A tudás, a diploma és a munkaerőpiac viszonya a XXI. században
A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legújabb részének témája: A tudás, a diploma és a munkaerőpiac viszonya a XXI. században. A Mézesházban megtartott kerekasztal-beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató; dr. Tallian Cristian pszichiáter; Bálint Kati meseterapeuta; Kardos Melinda pszichológus; Madarász Csaba vállalkozó; Koczinger Tibor, a Hans Lindner Alapítvány elnöke, Erdei Árva István református lelkipásztor, a Harangszó felelős szerkesztője. A beszélgetést moderálta: Elek György.
Frigy Szabolcs: Míg régen a diploma, tudás, munkaerőpiac jobban együtt mozgott, mert kevésbé változott a világ és a társadalom, ma kicsit diszharmóniában vannak, különböző ritmusban követik egymást, még a diploma nélküli tudás is hamarabb lereagálja a munkaerőpiacot, mint a diplomás tudás.
Mihez kezdjünk a jövővel? – ez ma már nem is életkorhoz kötődő kérdés, hiszen ugyanúgy eljön a szülő az iskolai tanácsadóhoz, a szociológushoz, a pszichológushoz, a szakemberhez, hogy mondja meg, mit tanuljon a gyereke, hogy biztos munkát találjon. A fiatal sokszor nem megy el a szakemberhez, mert az interneten kinézte, hogy youtubernek, celebnek lenni milyen könnyű és milyen jól fizet. Ma a pályaválasztás, a munkaerőpiaci elvárások, illetőleg az, hogy mi lesz három vagy tíz év múlva, nagyon komoly feszültségkeltő kérdés. Többször beszéltünk már a posztmodernizmusról, illetőleg arról, hogy milyen felgyorsult a társadalom. Ebben az értelemben egyre kevesebbet látunk előre. Száz évvel ezelőtt, amikor megszületett valaki, volt egy illúziója, hogy milyen lesz majd a világ. Ma viszont, amikor a jövőt tervezzük, olyan mintha egy száguldó autóból próbálnánk nézni a tájat, és egy elhomályosodott képet látunk. Ugyanezt érzem a szülőkön és a gyerekeken. Közben minden embert foglalkoztat, hogy milyen lesz a világ évek múlva. Kérdés az, hogy mit kell csinálni, mit kell tanulni, milyen egyetemre érdemes menni ahhoz, hogy a diplomának értéke legyen, a fiatal munkát kapjon, a szülő is azt érezze, hogy az iskolába befektetett időt és energiát visszakapja. Ha egy kicsit visszapörgetünk, azt gondolom, hogy az emberiség sikere annak a következménye, hogy képesek vagyunk a tudásátadásra. Ha megnézzük, az állatvilágban az egyén által felhalmozódott tudás az egyénnel elpusztul. Csak az ember képes tudáshalmozást megvalósítani, ennek egy intézményesített kerete lett az iskola, az egyetem. A szakmákkal is hasonló a helyzet, míg korábban kézből kézbe, embertől emberig öröklődött, apától, szomszédtól lopták el a szakmát, ma már ez is intézményesült, szakiskolákban tanítják. Az, hogy ma a fiatalokkal a pályaválasztásról tudunk beszélni, az az utóbbi ötven-hatvan-hetven év története. Régen nem merült fel, hogy a fiatal milyen szakmát szeretne. Minél inkább kitárul a társadalom, annál inkább megnyílnak életpályautak. Régen a család helyzete predesztinálta, hogy mi lesz a gyerek. Ma pedig – ezt hirdeti a liberális társadalom is – bármi lehet. A választásnak a sokszínűsége mindenképp valami feszültségként jelenik meg a gyerekekben és a családokban is. Az is rögtön látszik, hogy nincs harmóniában az, hogy a társadalomban milyen munkára van szükség és mit tanítanak az egyetemeken. Nagyon nehezen tudja lekövetni az iskolarendszer a munkaerőpiac követelményeit. Próbálják ezt sokféleképpen harmonizálni, de alapvetően van ebben egy értékalapú döntés. Romániában lehet valaki filozófus, szociológus, zabhegyező, bármit tanulhat, mert sokkal fontosabb az egyéni döntési szabadság. Ez egy nagyon individualista dolog. Nálunk az, hogy mi akarok lenni fontosabb, mint az, hogy vajon azzal találok-e munkát. A német oktatási rendszer sokkal direktebben figyel a munkaerőpiacra. Ha azt látják, hogy húsz év múlva ötven mérnökre lesz szükség, ötven helyet hirdetnek meg az egyetemen. Hiába akar valaki a hatvanadik mérnök lenni, nincs esélye, mert lezárják ezt a döntési szakaszt. Én ebben látok egy generációs különbséget. Ha a fiatalokat kérdezem meg, hogy biztos munkahelyet vagy egyéni döntést akarnak, a fiatalok az egyéni döntést tartják fontosabbnak. Ha a szülőt kérdezem meg, ő a biztos munkahelyet választaná. Az oktatásnak is van egy piaca, azt tanítják, amire kereslet van. Ha arra van kereslet, hogy filozófusokat neveljen, az