„– Tata hova megy az a repülő? – Hát fiam, az hova megy, Palesztinába” – emlékezik vissza Bikfalvi Zsolt gyermekkora egyik meghatározó mozzanatára. A nagykárolyi születésű fotóművészt számos módon ismerhetjük. Személyében többek között nem csak a nagykárolyi Vasile Vénig Fotóklub alelnökét fedezhetjük fel, hanem egy kiváló ezüst fokozatú fotóművészt. De mégis talán legtöbbünknek a repülőgép-fotózásról ismeretes. Számos elismerés kövezi útját, melyek közül a legfrissebb a Chile to the World arany minősítés, amit 2025 februárjában az On a Mission című sajtófotójával nyert meg. A felsoroltak csupán töredékei Bikfalvi Zsolt életútjának, az alábbi interjú keretein belül pedig mélyebb betekintést nyerhetünk a zseniális fotós életébe.

– Meséljen egy kicsit magáról, milyen egy átlagos napja, jelenleg mivel foglalkozik, milyen tervei vannak a közeljövőben?   

– Jelenleg a nagykárolyi Károlyi-kastélyban működő alapítványnak vagyok az igazgatója, és itt a különböző rendezvények szervezésével és lebonyolításával foglalkozom a munkatársaimmal együtt. A kastélyban évente közel 120–130 esemény zajlik, melynek nagy része nagyvolumenű és az épület keretein belül rendezik. Rendszeresen járunk vásárokban, a legutóbbi Vajdahunyadon volt, a Kastélyok Európai Vására, ami egy fontos állomása a kastély népszerűsítésének. Az alapítvány működteti a Visit Carei oldalt, ahol a programokat követhetik nyomon a látogatók.

A másik program a Vasile Vénig László Fotóklubban való részvétel, ahol alelnökként vagyok jelen, és ügyvitellel foglalkozom. A fotóklub helyi és nemzetközi szinten is elismert, akárcsak a fotósok, akik ennek tagjai. Többeknek nemzetközi fotóművészeti igazolványa vagy kitüntetése van, amit a Nemzetközi Fotográfiai Szövetség, a FIAP adott ki. Én személy szerint az egyik alelnöke vagyok a Magyar Fotóművészek Világszövetségének, és feladatkörömhöz tartozik a Partium és az Alföldi régió. A világszövetséggel készülünk egy tematikus 25. nemzetközi fotószalonra, ahova remélhetőleg minél több fotó érkezik.

Jelenleg egy kültéri kiállítás projektünk fut itt, Szatmár megyében. Az első megjelenítés a karácsonyi vásárban volt, és most kb. másfél hónapja Szatmárnémetiben van. Az első esemény, amin látható volt, az a Családi Hétvége, később pedig a Szatmárnémeti Városnapok és a Samfest Jazz and Wine egyik fontos állomása volt. Reményeink szerint júliustól újra Nagykárolyban lesz látható a turistaszezon alkalmából.

– Eredeti foglakozása szerint közgazdász, a fotózást hogyan sajátította el?

– Amikor én az iskolát végeztem, akkor úgymond megszüntették az elméleti oktatást, és a rendszerben a képzésre tették a hangsúlyt. Amikor érettségiztem, fémforgácsoló szakot végeztem, és abban is dolgoztam egy ideig, utána pedig a közgazdasági egyetemen marketing és menedzsment szakot végeztem.

A fotózást autodidakta módon sajátítottam el. Elvégeztem a Munkaügyi Minisztérium által kiállított fotókurzust, tehát úgymond dolgozhatnék is ebben a szakmában. A FIAP Nemzetközi Fotógráfiai Szervezettől van egy művészi elismerésem, a fotóművészek szövetségének a kiváló művésze vagyok, azon belül pedig ezüst fokozatú. Most valamikor ősszel tervezem letenni a pályázatot az arany fokozatra.

Szóval papírom van róla, de úgy gondolom tulajdonképpen nem az a lényeg, hanem az, ha valakit érdekel valami, függetlenül attól, hogy mennyire mélyül bele az elméleti dolgokba. Nem csak a fotógráfiáról beszélek, mindenképpen kell legyen egy alapja, de mindenki a saját látásmódja szerint kommunikál a fotógráfián keresztül.

– Jelenleg van valamilyen kiállítása?

