Az elfogadás határai. Mikor kell elfogadni magunkat és másokat? Mikor kell változni és változtatni? — ez volt a Beszélgetések testről és lélekről sorozat legutóbbi témája. A szatmárnémeti Mézesházban megrendezett kerekasztal-beszélgetésen a témában jártas szakemberek és meghívottak — Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató; Bálint Katalin meseterapeuta; Schneitli Enikő szociális dolgozó; Máthé Róbert református lelkipásztor, pszichoterapeuta; Cristina Sabau-Trifu képzőművész; Daly Attila római katolikus káplán; Bogya-Fisher Csilla gyógypedagógus; Besenyődi Judit egyetemi hallgató — mondták el véleményüket. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Frigy Szabolcs vitaindítójában elmondta, hogy az elfogadás egy nagyon széles körű téma, amit hosszan lehet elemezni, éppen ezért ez alkalommal arra érdemes koncentrálni, hogy hol van az elfogadás határvonala, hol van az, amikor aktívan változtatni kell az életünkön vagy másoknak az életén. Amennyiben megnézzük a top 10 könyvet, azt tapasztaljuk, ezek közül öt arról szól, hogyan fogadjuk el magunkat, öt pedig a top 10 lépcső ahhoz, hogy megváltoztassuk az életünket — mutatott rá Frigy. Szerinte talán azt kell figyelembe venni elsőként, hogy az életünk legfőbb bölcsessége az, hogy tudjuk mikor kell arra áldozni, hogy elfogadjuk magunkat, a környezetünket, a házastársunkat, a gyerekünket…, és mikor érkezünk el ahhoz a vonalhoz, hogy kell lelki energiát arra áldozni, hogy megváltoztassuk magunkat, a környezetünket, a párunkat, a gyerekünket… Nagyon gyakran szembesülünk a segítő munkában azzal, hogy valamilyen problémával jelentkezik valaki, de úgy szeretne megoldást találni, hogy változzanak meg a környezetében élők. Frigy kiemelte: a problémák megoldását kereső személyeket meg kell győzni arról, hogy csak azokkal lehet együtt dolgozni, akik jelen vannak. Nagyon sokan hiszik azt, hogy ha ők együttműködnek egy terapeutával, azzal meg tudnak változtatni olyan személyeket, akik nincsenek jelen. Carl Rogers írja az egyik könyvében, hogy a változások első foka mindig az elfogadás. Aki változtatni szeretne a sorsán, el kell fogadja azt az állapotot, hogy krízisben van, megpróbálja közel engedni magához ezt az életérzést. Meg kell élni azt a helyzetet, azt a lelkiállapotot, hogy az illető krízisben van. Ebben a helyzetben van szükség egy különös lélekjelenlétre. Amikor valaki szakemberhez fordul, azt a változás és a változtatás szándékával teszi. Nagyon sokan alapvetően úgy élnek, hogy az életük egyik motorja, hogy megváltoztassanak embereket. A változás igénye benne van az emberekben. Amikor az illető személy elmondja, hogy mit szeretne megváltoztatni, az az első terápiás házi feladat, hogy keressen magában valamit, amit el tud fogadni és amit értékesnek tart. A változásnál az első dolog megtalálni azt a belső értéket, ami később eljuttathatja arra, hogy változtasson a környezetén. Akinek baja van a környezetével, aki nagyon sokszor ujjal mutogat másokra, nagyon sokszor azért teszi, mert ő maga nincsen rendben belül. Ezt a belső rendetlenséget, ezt a belső feszültséget vetíti ki a világra. Éveket lehet mutogatással eltölteni anélkül, hogy befele néznénk és tudatosítanánk azt, hogy mi az a dolog, ami a mi életünkben nincsen rendben. Az elfogadás ebből a szempontból egy befelé néző, belső minőségi idő, egy olyan élethelyzet, amikor rendben van az életünk, erőt gyűjtünk akár arra, hogy változtatni tudjunk, amikor megbomlik az én jól vagyok állapot. Van egy fogalom, amit egyre többször ismertetnek a szakemberek, mégpedig az énhatékonyság. Frigy Szabolcs rávilágított, az ember akkor érzi jól magát a bőrében, ha azt érzi, hogy hatni tud a környezetére, hogy nincs kiszolgáltatva és kontroll van az életében. Nagyon sokszor szembesülünk viszont azzal, hogy egyesek úgy érzik, nincs kontroll az életük felett. Az énhatékonyság az egyik kulcs, amit gyakorolni kell az életben, hogy érezzék, az hatással van az életükre és a környezetükre. Az emberi történelem során két szociológiai példát lehet hozni: a történelemben van egy hullámzás, hol olyan társadalmak vannak, ahol változtatni kell, ahol forradalmat kell csinálni, ahol fel kell borítani mindennek a komfortzónáját, és van annak a gyakorlása, hogy elfogadjuk azt az új társadalmi rendet, amit kialakítottunk, ezt megpróbáljuk gyakorolni és gyakoroltatni. Az egyéni életünknek három ciklusa van. Az első az, amikor elfogadjuk a jelenlegi élethelyzetet úgy ahogy van. A második ciklus, ha valami ezt megbontja, változtatunk azokon, ami rajtunk múlik. A harmadik, hogy elengedjük azokat a dolgokat, melyeken nem tudunk változtatni. Az önismeret és az énhatékonyság ott kezdődik, hogy felismerjük melyik ciklusban vagyunk: elfogadjuk magunkat, változtassunk vagy tudatosítsuk, hogy ez nem tőlünk függ. Az egyik ilyen mutató a lelki béke megélése. Ha úgy érzem, hogy én rendben vagyok, akkor ezt az időszakot használjam fel lelki energiák feltöltésére, készülve arra, hogy valamikor változtatni kell. Mindenki számára van egy olyan időszak, amikor azt érzi, hogy az életében növekedés van, amikor jó úton van, amikor olyan környezetben van, ami támogatja a növekedést vagy éppen nem. A koronavírus és a háború időszakában mindenki találkozott olyan személyekkel, akik nem tudják elfogadni a valóságot, hanem elkezdik torzítani azt. Valamit annyira nem tudnak magukhoz közel engedni, hogy emiatt akár a realitásérzésüket is hajlandóak megváltoztatni. Az elfogadásra nevelni kell a gyerekeket is. Ez érvényes az önelfogadásra, a speciális egyének elfogadásárea stb. Az ember életének az első szakaszában az önelfogadás és az elfogadás a szülők elfogadásától függ.