állam nagyon nehezen tud vagy akar beleszólni a képzési kínálatba. Főleg nálunk, Romániában egy nagyon puhakezű irányítása van ezeknek a képzési rendszereknek. A diploma – főleg a közigazgatásban, de a profitorientált szektorban is nagyon diplomaorientáltak vagyunk – egy megszerzett információkészletnek a validálása. A diploma validál egy megszerzett ismeretanyagot, de ez nem jelenti azt, hogy ez az ismeretanyag eladható a munkaerőpiacon. Nagyon sok helyen lehet látni, hogy van olyan állás (orvos, mérnök), ahol nagyon komoly tudásra van szükség, és van egy nagy kategória, ahol szükség van idegennyelv-ismeretre és bármilyen egyetemi végzettségre, ez pedig már egy belépő a munkahelyre. Azáltal, hogy elvégez egy hallgató egy egyetemet, a tanterven kívül van egy hallgatólagos tudás, amit az egyetemen megtanulnak a hallgatók: keményen dolgozni, rövid idő alatt információt elsajátítani stb. Ott a diploma nem a konkrét ismeretet validálja, hanem azt, hogy ő tanítható. Azért jelentkezik idegen nyelvre, mert bármilyen idegen nyelvre megtanítható. Ebben a nagyon változó rendszerben, ahol nem lehet megmondani, hogy tíz-harminc év múlva milyen munkahelyre lesz szükség, nagyon fontossá válnak ezek a validáló rendszerek és ezeknek a rejtett tantervei is. Nagyon differenciálódik a munkaerőpiac. A mi korosztályunk el kell fogadja, hogy vége van az egyszavas munkáknak: orvos, mérnök, tanár… Ma már van autótervező mérnök, aki csak a lámpát tervezi meg, az orvos is szakosodik bizonyos testrészekre. Ma már az egyetem is nehezen tudja ezt lekövetni. A bolognai rendszer is erre próbált reagálni. Az általános képzés olyan távol áll attól, hogy mire van szükség, hogy azt mindenképp át akarták alakítani. Nagyon sokszor hallom azt, hogy Romániában mindenki egyetemet végez. Ez nem igaz. A 19–35 év közöttiek körében a diplomások aránya Romániában 25%, az EU-s rangsor tetején Luxemburg és Írország áll, ahol az említett korosztály 60%-a végez egyetemet. Az egy illúzió, hogy mindenkinek egyetemi végzettsége van. Ennél is szomorúbb az, aki egyetemet végez és nem talál munkát, hiszen erőforrást és energiát pocsékol erre, de nincs harmonizáció a munkaerőpiaccal. Ebben a felosztásban Olaszországgal együtt vagyunk az utolsó helyen. A fiatalok nem tudnak dönteni, hogy milyen irányba menjenek, elmennek egyetemre, hogy elkerüljék a munkanélküliséget. Emiatt van az, hogy első-, másodéven szakot váltanak. Az első választás egy egyetemi szocializáció, ahol rájönnek – vagy nem –, hogy mit akarnak. Ez nem feltétlenül a fiatalok hibája, ma már ennyire dinamikus a világ. Nehezen látnak bele, nehezen látnak előre, nagyon sok impulzus éri őket, nincsenek olyan életutak, amelyek biztos sikerrel kecsegtetnek. Régen, ha valaki orvosnak, mérnöknek tanult, biztos siker volt. Ma már nincsenek biztos életutak. Ezt érzik a fiatalok és érzik a szülők is. Emiatt látom azt, hogy ez egy nagyon érdekes kérdéssé válik. Ma már a diploma, a tudás és a munkaerőpiac különvált. Van olyan tudás, amihez nincs diploma, van olyan diploma, ami nem biztosít eladható tudást a munkaerőpiacon, a munkaerőpiac, meg önmagában a profitorientált szektor leköveti, mi történik a világban, érzi, mire van kereslet. Míg régen a diploma, tudás, munkaerőpiac jobban együtt mozgott, mert kevésbé változott a világ és a társadalom, ma kicsit diszharmóniában vannak, különböző ritmusban követik egymást, még a diploma nélküli tudás is hamarabb lereagálja a munkaerőpiacot, mint a diplomás tudás. Mire az egyetemen megjelenik egy képzés, addigra olyan hosszú folyamat játszódik le, amíg validált diplomát tud adni róla az egyetem, hogy addigra a kiindulópont is teljesen megváltozik. A munkaerőpiacra való felkészüléshez a diákok is ezt a rugalmas, élethosszig tartó tanulást igénylik. Gondolkozzunk el: hol lennénk, ha csak annyit tudnánk most is, amit az egyetemen tanultunk? Ez az az üzenet, amit a diákok is nehezen értenek. Azzal, hogy valakinek van egy diplomája, nem ér véget a tanulás. Ez egy nagyon dinamikus történet és ez a dinamika szül feszültségeket a rendszerben.
Dr. Tallian Cristian: Nem arra fektetik az egyetemek a hangsúlyt, hogy minél több tapasztalatot adjanak át, hanem hogy történjen meg a kötelező anyag leadása, abból a hallgató levizsgázik és megkapja a diplomát. Ilyen szempontból az én megítélésem az, hogy felhígult a képzés.