– Jászfényszaruban van egy kiállításom, ami már a vége felé jár. A szilágysági fotótáborban rendszeresen jelen vagyok már nyolc éve, és ebből már egy nagyon szép anyag összegyűlt. A kiállítási anyag etnográfiai életképekből, szociofotókból, a mindennapok vagy akár az ünnepnapok fotó általi megjelenítéséből tevődik össze. A kiállítás címét Ady Hepehupás, vén Szilágyságban verse ihlette, ami már harmadik alkalommal van kiállítva Gödöllőn. Tavaly Nagykárolyban is kiállították, az Ady Endre Társaság évente megszervezett Magyar Kultúra Hetén. Tervben van a kiállításnak a Budapesten, valamint Stuttgartban való bemutatása.

– Vannak olyan emlékezetes események, melyeket a fotózásnak köszönhet?

– Ami kimondottam emlékezetes volt, az a mostani Ukrajnába való utazás. A kontraszt, amit láttunk a tévében, ott a nagy rombolás meg pusztítás, itt viszont Ungváron mintha semmi se történt volna, és látom a fejlődést, ami úgy érdekes volt.

Kiállítások közül most nem tudok választani, 27 egyéni kiállításom volt, de talán, ami a legemlékezetesebb, az a Bukarestben lévő, akkor még Balassi Intézet, ma már Liszt Intézetben volt, ami úgy a szívemhez nőtt. Kolozsváron a Szabó Bástyában volt egy repülőgép-fotós kiállítás, ami egy kolozsvári fotós barátommal közösen indult. Oda meghívtam egy igen elismert egyetemi tanárt, Dorel Găinat, aki eljött első szóra, ez pedig nekem egy nagy visszaigazolás és elismerés volt.

A legutóbbi, ami igazán hatással volt rám, a 2022-ben megnyílt kiállítási központ, amely akkor egyedülálló volt Európában, és a Global Photographic Union, a nemzetközi fotóművészeti világszervezethez köthető. Jó barátságot ápolok Manolis Metzakis úrral, akinek több projektje volt itt, Erdélyben, meg Romániában, és egy 180 fotóból álló kollekcióját állítottuk ki, amit végül eladományozott. Böjte Csabával vettem fel a kapcsolatot, emiatt, és ez a tranzakció most május 28-án történt meg Csíksomlyón.

A Tusnádba történő utazásunk egy maradandó élménynek bizonyult. A gyermekotthonban olyan sorsokkal találkoztam, ami nagyon elgondolkodtató volt. Az atyával, illetve az elnök úrral pedig megegyeztünk, hogy valamikor a vakáció folyamán fotókurzust fogunk tartani a gyereknek, és most ezen a projekten dolgozunk. A következő állomásunk Inău-ban volt, ahol szintén hasonló élményekkel gazdagodtam. Itt minden semmiségért sírunk, de ott nekik természetes az a közeg, az a minimál, amiben élnek.

– Hogyan kell elképzelni a fotózás folyamatát? Van kedvenc közülük? Mi kell ahhoz, hogy valaki fotós legyen?

– A repülőgép-fotózásnál ez adott, itt van-fotózod-elment. Járok rendszeresen a Szilágyságban, a fotótáborban, Máramarosban, Gyimesekben, Moldvában. A kommunikációval kezdődik minden fotózás, mint ahogy most itt is. Előtte beszélgetünk 5–10 percet, fél órát, és megnyílnak az emberek, egy egészen más arcukat mutatják. Megvan a dramaturgiája, hogy mondjam így. Van, aki megnyílik, van, aki egy az egyben elzárkózik.

A természetfotózás alatt nem virágra vagy ilyesmire gondolok, hanem madarakra, állatokra. Ehhez rengeteg idő és türelem szükséges, hogy megismerd az állatok mozgásterét és szokásait, hogy mi történik. A következő projekt, amire most nincs időm, az az, hogy kint fogok ülni a víz partján és a madarak életét fogom megfigyelni. A csillagászati fotókat és a repülőgép-fotókat csillagászati távcsővel szoktam készíteni. Az asztrofotózáshoz egy továbbfejlesztés szükséges, ami egy komolyabb befektetés lenne, és egyelőre nem látok késztetést rá. Ami a mostani technikával megoldható az a Tejút, vagy a csillaghullások, viszont ami egyre gyakrabban megjelenik környékünkön, az a sarki fény. A másik érdekesség az a holdfelkelte teliholdkor, ami különböző hátterekkel jól mutat. Tulajdonképpen teljesen hobbiból csináljuk.