Az az ember, aki úgy nőtt fel, hogy megtapasztalja a feltétel nélküli elfogadást, abból olyan felnőtt lesz, aki el tud fogadni másokat is.

Nagyon nehéz olyan családban felnőni, ahol a gyerek nem tapasztalja meg az elfogadást. Ennek hosszú távon mindenképp hatása van, ezekből a gyerekekből lesznek azok a mutogató felnőttek, akiknek semmiben sincs rendben az életük. Ha leülnek emberek beszélgetni, mindenki valamilyen változást akar. Az életünkbe nagyon begyűrűzik az, hogy nem vagyunk rendben. Mindig kiderül, hogy senki nem akar változni. Úgy akarunk változást, hogy mi magunk valahogy megmaradjunk a komfortzónánkban. Nem tudunk egységesek lenni. Ahhoz, hogy a társadalomban nagy változásokat tudjunk előidézni, ahhoz kell egyfajta társadalmi kohézió, hogy együtt tudjunk élni. Ehhez az kell, hogy elfogadjuk egymást, hogy kialakuljon egy egységesség érzés. A fogyasztói társadalomban rettentően elégedetlenek vagyunk. Nincsen társadalmi kohézió, a legtöbb problémával nem tudunk egységesen fellépni, mert nagyon szétdarabolódunk. Csak akkor fogunk elmélyülni az elfogadás világában és ott erőt gyűjteni, ha a hétköznapokban megtaláljuk a lelki békét. Az elfogadás hiányának az egyik kézzelfogható jele a felnőtt világban, amikor nem tudjuk elfogadni akár a saját anyagi helyzetünket. Mindenkit zavar, hogy a másiknak több van. Ez szüli a mikrotársadalomban azt az irigységet, ami abszolút gátolja, hogy egységesen tudjunk fellépni. Az elfogadás és a változtatás egy olyan örök érvényű ciklikusság, amit mindannyian megélünk, viszont kell egy lelki erő és bölcsesség, hogy tudjuk, melyik ciklusban vagyunk és tudjuk milyen irányba kell menni. Az egyik ilyen irány, aki nem tud benne lenni egy házasságban, nem tudja elfogadni a párkapcsolatot, nagyon hamar kiugrik belőle, és nem az elfogadásból indul ki a változtatásnak a szándéka. Ez rossz hatással van a gyerekkel való kapcsolatra. Szeretet nélkül csak a hideg szabályok működnek, a hideg változtatás viszont semmilyen kapcsolatban nem jó — mutatott rá Frigy Szabolcs.

Hány pszichológus kell ahhoz, hogy egy villanykörtét kicseréljenek? — ezzel a vicces kérdéssel indította hozzászólását Máthé Róbert református lelkipásztor, pszichoterapeuta. A válaszban pedig elhangzott, hogy nem kell egy sem, mert a villanykörtének magának kell akarnia a változást. Van egy tévhit vagy legenda, amikor az ember pszichológus segítségét kéri, akkor az életében mindig valamilyen változásnak kell bekövetkeznie. Azt is tudni kell, hogy az életünkben nagyon fontos a realitásérzékelés. Jó mindig felmérni, hogy melyek azok a dolgok, amelyek megváltoztathatóak, amelyekben ott van az én hatékonyságom, és valamit tehetek azért, hogy az adott része vagy területe az életemnek jobbra forduljon, és melyek azok a dolgok, amelyekkel szemben nincs más utam ahhoz, hogy a belső békém megmaradjon, minthogy az adott történést vagy az adott helyzetet elfogadom. Ennek a pszichológiában nagy irodalma van, ez az elfogadásterápia, amikor a terápiás cél az, hogy egy adott dolgot az ember el tudjon fogadni. Nagyon sok kutatás igazolta, hogy például olyan családokban, ahol sérült gyerek születik, ott nincs más megoldás mint az elfogadásterápia. Tele van az élet olyan helyzetekkel, amivel szemben az embereknek nincs más útja mint az elfogadás.

Egy nagyon nagy életbölcsességre van szükség ahhoz, hogy az ember be tudja látni, mi az, amin változtatnia kell amíg képes arra és megvannak a lehetőségei, és mi az, amivel szembe kell néznie az élet során, és azzal együtt kell élnie, el kell fogadnia.

Nagyon nagy az irodalma és a divatja az úgynevezett pozitív gondolkodást népszerűsítő tanulmányoknak. Nagyon sok embert belevisznek olyan illúziókba, hogy ha pozitívan gondolkozik, akkor majd az univerzumtól jön egy válasz. Van ereje a pozitív gondolkodásnak, viszont kell látni a határokat. Nem szabad belevinni egy embert — akinek az orvosi kórlap és az egészségügyi vizsgálatok olyan eredményt tükröznek, hogy ez soha nem fog megváltozni — egy olyan illúzióba, ahol ő majd hónapokat vagy éveket szán az életéből arra, hogy valamilyen praktikákat vagy gondolkodási mintákat követve kilábaljon a betegségből. Ezért nagyon fontos a realitásérzékelés. Ahhoz, hogy el tudjunk fogadni dolgokat, kell egy szabadság. A szabadság nagyon sokszor jelenik meg a személyiség pszichológiában is. Erich Fromm építi fel arra az elméletre, hogy a személyiségnek az egyik alapköve a szabadság iránti igény. Victor Frankle szerint az embernek van külső és belső szabadsága. Itt jön képbe az, hogy a külső eseményeken nincs kontroll. De, hogy a belső világban az ember hogyan dolgozza fel, milyen gondolatokat vagy milyen érzéseket társít hozzá, azon már lehet dolgozni, az már az egyén felelőssége — figyelmeztetett Máthé Róbert. Egy másik kérdés, hogy lehet-e változtatni a személyiségen? Itt már a szakirodalom is megoszlik. Vannak, akik azt tartják, hogy a személyiség kialakul gyerek- és serdülőkorban, a gyökerei már ott vannak a prenatális időszakban. Neurológiai kísérletekkel próbálják igazolni, hogy felnőttkorban már nem lehet változtatni a személyiségen. Mások azt mondják, hogy ha nem is lehet megváltoztatni a személyiség programját, felül lehet azt írni. A személyiségvonásoknál is megkülönböztetünk elsődleges, kardinális és másodlagos vonásokat. Azokat a viselkedésmintákat, amiket valaki egy rossz környezetben tanult meg, átvette és tovább vitte az életében, később viszont azt tapasztalja, hogy emiatt nem tud beilleszkedni, nem tud értékes tagja lenni egy új környezetnek, hosszú munkával le lehet győzni, de az alapvető személyiségvonások megmaradnak. Az elfogadás gondolata jelen van a vallásos irodalomban is. A világvallások mint spirituális leckéket tárják elénk, hogy vannak az életben dolgok, melyeket csak elfogadással lehet megoldani. El kell fogadni, hogy az emberi sorsok nem egyformák. Nem mindenkinek adatnak meg az anyagi javak, a szakmai beteljesülés… Nem törvényszerű, hogy minden embernek minden megadasson. Az egész emberi élet egy fejlődési, egy tanulási folyamat, ami a komfortzónában nem lehetséges. Az elfogadást mindig megelőzi a belső vívódás, minden elfogadásnak megvan a maga belső lelki harca, emlékeztetett a szakember.