Alá szeretném húzni azt, hogy van egy óriási különbség a diplomák mennyisége, bizonyos területeken a diplomások száma és a munkaerőpiacon létező igény között. Mindig a saját területemről indulok ki, mert azt jobban ismerem. Például Szatmárnémetiben van három nővérképző intézmény, ezek felsőfokú diplomát biztosítanak. Ezzel szemben az igény minimális. Az egészségügy egy zártabb rendszer, nehezen lehet bejutni, a helyek száma keveset változik, ritka az, amikor egy nagyobb igény jelenik meg, például valamelyik állami intézményben. Én azt látom, hogy nagyon sokan végeznek, aztán éveken keresztül várják, hogy elhelyezkedhessenek. Nem tudom, hogy ez mivel függ össze, de elképzelhető az is, hogy van egyfajta divat, hogy jól néz ki, ha az embernek van egy diplomája. Vannak egyetemek, melyek színvonal alatti képzést adnak, mert az ott szerzett diploma mögött nincs megfelelő tudás. Létezik egy nagy szakadék a képzés minősége és a megszerzett tudás között. Ez oda vezet – itt az orvosi egyetemekről is szó lehet –, hogy devalválódnak (elértéktelenednek) a diplomák. Ehhez kapcsolódik egy másik gondolat. Manapság mindenki mindenhez ért. Nap mint nap találkozom azzal, hogy a beteg mondja meg: neki ilyen vagy olyan kezelés kell. Látják az interneten és a reklámokban, hogy milyen gyógyszerek hatásosak bizonyos betegségekre. Hamarosan bejön a mesterséges intelligencia, tíz év múlva a beteg bemondja a tüneteit egy applikációba és megkapja, hogy milyen kezelésre van szüksége. Ilyen szempontból a szakmáknak a becsülete és a megszerzett tudás nagyon árnyékba kerül, mert egyre inkább elterjedt az a tévhit, hogy mindent könnyen meg lehet szerezni, ideértve a tudást is. Szerintem ez egy hamis képzet. Valóban hozzá lehet jutni információkhoz, de a szakember tapasztalata sokkal értékesebb. Amit tíz-húsz éven keresztül átszűrt a maga ismeretanyagán és eszmerendszerén, az válik valódi tudássá, amiatt tudja megmondani pontosan, mi az, ami az adott esetben szükséges a sikeres megoldáshoz. Nem szabad háttérbe szorítani a konkrét tapasztalat fontosságát. Én ebben látom a képzéseknek a lényegét és jelenleg úgy tapasztalom, hogy a gyakorlati oktatás nagyon visszaszorult. Mindenki kaphat orvosi diplomát, de hiányzik a gyakorlati tudás. Aggasztó, hogy mi lesz a későbbiekben. Nem arra fektetik az egyetemek a hangsúlyt, hogy minél több tapasztalatot adjanak át, hanem hogy történjen meg a kötelező anyag leadása, abból a hallgató levizsgázik és megkapja a diplomát. Ilyen szempontból az én megítélésem az, hogy felhígult a képzés, sajnos oda jutunk, hogy nem csak az igényesség kárára megy ez, hanem a minőségére is. Olyan szakembereket termel a rendszer, akik nem feltétlenül értik a szakmájuk lényegét. Oda jutunk, hogy örülünk majd, ha tíz szakemberből kikerül egy értékes a képzés végére.
Koczinger Tibor: Tapasztalatokra építkezni jó dolog, jövőt tervezni és megválasztani a magam útját – ide tartozik a hitbeli meggyőződés is, amit szintén a szülőktől kapunk meg jobb esetben – lehetőleg meggyőződésből kell.
Elgondolkoztat, amit Frigy Szabolcs mondott, és az, hogy miért is tesszük fel ezt a kérdést. Azért, mert fent szeretnénk maradni? Gondolok arra is, hogy fennmarad-e az emberiség? A mesterséges intelligencia kapcsán is feltesszük azt a kérdést, hogy kell-e még emberül gondolkozni? Mit csináljon az ember, hogy a mesterséges intelligencián túl is gondolkodjon?
Én inkább megpróbálok a mi szintünkön maradni. Ha ennél az asztalnál vagyok és a szatmári közösségünkre gondolok, akkor az foglalkoztat, hogy fennmarad-e a szatmári közösség, fennmarad-e a magyarság, fennmarad-e egy újság, egy folyóirat, annyi minden, ami nekünk biztonságot ad? A szülő is szeretné valamilyen szinten biztonságban tudni a gyerekét és azért ad át tudást, tapasztalatot, hogy ahogy mondani szoktuk: „neki jobb legyen, mint nekem, mert tudod nekem milyen nehéz volt”. Nagyon elszomorít, amikor olyasmit hallok, hogy a fiataloknak azt tanácsolják, hogy csak itt ne maradjanak, menjenek innen el, próbáljanak szerencsét a világban. Vannak is olyanok, akik elmennek, mert szót fogadnak, mert elhiszik, hogy máshol kolbászból van a kerítés, mert a reklámokból ezt látják. Vannak a bölcsebbek, akik azt mondják, hogy ennek a fele se igaz, a zsenik pedig tudják azt is, hogy melyik fele. Persze jogos a kérdés, hogy kinek higgyenek? A szülőnek? Van olyan szülő, aki 20–30 év elmúltával már bánja, hogy a jobb jövő reményében elküldte a gyermekét.
Nekünk is vannak gyerekeink, meg unokáink, és én azt mondom, hogy meg kell próbálni az igazságot megmutatni nekik, és a nevelésben keressük a választ arra kérdésre, hogy mit kezdjünk a jövővel. Az óvodai oktatás és nevelés nagyon fontos, ott tanulja meg a gyerek az alapvető értékeket a világból, a higiéniai és viselkedési szabályokat, azt, hogy nem bántok meg másokat, bocsánatot kérek stb. Ha jó nevelést kap a gyerek, akkor fog tudni boldogulni. A szülők sokszor rákényszerítik a gyerekeket a tanulásra, mert a gyerek dolga a tanulás. És a gyerek tanul, de már nem is tudja miért. Bekerül iskolákba, osztályokba, mert a padtársa is oda ment, az egyetemet is majd úgy választja. Egyszerűen sodrásban vannak, nem ők maguk veszik kezükbe a sorsukat. Pedig, ha a szülők őszinték lennének, akkor arról beszélnének, hogy nekik mi a tapasztalatuk ebben a világban, és hogyan próbálnak boldogulni. Ismerek olyan családot, akik esténként összeülnek, nem önmagában a vacsora kedvéért, hanem azért, hogy mindenki elmondhassa az aznapi tapasztalatait. A gyerek is elmondja tapasztalatait a szülőnek és a szülő is a gyereknek. Tapasztalatokra építkezni jó dolog, jövőt tervezni és megválasztani a magam útját – ide tartozik a hitbeli meggyőződés is, amit szintén a szülőktől kapunk meg jobb esetben – lehetőleg meggyőződésből kell. Ha nem születünk jó családba, akkor ilyenkor játszanak fontos szerepet az óvónénik, tanítónénik, tanárnénik, akikkel a sors összehoz.
