A szovjet szőnyegbombázás áldozatai a Szatmári Püspökségen
1944 őszén a visszavonuló német haderők is megérkeztek Szatmárnémetibe. A Wehrmacht főparancsnok-helyettesét, Wilhelm Keitel (1882–1946) tábornokot azonban nem a városban, hanem Sárközújlakon szállásolták el. A szovjetek pedig a német főparancsnokságra és magára Keitel tábornokra vadásztak Szatmárnémetiben. Ezzel háborús célponttá vált a város.
Esetleges bombatámadásra készülve a Szatmári Római Katolikus Püspökség pincéjében is kialakítottak egy jól felszerelt óvóhelyet. Riadó esetén oda menekültek a püspökség lakói és alkalmazottai is. Így történt 1944. szeptember 16-án este a vacsora után, amikor megszólaltak a szirénák.
Dr. Korlát Ferenc (1909-1944) szemináriumi lelki igazgató felet az óvóhely működéséért. Leérkezve elvégezte a szükséges ellenőrzéseket. A vészkijárat ajtaját nyitva találta, de már nem tudta bezárni. Attól tartottak, hogy a nyitott ajtón kiszűrődik a villany fénye vagy légnyomás hatol be a pincébe. Eleinte csak távoli robbanások hallatszottak, majd egyre közelebb robbantak a bombák.
Bezártan az óvóhelyen
Tircsi István (Zajta, 1924. december 4. – Kölcse, 2009. nov. 05) kispap közel három gépelt oldalnyi visszaemlékezése segít megismerni az óvóhelyi eseményeket a szeptember 16-i bombázás idején.
„Egyszer tisztán hallottunk ablaküvegtörést, s a tört üveg csörömpölését, amint az utca kövezetére csapódott. Ezt mindnyájan észrevettük. Azt hiszem, hogy ekkor történt, hogy Szász Teréz néni, aki a szemináriumi konyhán dolgozott, egy csöndes jaj után sírni kezdett” – írja Tircsi István, majd így folytatja:
„A rózsafüzér végén a szokásos fohászokat mondták, amikor a villany kialudt. Manfrédi főtisztelendő úr gyertyát gyújtott. Korlát és Gyurcsovics főtisztelendő urak figyelmeztettek a veszély nagyságára, felindították a tökéletes bánatot s a kamarás úr (Gyurcsovics Károly) megadta az absolutiót (feloldozást). Az ősz kamarás úr idegeit nagyon megviselték a történtek. Mikor az áldáshoz felállt egész testében remegett s a hangja elcsukló, akadozó volt. (…) Tőlem balra lángot láttam felcsapni és láttam egy pillanatra a pince falát megrepedni. A lehulló törmelék teljesen eltemetett. Ettől kezdve inkább csak magamról tudok.”
Tircsi István tehetetlen helyzetében csodálatos higgadtsággal figyelte a tragikus történéseket. Pontosan és részletesen számol be minden mozzanatról.
A robbanás után az egyik nővér énekelte: Máriához, drága Szűzanyánkhoz hódolattal járulunk. Nyugodtan, mintha munka közben énekelt volna. Aztán a nővér elvesztette eszméletét. „Kezdetben sikoltozott, összefüggéstelen szavakat mondott, majd segítségért kiáltozott, aztán a vélt mentőkkel beszélt. Közben egyre hallottam a törmelék csörömpölését, mintha valaki mozogna. Úgy véltem ő sincs eltemetve s most próbál kijutni. Hangja mind eltorzultabb és eltorzultabb lett.”
Önmagára is figyelt Tircsi István. Részletesen írja le a lélek és a test rezdüléseit, a kétség és remény váltófutását, aztán a törmelékek alatti test önfeladását. Íme:
„A romok alatt a test megnyugodott, a halált várta. A lélek bízott, a kéz görcsösen szorította a rózsafüzért. Pillanatok alatt látta az ember a mérleget, bűneit, akarásait. Nem akartam élni csak jóvátenni. (…) Próbáltam jelt adni kiáltással, de gyenge hangomat nem hallották. Egyszer mégis megálltak. Most ismét kiáltottam. Hallották! Nemsokára közelről, közvetlen fölöttem hallottam a hangot. (…) Pár perc múlva valaki megfogta a hajamat. Megmenekültem. Sok bajlódással szabadították ki a lábamat, de vasárnap reggel hét órakor már a kórházban voltam.”
Még nincs vége
Az első bombázás 110 percig tartott, és a püspöki palotát három telitalálat érte. Az épület egy része ennek következtében összeomlott s az óvóhelyen 21 személy lelte a halálát. Csak Tircsi István maradt életbe.
A püspökség bombázása ezzel nem ért véget. Szeptember 17-én újabb két telitalálatot kapott az épület. Ekkor emberi életben nem esett kár. A szovjet nehézbombázók ezen a két szeptemberi estén öt telitalálattal sújtották a püspöki palotát, illetve a mellette lévő szemináriumot.