Bogya-Fisher Csilla gyógypedagógus szerint az elfogadás egy olyan téma, amit gyógypedagógus szemmel lehet nézni, gyógypedagógus szívvel lehet érezni. Az elfogadás szót a szeretettel lehet asszociálni, ugyanis elfogadás nélkül nincs szeretet, szeretet nélkül pedig nincsenek tartós emberi kapcsolatok. Ha van feltétel nélküli szeretet, akkor van feltétel nélküli elfogadás is. Az elfogadást inkább a megismeréssel és a megértéssel hozzák kapcsolatba. Az elfogadás a valóságnak a megértése. Bogya-Fisher Csilla valami belső erőként fogalmazza meg az elfogadást, valami olyan pozitív érzelmi odafordulásként határozza meg, ami leveti a másik ember viselkedését, a tulajdonságait, és marad az ember maga, aki szeretetre és tiszteletre méltó. Az elfogadás a megértésen és a megismerésen túl valamilyen belső erő. Az elfogadás nem olyan fogalom, amit nagyon könnyű körülírni, mert sokfélék vagyunk, különböző megközelítésből látjuk ezt a dolgot. Az elfogadás vonatkozhat élettársra, házastársra, gyermekre, kollégára… Bármelyik szálat kezdjük el boncolgatni, mindegyik a maga módján érdekes és különleges. Van, amelyik könnyebben megy, van, amelyikkel nehézségeink akadnak. Bogya-Fisher Csilla többnyire gyerekekkel foglalkozik. A foglalkozásokon jelen van a szülő is, akinek meg kell vívnia a harcot a gyógypedagógia során úgy, hogy annak egy pozitív kicsengése legyen. Az elfogadás nem jelent beletörődést, belenyugvást, valami olyan, ami cselekvésre ösztönöz. Ha megvan az elfogadás, akkor bekövetkezhet a változás. Persze felvetődik az a kérdés is, hogy lehet-e változás, ha nem történik meg az elfogadás? Érdekes különböző családoknak a történetét végigkísérni, érdekes tapasztalatokat lehet szerezni a gyerekek kapcsán. Kálmán Zsófia: Bánatkő című könyve olyan családok meséit írja le, ahol más gyerek csöppen be a család életébe. Nagyon érdekes megtapasztalni, hogyan élik ezt meg különböző családok, és hogyan sikerül ezt számukra feldolgozni. A szerző az elfogadást egy út végcéljának tekinti.

Az elfogadás mindig egyéni út, amit mindenki egyénileg jár végig, de cipelni kell a köveit.

Vannak, akik megakadnak, vannak, akik elérik az út végét. Nagyon sokan vannak, akik ezt az utat könnyedén be tudják járni, viszont nagyon sokan vannak, akik elakadnak bizonyos szakaszokban, olyanok is vannak, akik számára egy élet hossza sem elég, hogy elérjék az elfogadást. Éppen emiatt nagyon fontos a gyerekeket az elfogadásra kell nevelni, emiatt a pedagógusokat is úgy kell nevelni, hogy rendelkezzenek az elfogadáshoz szükséges képességekkel — véli a gyógypedagógus.