Olvastam egy kutatásról, amely szerint az egyetemre jelentkezők 85%-a azért tanul tovább, mert szeretne nagyon jól fizető állást, el szeretne helyezkedni egy jó munkaadónál, ehhez pedig kell jogosultság, kell hozzá oklevél. A továbbtanulók mindössze 6%-a mondta csak azt, hogy azért tanul, mert például szeretne egy vállalkozást. A vállalkozás már azt feltételezi, hogy én akarok vállalkozni ebben a világban és bízom önmagamban, szeretném a tudásomat úgy bővíteni, hogy a saját boldogulásomat segítsem. Én úgy érzem, hogy nem figyelnek oda eléggé erre a jelenségre. A munkámban azért is kerültek elő ezek a számok, mert a Hans Linder Alapítványnál próbáljuk a gyerekek vállalkozókedvét felkelteni és az ez irányú tapasztalatszerzést elősegíteni. A vállalkozások létrejötte nem csak az egyéni sikerérzetet növeli, hanem még a GDP-t is hatványozottan emeli. Van egy ország Európában, Lengyelország, ahol az érettségizettek körében nagyon magas, közel 30%-os a vállalkozási kedv.
Kérdés persze az is, hogy hol akarsz boldogulni. Nem mindegy, hogy ott, ahol születtél, vagy valahol máshol a világban. Nekem nagyapám mondta azt, hogy ahová a Jóisten teremtett, oda adja melléd a segítséget is. Itt vannak a kapcsolataink, a rokonaink. Adott pillanatban nem számít semmi, csak menni-menni, mert valami illúziót űzünk és nem figyelünk oda az intelmekre, pedig vannak.
A másik kérdés az, hogy mennyi az elég? Ezt mindenki maga dönti el. Aki elégedetlen, az folyamatosan elégedetlen lesz. Aki meg tudja, hogy neki csak az kell, hogy a Jóistenbe kapaszkodjon, mellé egy olyan társat rendeljen, aki ugyanazt akarja, akkor neki ez már elég.
Madarász Csaba: Úgy érzem, hogy túl nagy az illúzió, túl nagyok az elvárások, a fiatalok főleg úgy gondolkoznak, hogy minél kevesebb munkával minél több pénzt keressenek, és minél rövidebb idő alatt eljussanak arra a szintre, amit az interneten keresztül látnak.
Én azt látom, hogy a vállalkozásoknál – az én vállalkozásom esetén is így van, ami egy profitorientált vállalkozás – semmi jelentősége nincs a diplomának. Mi egy sofőriskolát és egy éttermet működtetünk. A sofőriskola esetén mindig csak rendszeren kívüli személyt választottunk, vagyis olyat, aki előtte nem volt soha oktató és minden esetben ismerőst alkalmaztunk, erre építettük a céget. Az elején, ezelőtt 16 évvel reklámoztunk 2–3 évet azért, hogy ismerjenek meg minket. Nálunk nagyon bejött az, hogy olyan embereket kerestünk, akik a mi szemünkben tisztességes, becsületes emberek voltak. Amire büszkék vagyunk, hogy a kliensek 90%-a ajánláson keresztül jött hozzánk. A sofőriskolából 16 év alatt a csak az ment el, aki meg akarta próbálni, hogy a saját útját járja. Itt mi voltunk azok, akik a kezdetektől tanítottuk őket és végigkísértük őket addig, amíg a saját lábukra tudtak állni.
A másik oldalon, az étteremnél szintén nem számít a diploma, mert szívesen tanítunk be embereket, ott csak az számít, hogy akarjanak tanulni. El kell mondanom, hogy a legnehezebb felszolgálót találni, ahol semmilyen diplomát nem kérünk, és olyan fizetéssel mennének haza, amit egy kemény gyári munkával nem keresnek meg. Úgy érzem, hogy túl nagy az illúzió, túl nagyok az elvárások, a fiatalok főleg úgy gondolkoznak, hogy minél kevesebb munkával minél több pénzt keressenek és minél rövidebb idő alatt eljussanak arra a szintre, amit az interneten keresztül látnak. Azok az emberek, akik elvégzik a dolgukat és hajlandóak tanulni, nálunk mindkét cégnél simán megkeresik azt a pénzt, amit külföldön is.
Azt látom, hogy a rendszer is próbál illeszkedni a munkaerőpiac igényeihez is. Látjuk azt, például az én területemnél maradva, hogy először az kellett, hogy legyen minimum két év tapasztalata és legyen minimum 24 éves, hogy kamionsofőr lehessen. Ma már 18 évesen lehet valaki kamionsofőr, de nem mehet még külföldre. Tehát egyre inkább engednek ezekből a szabályokból, mert szükség van a munkaerőre.