A fotók rendszeresen megjelennek a Facebookon, Anzikszon, vagy akár egy szépirodalmi kiadványban.

Visszatérve az asztrofotózáshoz, ami megnehezíti a dolog az a fényszennyezés, ami nálunk magas, és ez korlátoz, a lehetőségeket visszaszorítja. Terepre nem egyedül megyek, mindig két-három fotós kollégával közösen. Fontos az együttlét, megfigyeljük egymás munkáját.

– Eleinte repülőket és a magaslatokat fotózta, valamilyen személyes élmény inspirálta?

– Sokat gondolkodtam rajta, hogy honnan jött, mert többen kérdezik. Először azt hittem, hogy valóban a 2000-es évek végén, csak felnéztem az égre, ott egy repülő, elkezdtem kutakodni utána, akkor már az internet olyan fejlett volt, hogy több adatbázis is rendelkezésre állt, és nyomon lehetett követni az adott repülőt. Kerestem hasonló érdeklődési körrel rendelkező embereket Nagykároly, Szatmárnémeti és Kolozsvár környékén. Az egymással való kommunikációval, információk átadásával fejlődött tovább ez a dolog.

Aztán végül megtaláltam a gyökereit, hogy honnan ered. Nagyapámnak volt egy hobbija, biztos neki is a repülés volt. A kertben egy magas rúdra felállított egy fából faragott repülőt, aminek kis propellerre is volt, és a szélkakas irányába fordult. Csak arra emlékszem, hogy kicsi gyerekként megkérdeztem,

„ – Tata hova megy az a repülő? –Hát fiam, az hova megy, Palesztinába.”

– Ön nem hivatásos fotós, adódott ebből valamilyen hátránya?

– Nem, ez úgymond nem hivatásos, én ebből pénzt nem keresek, sőt egy egész költséges hobbi. A kategóriák elszeparálódnak, vannak a hozzám hasonló fotósok, meg a profi fotósok, akik egy szakterület felé irányulnak, mi pedig mindenevők vagyunk.

Egyébként idén csatlakoztam a Magyar Újságírók Romániai Egyesületéhez mint fotós, valamint a fotózáson belül az én legjobban dédelgetett ágazatom a repülőgép-fotózás, ami oda jutott már, hogy a Román Légierőnél akkreditációval rendelkezem, tehát olyan helyekre is bejutok, ahova a hétköznapi ember nem.

– Hogyan lett a Román Légierő akkreditált fotóriportere?

– Ez tényleg egy szűk közösség, mindenki ismer mindenkit. Annyira szűk, az egyik embernek ilyen kapcsolatrendszere van, a másiknak olyan. Az idő folyamán ez oda jutott, hogy bejutottam különböző helyekre, és amikor megbízhatóvá válik az ember, akkor jóváhagyják a bejutásomat akár repülőgépbázisokra is. Az ott készült anyagokat a román légierő sajtóközpontjának a rendelkezésére áll. Tehát ez egy kölcsönös dolog, nekem megvan a hobbim, amiben jól érzem magam, ők pedig úgymond ebből profitálnak.

– Nemzetközi és hazai fotográfiai rendezvényeken is zsűrizik, milyen élményei, tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?

– Ez egy meghívásos rendszerben működik. A zsűrizés úgy történik, hogy meg van hirdetve valamilyen verseny, ahova X számú fotógráfiát beküldenek. Nem tudjuk ki az alkotója, mi a címe, csak látunk egy fotót. Megvannak a minimális axiómák, amit megjelenés szempontjából figyelembe kell venni, a kompozíció szempontjából a színek, vagy akár a mondanivalója. A versenyen a pontozás 1–5-ig vagy 1–10-ig van. Amit tapasztaltam magamon és a kollégákon is, hogy mindenkinek van egy elképzelése, egy saját látásmódja. Amit én úgy látok, hogy aranyérmes lehet, azt más máshogy értékel, a zsűrizés az abszolút szubjektív. A folyamat demokratikusan működik és nincs bújtatás. Igaz egy szempontból szubjektív, mert mindenki a saját gondolatát teszi mögé.