Schneitli Enikő arra utalt, hogy minden elfogadás alapja az önismeret. Az elfogadás egy kicsit elengedés is. Kell tudni elengedni azt, amin nem tudunk változtatni, és kell tudni aktívan elfogadni valamit, kell tudni lépni, tenni valamit az elfogadás érdekében. Ehhez kell egy belső csend, kell az önismeret.

Ahhoz, hogy a gyerekeket kicsi kortól ráneveljük az elfogadásra, szükség van a szülők és a pedagógusok együttműködésére. Ez egy hatalmas munka, ami belső feszültséggel jár.

Szociális dolgozóként a járványidőszak végén találkozott egy kisfiúval, aki nem akart iskolába menni. Egy beszélgetés során aztán belátta, hogy iskolába menni kell, ezen nem lehet változtatni. Két hét múlva a gyerek már arról beszélt, hogy neki mennyire jó otthon a családban, de nagyon fontos az iskola is, mert ott sokat tanul. A gyerek is képes bejárni egy utat az elfogadásig. Tudatosul benne, hogy vannak dolgok, melyeken nem lehet változtatni, de a belső szabadsága megvan arra, hogy képes változtatni, de ehhez szükségük van a szülői és a pedagógusi segítségre. A gyerek számára is fontos az önismeret, mert ha tudja, hogy mire képes, el mer indulni egy változás vagy megoldási séma felé, és fogja jelezni, hol kell elengedni.

Cristina Sabau-Trifu a művészi munkájában végbemenő változásokról és elfogadásokról beszélt. Alkotás közben elfogadja az alakulóban levő munkát mindaddig, amíg megfelel az előre kitűzött célnak, megfelel az eredeti tervnek. Menet közben sok tényező közbeszólhat, ami bizonyos elégedetlenséghez vezethet, vagy jobb megoldás kínálkozik a cél elérésére. Ilyenkor nyilván változtat, mindig mérlegelvén, hogy az új elképzelés helyesebb-e mint a régi. Persze ha kisebb, jelentéktelenebb munkáról van szó, akkor a kockázat is kisebb, mint amikor tegyük fel egy egész közösséget érint, mint például egy templomi berendezés, vagy egy köztéri terv esetében, márpedig ilyen is többször előfordult eddigi munkája folyamán. Ilyenkor alapvető fontosságú, hogy legyen olyan ötlettámogató személy, aki nemcsak véleményt nyilvánít, hanem részt vállal a változtatásban, a bátor lépésben. Nyilván szakemberek véleményéről van szó, de olyan személyek is lehetnek, akik átfogó meglátással rendelkeznek, és az illető közösség mentalitását is szem előtt tartják. Nagyon izgalmas, felelősségteljes lépésekről van szó, mert ellentmond a rutinos koncepciónak. A képzőművész elismerte, eddig sikeresnek bizonyultak az ilyenszerű lépései, mert tulajdonképen a közösségnek kellemes, barátságos, harmonikus és üzenettel telített eredményt mutattak fel, viszont olyan esettel is találkozott, amikor merev, kevésbé rugalmas személyekkel volt dolga, akiktől örvendett, hogy megszabadult. Ilyenkor nem jó kompromisszumot vállalni, mert rossz lesz a dolgok kimenetele. Továbbá volt olyan eset, hogy a közösség pozitív hozzáállása ellenére ideológiai okokból az új elöljáró úgy döntött, hogy sokak fájdalma ellenére semmibe veszi a sok éve felállított munka kvalitásait, az emberek anyagi áldozatát és lebontotta az alkotást, helyében pedig a saját nehézkes meglátásának adott teret. Az sem számított ilyenkor, ha ez a közösség feloszlásához vezetett.

Megint az a kérdés: mikor kell elfogadni valamit és mikor kell változtatni. Mindenképp az egyéni és közösségi cél érdekeit kell tekintetbe venni, nagyon finom mérlegelést folytatván.

A belső lelki tapintat keresztény szellemben igen fontos, viszont az ideológiák „trombitái” és a fundamentalizmus nem segít ebben. Van még egy helyzet, amikor változtatni kell: megtörténhet, hogy a meglévő út elavult, már nem fejezi ki a meglátását és nem vezet a kitűzött célhoz. Egyszer minden megoldást ki kell kísérletezni, és csak ha fontosnak bizonyul, akkor kell változtatni a meglévő eszközökön, technikán vagy koncepción. Még súlyosabb lenne, az életpályán. Erre viszont nem rendelkezik példákkal és nem szeretné ezt kipróbálni, vallotta be.

Daly Attila római katolikus káplán két dolgot tartott fontosnak. Az egyház (felekezeti különbségek nélkül) mindig az ember, az emberi élethelyzetek mellett volt. Ez ma már nem látszik eléggé, de régebben a liturgiában sokkal jobban meglátszott különböző népi áhítatosságokban. A második vatikáni liturgikus zsinat ezeket átgondolta, átalakította. Régen megvoltak az áhítatosságok, amelyek végigkísértek emberi életeket, segítettek akár az elfogadás útján is járni. Az egyháznak ez a feladata ma már háttérbe szorult, mert mások vették át ezt a feladatkört, falusi viszonylatban viszont elég sok helyen megmaradt.

Az egyház mindig arra irányította az ember figyelmét, hogy az ember teremtmény, a teremtmény viszont mindig korlátolt, ezek a korlátok ott maradnak az ember életében.

Aki tudatosítja magában, hogy ő teremtmény — érheti betegség vagy bármi —, benne van az életében a korlátozottság. Az egyház, a liturgia, a szentírás mindig rámutat arra, hogy az emberi gyengeségek miatt nem lehet túljutni rajta, elfogadni, de ott van az a kegyelem, ami felkarol és segít. Ugyanaz a megfogalmazás, mint amit a pszichológia megfogalmaz, csak vallási szempontból nézve. Ugyanazok a dolgok, csak másképp megfogalmazva. A jelenlegi liturgia sokak számára úgy tűnik, mintha az egy statikus dolog lenne: leülünk, felállunk, válaszolunk dolgokra. A szentmisében benne van az ember különböző élethelyzete. Már az elején ott van, hogy a résztvevő bűnbánatot tart. Felismeri a saját tökéletlenségeit, hogy vannak problémái, nehézségei, így halad az elfogadás felé. Az emberek a szent gyónáskor saját magukat ítélik el. Vannak olyan bűnök, amelyeket már húsz éve ott hagyhatott volna a gyóntatószékben, mégis kísérik egész életen át, mert nem tud önmagának megbocsátani, és nem tudja elfogadni, hogy Isten neki megbocsátott. A változás egy hosszabb folyamat, nem megy egyik napról a másikra.

Bálint Katalin elmondta, hogy az előző hozzászólók sok érdekes dolgot megfogalmaztak a logosszal racionálisan, a meseterapeuta ugyanezeket megfogalmazta a mítosszal a mesék nyelvén.

Az elfogadáshoz bevallása szerint elsősorban az kell, hogy az ember önmagát tudja elfogadni, mert csak akkor képes másokat is megérteni, tisztelni, szeretni, vagyis elfogadni.

Ha mindezt a mesék tükrében nézzük, akkor nagyon érdekes, hogy a mesékben az elfogadás kulcsfontosságú dolog. A mesékben ugyanis szerepek vannak és a rend állapota uralkodik. Mindennek megvan a helye és az ideje, mindenkinek megvan a saját szerepe, feladata, dolga és felelőssége. Az elfogadáshoz elsősorban az kell, hogy az ember tudja, hogy hol a helye és mi a dolga. A mesékben a főszereplő járja a saját útját, az egyetlen esély a változásra, ha az ő útján halad, cselekszik, akkor el tud jutni a változáshoz, el tud jutni a királlyá váláshoz. A mesék nagyon sokat tudnak segíteni — főleg a terápiában — hiszen amikor pszichológushoz fordulnak az emberek, akkor nagyon sokszor pillanatok alatt kiderül, hogy nincsenek a helyükön, nincsenek a saját szerepükben, nem görgetik a saját életük mesefonalát, nem mennek az útjukon, hanem belezuhannak egy áldozatszerepbe. Tehetetlenül megragadtak egy helyzetben, és attól függ az ő sorsuk, hogy mások hogyan hatnak rájuk. Rájuk mosolyog valaki, vagy úgy kezdődik a nap, hogy valaki rájuk zúdítja a mérgét, haragját. Ennek a függvényében változnak a napjaik, de tehetetlenek, nem tudnak cselekedni, mert cselekedni csak a főszereplő tud. Mindenki úgy tud fejlődni és változni, ha mer a saját életében főszerepet vállalni, ha meri a saját életének a fonalát görgetni, ha mer a saját útján haladni, mert csak ez lehet a változás. Ez csak akkor lehetséges, ha képes elfogadni a sorsát, tudja, hogy ki ő, miért van itt, és mi a dolga. Ez az egyik nagyon nehéz dolog, mert valahogy nagyon sokan átsuhannak ezen apró részlet felett. Tenné az ember a dolgát, de vajon tudja mi az? Hiszen, ha erre az alapvető kérdésre nem kapja meg az ember a választ, akkor nem is csoda, hogy annyi ember kezéből esik ki a saját „életfonala”, hogy olyan sok ember zuhan bele az áldozat keserves és tehetetlen szerepébe. De nem lehet más szerepébe bújni csak azért, mert azt hisszük, a más útja, sorsa könnyebb, jobb és járhatóbb. Az embernek kimért feladatok okkal vannak ott és el kell tudni fogadni azokat, meg kell tudni tenni a lépéseket. A sorsunkat nem elég azonban csak elfogadni, a sorsunkat egyenesen meg kell tudni szeretni, mondja ezt ki Nietzsche nagyon szépen: „amor fati”. A sorsunkban ott van a lehetőségünk a megvalósításra, tehát nem menekülhetünk, nem bújhatunk el és nem is fordulhatunk vissza. El kell tudjuk fogadni, sőt meg kell tudjuk szeretni a sorsunk adta lehetőségeket, mert így tudjuk belőle a lehető legtöbbet kihozni. Aki pedig felveszi saját „mesefonalát” és teszi a dolgát, az nem panaszkodik, nem is ítélkezik, hanem cselekszik. Ha pedig így tud élni, akkor nem a hiányokra fókuszál, hanem arra, ami van és elfogadva mindezt eljut a legnemesebb minőségbe, ami maga a feltétel nélküli elfogadás. Ez pedig nem más, mint a szeretet. Ellenkező esetben nem lehetséges a változás, akkor egy tehetetlen, megbetegítő rendszer rabjává válik az egyén, ami hozza a maga félelmeit, fájdalmait és betegségeit. Nem véletlenül, mert „leállt a mesefonal”, nem pulzál az életenergia. Hányszor, de hányszor kerül az ember ilyen kedvetlen, életunt és a létben semmi értelmet nem találó állapotba. Miért? Mert kizuhant a saját egységéből, elvesztette a „fonalát”. Ilyenkor még mindig nem az az embereknek az első gondolata, hogy saját életútján akarjon tovább haladni, hanem az, hogy másoktól valamit megszerezve segítsen önmagán. Így történt ez a mesebeli királlyal is, akit súlyos betegségéből a kapott tanács alapján csak egy boldog ember ingének a megszerzése gyógyíthatna meg. De olyan embert, aki kiegyensúlyozott, elfogadja sorsát, nem panaszkodik, nem ítélkezik és nem háborog, még a mesék világában is nehéz találni. Végül is sikerrel járnak a keresők, találnak egy boldog embert, egy favágót, aki tud még örülni annak, hogy teheti a dolgát, tud örülni annak, hogy van mindennapi kenyere, tud örülni annak, hogy hasznos, mert a munkájának van keresetje. Csak egyetlen dolga nincs, mégpedig inge, így nem is vihetik azt el a királyhoz. A mese tanít, méghozzá arra, hogy nekünk, embereknek meg kell tanulnunk elfogadni önmagunkat, a feladatunkat, a minket körülvevő lehetőségeket. Ha illúziókat kergetünk csupán és nem merjük tenni azt, amire születtünk, akkor abból nem lesz sem fejlődés, sem individualizáció, sem királyság. Aki pedig nem hiszi, az járjon utána!

Besenyődi Judit az irodalomhoz közel állva a szavak irányából indult el, véleménye szerint az elfogadásnak két oldala van. A szótárban az elfogadás valóban egy nagyon pátoszi magaslatra emelkedő dolog, az embernek egy nagyon jó tulajdonsága ez. Csak az a baj, hogy amikor az ember kilép a világba és egy kicsit nyitottabb, meglátja az elfogadás másik oldalát. Az irodalomban is nagyon sok példa van arra, hogy mi elfogadható, és mi nem az. Napjainkban a kortárs irodalomnak a legfőbb szabálya az, hogy legyen benne valami, ami meghökkenti az olvasót. Legyen benne valami, ami nem volt eddig. Valaki megkérdezte Juditot, hogy miért ír rímekben? Több száz éve használják ezt a versformát, nem unalmas még? Mások azt a kérdést teszik fel, miért fogalmazunk modorosan? Arany János ezt már megtette. Oda lehet dobni trágár szavakat vagy bármit. Aki ezt nem fogadja el, az nem kerülhet bele az irodalomba. Mégis vannak szabályok, melyekhez igazodni kell. Kérdés: hol vannak az elfogadás szabályai, mihez igazodunk? Nem igazán lehet találni semmilyen téren egyenes határt a szabályok és az elfogadás között. Ennek oka, hogy összemosunk mindent. Az irodalomelméletben a dekonstrukció időszakában volt divat azt csinálni, hogy ha felépítettünk egy érvelést bizonyos szempontok alapján, akkor megnézték, hogy ugyanazokat az érveket, hogyan lehet leépíteni, dekonstruálni. Amikor valaki felépít egy érvelést, akkor szándékosan kihagyja azokat a dolgokat, amikkel meg lehetne dönteni azt. Amikor pozitív dolgokról beszélünk, mindennek a negatív oldalát háttérbe szorítjuk és a hallgatóság azt hiszi, nem is létezik ez a negatív oldal. Minden egyes érvet, amit eddig pozitívan felhoztunk egy adott témához, negatív értelemben is hozzá lehet kapcsolni. Ezt csináljuk ma is. Az eddig elhangzottak során nem esett szó a melegek elfogadásáról, a színes bőrűség elfogadásáról, ami amúgy elég nagy kérdés, mert mindenhonnan ez folyik, de nincs határozott válasz arra, hogy jól csináljuk-e? Mert miközben kiüresítjük ezeket a szavakat, nem mondjuk el az átlagembernek a lényeget. Sokan állnak konzervatívan ehhez a témához, mert nem találkoztak vele, nem érinti őket és félnek az újtól. Ezeket az embereket nem úgy lehet megfogni, hogy szerveznek egy melegfelvonulást. Ezzel reklámozzák magukat, de nem mondják el, hogy ők kik. Azzal, hogy elfogadunk vagy nem fogadunk el dolgokat, bárki lojális tud lenni velünk szemben. Lényeges, hogy el tudja-e valaki fogadni, hogy én nem tudok elfogadni dolgokat? Tud-e nekem ebben segíteni? Sokszor ez is hiányzik. El kell kerülni az ujjal mutogatást.

Azzal, hogy valamit előtérbe helyezek, háttérbe helyezek valami mást. Nagyon érdekes az elfogadás gondolata.

A Facebookon gyakran találkozunk olyan kérdésekkel, hogy elfogadja-e ön a csatlakozást az XY csoporthoz? Minden elfogadáskor elfogadjuk a csoport szabályait is. Amikor az ember megszületik nem tudja elfogadni, hogy akar-e csatlakozni az emberiség szabályaihoz, viszont később eldöntheti, hogy ebben a társadalomban milyen csoportok szabályai és milyen erkölcsök szerint akar élni.

Frigy Szabolcs úgy látja, hogy az utóbbi évek, évtizedek arról szólnak, hogy keressük az elfogadásnak a határait. Régebben a házasság esetében mindegy volt, hogy milyen a fiú vagy a lány, de legalább falubeli legyen, utána mindegy csak magyar legyen, később mindegy csak fehér legyen… Az elfogadásnak a kitágítását éljük meg. A pszichológiának is ez az egyik érdekes útkeresése, hogy meddig lehet ezt lebontani? Hol van az elfogadásnak a határa? Az elfogadás kapcsán van egy imperatívusz, hogy ha látom, hogy te bántod a másikat, akkor nem szabad elfogadóan viszonyulni, közbe kell lépni. Az elfogadásnak az kellene legyen a végső határa, hogy embernek születtünk, ami egy olyan jogállapotot hoz létre, hogy jogosultak vagyunk az elfogadásra.