemző, mint az, hogy mit kezd azzal a szülő, hogy most talán egy kicsit jobban áll anyagilag, de a gyerekkel nem tud foglalkozni, a gyereknek nem tud átadni értékeket, értékrendet. Megmaradt a régi értékrend, amiben éltek és élnek továbbra is. Valamilyen szinten szeretne az óvoda, az iskola és a Caritas egyfajta támpontokat nyújtani, hogy a gyermek változzon, de a referenciaszemély továbbra is a szülő, ha jó, ha rossz. Persze vannak, akikkel lehet jól dolgozni, akiknek érdeke, hogy a gyerek kilépjen ebből a közegből, és többre vigye mint a szülő. (Többnyire roma közösségekről beszélünk.) Sokan kimennek külföldre dolgozni, mert azt hallják, hogy ott mennyi pénzt lehet keresni. Régen az volt a specifikuma a segítésnek, hogy élelmiszercsomagot és ruhákat kaptak. Most is visszasírják azokat az időket egyesek, annak ellenére, hogy sokszor több a jövedelmük mint a pedagógusnak, aki foglalkozik velük. Sokszor a legszegényebb is autóval vagy taxival viszi a gyerekét óvodába és iskolába, hogy ne maradjon le a többitől. A kihívás az, hogyan lehet megóvni ezeket a fiatalokat a drogtól. Vannak prevenciós programok, de a döntés az ő kezükben van. A szülő nem mondja, hogy ez nem jó, fiam! Ma már nem nyújtunk anyagi segítséget. Megkapják a tanuláshoz való esélyt, aki valóban érdekelt ebben, részesülhet mindabban, amit a tanulással el lehet érni. A szociális munka egyik alapja az is, hogy a rászorulók orvosi ellátásban részesüljenek. Viszont egy másik probléma, hogy a pedagógusok nem nagyon tudják tartani a lépést a változó helyzettel: egy harmadikos-negyedikes gyerek olyan fejlett, mint tíz éve egy nyolc-kilencedik osztályos volt, így aztán annyira mások az igényei, annyira más a szintje, amit a pedagógusokat komoly kihívás elé állítja.
Frigy Szabolcs: Sokszor azt látom az iskolákban is, hogy az anyagi szegénység és a kulturális, szociális szegénység elválik, nincs meg a pénzkezelési kultúra. Szerintem annyi pénzből, amennyivel sok hátrányos helyzetűnek minősített család rendelkezik, racionális beosztással egy családot lehetne jól működtetni.
Boros János: Reménykedünk, hogy az anyagi jólét magával fogja hozni a pozitív változásokat.
Valóban, a jövedelemszint sokszor elég magas, legtöbb esetben nem hivatalos ez a jövedelem, szociális támogatásban is részesülnek és egyébben, viszont valóban, a pénzbeosztás, az anyagiak menedzselése gyermekcipőben jár. A gyereket lehet valamilyen irányba vinni, a szülővel nagyon nehéz együttműködni. Nagyon sokan mennek ki külföldre dolgozni, mert azt „jó pénzért teszik”. Van egyfajta nyomás, hogy ha mindenki külföldön próbálkozik boldogulni, miért ne menne más is. Ami nekik érték, hogy próbálják a státuszukat kimutatni. Végül is az egész erről szól. Itt azt élik át, hogy lenézik őket, de ha már jól felöltöznek, van egy autójuk, akkor már valakinek érzik magukat. Sajnos attól lehet, hogy a gyermekét továbbra is magára hagyja. Vannak gyerekek, akik elektromos cigarettával a szájukba mennek óvodába, iskolába, a pedagógus elveszi tőlük, délben odaadja a szülőnek, aki visszaadja a gyereknek. Ezen a téren még nem történt változás. Reménykedünk, hogy az anyagi jólét magával fogja hozni a változásokat ezen a téren is, fontossá válik majd a nevelés, a kultúra, a tanulás is.
