Felnőttként kevés gyerekkori emlék jut eszembe, amely az ünnepi időszakról szólna, de mégis van egy pár jelenet, felejthetetlen pillanatkép, amit titkon mindig is őrizni fogok.

Egyszer anyukám azt mondta, írjam le egy papírra, mit szeretnék kérni a Mikulástól, tegyem a csizmámba, a csizmát az ablakba, majd valaki jön érte és elviszi. Megírtam. Nagyon komolyan vettem. Még a betűket is próbáltam szépen formázni, nehogy félreolvassa és véletlenül más ajándékot hozzon az a bizonyos titokzatos személy. Aztán visszamentem a szobába, és a levélnek hirtelen nyoma veszett. Nem tudom már melyik év volt, milyen színű csizmát raktam az ablakba, vagy hogyan nézett ki a szoba. De az érzésre emlékszem: a döbbenet, a gyermeki hit és öröm, hogy valami történt, ami számomra felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan. Percekig csak álltam az ablakban, kerestem az ismeretlent, hátha még meg tudom lesni, ki is volt az. De nem maradt más, csak a képzelőerőm. Hogy történhetett? Rénszarvasok, szánkó? Vagy olyan gyors volt, hogy még csak nem is hallottam?

Évekkel később, most, hogy a Mikulásról alkotott kép már átalakult, megkérdeztem a szüleimet, hogy milyen volt a karácsony gyerekkoromban. Nem sokat gondolkodtak a válaszon.

– Szomorú – mondta anya, apa pedig helyeslően bólintott.

Először nem értettem. Aztán elmondta: nem volt pénz sok mindenre, próbálták a lehető legjobbat kihozni abból, amijük volt. A fa alatti ajándékok néha inkább voltak ötletesek, mint drágák. De ők akkor is ragaszkodtak hozzá, hogy valami legyen. Nekünk. A nővéremnek és nekem. Érdekes módon erre én nem emlékszem. De arra igen, hogy közösen díszítettük a fát, a doboznyi díszre, amit húsz éve minden évben előveszünk. Van köztük olyan gömb, amely már félig törött, meglazult rajta a madzag, némelyiken megkopott a festék, mégis a fára akasztjuk őket, mert mindegyik darab egy emlékeket őriz. Akkor is a fán lógtak, amikor minden évben ugyanaz a karácsonyi dal csendült fel a háttérben, amikor a konyhából meleg sütemény illata áradt, amikor csendben lopakodtam az elrejtett ajándékaim után kutatva, és akkor is, amikor ünneplőben, hatalmas mosollyal az arcomon bontottam ki a meglepetéseimet. Emlékszem arra is, amikor esténként már csend volt a házban, olyanfajta csend, ami ma is a karácsony érzését idézi fel bennem.

Most, felnőttként már nem bújom végig a szekrényeket ajándékok után kutatva. Nem vágyom nagy, díszes csomagolópapírral beborított tárgyakra. A karácsonyom már nem arról szól, hogy eltűnik-e a levél a csizmámból, hanem arról, hogy a hó ropog-e a talpam alatt, hogy a tea gőze elhomályosítja-e a szemüvegemet, és hogy kicsit meg tudok-e állni, mielőtt véget ér az év. Néha azon kapom magam, hogy ugyanúgy állok az ablak előtt mint gyerekként, csak most már nem azt figyelem, elvitte-e valaki a levelem, hanem azt, ahogyan az apró hópelyhek nagy fehér kupaccá formálódnak, ahogy az emberek sietve nyomot hagynak a hótakaróban. Gyerekként azt kerestem, ki vitte el a levelem. A Mikulás, egy manó, anya vagy a nővérem? Ma már tudom, hogy mindegy is, ki volt az. A lényeg az, hogy valaki akkor adott egy különleges pillanatot, amit ma is őrzök. Lehet, hogy felnőttem, és nem teszem már ki a csizmát az ablakba, de néha még írok egy-egy ’levelet’ magamnak: csendben, fejben, majd elteszem későbbre. És mindig eltűnik. Átalakul. Valami új lesz belőle. Talán ez a karácsony: kicsit megállni, megköszönni, észrevenni az apró dolgokat és hálásnak lenni, még ha csak egy pillanatra is.

Lipták Vivien-Gabriella