A magyar kultúra napján, a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban megrendezett ünnepi eseményen Lakatos-Fleisz Katalin beszélgetett Biró Annamáriával.

– A magyar nemzeti közösséghez tartozónak két úton lehetséges közelíteni ahhoz, hogy mit jelent magyarnak lenni. Az egyik út az, hogy mások hogyan látnak minket (kívülről kapunk egy képet magunkról), a másik az, hogy mi magunk hogyan definiáljuk magunkat a közösség tagjaként. Számomra ez utóbbi az érvényesebb, hiszen nem bújhatunk ki a bőrünkből. Csak belülről tudunk magyarként megszólalni. Hogyan találtad meg ezeket a szövegeket és milyen szövegek kaphattak volna még helyet ebben a témában?

– Nagyon nehéz a válogatás, különösen, ha az ember a tizenkilencedik századi irodalommal foglalkozik, mert akkor ezeknek a szövegeknek jelentőségük volt. A szerzőknek az volt a feladata, hogy olyan irodalmi szöveguniverzumot hozzanak létre, ami segíti az embereket annak meghatározásában, hogyan tekintsenek magukra a magyar nemzet tagjaként. Valójában az 1820-as évektől kezdődően, talán 1848–49-ig gyakorlatilag a teljes szövegvilágot fel lehet használni egy ilyen jellegű előadás háttéranyagához. Szelektálni kell, és én úgy szelektáltam, hogy kimondottan az ismert és fontos szerzők szövegeit használtam, mert ezek a szerzők fontosnak látták azt, hogy kritikusak is legyenek, de azt hiszem ez inkább abból adódott, hogy nagyon szerettek volna változtatni azon, ami abban a történelmi helyzetben számukra adott volt. Ezért is hangsúlyozom a szövegek történelmi hátterét, mert az mindig meghatározza, hogy mire van szükség abban a korban. Ott, a reformkorban arra volt szükség, hogy felrázzák a magyarokat abból az állapotból, amit ők cselekvésképtelenségként érzékeltek. Más történelmi korszakokból is rengeteg példát lehetne hozni, csak más a történelmi és a politikai háttér, amivel ilyen közéleti témájú szövegek esetében mégiscsak számolni kell. 

– Eszembe jutott Hamvas Bélának Az öt géniusz című nagyívű esszéje, amelyben tájegységek szerint határoz meg egyfajta nemzetkarakterológiát. A másik Prohászka Lajos A vándor és a bújdosó című, szintén hatalmas esszéje, amelyekben többek között a sírva vigadó magyar toposza van jelen. Melyek azok a sajátosan szépirodalmi eszközök, melyekkel a szépirodalom újat tud mondani, sajátos eszközökkel tud tükröt tartani nekünk, magyaroknak saját nemzettudatunkat illetően?

– A 20. század elején elkezdődött egy vita arról, hogy szabad-e sztereotípiákban gondolkodni arról, hogy mit jelent egy nemzet tagjának lenni. Az általánosító jellegű tulajdonságok érvényesek-e mindenkire, aki magyarnak gondolja magát. Mindig úgy volt megfogalmazva a kérdés: mi a magyar, nem pedig úgy, hogy ki a magyar. Hogy ki melyik nemzethez tartozónak érzi magát, döntés kérdése. De hogy mit jelent magyarnak lenni, az nem volt egyértelmű. Vitatkoztak róla, különböző filozófiai irányzatok felől közeledtek a kérdéshez, más-más meglátások születtek, a huszadik században sajnos még a fajbiológia is beleszólt abba, hogyan lehet ezt definiálni. Babits Mihály Mi a magyar? című szövege ezért is fontos, mert ő elhatárolódik ettől és azt írja, hogy arról, mi a magyar többet mond neki Petőfi (aki szintén választotta a magyarságát), mint a tudomány akkori állása. Arra a kérdésre, hogy milyen irodalmi lehetőségek vannak, több megközelítésből lehet választ adni. 2012-ben jelent meg az Édes hazám című antológia Bárány Tibor szerkesztésében, akinek az volt a célja, hogy összegyűjtse azokat a kortárs közéleti verseket, melyek megpróbálnak irodalmi eszközökkel válaszolni a mai közélet kihívásaira. A címből is érzékelhető, hogy ez a szókapcsolat – Édes hazám – egy reformkori toposz, a versek egy része is visszanyúl az egykori reformkori költészet eszközeihez, ugyanakkor kortársproblémákat villantanak fel, és ezekhez kritikusan viszonyulnak. Kovács András Ferenc versei kis iróniával és humorral mégiscsak nagyon komoly dolgokat problematizálnak, ő játszik a szavakkal, játszik a formával, amitől vidámak lesznek a költemények, nem feltétlenül kell sírni akkor, ha a saját nyomasztó gondjainkra ismerünk bennünk. Nem új a módszer, hiszen Kölcsey is ezt tette a Vanitatum vanitas című versében, ahol a tartalom drámai kilátástalanságát a forma könnyedsége ellensúlyozza.

– A sztereotípiáknak lehet valami valóságalapjuk? Nagyon bombasztikus kijelentéseket lehet tenni, különösen, ha másokról kell nyilatkozni, de akár már magunkról sem mindig beszélünk hízelgően. 