Ami érdekesség, hogy 2019-ben voltam Krétán egy zsűrizésen, ahol 12 000 fotót láthattunk. Ez 20–30 órát jelent, ami egy maratoni dolog. Ott nem sikerült mindig a legmegfelelőbb döntést hozni, de én úgy gondolom, hogy ha én nem is tudtam, akkor a kollégák igen, és szerintem a vége csak jó lett.

A zsűrizés úgy szokott működni, hogy a kiírásnál megvan a beküldési határidő, amire általában nem csak egy fix nap van kijelölve, hanem egy időtartam, ami két-három napnak felel meg. Az adatokat ezután feldolgozzák és rendszerezik, majd rá egy-két hétre van az eredményhirdetés. Ezután ki van töltve egy jegyzőkönyv, aminek egy védnöksége is van, és ez alapján kell beszámolni az elért eredményekről, hogy majd az években előre haladva az elért teljesítmény szerint osszák ki a művészi minősítéseket.

– Hogyan fedezik fel a tehetségeket? Pályázatokon, versenyeken keresztül, esetleg az interneten? A munkásságukat figyelemmel kíséri a későbbiekben is?

– Minden a kapcsolatrendszeren múlik. Általában beszélgetünk, és akkor hallom, hogy a szomszédban van egy gyerek, aki fuvolázik. Ez már elindítja a fantáziámat, majd hallom ezt az infót a másik irányból is. Felkeresem a gyerek szüleit, vagy ismerem a közeget ahonnan jön.

Most is van egy fiatal, egy nagyon tehetséges zongorista, és ha vannak események, akkor megpróbálom őt promoválni. Akkor Erdei Máténak, aki jelenleg színművész, de egyben egy szuper grafikus is rendeztünk kiállítást. Vagy vannak fotósok, amikor megalakult a Vénig László Fotóklub, Farkas Alexandra is jelen volt. Ezeket a gyerekeket, akik már felnőttek, most is próbálom terelgetni, valamilyen módon segíteni. Ha van valamilyen esemény, én mindig számítok rájuk, mindig informálva vannak, nekik ott a helyük ezeken az eseményeken.

– A Vasile Vénig László Fotóklub elindításáról tudna mesélni? Milyen hatással van a környék kulturális életére?

– A fotós élet Nagykárolyban 1961-ben indult el, amikor a Május 1. Fotóklubot megalakították, és Vénig László volt az egyik alapító tagja. 1991–’92-ig működött, voltak, akik elmentek időközben, voltak, akiknek más lett az irányultságuk.

Vénig Laci bácsi lehetett az egyik motorja az egésznek, meg az akkori polgármester, Kovács Jenő. A hatásukra 2012-ben újraindult a fotóklub, meg volt hirdetve, és összegyűltünk vagy 20–25-en. Sajnos Laci bácsi 2013-ban meghalt, ekkor úgy döntöttünk, hogy jogi formát adunk a fotóklubnak, és megalakult a Vasile Vénig László Fotóklub. Ezzel elindult egy folyamat, akiknek kapcsolata volt Laci bácsival, azok felkerestek, vagy mi kerestük fel őket. Jelenleg 20–22 aktív tag van, több-kevesebb aktivitással, rájuk bármikor számíthatok.

Fontos tagjai vagyunk Nagykároly kulturális életének, olyan eseményeken, mint a Kárpát-medencei Borfesztivál vagy a Gyereknap jelen vagyunk mint szervezők, de akár a retro bikeosoknak is segítünk a magunk módján. A könyvkiadásokhoz is hozzájárulunk fotókkal, illusztrációkkal. Én úgy gondolom, egy kis közösségben fontosak az ilyen dolgok, előbbre viszik annak megtartását.

– Valamilyen tanácsot tudna adni azoknak, akik szeretnének fotózással foglalkozni?

Mindig azt mondom, hogy én ezt a régi öregektől tanultam. A szakmát nem lehet tanulni, a szakmát csak el lehet lopni. Meg kell tanulni az alapokat, mint az ABC-t vagy a szorzótáblát, utána pedig mindenki eldönti, hogy melyik irányba megy tovább, mibe akar jobban belemélyedni. A fotótáborokba én most is, meg ez előtt is azért mentem, mert egyrészt kapcsolatok, barátságok alakulnak ki, és nézem, hogy az öregek a nagyok hogyan csinálják, és hozzáteszem a saját elképzelésemet és látásmódomat.

Pink Amina, a Partiumi Keresztény Egyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója