A 80 éve kezdődött doni katasztrófa emlékére Szatmárnémetiben megszervezett esemény előadója volt Prof. Dr. habil. Szakály Sándor, Széchenyi-, Zrínyi Miklós-, Bezerédj-, Príma-díjas történész, az MTA doktora, egyetemi tanár, a Károli Gáspár Református Egyetem kutató professzora, a VERITAS Történetkutató intézet és Levéltár főigazgatója. Az alábbiakban őt kérdeztem.

— Több alkalommal tartott előadást Szatmárnémetiben. Mit tapasztalt, érdekli a szatmáriakat a történelem?

— Egy súlyos betegség miatt már néhány éve nem jutottam el Szatmárnémetibe, ahova 2019 előtt évente — néha évente többször is — eljutottam és előadásokat tarthattam Magyarország XX. századi történelmének különböző eseményeiről, úgy a Szent István Körben, mint a különböző középiskolákban, illetve lehettem résztvevője tudományos tanácskozásoknak, megemlékezéseknek. Nem udvariasságból mondom, de minden esetben szépszámú közönség előtt szólhattam és a résztvevők/jelenlévők kérdései, hozzászólásai meggyőztek arról, hogy van érdekélődés a múltunk iránt itt, Szatmárnémetiben, de gyakorlatilag szinte mindenütt az egykoron Magyarországhoz tartozó területeken, ahol még magyarok élnek.

— Milyen tényezőktől függ a történelmi érdeklődés kialakulása?

— Sok mindentől függ. Nekem a csizmadia-cipészmester nagyapám történetei voltak a meghatározók és a szülőfalum — Törökkoppány — oszmán-török múltja. Ugyanakkor azt tapasztaltam és tapasztalom a határon túli magyar közösségekben a nagyszülők, szülők történetei, az adott iskolák magyar és történelem szakos tanárainak hozzáállása a meghatározó. Ne feledjük el azt sem, hogy a több mint 1100 esztendős Kárpát-medencei létünk a történelmünkön keresztül is összeköt bennünket, függetlenül attól, hogy a határokat mikor és miként húzták meg. A magyarság összetartozásának lényeges eleme a múlt ismerete és annak továbbadása. Ebben volt nagy szerepe egykoron — talán ma is — a Duna Televíziónak, amelynek 2001 és 2004 között műsorokért felelős alelnökeként a történelmi, irodalmi műsorokat kiemelten kezeltem. Megidézett történelem, Vitatott személyek, Magyarország és a Habsburgok…

— Napjainkban nagy hatással van az emberekre a média, ezeken a csatornákon számtalan esetben találkozunk hamis állításokkal, politikai vagy más érdekek miatti torzításokkal. Mit lehet tenni ez ellen?

— Ez nem újdonság. A történelem során ez mindig érzékelhető. A történelem és a történész ne legyen a politika szolgálóleánya! A történész a legjobb ismeretei, a források alapján fogalmazza meg a véleményét és ha „hamisítást” érzékel, jelezze azt, vitatkozzon a hamis állításokkal.

— Ön foglalkozott, foglalkozik kutatásokkal, oktatásokkal, előadásokat tart. Milyen eredményeket ért el a törtélem valós tényeinek a megismertetésében?

— Magam Magyarország XX. századi történelmével — azon belül is elsősorban a magyar királyi Honvédség történetével, a magyar királyi Csendőrség történetével, Magyarország II. világháborús szereplésével foglalkozom. Úgy vélem, hogy a jelzett két testület történetével kapcsolatban, a magyar katonai felső vezetés összetételével, illetve Magyarország 1941-es, Szovjetunió elleni hadba kerülésének a történetében sikerült új eredményeket felmutatnom. Ezek természetesen apró dolgok a sok évszázados magyar múltban, de mivel időben közel állnak hozzánk, nem haszontalan, ha az 1950-es, 1960-as években megfogalmazottakat hiteles források alapján cáfoljuk és megpróbálunk valós képet megrajzolni személyekről, történésekről és nem sok évtizeddel későbbi ismereteink alapján kérjük számon eleinken a lépéseiket, amelyek lehettek szerencsétlenek is a végkifejlet ismeretében.

— Egyre több történelmi kutatásokkal foglalkozó intézmény jön létre, ezek sokszor egymással szemben álló véleményeket fogalmaznak meg. Hogyan lehet eldönteni, és ki, kik döntik el mi a történelmi igazság?

— Magam azt vallottam és vallom ma is, hogy ha a történelemtudomány újabb és újabb lehetőségeket kap, értem ez alatt az új kutatóintézetek levéltárak létrehozását, azt örömmel kell fogadnunk. Nem lehet egy létrejövő intézmény esetében annak munkája megkezdése előtt arról „ítéletet” mondani. Várjuk meg, hogy mit teljesít, a szakmai követelmények szerint működik-e, megállja-e a helyét a tudomány világában, kutatási eredményeit elfogadják-e és azok beépülnek-e a közgondolkodásba. A szemben álló vélemények esetében „egyszerű” a megoldás: mit mondanak a források. Természetesen lehet azokat is némileg másként értelmezni, de figyelmen kívül hagyni, nem. Akit — a vitázó felek közül — a tények nem győznek meg, azokkal a tudomány világában nem lehet mit tenni. Nem valószínű, hogy bármilyen kutatás is azt eredményezné, hogy a Magyarország győztesen került ki az I., illetve a II. világháborúból, de az abba történt „bekerülés” okai, indokai más megközelítésben és más formában is bemutathatók. Kényszerpályán mozgott Magyarország a trianoni békediktátumot követő időszakban. Vannak, akik ezt nem fogadják el és azt próbálják bemutatni, hogy mit kellett volna tenni… Akik tehettek és tettek a fennálló viszonyok és helyzetben azt tették, amiről úgy vélték, az ország javát szolgálják. Sokszor idézett mondás: tudtuk mit kellene tenni és tettük, amit tehettünk. Úgy vélem ez is „örök igazság” és nekünk ilyen formában kell közelítenünk múltunk hiteles bemutatásához.