Kürti Boglárka: Véleményem szerint a külföldi munka azért más, mert valamilyen módon kiszakadnak az itthoni környezetből. Nincsenek hatással az itthoniak azokra, akik külföldön dolgoznak. Az ottaniak nem ismerik azokat, akik innen mennek, nincsenek megbélyegezve.
Frigy Szabolcs: Külföldön vannak pénzkeresési utak, melyek nem egyenlőek a munkával.
Bálint Kati: Az igaz, hogy külföldön tiszta lappal kezdhetnek, van egy új lehetőség a bizonyításra.
Koczinger Tibor: Akik kimennek, azok lelkileg visszavágynak.
Ritka ma már az, aki kimegy és visszajön. Ahhoz volt bátorsága, hogy kimenjen, ahhoz, hogy visszajöjjön már nem csak bátorság kell, hanem kell valami olyan biztató dolog, ami itthon folytatást biztosít annak, amit ő megkezdett. Akik kimennek, azok lelkileg visszavágynak. Ott nem érzik magukat teljes biztonságban. Jó, hogy van bevétel, de minden, ami kedves, az itt van. Rohannak haza az ünnepekre, és jönnek, ha valamit meg kell mutatni. Itthon költik el a pénzüket, az avasiak hatalmas házakat építenek és nem laknak azokban. Én nem tudom mit akarnak az életükben. Aki kimegy, nem ver ott gyökeret. Él felszínesen, nem épül be az ottani közösségekbe, haszonélvezője annak, ami kint van, és folyton hazavágyik.
Tallian Cristian: Ünnepek környékén nagyon sok a depresszió, a hullámvölgy. Előtte van egy felfokozott lelkiállapot, utána visszaesnek az emberek a hétköznapok szürkeségébe, és ezt nem tudja mindenki jól kezelni.
Az én tapasztalatom is az, ha gond van a gyerekkel, ha egy családban például megjelenik egy autista gyerek, nagyon sokan hazaköltöznek, mert Nyugaton eléggé elembertelenedett az egészségügyi ellátás, gyakran hónapokat kell várni egy szakorvosi vizsgálatra vagy terápiás ellátásra. Amikor belép a betegség a család életébe, vagy egy kicsit kibillenti őket a megszokott egyensúlyból, akkor kell a család támogatása is. Az itthon maradottaktól nem csak morális, de sokszor a pénzügyi támogatás is jól jön. Ilyenkor fontos szerephez jutnak az itthon maradt nagyszülők, akik be tudnak kapcsolódni a család életébe, és segíteni tudják a fiatalokat. Nem olyan ritka a hazaköltözés, de valami közbe kell jöjjön ahhoz, hogy ott meginogjon a biztonságérzete a fiatal párnak és ezáltal visszavonzzák őket a gyökerek. Mi egy nemrég alakult egyesület vagyunk, pszichés betegekkel foglalkozunk, próbálunk lassanként kiigazodni a szociális szolgáltatások zavaros világában. Azzal szembesülünk, hogy a segítségnyújtás — legalábbis a mi pácienseink körében — azt az elvárást jelenti, hogy elvégezzünk helyettük bizonyos feladatokat. Ezért abban látom a kihívást, hogy az embereket önállóságra kell nevelni, mert ha hozzánk eljönnek, azt várják el, hogy mi tapossuk ki helyettük azokat az utakat, amit ők természetszerűen nem tudnak, vagy számukra sokkal nehezebb. Azért jöttünk létre és azért szeretnénk segíteni, hogy ezek a folyamatok könnyebbek legyenek, és valahogy visszavezessük őket a társadalomba. Mi úgy gondoljuk, hogy ezt velük együtt, nem helyettük tesszük. Elég nagy probléma, hogy az állam rászoktatta az embereket, hogy kapnak egy összeget és ezáltal úgy érzi, megtette kötelességét, viszont nem segíti hozzá őket intézményesített módszerekkel, hogy jobban boldoguljanak. Az állam a gyakorlati feladatokat rá bízza a civil szervezetekre, de például a mi esetünkben — a pszichés betegek gyógyítása terén — nagyon kevés olyan szervezet van, amelyik a segítésben be tudja tölteni azt az űrt, ami eddig kialakult az évek során. Szükség