– Története van annak, hogyan alakultak ki ezek a toposzok, képzetek, sztereotípiák és néhány közülük nyelvileg is rögzült. Már a görög drámaszerzőknél találkozunk velük, de az irodalomnak más esetekben is segítőeszköze volt a sztereotípia. A drámaszerzőnek nagyon kevés a lehetősége arra, hogy egy szereplőt minden irányból jellemezzen, hisz nem lehetnek hosszú leíró részek a darabjában. Ezért ez hatásos módszer volt: felöltöztetjük a szereplőt olasznak, mert akkor a közönség ahhoz már tudott tulajdonságokat kötni, majd ő lesz a darab temperamentumos szereplője. A sztereotípia segíti a világban való tájékozódást, ugyanez történik az irodalmi szövegekben is, de nem hiszem, hogy azonosulni tudnánk velük egyénként. Nem is az egyénre vonatkoznak többnyire, hanem a homoénnek tételezett csoportokra. Hatalmas különbségek vannak a nemzetkarakterológiai jellemzők szövegbeli előfordulásaiban a különböző történelmi időszakokban. Az irodalmi szövegekben eleinte még akkor sem volt ezeknek negatív konnotációjuk, ha történetesen nem éppen pozitív képet sugároztak a többi nemzetről. Azzal párhuzamosan viszont, hogy a sztereotípiák használatához politikai törekvések is csatlakoztak, nagyon könnyen át lehetett csúszni a személyes tapasztalatnak is ellenálló, ideologikus gondolkodásba, ami könnyen különböző nemzeti, etnikai csoportok kirekesztéshez vezetett. A nemzetté válás folyamatában az irodalmi szövegeknek is nagy szerepe volt, így a 19. században megnő azoknak a szövegeknek a száma, amelyek a magyarság mibenlétével foglalkoznak. Ezek a szövegek egyrészt nagyon kritikusan viszonyulnak a már rögzült nemzeti jelleghez és változást sürgetnek, másrészt viszont hajlamosak a homogenizálásra is, mintha tényleg létezne egy, a nemzet minden tagjára vonatkoztatható tulajdonságcsoport. A 20. század eleji szövegek pedig már teoretikusan is foglalkoznak a mi a magyar kérdéssel, és különböző filozófiai és ideológiai hátterű válaszokat adnak rá, amelyeknek nyoma lesz az irodalmi szövegekben is. A 20. századi európai események hatására azután megint nyilván változik a nemzetről való gondolkodás helyzete, ezzel egyidőben viszont megkezdődik az irodalom vagy akár művészetek, kultúra háttérbe szorulása az identitásalakító tényezők sorában. 

– Van-e még, lehet-e még a kortárs irodalomnak nemzeti identitást erősítő szerepe? 

– Lehet, hogy ez egyéni preferenciákon múlik, és a saját olvasói tapasztalatomból kiindulva nem tudok olyan választ adni erre a kérdésre, ami általánosítható lehetne. Ahogy a korábbi válaszomban jeleztem, az irodalomnak megváltozott a funkciója mára, és sajnos azt hiszem, hogy azoknak a száma is jelentősen lecsökkent, akik kortárs irodalmat olvasnak. Aki viszont ezt teszi, az már hozott egy döntést, ennek következtében igényli azt, hogy magyarul írt szövegekkel találkozzon. A posztmodern kor erősítette az irodalmi szöveg nyelvi játék-jellegét, tehát magas azoknak a szövegeknek az aránya, amelyeket csak a remek nyelvi kompetenciával rendelkező olvasók értenek meg. Ha rendelkeznek a nyelv ilyen mélységű ismeretével, akkor szerintem már nincs szükségük a nemzeti identitásuk erősítésére, de hát nyilván valahogy el kell juttatni az olvasásra nyitott embereket idáig. De az irodalom, ahogy a többi művészeti ág is, mindig érzékenyen reagál az aktuális közéleti problémákra, és ha problematizálódik a nemzetről való gondolkodás, akkor nyilván ez szövegekben is megjelenik. Tapasztalatom szerint kritikusan, felhívva a figyelmet az átgondolandó jelenségekre, éppen úgy, ahogyan ezt Petőfi, Vörösmarty tette a reformkorban, később aztán Ady, vagy az előadásomban többször idézett Kovács András Ferenc. 

– Számodra mit jelent nemzeti hangsúlyokat, akár sztereotípiákat mutató szövegekkel foglalkozni, élvezet-e olvasni ezeket? 

– Úgy fogalmaznék, hogy vannak szórakoztató részei, különösen a nyelvi leleményt illetően: mindig elcsodálkozom milyen sok módja van annak, hogy másokról, magunkról kritikusan nyilatkozzunk, vagy elérhetetlen magasságokba emeljünk csoportokat. De nem mindig pozitív kimenetelű folyamatok rajzolódnak ki a szövegekből, hogy például ezeknek a sztereotípiáknak a manipulatív használata milyen könnyen egymás ellen tud fordítani embereket, ellenséggé tud tenni olyan csoportokat, amelyek nem is nevezhetők homogénnek, ha egyénekre bontjuk a csoportot. Ez a része inkább tanulságos, mint élvezetes, és az látszik, hogy az általam olvasott szerzők is látták ezeket a veszélyeket, ezért is tartom fontosnak azokat a szövegeket kiemelni, amelyek a fennköltség, az elfogultság hátulütőit is megmutatják: ezek a szövegekben a magunk kritikájával találkozunk, de olyan sok nyelvi leleménnyel, hogy az ironikusságok is magunkba nézésre ösztönöz, ilyen értelemben pedig a kortárs irodalom is változást idézhet elő az identitástudatunkban.