„…az a feladatunk, hogy lehetőséget adjunk, hogy más szemszögből láthassák a világot az emberek”
Sosovicza Anna színművész nemrég lett a Harag György Társulat tagja. Eddig két előadásban (My Fair Lady és Amphitryon) láthatta a közönség. Az alábbiakban életéről és színészi pályájának kezdetéről kérdeztem.
— Egy hosszú út vezetett Budapestről Szatmárnémetibe, érintve Marosvásárhelyt és Gyergyószentmiklóst. Milyen volt számodra ez az út?
— Budapesten születtem, húsz évig ott is éltem egy külső kerületben. Iskolába Budára, az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumba jártam, a távolság miatt sokat ingáztam. Lehetett válogatni több szak közül az iskolán belül, én a díszlet- és jelmeztervezési szakot tartottam magamhoz közelállónak. Már kisgyerekkoromtól rendszeresen jártam színjátszó körökre, különböző szakkörökre (rajz, zene, tánc), részt vettem diákszínjátszó csoportokban, szavalóversenyeken, igyekeztem minél több területen fejleszteni a képességeimet. Akkor még nem tudtam, hogy milyen irányba fogok elmozdulni, mindent szerettem volna egyszerre csinálni, míg egyszer egy rajztanár azt mondta, rakjam össze mindegyiket és lesz belőle valami. Ez lett a színművészet.
— Mikor döntöttél úgy, hogy véglegesen a színművészetet választod hivatásként?
— Érettségi után felvételiztem a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetemre, nem sikerült, de nem bánkódtam, éreztem, hogy nem szeretnék a fővárosban maradni. Én egy vándor természetű ember vagyok, nagyon szeretek utazni. Valahol ez akkor is bennem volt. Szerettem volna világot látni. Barátaim és ismerőseim közül többen tanultak a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, ők mondták, hogy megéri oda menni. Hatéves koromban voltam először és utoljára Erdélyben, nem ismertem sem a régiót, sem Marosvásárhelyt. Részt vettem az előkészítőn, majd sikeresen felvételiztem. Életem legjobb döntése volt.
— Milyenek voltak a főiskolai évek? Kik voltak a tanárok?
— A Tompa Klára osztályába jártam — Isten nyugtassa! —, nagyon hálás vagyok sok mindenért neki, sokat tanultam tőle, ő volt a mesterem, aki a szakmával kapcsolatos dolgokkal ismertetett meg. Tanítványa voltam Sorbán Csabának is, ő akkor tanársegéd volt. Számomra nagyon meghatározó volt az az öt év a főiskolán. Tanultunk egymás kultúrájából. Marosvásárhelyen másképp élnek az emberek mint Budapesten. Másképp működnek az emberi kapcsolatok, sokkal nyitottabbak az emberek… Budapesten sokkal erősebb az elhidegülés. Marosvásárhelyről jártam fesztiválokra, elmentem más városokba, hogy megnézzem az ottani színházak előadásait. Ez számomra egy lehetőség volt az utazásra. Budapestről kevésbé akar elmenni az ember más városba színházat nézni. Erdélyben el kell utazni más városokba, hogy egy másik színház előadásait láthassam.
— Milyen előadásokban játszottál a főiskolai évek alatt?
— Mesteri szakon Hajdu Szabolcs: Egy százalék indián című előadását készítettük, Harsányi Zsolt rendezésében. Alapképzésen pedig Csehov-jelenetekkel foglalkoztunk. Készítettünk Három nővért, amiben Mását játszottam, Ványa bácsit, ott Szonja szerepét kaptam feladatnak, ezenkívül foglalkoztunk Molnár Ferenc Liliom című drámájával, amiben folyamatosan cseréltük a szerepeket. Nagyon meghatározó volt számomra a főiskolai öt év, utána már azt éreztem, hogy nem szeretnék hazamenni. Úgy éreztem, itt megtaláltam valamit, megtaláltam magamat. Közben jött a COVID, ami egy nagyon nehéz időszak volt. Nem tudtuk mi lesz, volt-e értelme a tanulásnak, lesz-e lehetőség megmaradni valamelyik színháznál. Sok volt a kérdés. Végül adódott egy lehetőség Gyergyószentmiklóson, a Figura Stúdió Színháznál. Hívott Albu István, hogy szeretnék, ha elmennék egy előadásba játszani, utána pedig leszerződtettek. Három évig voltam a társulat tagja. Nagyon szép előadások voltak ebben az időszakban és sokat tanultam. Hálás vagyok nekik, hogy ott kezdhettem a szakmát.
— Hogyan kerültél Szatmárnémetibe?
— Úgy éreztem, nem tudok végleg letelepedni, még szeretnék látni és tanulni emberektől, megismerni a színházi életet más szemszögekből. Úgy éreztem tovább kell mennem Gyergyószentmiklósról. Szatmárnémetiben kaptam lehetőséget. Egy nagyon szép városba, egy nagyon jó csapatba kerültem, a színháznak pedig nagyon hálás közönsége van. Eddig két előadásban — My Fair Lady és Amphitryon — játszottam Szatmárnémetiben.
— Milyen volt Bocsárdi Lászlóval az együttműködés?
— Lacival először dolgoztam együtt. Nagyon izgalmas volt, én kimondottan nem foglalkoztam még ilyen fajta színházi nyelvezettel. Nagyon nehéz volt a próbafolyamat, de nagyon hasznos volt számomra színészileg. Izgalmas és elgondolkodtató az egész, amit én akarok a nézőknek átadni, és mindaz, hogy a munkámban hogyan fejlődök és mit tanulok. Mindig az a cél, hogy meglegyen a bemutató. Szerintem nem a bemutatóra lesz kész az előadás, hanem csak a tizedik előadásra vagy a tizenötödikre. Minden előadáson újabb és újabb dolgokat fedez fel a színész. Kihívásokkal teli munkafolyamat volt.
— Mit jelent számodra a színház?
—Azt érzem, hogy a COVID idején megcsorbult a színházhoz való vonzódás, csökkent a színházba járók száma és éppen ezért vissza kell adni a színház tekintélyét. Meg kell teremteni egy újabb kommunikációs csatornát, melyen keresztül be lehet vonzani a nézőket. A színház egy közösségi élmény. Ezt kellene megtapasztalni ma is. Ebből kiindulva, nagyon érdekelnek a tantermi előadások. Nagyon szeretem a drámapedagógián alapuló előadásokat. Kimondottan fontosnak találom, hogy a nézők ne csak nézők maradjanak, hanem közösen hozzunk létre egy olyan előadást, aminek problematikája mindannyiunkat érint. Így a nézőből résztvevő válik. Én azt a színházat szeretem, ami nem csak szórakoztat, de tanít is. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy lehetőséget adjunk, hogy más szemszögből láthassák a világot az emberek.
— Mondtad, hogy utazó típus vagy. Számodra Szatmárnémeti egy állomás?
— Nem tudom megmondani mi lesz egy idő után. Egyelőre megtaláltam most magam itt. A többit meglátjuk.