lenne szemléletváltásra is, hogy a különböző egyesületek lássák el ugyan a háttér keretintézmények szerepét, amelyek kézen fogják a beteget és hozzásegítik őt ahhoz, hogy javuljon az életminősége, de helyette nem tudják és nem is feladatuk a különféle teendők elvégzése. Ünnepek környékén nagyon sok a depresszió, a hullámvölgy. Előtte van egy felfokozott lelkiállapot, utána visszaesnek az emberek a hétköznapok szürkeségébe és ezt nem tudja mindenki jól kezelni. Egy érzelmileg labilis ember ilyenkor döbben rá arra, hogy az az időszak csak egy kis része az életnek, amikor ő valami jóból részesülhet, utána visszatér az a testi-lelki nyomorúság, ami számára megoldhatatlan. Szakemberként a legnagyobb kihívás az embert felemelni és viszonylag egyenletes szinten tartani, rávezetni, hogy lássa meg a hétköznapokban is a jó dolgokat.
Koczinger Tibor: Azt látjuk, hogy azok az emberek, akik hisznek, vallásosak, másképp viselik a gondokat.
Karácsonykor mintha egy kicsit másnak gondolnánk a világot. Társadalmi elhelyezkedéstől függetlenül karácsonykor amnesztia van. Mindenki hajlandó megbocsátani, főleg ha kölcsönös a megbocsátás. Vannak depressziók is, ha nincs kivel megtenni ezt. Szegény ember mindig volt és mindig lesz. De ki a szegény? És mitől szegény? Az egyszerű emberek azt gondolják, hogy ajándékkal lehet a szegénységen segíteni. Igen, de akkor mi az ajándék? Mi legyünk az ajándék mások számára. Az, hogy milyen gondok vannak, egy külön kérdés. Társadalmi gondok mindig jönnek-mennek. Ha több embert megkérdezünk, milyen gondjai vannak, egyesek az energiaárakról beszélnek, mások az egyedüllétről, a nincstelenségről, a lelketlenségről, egészségügyi problémákról stb. Azt látjuk, hogy azok az emberek, akik hisznek, vallásosak, másképp viselik a gondokat. Ezekkel az emberekkel könnyebb szót érteni. Nagyon nagy szerepet játszik az, hogy valaki hisz. Ha nem, akkor csak a megvalósítható dolgokról lehet vele beszélni. A másik lényeges dolog, hogy van-e mögötte család? A család kulcskérdés. A család természetes gyógyszer mindenre. Ha valamit szeretnénk megvalósítani, arra törekszünk, hogy segítsük a családot ellátni a saját funkcióit. Lehet, hogy olykor embereket kell pótolni (például szülőt, ha árva gyerekek gondozásáról van szó), mert az a család valahol megsérült. Volt egy anya programunk, édesanyákat segítettünk, az első dolog, amit gyakoroltunk az anyákkal, hogy tanulják meg ellátni az otthoni feladatokat: mosás, főzés stb. És megtanítottuk, hogy tudjon a gyerekeivel játszani. Az iskolában a tanárokat kell megtanítani, hogy tudják ellátni a feladataikat. Az iskola mellé kell álljanak a gyerekek szülei. Látszik, hogy azok az iskolák, melyekben van szülői egyesület, mennyivel hatékonyabban működnek. Együtt kell működjenek a hatóságok és a civil szervezetek is. Beszélünk a gondokról, de beszélünk azokról is, akik segítenek. Nagyon sokan olyan segítségre várnak, amit ők elképzelnek. Minden családban lenne valaki, aki segíthetne, csak a családi viszonyokat kellene rendezni. A szomszéd viszonyokat kellene rendezni. Nem oldódnának meg a problémák, de lenne egy elsősegélynyújtás. Vannak a civil szervezetek és az intézmények, és azoknak a szenvedélyesen dolgozó munkatársai. Ezeknek az intézményeknek a dolgozói akár egyénként, akár hatóságként össze kell fogjanak, hogy hatékony legyen a segítség. Ha mindenki megtesz mindent, akkor az egyén is oda kell tegye magát. Nagyon fontos az is, hogy mit tesznek az egyének az egészségükért.
