Aki él, az tesz, aki tesz, az él csak igazán

| június 4, 2022 |

„Megtisztelő a Méhes György díjasok sorába beállni. A hála szó tükrözi a legjobban azt, amit érzek” — vallja Fehér Imola költő, aki június 3-án, pénteken Kolozsváron, a Bulgakon kávéházban vette át az Erdélyi Magyar Írok Ligája által adományozott Méhes György debüt-díjat a VálóVersek című kötetéért. Az alábbiakban vele beszélgetek.

A szatmáriak úgy ismernek, mint aki szereti a verseket, szeret olvasni és szeret írni. Mikor kedvelted meg az irodalmat, és mikor kezdtél el írni?

— Gyerekkoromban. Nagyon aprócska lehettem, mert nem tudom egy bizonyos momentumhoz kötni. Anyukám sok mesét olvasott és több versre is megtanított. Nagyon szerette az irodalmat. Nagymamám is sokat olvasott. Megszoktam, hogy az otthon úgy az igazi, ha van benne egy hatalmas könyvespolc is. Úgy gondolom, az a legfontosabb, hogy a gyerek jó példát lásson, ahogy felcseperedik. Ha a nagyszülő, szülő olvas, ő is kezébe veszi a könyvet. Még alig tudtam beszélni, de a rímeket szerettem. Azóta is szeretem a versek lüktetését, dallamát, képiségét. Az első maradandó verses emlékem általános iskolába nyúlik vissza, amikor Úr Erzsébet tanárnő fogalmazást íratott s én próza helyett rímekbe szedtem a gondolataimat. Az volt az első nagy örömöm, hogy valakinek megmutattam a versem s fel is olvashattam. A líceumi évek alatt aztán hol cetlikre, hol füzetbe kerültek a sorok. Ezért is dupla öröm, ha néhány diákom bizalommal fordul hozzám és ideadja a verses füzetét olvasásra. Ilyenkor nosztalgiázok kicsit.

Diákkorodból milyen irodalmi élményeid maradtak meg emlékként? Szerepeltél iskolai rendezvényeken?

— Óvodás és iskolás éveim alatt többször szerepeltünk. Ez régen valahogy természetes volt. Osztályprodukciók, templomi ünnepek, megemlékezések. Nem feltétlen van bennem szerepelni vágyás, inkább a közös élmény, a rákészülés, egymás támogatása hajtott. A líceumi évek során a mi osztályunk volt a német színjátszó csapat, így adott volt, hogy évente minimum egyszer előadjunk egy darabot. Irodalmi élményeim közé sorolom a színházi előadásokat, megemlékezéseket, valamint egy-egy magyarórát, amikor bakelit lemezről hallgattuk az osztályfőnökünkkel a szavalatokat. Az nagyon megkapó volt. Másrészt hálás vagyok Bagosi Ilona tanárnőnek, aki világirodalmat tanított és projekteket kaptunk, bemutattuk az elolvasott műveket. Ezáltal jobban belemélyedtünk az olvasmányokba, s később az egyetemi szemináriumokon is könnyebben boldogultunk, ha bemutatót kellett tartani.

Az elmúlt évben jelent meg az első versesköteted, amit debüt-díjjal jutalmaztak. Mit jelent számodra ez az elismerés?

— Az úton levést és a megérkezést egyszerre. Felhőtlen örömöt és égig érő hálát. Amikor összeállt a kötet és végső formát öltött, megállapítottam, hogy ez a könyv közös öröm. Most is ezt élem meg, csak halmozottan. Jólesik a visszaigazolás, hogy jó úton járok és szakmai szemmel is pozitív elbírálást nyert a kötet. Nagyon sok szívet- lelket tettünk bele, szerkesztő, kiadó, művészek egyaránt. Most is együtt örülünk. Megtisztelő a Méhes György-díjasok sorába beállni. A hála szó tükrözi a legjobban azt, amit érzek.

A VálóVersek című kötet egy sajátos hangot hoz be az irodalomba, túl sok benne a fájdalom, és nem igazán találunk utalásokat ennek a fájdalomnak a feldolgozására. Hogyan látja mindezt a szerző?

— A kötet a fájdalom feldolgozásának és feloldásának a terméke. Ha mélyebben beleásunk, látjuk, hogy a szabad versek is úgy rétegződnek egymásra, hogy a fájdalom megélésének első szakaszától, a sokktól jutunk el az elfogadásig és az elengedésig. A szenvedés átalakító, transzformatív ereje is ott lappang a sorokban. A tipikus VálóVersek, vagyis a kötet Első fejezete pedig a téma játékos feldolgozását helyezi előtérbe. Asszociációs láncok segítségével, nyelvi játékossággal egy súlyos téma is pehelykönnyűvé válhat.

Kívülről nézve rendkívül elfoglaltnak látszol: nyelvtanár vagy (ami magában is egy kimerítő feladat), szociális tevékenységeket végzel, diákokat mentorálsz — csak hogy néhányat említsek —, ezek mellett végzed az irodalmi tevékenységeket. Mikor van időd magánéletre? Mikor marad időd élni?

— Úgy gondolom, hogy aki él, az tesz, aki tesz, az él csak igazán. Azért vagyunk ezen a földön, hogy valami általunk is mozduljon tovább. Kaptunk bizonyos tálentumokat, kamatoztatni kell. Vannak sűrűbb és fárasztó időszakok. Olykor-olykor meg kell állni és meg kell nyomni a stop gombot. Sok erőt kap vissza az ember, amikor egy közösségben aktív szerepet vállal. Ez is egy jó hajtóerő. Hogy mikor marad időm élni? Mindig. Igyekszem megtalálni az egyensúlyt, hogy legyen én-időm is. Amíg szeretettel, örömmel tudom végezni, amit teszek, nem teher.

A te ars poeticád szerint mit lehet elérni a vers, a költészet erejével?

— Mondogatom néha, hogy vers a lelke mindennek. A versnek inkább hatása, érzelme-értelme van. Talán ez az erejének forrása. Ezzel hat. Kimondja a sokszor kimondhatatlant. Minden vers hat, ha engedjük, hogy átfolyjon rajtunk. És minden vers másként hat. És ugyanaz a vers különböző hatást válthat ki más-más életszakaszban. Olyan ez mint egy varázslatos köntös. Néha szúr, néha szorít, néha betakar, néha melegít. De sosem hagy közömbösen.

Nemrég jelent meg a Simonfy Józseffel közösen írt négykezeseket tartalmazó köteted, melyben a VálóVersektől eltérő hangnemben írt versek találhatók. Készül-e újabb kötet?

— Valami mindig készül. Alakul a következő négykezes is, hisz sok verset írtunk még és folyamatosan írunk hozzá. Az Ábel kiadó Prospero sorozatának a következő kötete is készül — Tóth-Páll Miklóssal egy beszélgetős könyv, ami szintén nagy öröm, és hálás vagyok, hogy felkértek. Ezek mellett két másik témában is írok, ötletelek, amiből az egyik szintén egy közös alkotói folyamat, ahol ismét új vizeken evezek, de ennek én nagyon örülök. Aki megízlelte a közös alkotás örömét, keresi s talál lehetőséget. Ötletek akadnak bőven, idővel kiderül, vers lesz-e belőle vagy cikk, netán egy kötet.

Fotó: Magánarchívum