Én úgy látom, hogy csak a nem profitorientált területek azok, ahol még fontos a diploma. Alpolgármesterként, tanácsosként bekerül valaki a közigazgatásba nyolc osztállyal és azt veszem észre, hogy az első mandátum végére meglesz a líceumi végzettség, a második mandátum végére pedig az egyetemi diploma. Nem lenne ez gond, ha adna ez egy plusz tudást, de igazából csak plusz pénzt ad. Ha az ember ott van és végzi a dolgát, akkor nekünk szerintem teljesen mindegy, hogy van-e diplomája vagy nincs.
Kardos Melinda: Próbáljunk úgy élni, hogy olyan készségeket, kompetenciákat fejlesszünk ki, ami talán elősegíti, hogy a tudásunkat újra és újra átszűrjük és átkonstruáljuk.
Én pszichológusként és pedagógusként óvodapedagógia szakon dolgozom, és azt gondolom, hogy ezen a területen ez a téma még érvényesebb. Például a most végzett diákjaink 20 év múlva ugyanúgy a tanügyben fognak dolgozni, de hogy akkor milyen értékeket, milyen tudást fognak átadni, milyen kompetenciákat fognak fejleszteni a következő 2–3 generációban. Azt gondolom, hogy a kulcsszó itt a dinamizmus. Ha a tudást dinamikus módon képzelem el a mai kor társadalmában, a 21. században, az nem lehet egy olyan konstruktum, ami stabilan megállja a helyét évtizedeken át, és egyik generációról a másikra átruházható. Ezt már nem lehet így felfogni, olyan gyorsan változik az információ. A diákoknak is mindig elmondom az egyetemen, hogy szűrjék meg az információt, amit én abban a percben elmondok, mert a másodperc töredéke alatt az interneten annyi új kutatás jelenhet meg, ami azt a mondatot, amit én ott elmondok, abban a pillanatban cáfolja. Tehát próbáljunk úgy élni a mai társadalomban, hogy szűrjünk át minden információt és mi magunk olyan készségeket, kompetenciákat fejlesszünk ki, ami ezt segíti elő, hogy a tudásunkat újra és újra átkonstruáljuk. Ha ezt a készséget fejlesztjük, akkor ez bármilyen szakterületen tud segíteni abban. Ha én most elvégzek egy képzést, akkor tisztában vagyok azzal, hogy ez a tudás nekem egy alapot ad ahhoz, hogy elhelyezkedjek a munkaerőpiacon. A diploma, ami a kezemben van, egy alaptudást képvisel, de ha én ezt nem szűröm át a következő évtizedekben, nem fejlesztem, nem konstruálom újra át és nem változtatom az én meglévő nézeteimet, akkor elenyészik és nem lesz adaptatív. Ha pedig nem adaptatív, a munkaerőpiacon is hátrány fog érni. Úgy gondolom, hogy ez egy alapkompetencia kell hogy legyen, és ezt kell a következő generációnak is megtanítani, mert nagyon gyorsan változik az információ. Ha próbálok tárgyi tudást átadni, bármennyi erőfeszítést fektetek abba, hogy az megállja a helyét, szerintem 5–10 év múlva változni fog. Márpedig az a fiatal, aki most ül az egyetem padjaiban, 5–10 év múlva lesz igazán aktív dolgozó tagja a társadalomnak.
Ennek fontosságát felismerték az EU-ban is, az utóbbi 10 évben rengeteg olyan intézményt hoztak létre, ami minőségellenőrzéssel foglalkozik az egyetemek szintjén. Ez a minőségellenőrzés úgy történik, hogy azokat a hallgatókat, akik kikerülnek az egyetemi rendszerből, utánkövetéses vizsgálatokkal megnézik, hogyan állják meg a munkaerőpiacon a helyüket, mennyit áldoznak továbbképzésre és mennyi jövedelmük származik ebből. Ezeket a standardokat, amivel ezt lemérik, állandóan változtatni kell. Ha ezt a kettőt összekapcsoljuk, akkor szerintem hosszú távon képesek leszünk arra, hogy mi magunk is elfogadjuk és a diákokat is megtanítsuk arra, hogy változunk. Van egy alap, amire állandóan építeni kell, mert ha nem építünk, akkor elbukunk a munkaerőpiacon. Ha ezt megtanulják a diákok, akkor úgy gondolom, hogy már tettünk azért, hogy a következő generációt segítsük abban, hogy azt a tudást építse, ami bennünk elenyészik, de fennmarad a következő generáció számára.
A keleti társadalmakban tettek lépéseket azért, hogy a pedagógusokat mesterséges intelligenciával helyettesítsék. Az a jó benne, hogy tízszer, de ha kell százszor elismétli ugyanolyan türelemmel azt a mondatot, amire egy ember nem biztos, hogy képes, de hiányzik belőle az emberi minőség, az emberi kapcsolatok minősége. Ez az emberi minőség pótolhatatlan, ami csak akkor marad fent, ha dinamikusan szemléljük ezt az egészet.
Erdei Árva István: Talán ha a lelkiekben mindenki a helyén lenne, az segítene abban, hogy a társadalomban a megfelelő helyen lelkiismeretesen és tisztességesen tudjuk végezni a munkánkat, attól függetlenül, hogy az ember éppen mit dolgozik.
Az Úristen ebbe a világba rendet teremtett és ideális körülmények között a tudás, a diploma és a munkaerőpiac összhangban vannak. Ez a rend felborult. Frigy Szabolcs úgy fogalmazott, hogy diszharmónia lépett most fel. Ennek megvannak a hétköznapi okai. A munkaerőpiac annyira nagy ütemben újul meg, hogy az oktatási intézmények képtelenek felvenni a versenyt ezzel. Bekövetkezett egy törés, ami azt eredményezte, hogy nem fontos a diploma, nem feltétlenül kell szakember legyél, főleg a profitorientált helyeken milyen jó, ha az ember érti a dolgát és jól csinálja, mindegy, hogy van-e papírja vagy nincs.
