Mészáros Andrea Szatmárnémetiben született, gyermekkorát Érkörtvélyesen töltötte, ami meghatározta az életét. Személyiségének alakulásában nagy szerepet játszott a kis falu élete. Kolozsváron tanult pszichológiát, itt dolgozott tizenöt éven át. Egy éve családi okok miatt Nagyváradra került, itt sokkal otthonosabban érzi magát. Családcentrikus emberként a zsúfolt Kolozsvár sok szempontból hátrányos volt számára. 

– Számtalan elmélet van arra vonatkozóan, hogy melyek a leghatékonyabb módszerek a gyereknevelésre. Kutatásokra, tapasztalatokra és minden egyébre hivatkoznak, ezek a hivatkozások a legtöbb esetben elfogadhatónak tűnnek. Mi a te véleményed a gyereknevelésről?

– A gyereket olyan szempontok szerint neveljük, ahogy mi is nevelkedtünk. A szülőség abból a szempontból formálódik ki, hogy mi milyen viszonyban voltunk saját szüleinkkel. Generációról generációra ezek nagyon változnak. Mi azt gondoljuk, hogy nagyon más világban élünk, de mégis minden emberben ott van egy belső hang, és mindig halljuk a tanításokat a saját családunkból is. Ha ezzel nem vagyunk tisztában, nagyon nehéz a saját gyermekünkre ráhangolódni. A gyereknevelés szerintem önmagunk nevelésével kezdődik. A szülők rendbe kell tegyék saját magukban azt, hogy ők kicsodák, honnan jöttek, milyen elvárásaik vannak önmagukkal szemben, azok valósak-e, vagy csak a belső hangok, melyeket megszoktak a saját szüleiktől. 

– A gyerek több szakaszban fejlődik. Mennyire fontos odafigyelni ezekre a szakaszokra? Mennyire fontos felismerni, hogy mikor kell váltani, mert egy bizonyos kor után már nem működnek azok a módszerek, amelyek addig hatékonyak voltak?

– Valóban az első szakasz az anyaméhben történik, a gyerek megszületése után jön a valós élet, a különböző kihívásaival. Megszületik a gyerek egy saját karakterrel. A pszichológia egy kicsit túltolja, hogy mitől jó szülő a szülő. Minden csak a szülői képességek körül forog: hogy kell mi, szülők jól csináljuk, viszont a gyerek egy saját karakterrel, saját temperamentum-jeggyel születik. Figyelembe kell tudni venni, hogy van az örökletes alap, és arra tevődik rá, hogy a szülő hogyan viszonyul a gyerekhez. Nagyon számít a környezet, a nagyszülők jelenléte, a bölcsőde, óvoda, az egésznek az összességéből kezd kialakulni a gyerek fejlődése. Úgy pszichésen, mint érzelmileg nagyon fontos lenne ezeket követni. A mi gyerekkorunkban inkább arra helyeztek hangsúlyt, hogy legyen fedél a fejünk fölött, hogy legyen étel az asztalon, ez kielégítette azt a fogalmat, hogy jó szülő. Ha iskolába is tudtak járni a gyerekek a régi időkben, az már fantasztikus dolog volt. A mai világban a jó szülőtől elvárják, hogy érzelmileg is rá tudjon hangolódni a gyerekre, hogy tudjon az érzelmi szükségletekre is figyelni. Emiatt született egy olyan szülői csoport, melynek tagjai sajnos túlzásba esnek és mindent megadnak a gyerekeiknek. Ezek a gyerekek nagyon el vannak kényeztetve, pont amiatt, mert a szülők szeretnék jól csinálni, mert olvassák a pszichológiai könyveket, csak nem igazán tudják ezt a gyakorlatban jól lefordítani. Ha egy könyv azt ajánlja nekünk, hogy az érzelmi szükségleteire is figyeljünk a gyereknek, akkor mi nem tudjuk, hogy ez mit jelent és elkezdünk mindent jóindulatból megadni a gyereknek, mert jól szeretnénk csinálni. Sok buktatója van a jószülőség szindrómának. Az elkényeztetés azt jelenti, hogyha egy csomó olyan dolgot megadunk a gyereknek, amire nincs szüksége, az bántja a gyereket. Az elkényeztetés helyett, vagy a túl szigorú nevelés helyett inkább egy egyensúlyban lévő középutat próbáljunk meg választani. 