A megemlékezés apostolai
Dr. Scheffler János püspök a háború befejeztével emléktáblát szándékozott felállítani az áldozatok neveivel a püspökség falára. A politikai és hatalmi változások ezt nem tették lehetővé. „1944 őszén a szovjet és a román csapatok nyomában megérkeztek a volt rendszer emberei és elkezdték az ártatlan magyar lakosság tömeges deportálását. Erdély területén a Maniu-gárdisták útját mindenütt kegyetlenkedések és tömeggyilkosságok jelezték. Az atrocitásokat maguk a szovjetek és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elégelték meg. November 14-én tehát kiparancsolták a román közigazgatást Észak-Erdélyből.” Az egyház helyzete napról napra romlott. Szóba sem kerülhetett egy emléktábla felállítása, hiszen a 21 ember haláláért éppen a szovjetek voltak felelősek.
A 21 áldozatra emlékeztető márványtáblát végül Schönberger Jenő püspök úr állíttatta és szentelte fel 2012. szeptember 16-án. A püspökség az azóta eltelt 12 év minden szeptemberében szervezett megemlékezést és koszorúzást az áldozatok emléktáblája előtt.
Ugyancsak 2012. szeptember 16-án adta ki a Római Katolikus Püspökség az 1944. szeptember 16. című könyvet Melega Péter és Várady Lajos szerkesztésében. A kötet korabeli visszaemlékezők írásait, valamint az újabb kutatások eredményeit tartalmazza. Többek között szerepel benne dr. Czumbel Lajos (1891–1967) ordinárius visszaemlékezése is. Ebből ragadunk ki három mondatot, mert úgy véljük érzékletes képet kapunk általa a bombázás utáni városképről.
„Az utcákon a törmelékektől lehetetlen volt a járás. Házak leomolva, kiégve, tetők meztelenül, ablakok betörve. Amennyire meg tudtam állapítani nem maradt a városban egyetlen ép ház sem.”
A Római Katolikus Püspökség óvóhelyén elhunytak névsora az emléktáblán szereplő sorrend szerint
- dr. Kovács Gyula (1869–1944) rektor
- Szeibel István (1896–1944) tb. kanonok, irodaigazgató
- dr. Korlát (Frink) Ferenc (1909–1944) szemináriumi lelki igazgató
- dr. Gyurcsovics Károly (1896–1944) p. kamarás, h. irodaigazgató
- Manfrédi Gáspár (1915–1944) szatmárnémeti hitoktató pap
- dr. Juhari (Jurkó) Gábor (1918–1944) udvari káplán és iktató
- Papp Dénes (1901–1944) marosvásárhelyi hitoktató pap
- Békési (Bart) József (1925–1944) papnövendék
- Samó Oszkár (1922–1944) papnövendék
- Somosi Béla (1925–1944) papnövendék
- Erni Irén M. Pancracia (Csanálos), irgalmas nővér
- Kaiser Erzsébet M. Leopoldina (Szinfalu), irgalmas nővér
- Martin Mária M. Serena (Mezőfény), irgalmas nővér
- Wagner Julianna M. Salviana (Csanálos), irgalmas nővér
- Szász Teréz, háztartásbeli
- Szép Julianna, háztartásbeli
- Szép Sára IV. gimnazista diák
- Bozóki bácsi kőműves
- Molnár Antal szobainas
- Görbe László szabó tanuló
- ifj. Figus Illinyi Albert katonai szolgálatot teljesítő világi ferences
A Szentföld
Magyarázható-e, és ha igen, mivel magyarázható, hogy ez a porrá zúzott város az 1944. szeptemberi bombatámadásokból és a deportálásokból életre tudott kelni? Olyasmi történhetett, mint amikor Jézus azt mondta Jairus zsinagógai elöljáró lányának, hogy „Leányom, ébredj!” és a lány felkelt. Nem volt más lehetősége a lánynak, ébrednie kellett, mint ahogy nem volt más lehetősége Szatmárnak sem: fel kellett ébredjen a tobzódó pusztításból. Természetes csoda, mert: „ezt az egész vidéket a zömében német ajkú hívek jámborsága miatt akkor tájt országszerte – némi kis túlzással – «Szentföldnek» nevezték. A sváboktól, akik ekkorra már jó részükben elmagyarosodtak, vallásosság tekintetében semmiben sem maradtak el az egyházmegye magyar, szlovák, vagy más nemzetiségű hívei” – írja dr. Tempfli Imre: A Szatmári Római katolikus egyházmegye író papjai című könyvben, melynek összeállításában Sipos Ferenc kormányzó munkáját is felhasználta.
Szentföld az a hely, ahol a születés és a szenvedés, a halál és a feltámadás összetartozik. Szentföld, ahol Hám Jánosok, Boromisza Tiborok és Scheffler Jánosok voltak a magvetők. Ahol a háborúk előtti és a háborúk utáni hosszú évtizedekben az emberfeletti megpróbáltatásokon edzett szatmáriak számára csak az az egy lehetőség volt, mint Jairus lányának: fel kellett támadniuk! És feltámadtak, vagyis az áldozat győzött.