Ezen a ponton én egy kicsit a lelki oldalára terelném a témát. Egészen addig, amíg egy adott szakmát, munkát lelkesen végzek, mert van belső indíttatásom, elhivatásom – lelkipásztorként enélkül nem is lehet –, addig a munkáltató biztos lehetne abban, hogy az alkalmazott egy olyan ember, akiben megbízhat, jól fogja végezni a munkát. Ez a lelkület megtört és megromlott az elmúlt időben. Évtizedekkel ezelőtt a gyerek szinte predesztinálva volt arra, hogy például a fiú tovább vigye az apjának a munkáját. Az ács fia tudta, hogy tovább kell majd vigye az apjának a munkáját és ez megelégedettséget adott neki. Ez ma megváltozott, mert a cél nem az a fajta megelégedettség, hogy amit kiadtam a kezemből az jó legyen, hanem a cél a pénz. Ilyen egyszerű: hol fizetnek meg jobban? Ha külföldön, akkor megyek külföldre. Informatikus ismerősöm nagyon jó volt a szakmájában, de kamionsofőr lett, mert az sokkal jobban fizet.
Iskolalelkész voltam a Refiben, amikor az egyik diák megkérdezte mennyi a fizetésem és én elmondtam. Jött a válasz, hogy az semmi, ő befejezi az iskolát, kimegy külföldre és egy hét alatt többet keres. Így is lett, de ez nem egy olyan cél, ami megelégedettséget is ad. Itt jön be az a posztmodernnel járó bizonytalanság, hogy ez nem hoz nekem megelégedettséget, nem lesz teljes az életem.
Azzal kezdtem, hogy az Úristen a világba rendet teremtett és ez a rend azt követelné meg, hogy ha valaki hozzám jön a diplomájával, ha én vállalkozó lennék, akkor az lenne az elképzelésem róla, hogy kitanulta a szakmáját. Nem is biztos, hogy jön azzal a szakmai tudással, amire nekem szükségem van, ott van az a háttértudás, hogy ő egyetemet végzett. Csak mivel itt vannak ezek a törések, munkáltatóként sem tudom, hogy mennyire bízhatok meg a másikban csak azért, mert diplomája van.
Elhangzott az is, hogy nálunk átlagosan kevesebben végeznek egyetemet, mint az EU-ban, ez teljesen igaz. Ha a szűk gyülekezeti körre gondolok, akkor egy kezemen meg tudom számolni, hogy egy adott korosztályból hányan végeztek el egyetemet. Viszont, ha arra gondolok, hogy amikor befejeztem a zilahi Refiben, akkor az osztályomból talán két személy kivétellel mindenki egyetemre ment. Amikor 12 év után először találkoztunk, kiderült, hogy az egyetemet csak a társaság fele fejezte be, és én vagyok az egyetlen, aki a végzettségének megfelelő szakmában helyezkedett el. Abban az időben azt sulykolták belénk, hogy menj egyetemre, legyen diplomád, mert akkor fognak komolyan venni a munkaerőpiacon. Persze menet közben kiderült, hogy ez nem így van, mert a munkáltató azt mondja, hogy a tudásod kell elsősorban. A mostani fiatalokat pedig nem ösztönzi semmi arra, hogy diplomát szerezzenek, a munkáltatókat sem ösztönzi semmi arra, hogy a diplomát keressék, és itt van egy hatalmas nagy törés. Talán, ha a lelkiekben mindenki a helyén lenne az segítene abban, hogy a társadalomban a megfelelő helyen lelkiismeretesen és tisztességesen tudjuk végezni a munkánkat, attól függetlenül, hogy az ember éppen mit dolgozik.
Bálint Kati: Ezen a földön mindenkinek helye van. Értékes az informatika fejlett technológiai ismereteit birtokló szakember, de értékes a földműves, a gazdaságát és földjét művelő gazda is, aki munkáját a felmenőitől kapott tudással a természettel összhangban végzi, ellátva ezáltal családját, vagy a kisebb-nagyobb közösségeket a föld általa biztosított terméseivel.