Székely Bernadett: Szolgálatunk során hatékony segítséget tudunk adni az időseknek, biztos támaszt jelentünk a mindennapokban.
A Diakónia Keresztyén Alapítvány szatmárnémeti fiókszervezete szívügyének tekinti az elesettek, a rászorulók támogatását, a beteg, idős emberek életminőségének fenntartását és javítását, a szépkorúaknak a segítését, hogy a saját otthonukban tudjanak boldogulni. Hisszük, hogy szolgálatunk során hatékony segítséget tudunk adni az időseknek, és szakértelmünkkel, emberszeretetünkkel, valamint krisztusi alázatunkkal biztos támaszt jelentünk a mindennapokban. Alapítványunk akkreditált szociális tevékenységeket folytató szervezet, mely több típusú szolgáltatásban tud segíteni. A házi beteggondozás, segítségnyújtás alapvető célja, hogy a rászorulók önálló életvitelének fenntartását lakhelyükön, saját lakásukban segítse és szükségleteiknek megfelelően, hozzáférhető szolgáltatást nyújtson a legszükségesebbek biztosítása érdekében.
Kürti Boglárka: Úgy kellene kapcsolatot teremteni a jótékonysági szervezetek között, hogy segíthessék egymást.
Koczinger Tibor: Az egész kereszténységnek ez a legnagyobb kihívás az egész világon, hogy bizonyos helyzetekben a segítségnyújtásról azonnal kell dönteni.
Bálint Kati: A szeretet nevében nagyon sok és gyönyörű dolgokat lehet tenni, de a segítő szakmának megvan a másik oldala is. Ugyanazzal az energiával nemcsak csodákat hozhatunk létre, hanem pusztíthatunk is.
A legjobb iránytű mindig maga a szeretet. Ha a szeretet által döntünk, akkor biztos, hogy annak függvényében mindig megtaláljuk a jó irányt, még akkor is, ha a döntés a másodperc töredéke alatt kell megszülessen. Én elgondolkodtam azon, hogy mit jelent az intézményesített szeretet. Igazából sok formát ölthet, sokféleképpen manifesztálódhat maga a szeretet. A civil szervezetek és egyesületek keretet és teret adhatnak annak, hogy szeretet által lehessen áramolni, ami valójában nem mást jelent, mint szolgálatot. Ez a szolgálat azonban csak és kizárólag a szeretet által tud minőségi lenni. Ezért ki kell jelentenünk, hogy egyáltalán nem mindegy az, hogyan szolgálunk. Ha a meseterápia világába tekintünk be és keressük a választ arra a kérdésre, hogy hogyan szolgálunk szeretettel, eszembe jut A só című mese, melyben azt kérdezi a király: hogy szeretsz te engem édes lányom? A válasz: mint a sót. A só ugyanis minőségivé teszi az ételt, nem helyettesíti azt, csak önmaga által nemessé teszi. Amit teszünk, és amit megtehetünk, nekünk kell megtenni. Ha adunk, és hozzátesszük a lélekből fakadó munkát, akkor attól lesz finomabb, ízletesebb, vagyis minőségibb a szolgálatunk. Ezen a világon mindennek megvan a pozitívuma és a negatívuma is. A szeretet nevében nagyon sok és gyönyörű dolgokat lehet tenni, de a segítő szakmának megvan a másik oldala is. Ugyanazzal az energiával nem csak csodákat hozhatunk létre, hanem pusztíthatunk is. Ha a szeretetet önös módon gyakoroljuk, ha mi döntjük el, hogy kinek, mikor, mi módon kell segíteni, de nem találunk befogadó partnereket hozzá, akkor igen gyakran történhet meg az, hogy korlátokat, határokat sértünk. Ily módon nem segítünk, hanem akár bánthatunk, csupán és kizárólag, mert mi azt hisszük, a jó szándékunkból fakadó cselekedetek csak jók lehetnek mindenkinek. A mesékben ott van a valóságnak ezen lenyomata is. Nem egy rózsaszínű felhőburok a világ. Ott vannak, akik segítségre szorulnak, ott vannak, akik adni tudnak, de vannak olyan helyzetek, amikor a rászorulók visszautasítják a segítséget. Annak, aki adni szeretne, tehát fontos, hogy érezze a másik fél határait, tudja és értse, mikor talál befogadó partnerre abban, amiben segíteni szeretne és semmiképp ne siettesse a másik megértését, befogadási folyamatát, csupán azért, hogy az ő segítői szándékának teret és lehetőséget tudjon felmutatni. A szeretet általi szolgálat és ennek intézményesített formája egy nemes és szent emberi tevékenységi keretet ad, de mint mindennek a földön, ennek is megvannak a maga korlátai, és ha az aranyközépút elvét sikerül betartani, akkor ezen keretek között minőségi és nemes dolgokat lehet véghez vinni.
Koczinger Tibor: A mesékhez én is hozzátennék valamit. Egyszer a fiam mondta: tudod apa, azért jók a mesék, mert az derül ki belőlük, hogy nincsen minden rendben, de mindent rendbe lehet hozni.
Besenyődi Judit: Itt már elhangzott a kulcsszó, hogy az ember a méltóságát mindenképpen meg akarja őrizni. A hajléktalanoknál beszélhetünk erről, amikor tényleg segítséget szeretnénk nyújtani, tudja, hogy milyen állapotban van, mégsem fogadja el a segítséget. Ezt a helyzetet kellene valahogy átfordítani, hogy a segítségnyújtást ne tekintsék lenézésnek.
Kürti Boglárka: Nálunk a gyülekezetben volt egy alkalom, amikor karácsony környékén élelmiszercsomagot adtunk az időseknek. Nem voltak rászorulók, csak így akartunk kedveskedni. Nagyon sok egyedülálló idős ember visszautasította, azzal a magyarázattal, hogy ők nem szorulnak rá. Nem érezték azt a fajta szeretetet, amit mi próbáltunk feléjük nyújtani.
Boros János: A szakirodalom azt mondja, hogy öt év vagy azon felüli hajléktalanság annyira beivódik az ember életformájába, hogy minimális eséllyel lehet onnan kimozdítani.
A hajléktalanokhoz szeretnék kapcsolódni. Kolozsvári vagyok, mielőtt Szatmárnémetibe kerültem, a hajléktalanokon próbáltunk segíteni, önkéntesen. Anonim alkoholista programot indítottunk volna velük, csak akadályokba ütköztünk. Folyamatosan változtak az emberek, nem lehetett befejezni azt, amit elkezdtünk. Aki eljött rendszeresen, volt benne egy hátsószándék, hogy ki tudjon csikarni egy decire valót. Nem az lett volna a lényege a segítésnek, hogy pénzt adjunk nekik, hanem hogy megtanítsuk valamilyen formában kezelni azokat a problémákat, melyek miatt oda kerültek, ahol vannak. Egy idő után feladtuk. A másik téma, hogy dolgoztam a Bonus Pastornál tíz évig terapeutaként a rehabilitációs központban. A hajléktalan bejött ősszel, kiment tavasszal. A szakirodalom azt mondja, hogy öt év vagy azon felüli hajléktalanság annyira beivódik az ember életformájába, hogy minimális eséllyel lehet onnan kimozdítani. Aki még a kezdetén van, annál lehet eredményes a beavatkozás, hosszabb távú, utcán töltött idő megbélyegzi. Talán-talán annyit el lehet érni, hogy az alkoholt letegye, de az életformát nem fogja tudni megváltoztatni.
Besenyődi Judit: Egy idő után beleivódik az ember identitásába az, hogy ő hajléktalan. Ez olyan szintekre is eljut, hogy már nem tudja magát kifejezni. Olyan értelemben nem lesz nyelve, hogy nem fogja tudni megfogalmazni saját problémáit önmagának sem. Ilyenkor az ember már be van zárva önmagába. Ebből a helyzetből kimozdítani nagyon nehéz.
Koczinger Tibor: A bajban lévő emberről nem akar tudni a társadalom.
Szatmárnémetiben 1997-ben indítottuk be a hajléktalanszállót a térségben elsőként. Eleve az állomás mellé helyeztük, mert ott gyülekeztek. Annak idején a várótermekbe húzódtak be, egy ideig tolerálták őket. Az 1990-es évek végén sok jó dolgot hoztunk létre. Elkezdtük szőni a szociális hálót. A marginalizációról azt tapasztalom — és ez egy világjelenség —, hogy ezeket az embereket a társadalom valahol kívül akarja tudni az ő kényelmi szféráján. Nézzük meg hol vannak az idősotthonok, a fogyatékos otthonok, a hajléktalanszállók? A bajban lévő emberről nem akar tudni a társadalom. Németországban olyan több célú intézmények vannak, melyekben vannak idősotthonok, bejáró idősek, van benne bölcsőde, óvoda, várandós gondozó, szülészet, és van cukrászda, kávézó, bankfiók, szépségszalon, fitneszszalon, ott tartják a kulturális rendezvényeket. Ez nagyon jól hat arra a közösségre.
Kürti Boglárka: Nemrég voltunk a Szatmárnémeti Református Gimnáziumban az előkészítő–IV. osztályokban, hogy népszerűsítsük a diakóniát. Szeretettel szolgálni, ez volt a téma. Voltak olyan megjegyzések, hogy miért a kicsikkel foglalkoznak, azok mit tehetnek a segítségnyújtásban, miért nem megyünk a XII. osztályokba. Meglepő módon nagyon érdekelte a kicsiket a téma, válaszoltak a kérdésekre és nagyon jó hozzászólásaik voltak. A gyerekek mondták ki, hogy örülnek, ha másokon tudnak segíteni. Mindent az alapoktól kell elkezdeni, ránevelni már a kicsiket, hogy egymáson segítsenek.
Frigy Szabolcs: A szegénység nem egy egzotikus dolog.
Itt merül fel az érzékenyítés. A kicsik hajlamosabbak a segítségnyújtásra mint a nagyobbak. Én sokszor hálás vagyok azért, hogy kijárok Lázáriba, Szamoskrassóra és más településre, mert megtapasztalom, hogy annyira buborékban élnek a fiatalok, hogy nincs természetes tapasztalat arról, hogy mit jelent ma szegénynek lenni. Ennek a hiányában fantasztikusan tudnak abban élni, hogy életük nagy kihívása, hogy megvan-e a legújabb divatú cipőjük vagy nincs. A szegénység nem egy egzotikus dolog. Felnő családban egy gyerek úgy, hogy több szegényt lát amerikai filmekben mint a saját életterében. Kialakul egy torz világlátásunk. A kutatások eredménye, hogy a politikusok is így nőnek fel. Úgy hoznak döntéseket, hogy nem ismerik a dolgok hátterét. Nagyon fontos az érzékenyítés, de ebből a buborékból csak önkénteskedéssel lehet kitörni. Aki azt a fajta önkéntességet, szolgálatot végzi, hogy tényleg elmegy és felemel egy öregembert, az ki tud törni ebből a buborékból.
Besenyődi Judit: Az érzékenyítés az iskolákban kell elkezdődjön.
A kapitalista társadalom az, ami fogyasztóvá neveli már kicsi kortól a gyereket, ezért nem tudnak örülni semminek. Ez egyfajta elidegenítés is a saját életünktől. Az érzékenyítés az iskolákban kell elkezdődjön. Abban lehet segíteni, hogy a tanároknak olyan utat kell mutatni, ami alapján el lehet kezdeni az érzékenyítést. Nagyon ajánlják most Zágoni Balázsnak A Gömb című könyvét. Egy sci-fi regény, a gyerekek nagyon szeretik, fontos társadalmi problémákat dolgoz fel, ilyen a nyugdíjasok állapota. A könyvben látszik, hogyan gondoskodik a főhős a nagyszüleiről. Ezeket a perspektívákat kell megmutatni. Azért idegenedünk el a hajléktalanoktól, mert nem ismerjük a perspektívájukat. Nem minden hajléktalan azért került oda, ahova került, mert nem akart volna dolgozni. Ha mi nem ismerjük az okokat, elítéljük startból. Nyugaton már vannak olyan kezdeményezések, hogy hajléktalanok által írt és szerkesztett újságok jelennek meg, a címlapon hajléktalanokkal. Ez egy nagyon romantikus elképzelés.
Koczinger Tibor: Az érzékenyítés veszélyeket rejt, mert egy kalap alá veszik a negatív érzékenyítéssel. Magyarországon most különösen odafigyelnek arra, hogy ki, milyen dolgokkal jön be a társadalomba, ennek az a következménye, hogy a tanároknak nem szabad érzékenyíteni. Ez egy nagyon nagy veszély.
Boros János: A társadalomban jelen van az érzékenyítés és az érzéktelenítés is. A szeretet a lélekből fakad. Nem attól függ, hogy milyen anyagi javak vesznek körül, hanem attól, hogy kik vesznek körül. Kik azok, akikkel jól érzem magam és kölcsönösen tudunk egymáshoz szeretettel viszonyulni. Kölcsönösség van abban is, ha adunk egy szegénynek és látom, hogy örvend annak. A lelkület vesztődött el, és nagyon hatékony az érzéktelenítés.
Koczinger Tibor: Minden döntésünknek következménye van. Akkor is, ha megteszünk valamit, akkor is, ha azt elmulasztjuk. A gazdagodásnak, a gyarapodásnak is következménye van. Én megértem azokat, akik ünnepkor elutaznak, ha azt azért teszik, hogy együtt legyenek.
Bálint Kati: Vannak, akik azért utaznak el, mert a hétköznapok a távolságtartásról szólnak. Mindenkinek megvan a maga dolga, elég nehéz kapcsolódni. Az ünnepek a kapcsolódásról kellene hogy szóljanak, amikor együtt lehet a család, együtt lehetnek a családi közösségek. Ha ez a kapcsolódás nem működik a hétköznapokon, elmennek, hogy pótolják a hiányosságokat. A kapcsolódásokkal megjegyezném, hogy a mai ember számára nagyon nehéz másokkal örülni. A mai emberek elzárkóznak a mások gondolatától. Be kell programálni a találkozásokat. Nem egyszerű az sem, hogy jön egy ünnep, és tudunk találkozni. Ha a kapcsolódások nem működnek egész évben, akkor karácsonykor sem az igazi.
Besenyődi Judit: A kapcsolódás hiánya stresszet vált ki. Az unoka egész évben nem találkozik a nagyszülőkkel, ha karácsonykor el kell oda menni, nem szívesen teszi, keresi a kiutakat. Senki sem szeret sehova elmenni kötelességből. Nagyon sok gyerek számára a nagymama és a nagypapa meglátogatása időpazarlás. De hasonló a helyzet barátok esetén is.
Rohamosan közeleg a karácsony, jelzik ezt a ránk zúduló reklámok, a bevásárlóközpontokat betöltő angol nyelvű karácsonyi énekek és a vásárlási láz. A kerekasztal-beszélgetés résztvevőivel együtt bízzunk abban, hogy a karácsony idén a szeretet ünnepe lesz.