– Sokan hangoztatják az önállóságra való nevelés fontosságát. Hol kezdődik az önállóság?

– Az autonómia egy alapvető szükséglet. A mi generációnkban viszont nagyon nagy eséllyel a legtöbb erdélyi család arra tanította eddig a gyereket, hogy inkább másnak feleljen meg. Van nekem egy vicces példám a borsófőzelékkel. Ha a gyerek nem szereti a borsófőzeléket, de azt nagymama főzte, azt a tanácsot adjuk a gyereknek, hogy a mamát ne sértsük meg. Észre sem vesszük, hogy egy ilyen egyszerű példával az autonómiáját vesszük el a gyereknek, hogy ő ki tudja azt fejezni, hogy nem szereti azt a kosztot, amit kapott. Viszont az extremitás másik oldalába se szabad esni, hogy a mai szülők halálra terhelik magukat, egész nap sürögnek-forognak a gyerek után, naponta öt menüt lefőznek, pont amiatt, mert autonómiát akarnak adni a gyereknek, hogy legyen miben válogatni. A túl sok választási lehetőség nem azt jelenti, hogy van autonómiája a gyereknek. Sokkal fontosabb lenne, hogy az érzelmei kifejezésben ne gátoljuk a gyereket, azaz legyen joga beszélni, érzelmeket kifejezni, mondhassa el, mi az, ami tetszik, és mi az, ami nem tetszik neki, és a szülők tudjanak reagálni arra, hogy tudnak-e ahhoz csatlakozni, ami a gyerek számára fontos. Lehet, hogy a gyereknek nem tetszik az, ahogy a szülő reagál, de akkor sem kell helyette megoldani a problémát, hanem érzelmileg ott kell lenni. Nagyon fontos az autonómiában, hogy ne a gyerek helyett akarjunk mindent megcsinálni, hanem érezze azt a támogatást, hogy fordulhat hozzánk, de azon kívül mi megbízunk benne. Nagyon sok szülő ott hibázza el, hogy jóindulatból és szeretetből túl sok mindent akar megoldani a gyerek helyett. Nagyon sok esetben, amikor a szülő beszélget a gyerekkel, akkor a szülő beszél, a gyerek pedig hallgat. A szülő megpróbálja ráerőltetni a gyerekre, amit jónak gondol. A legjobb módszer az, amikor a szülő nem beszél, hanem kérdezi a gyereket. 

– A XXI. században megváltoztak a párkapcsolati viszonyok, csökken a tartós házasságok száma, kevesebb gyerek születik, a fiatalok elég nagy hányada a „szabadságra” vágyik. Mit eredményez ez hosszú távon?

– Számomra ez egy nagyon kritikus téma azért, mert a pszichológia mindig elfogadást közvetít. Én személy szerint egy nagyon családpárti terapeuta vagyok. El tudok fogadni és meg tudok érteni nagyon sok helyzetet, semmiféleképpen nem tanácsolnám senkinek, hogy egy boldogtalan párkapcsolatban legyen, inkább próbáljon meg új életet kezdeni. Viszont ez a nagyon sok új, modern párkapcsolat, amiben alig ismerkednek meg pénteken, szombaton már összebújnak és vasárnap már összeköltöznek, hosszú távon nem eredményes. Itt nem ironikus vagyok, sajnos nagyon gyorsan történnek a dolgok. Ezzel pszichológiai szempontból nem tudok egyetérteni. A nagyon sok összejövünkből, összelakunkból nagyon sok nem tervezett baba is jön. Mindig szomorú vagyok, amikor egy pár arról beszél, hogy véletlenül lett a gyerek. A gyerek nem véletlenül van, az két felnőtt ember együttlétéből származik, ha ezért nem vállalnak felelősséget, épp ezen modern párkapcsolatok miatt, hogy felelőtlenül együtt vannak és nem gondolnak bele, nagyon sok gyerek meg fogja szenvedni, hogy nem egy stabil kapcsolatba, nem egy stabil házasságba születik bele. Ezért van nagyon sok csonkacsalád, sok csonkacsalád tagjai utólag újra egymásra találnak, így jönnek létre aztán a mozaikcsaládok. Nagyon sok mozaikcsaládot tudok tisztelni, és sajnos pszichológusként rengeteg élettörténetet követtem végig, ahol a gyerekek nagyon megszenvedték ezeket a huzavonákat. Nagyon fontos lenne elgondolkodni, hogy rossz irányba haladunk azzal, hogy mindenféle párkapcsolati formát elfogadunk. Egy kicsit tudatosabban kellene megfontolni, hogy kivel vagyunk együtt. Ami alakította ezt az egész párkapcsolati dinamikát, az az, hogy megváltozott a világ, szerelemből tudunk házasodni, együtt lenni, nem csak gazdaságilag elrendezettek ezek a kapcsolatok. Emiatt elindult az emberekben egy olyan téves eszme, hogy az igazit keresik. Szerelemből házasodnak, és ahogy lankad a szerelem, az első párkapcsolati probléma után megtörnek, hamar elválnak és hamar keresnek egy következőt, mert mindig a szerelmet hajszolják, és úgy gondolják, hogy mindent a szerelem irányít. A szerelem nem elég, egy hosszan tartó kapcsolatban nagyon sok más képesség szükséges – a problémamegoldó képesség, a kommunikációs készség, az, hogy mennyire engedünk közel valakit magunkhoz, bízunk-e a másik félben –, ezek mind-mind meghatározzák, hogy ki tudjuk-e alakítani azt a kapcsolatot, hogy jó legyen. Nem magától fog jól működni csak azért, mert szerelemből vagyunk együtt. Ehhez kell a mentalitásunkon is dolgoznunk, hogy ne várjuk el, hogy csak úgy magától jó legyen, és ha mégsem jó, akkor lecseréljük és futunk egy másikhoz. Szép dolog szerelemből együtt lenni, de nem ez fogja csak önmagában felépíteni és együtt tartani a párt hosszú ideig, hanem fontos az összes többi készségen is dolgozni és meglátni egy picit azt is, hogy ebben van felelőssége a két embernek. Főleg akkor, amikor már van gyerek. 

– Sokan épp emiatt nem akarnak gyereket?

– Van egy új, modern irányultság, amikor a felek nem akarnak gyereket, a karrierre összpontosítanak, nem akarják feladni a kényelmüket, a szabadságot. Nagyon sok embernek erős a szabadságigénye, hogy önazonos életet éljen, és van egy elég szűk réteg, aki ezt tudatosan teszi, viszont a pszichológiai munkám azt mutatja, hogy a legtöbb esetben inkább feldolgozatlan traumákról, vagy érzelmi problémákról van szó. Inkább azért nem vállalják a gyereket, mert félnek az azzal járó felelősségtől, félnek azoktól a változásoktól, amelyek valójában megtörténnek, a gyerek születése után a párkapcsolati helyzet meg szokott változni és elég sok kompromisszummal jár, nagyon sokszor ott van az emberben a félelem, mi lesz, ha nem vagyok rá képes, vagy esetleg olyan apuka vagy anyuka leszek, amilyen nem szeretnék. Itt szóba jöhetnek a gyerekkori traumák is, hogy a saját szüleinkkel még nem vagyunk kibékülve és leválva érzelmileg rólunk, félhetünk attól, hogy mi is elronthatjuk, mint a szüleink. Általában ezek a mozgatórugók a háttérben. Nem igaz az, hogy nem vágynak gyerekre, hanem a vele járó érzelmi kavalkádtól félnek. 

Nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy a karrierépítés egy nagyon fontos pszichológiai lépcsőfok mindenki életében, sőt, ha valaki kihagyja ezt az önmegvalósítást, akkor nagyon komoly hiányosságai lehetnek önmagával szemben. De pont ez a veszélye, hogy ha nincs behatárolva időben, ha nem csak egy rövid ideig koncentrál a karrierre, majd azért más céloknak is hódol és egységben tartja az életét, foglalkozik az élet más területeivel is, nem csak kizárólag a karrierrel, akkor nagyon könnyű belecsúszni abba az örvénybe, ami el is tud vinni, hogy a karrier annyira fókuszban van, hogy kizárja az élet többi területét, nem fér meg mellette esetleg hobbi, pihenés, barát vagy párkapcsolat. Aztán lassan-lassan eltelnek az évek, és annyira meg tudja szokni ezt, hogy idősebb korára nem tud kijönni ebből a helyzetből, hajszolja a karriert és nem tud egyensúlyt kialakítani az élete többi területén.