Nagyon érdekes téma ez a mai. Van egy, a Jóisten által megteremtett világ, egy rend, egy burok, amiben élünk, és ha megnézzük a huszonegyedik század társadalmát, akkor tényleg van egy általunk fejlesztett világ, amit gyönyörűen felépítettünk. Ebbe a világba kell a jelenkori embernek élnie, boldogulnia. Ez egy olyan világ, amelyben mindenkinek meg kell találni a maga helyét. Szükség van arra, hogy diplomát szerezzünk, munkát kapjunk, munkánk által pénzt keressünk, és azzal tudjunk élni és boldogulni. Ha benne vagyunk ebbe a „szappanbuborékszerű” világban, ha benne élünk és létezünk, akkor igenis lépést kell tartanunk vele, fel kell vegyük vele a ritmust. Diplomát kell szereznünk, sőt bizonyítanunk is kell a diplomához tartozó tudást. Ha egy kicsit ebbe belegondolunk, akkor láthatjuk, hogy az egyénnek ki kell választani egy munkakört, aztán el kell indulni azon az úton, diplomát kell szereznie, a diploma pedig már eleve egy pozíciót jelent: hatalmat, rangot és tudást. Itt azonban jó lenne megállni kicsit és elgondolkodni azon, mi is az a bizonyos tudás, amit egy adott témakör, egy adott szakterület tanulmányozása által kaphatunk. Mit feltételez ez a tudás? Minden valószínűséggel az adott munkakör betöltéséhez szükséges információk tömkelegét jelenti majd. De vajon elég-e ez ahhoz, hogy az ember egy teljes értékű életet élhessen ezen a Föld nevű helyen?! Nos, abban az esetben igen, ha az ember nem teszi a bölcsességet és tudást egyenértékűvé a megszerzett diplomához. Hiszen, ha a társadalom, az a bizonyos általunk felépített és fejlesztett világ tovább halad a fejlődés útján, akkor az egyénnek is tudnia kell, nem lehet a tanulással pihenni, tovább kell menni, akár élethosszig is kell tanulni, mert a ritmus, a fejlődés lüktetése ezt kéri, és aki megáll, lemarad. De egy másik aspektust sem szabad sohasem az embernek szem elől téveszteni, azt, hogy a szappanbuborék nem végtelen stabilitást ígér, ha szétpattan, akkor mindennek át kell értékelődnie. Hogy kicsit jobban megérthető legyen ez a gondolat, elmondanám, hogyan járt egy igen művelt, sok diplomás, a pszichológia tudományában doktor amerikai szakember, aki egy adott alkalommal elkerült a perui őslakosokhoz. Dr. Alberto Villoldo, aki büszke volt arra, hogy a pszichológiai szaktudása és kutatásai eredményeit ismeri, sőt elismeri a világ, amikor elbeszélgetett az Amazonas vidéki, egyszerű és a mi szemszögünkből talán „fejletlen” körülmények között élő emberekkel, akkor megdöbbentő, hogy azok mit mondtak neki. Elmondták, hogy a professzor minden bizonnyal hihetetlenül sok és precíz információt ismer az emberi lélekről és az egyén személyiségéről, de sajnos az ő meglátásuk szerint nagyon csekély és jelentéktelen a tudás és bölcsesség, amit a világ működéséről ismer. Ez pedig adott esetben képtelenné tenné a túlélésre, ha a társadalom, amiben élne, többé nem szolgálná ki az igényeit, hanem azokat önmagának kellene megteremtenie, mint az olyan embereknek, akik a természet közelében élnek. Nos, itt a szappanbuborék. Ha ez a mostani kényelmes, komfortos és fejlett világ, valamiért hirtelen „szétpattanna”, akkor közülünk hányan lennénk képesek csupán a diplomáink által szerzett tudással életben maradni? A megoldás nem biztos, hogy abban rejlik, hogy mindannyiunknak vissza kell menni az őserdőkbe, inkább arra, hogy ne engedjük el azt, ami fontos. Friedrich Kittler azt mondja, hogy ez a mai világ már lassan nem kövekre, növényekre és állatvilágra osztható, hanem szoftverekre és hardverekre, amelyek nem a vasárú kategóriáját képviselik. Nos, a világ fejlődése nem egy rossz dolog, de miért jelentené a fejlődés a gyökereink elszáradását?! Nézzünk csak egy egyszerű példát. A gyermekeink az iskolákba naponta rengeteg órát töltenek el, tanulnak. Mi, felnőttek a legjobbat akarjuk adni nekik. Kapnak is, nagyon sok információ jellegű tudást, elméletet, lehetőséget, hogy olyan diplomát szerezzenek, mely által színvonalas életet élhetnek. De tudásuk van-e? A napokban részese voltam egy beszélgetésnek, egyik kedves tanítónőnek mesélte egy gyermek, hogy mit szoktak ők tenni abban az esetben, ha leesik a ruhácskájának a gombja. A módszer a visszadrótozás volt. Megdöbbentő, hogy a hihetetlen zsúfolt tananyag között miért ne lehetne mondjuk a gombfelvarrást, a burgonya hámozást, vagy a rántás kavarást megtanítani a gyermekeinknek?! Bele se merek gondolni, mi lenne velünk, ha hirtelen szétpattanna ez a bizonyos „szappanbuborék”…
Ha a meséket kérdezzük meg ebben a témában, akkor általuk is érdekes válaszokat kapunk. A mesék mindig a királlyá válás útját mutatják nekünk. Ott is van egy szépen felépített világ, egy rend, a lehetősége annak, hogy bárkiből legyen király, de nem lesz mindenkiből az. Ahogy nincs ez másképp a valóságban sem. Nem is kell mindenkinek királlyá válnia. Egy hatalmas problémája a mai oktatási rendszernek az, hogy mindenkiből „királyt” akarunk nevelni. Helyén van az, hogy mindenkinek egyenlő esélyt biztosítunk, de a gond az, hogy az elvárásaink függvényében ítélkezünk. Régi korokban sem volt minden ember írástudó, a mai világban sem az. Mindig is voltak olyan emberek, akik tudásukkal gazdagították a földet, mások pedig a kétkezi munkájuk által hoztak értékesebbnél értékesebb dolgokat a világra. Ha nagyon őszinték vagyunk, akkor már itt, az alapoknál inognak meg a dolgok. Mindenkit író-olvasó emberré akarunk faragni, de ez sohasem volt lehetséges. Ezen a földön mindenkinek helye van. Értékes az informatika fejlett technológiai ismereteit birtokló szakember, de értékes a földműves, a gazdaságát és földjét művelő gazda is, aki munkáját a felmenőitől kapott tudással a természettel összhangban végzi, ellátva ezáltal családját, vagy a kisebb-nagyobb közösségeket a föld általa biztosított terméseivel. Mindig jó tanítóink a mesék, ebben a helyzetben is az ő bölcsességük lehetne a zárszó. Nem kell mindenkinek királynak lennie, de mindenkinek a saját helyén, az általa felvállalt dolgot becsülettel és megfelelő rálátással el kell végeznie. Abban az esetben, ha azt játsszuk, hogy szép a „király új ruhája”, és még ha ebbe a játékba sokan részt is vesznek, akkor sem kerülhető el, hogy egy adott pillanatban eljön az az őszinte pillanat, amikor szétpattan az illúzió „szappanbuborékja” és a hiányosságainkat nekünk magunknak kell majd kiegyenlítenünk.
Koczinger Tibor: Meg kell tanulni anyagokkal, szerszámokkal bánni, a teremtett világgal bánni, nagyon sok tapasztalatot szerezni ahhoz, hogy jó döntéseket hozzunk majd.
Nálunk mottó, és mindig kell ismételgetnem a gyerekeknek, unokáknak, hogy a mesék szerint nincs minden rendben a világban, de mindent rendbe lehet hozni. Vannak olyan tesztek, mint a PISA-felmérés, amelyek nem azt mérik, hogy a tudásod mi, hanem hogy milyen a problémamegoldó képességed. Erre kell megtanítani a gyerekeinket, hogy bizonyos helyzetekben hogyan reagálnak, és ne kövessenek el bűnt.
Azt látom, hogy van az egyén meg a társadalom, és vannak a társadalmi elvárások. Az egyénnek az van mutatva, hogy ha meg akarsz felelni a társadalomnak, akkor bizony tanulnod kell, aztán majd meglátod, hogy mi lesz, de a lehetőséged megvan. Ha valaki egyetemet végez, fogja tudni hogyan kell tanulni, lesz tapasztalata arról, hogy magasabb szinten hogyan kell megfelelni. A tapasztalat szerintem nagyon fontos, mert az a szülő, aki nem tanítja meg a gyerekét dolgozni, az lopni tanítja meg. Meg kell tanulni anyagokkal, szerszámokkal bánni, a teremtett világgal bánni, nagyon sok tapasztalatot szerezni ahhoz, hogy jó döntéseket hozzunk majd. Az biztos, hogy lehetőség van tanulásra, jogosultságokat lehet szerezni, nyelveket tanulni, mindenféle dolgot lehet megszerezni, hogy esélyjavítás történjen.
Kardos Melinda: Az elit rétegnek kellene tennie azért, hogy jól működjünk a társadalomban és az elégedettséget egy minimális szinten elérjük, hogy a puzzledarabok a helyükre kerüljenek.
Ha esélyekről és esélyjavításról gondolkodunk a munkaerőpiacon, akkor meg kell nézni az éremnek a másik oldalát. Egyetértek azzal, hogy nem kell mindenkiből királylány vagy királyfi legyen, de azt gondolom, hogy a mai társadalomnak kutya kötelessége lenne olyan lépéseket tenni, hogy azon a szinten, ahol a probléma van, ott be kellene avatkozni. A tudás, a munkaerőpiac és a diploma legyen összekapcsolva annyira, hogy ha királyfi nem is lesz mindenkiből, de lehessen legalább egy olyan „koldus”, aki a saját munkaterületén helyt tud állni, akár egy kiskert gondozásában. A mi iskolarendszerünk nem teszi lehetővé azt, hogy mindenki megtanuljon írni, olvasni. De számtalan olyan embert ismerek, aki például a jogosítvány megszerzése érdekében megtanult írni, olvasni, illetve az internet, a Facebook és a szerelem egy fiatalt arra indíthat, hogy megtanuljon írni, olvasni. Azt gondolom, hogy a tudás, a diploma és a munkaerőpiac összekapcsolása a társadalom elitrétegének lenne a feladata, és kötelessége lenne az, hogy megteremtse azt, hogy aki ennek a létrának a legalján van, kapjon ugyanolyan lehetőséget arra, hogy megállja a helyét ebben a társadalomban. Amikor az esélyegyenlőségre gondolok, eszembe jut egy kedvenc képem: a tanár ül a katedra mögött és vele szemben van egy elefánt, egy hal és egy majom. Az esélyegyenlőség jegyében mindenki számára ugyanaz a feladat: másszon fel a fára. Bár a feladat azonos, nem mindenki fog az állatok közül oda felmászni. Az elit rétegnek kellene tennie azért, hogy jól működjünk a társadalomban és az elégedettséget egy minimális szinten elérjük, hogy a puzzledarabok a helyükre kerüljenek.
Madarász Csaba: Miközben ma már bármik lehetünk, sokszor nem vesszük észre, hogy nem azt választjuk, amit igazán szeretnénk, hanem azt, ami a legtöbb pénzzel kecsegtet.
Én úgy gondolom, hogy az ideális világban mindenkinek megvan a helye. Hajlamosak vagyunk hasonlítani a régi, elmúlt időket a mostanihoz, de látni kell azt, hogy ott egy kényelmesebb helyzet volt, sokkal kevesebb embernek kellett kilépnie a komfortzónájából, hiszen születésüknél fogva predesztinálva voltak arra, hogy azt a szakmát vigyék tovább, amilyen családba beleszülettek. Nem volt ott a stressz, amit annak eldöntése okoz, hogy milyen pályát válasszon a fiatal, nem volt ennyi lehetőség, amiből választani lehetett. Miközben ma már bármik lehetünk, sokszor nem vesszük észre, hogy nem azt választjuk, amit igazán szeretnénk, hanem azt, ami a legtöbb pénzzel kecsegtet.