Szatmárnémeti gazdasági életében meghatározó szerepe volt a céheknek, ez a téma a Szatmár Megyei Múzeum új állandó kiállításában is kitüntetett szerepet kap.

A közelgő kiállításmegnyitó alkalmából olvasóink számára egy rövid betekintést szeretnénk adni ezeknek a világába egy szatmárnémeti tímármester, Kondor Gedeon életútján keresztül. Előbb azonban a fogalmakat kell tisztázzuk, ugyanis a címben az iparostársulat és nem a céh kifejezés szerepel.

A céhek egy adott szakma vagy foglalkozás (pl. csizmadia, fazekas, szabó, ötvös, kereskedő) önkormányzattal rendelkező érdekvédelmi szervezetei voltak, történetük városunkban a középkorig vezethető vissza, a legkorábbi iratok a 16. századból maradtak fenn. A céhhez tartozó egy szakmát űző mesterek tulajdonképpen monopolhelyzetet teremtettek, a város területen ők rendelkeznek egy bizonyos árucikk termelésének a kizárólagos jogával, privilégiumával. Kontároknak nevezték azokat a személyeket, akik a céhen kívül próbálták árusítani termékeiket, ha pedig elkapták, súlyosan bűntették őket. A céhes ranglétra alján az inas, közepén a céheslegény, tetején pedig a céhmester volt. Az inast nagyon korán, 10–12 éves korában vették fel, majd négy-öt év múlva céhlegény lett. Céheslegényként néhány évet helyben dolgozott, utána már dönthetett úgy, hogy a helyi céhnél, vagy vándorútra kelve tanulja meg választott szakmáját. Céhmesterré csak szerencsés esetekben avanzsálhatott valaki, ha a mester fia volt, elvette a mester özvegyét vagy netán sikerült saját műhelyt alapítania, jelentős anyagi ráfordítás révén: kellett saját ház, telek és persze a műhely felszerelése, szerszámok, na meg az induláshoz szükséges nyersanyag. Ezért előfordulhatott, hogy valaki egész életében céheslegény maradt. Merev hierarchiája ellenére is, a céheknek fontos közösségszervező és szociális funkciói voltak. Szerepet játszottak a város közbiztonságában, tűzoltásban, a védelemben, gondoskodtak a betegekről és az elhunyt céhtagok családjáról.

A szatmári fazekas céh egyik munkája

Magyarországon a kapitalizmus berendezkedésével és az 1872-es ipartörvénnyel a céhek monopóliumai látszólagos felszámolásra kerültek. Ténylegesen azonban iparostársulatok formájában, tehát más néven, de ugyan azzal a berendezkedéssel tovább éltek. Ennek tükre a már említett szatmárnémeti születésű Kondor Gedeon élete is, amelynek páratlan forrása a leszármazottai tulajdonában fennmaradt visszaemlékezései. Számára a tímár szakma kötelességgel, áldozattal, de sikeres munkásságából fakadó büszkeséggel és kiteljesedéssel is járt. Nagyapja és apja is tímárok voltak. Így annak ellenére, hogy jó tanuló és tehetséges katona is volt, ezt a szakmát kellett választania neki is, hogy tovább vigye a családi hagyományt. A párválasztás szempontjai között, nyilván az érzelmeken túl, a mesterség is meghatározó volt: feleségét a Szatmári Ipartársulat egy bálján ismerte meg, s mivel a kiszemelt ara kézműves iskolát végzett, a családi vállalkozás továbbfejlesztése szempontjából a házasság pragmatikus döntésnek bizonyult. Ez egyben rávilágít az ipartársulatoknak zárt jellegére, mivel a társulatok tagjai törekedtek arra, hogy egymás közt házasodjanak, ez biztosította a műhelyek fenn- és egybemaradását.

Kondor esetében viszont nem csak az egyben maradást, hanem a továbbfejlesztést is jelentett ez a lépés. Visszaemlékezéseiben apja műhelyét egy patics patkány fészekként jellemzi. Már az első világháború előtt sikerült új műhelyt építenie, melyben két segédet is alkalmazott. Paradox módon azonban az igazi áttörést az első világháború hozta, ráadásul úgy, hogy katonának is besorozták és többször harcolt a fronton is. A hadiállapot miatt a katonáknak folyamatosan kellett biztosítani a felszerelést és a megfelelő ruházatot, így a bőrtermelésnek az igénye is jelentősen megnőtt. A helyzet bizonyítja, hogy a feleségével jól megértették egymást, ugyanis, míg a férj katonaként harcolt, a feleség vezette a vállalkozást. Kondor amikor tehette, utasításokat küldött neki, volt olyan időszak, hogy naponta leveleztek, amikor a harci helyzet megengedte.

Egy szatmári céh céhesládája

Az üzem derekasan ment, kezdi visszaemlékezésének egyik bekezdését, érezhető büszkeséggel. Az üzem szó pedig már arra utal, hogy a háborús konjunktúra által megnövelt kereslet miatt a műhely már kinőtte magát. A fejlődést pedig az impériumváltás sem állította magát. Ugyanúgy, mint a dualista Magyarországon, Kondor üzlete virágzott a két világháború közötti Romániában is, 1934-re már 15–16 alkalmazottnak adva munkát. Ezeket hetente fizette, de házépítésre alkalmas nagyságú kölcsönöket is tudott nekik biztosítani meggyarapodott vagyonából. Üzeme kimondottan fekete zsíros, sima bőrt állított ki, elismert I. oszt[ályú]. minőségben. Igény pedig volt rá Aradon, Temesváron, Nagyváradon, Brassóban és Marosvásárhelyen is. A nyersbőrt pedig Désről, Besztercéről, Nagyszalontáról, illetve Petrozsényból szerezték be. Felemelkedése előkelőbb helyet biztosított neki Szatmárnémeti társadalmában is, ő lett a Németi Református Egyház főgondnoka és a Szatmári Timár Társulat elnöke, felesége pedig a Lorántffy Zsuzsanna Egylet alelnöke.

A 20. század azonban további erőpróbák elé állították a szatmári tímárokat. Következett a második világháború kitörése 1939-ben, majd az 1940-es második bécsi döntéssel Szatmárnémeti röpke négy évre visszakerült Magyarországhoz. Miután a szovjet és román hadsereg visszafoglalta 1944 októberében, egy rövid demokratikus időszak után, 1947-ben hatalomra kerültek a kommunisták, akik államosítani akarták a Kondoréhoz hasonló magánvállalkozásokat. Mennyire sikerült visszaintegrálódnia a magyar gazdaság vérkeringésébe? Hogyan védte vagyonát a Szatmáron átvonuló náci csapatokkal szemben? Mivel sikerült vigasztalnia magát, mikor annyi viszontagság és erőfeszítés ellenére is, végül a szocialista államhatalom igazságtalanul megfosztotta vagyonától? Ezekre, és sok más, a céhekkel és ipartársulatokkal kapcsolatos kérdésekre is választ kaphat olvasónk, ha ellátogat május 18-án a felújult állandó kiállításunk megnyitójára!

Szabó Zsolt

Szatmár Megyei Múzeum

A kiemelt képen Kondor Gedeon arcképe látható.