Gróf Széchenyi István 1825-ös országgyűlési felajánlásának 200. évfordulója alkalmából 2025 a reformkor emlékéve. A Szamos Kulturális Egyesület és a Lélekszirom Egyesület közös szervezésében tartott legutóbbi Szamos-esten Póti Eduárd történelemtanár tartott előadást a reformkorról. Az alábbiakban ennek szerkesztett változatát közöljük.

200 évvel ezelőtt Széchenyi Istvánnak november 3-án volt egy érdekes felszólalása a pozsonyi országgyűlésen, ami elindított egy olyan folyamatot, amit később a magyar kultúrában történeti korszakként is kezeltek, és úgy nevezik, hogy reformkor. Az egyik legrövidebb történeti korszaka a magyar történelemnek, hiszen két és fél évtizednyi időt ölelt fel, bár ez annak a kérdése, hogy honnan közelítjük meg, hogyan vizsgáljuk, honnan határozzuk meg a reformkornak a kezdetét. Van, aki ezt 1825-től, van, aki 1830-tól számolja. Ha azt nézzük, hogy mikor születik meg az eszme és mikor kezdik el gyakorlatba ültetni ennek az elképzelésnek a megvalósíthatóságát, egy ötévnyi csúszást találunk ebben a történetben.

Beszéljünk arról, hogy mi is a reformkor és miért a 19. század elején jelenik meg, de ehhez egy kicsit fel kell vázoljuk azt a helyzetet, amelyben a Habsburg birodalom és a magyar területek voltak, főleg a 18. század végén, a 19. század elején. Egy nagyon kettős helyzetet láthatunk, hiszen politikai és társadalmi értelemben nem mondhatjuk azt, hogy ez az időszak feltétlenül kedvező volt a magyarság számára, viszont gazdasági értelemben történtek olyan pozitív dolgok, amelyek végül megszülték a reformkor igényeit. Ha azt nézzük, mi az a befolyásoló tényező, ami ebben az időben meghatározta a Közép-Kelet és Kelet-Európa történelmét, akkor azt tudjuk mondani, hogy a napóleoni háborúk kora, ami nagyon rányomja a bélyegét a magyarságra is. A magyar területek, főleg azért, mert kevésbé vagy egyáltalán nem iparosodtak, ellenben kiváló mezőgazdasági potenciállal rendelkező területek voltak, profitáltak a napóleoni háborúkból, nem is kis mértékben, és segítettek abban, hogy a középnemesség és a főnemesség, ha nem is jutott el az arisztokrácia szintjére se gazdagságban, sem semmi másban, de tudott konszolidálódni, ugyanis háború idején nagyon nagy szükség van a gabonára. Az elhúzódó háborús idők azt eredményezték, hogy a magyar földbirtokosok a haszonszerzés miatt egyrészt kiterjesztették a megművelt földeknek a mértékét, a saját birtokaikat, és egyre inkább a gabonával, később a dohánnyal is foglalkoztak és elkezdtek kereskedni, ami nekik profitot hozott. Emiatt van az, hogy a 19. század végén azt lehetett látni a vidéki magyar építészetben egyre gyakrabban épültek a magyar udvarházak. Megtehették, hogy egyéb befektetéseket is kieszközöljenek a befolyt profitból. Másrészt azt látjuk, hogy ez a folyamat negatív hatással volt a többi társadalmi rétegre, gondoljunk itt elsősorban a jobbágyságra, amely hosszú időkön keresztül – több százados múltja van a jobbágyság intézményének – még a feudalizmus korába eredeztethető ez a fajta nem is annyira társadalmi, mint gazdasági rendszer – és a jobbágyság kizsákmányolása egyre erősebbé válik még a 19. század elején is. Minél nagyobb az éhínség, minél nagyobb az igény a gabonára és egyéb mezőgazdasági termékekre, annál nagyobb lesz a nyomás a jobbágyokon. Ez egy olyan probléma, amely nagyon kiélezett társadalmi helyzeteket tud eredményezni. Minél nagyobb az elégedetlenség, annál hamarabb várható, hogy valahol a szikra lángot fog robbantani. A másik történet, ami ezzel párhuzamos, lehet, hogy van egy olyan társadalmi réteg, amely profitálni tud az elhúzódó háborús helyzetből, viszont maga a birodalom igencsak megsínyli ezt a közel húsz évig tartó háborús időszakot és gyakorlatilag azt lehet észrevenni, hogy 1815-re a Habsburg birodalom a csőd szélén áll. Ez egy komoly gondot eredményez: amikor I. Ferenc császárnak nincs más lehetősége, mint összehívni Pozsonyba az országgyűlést, mert ha adókat akar emelni és új adókat akar bevezetni, akkor az országgyűlés jóváhagyására van szükség. Mivel az 1815-ös országgyűlés nem engedett ennek a császári akaratnak, egy nagyon érdekes időszak következett, mert gyakorlatilag a császár feloszlatta az országgyűlést, és a következő tíz évben rendeleti úton történt a kormányzás. A hatalom bármit megtehetett, a nemesség nem hallathatta a hangját. Ezzel egyidőben a gazdasági válságot is valahogy kezelni kellett, ennek egyik kezelési lehetősége a pénz értékének a csökkentése, ami nagyon megkurtította a nemességnek a jövedelmeit, készpénztartalékait és ezzel párhuzamosan hogyha olyan adók is bevezetésre kerültek, amelyeket a nemességnek is meg kellett fizetni, onnantól kezdve azt látjuk, hogy gyakorlatilag vége van a bőséges időknek. Ilyenkor történik egy nagyon érdekes jelenség, amit többször is megfigyelhetünk a történelemben, hogy az arisztokrácia és a középnemesség között jelentkezik egy olyan igény a változásra az 1820-as évek elején, amelyet a fiatalok robbantanak, mert mindig a tehetős fiatalok azok, akiknek nincs akkora nyomás az életében, nem a megélhetésért kell mindennap megküzdeniük, hanem van pénzügyi lehetőségük, hogy kipróbáljanak és kísérletezzenek bizonyos dolgokat. Ugyanakkor megvan hozzá a háttérinformáció is, mert ezek a fiatalok a művelt néprétegekből kerülnek ki és a nyugati műveltséget is hosszú időkön keresztül külföldön szívják magukba és hazatérve valami hasonlót szeretnének megmutatni. Így nőtt fel egy olyan generáció, amely 1825-ben lép először színre a magyar közéletben és később fenekestől felforgatja a világot azokon a reformköveteléseken és azokon a konkrétan átvitt reformokon keresztül, amelyek végül reformkorrá teszik a reformkort.

Mi a reform?

Nagyon fontos, hogy tudjuk aktualizálni az elmúlt korok eseményeit. Az utóbbi időben a mi vidékünkön nagyon sokat beszéltek a reformokról. Ahányszor vezetőséget váltunk, mindig azt halljuk és mindig azzal bombáznak minket, hogy ők reformot fognak követelni vagy végrehajtani. Közben pedig azt látom a közéletben és a diákok körében is, hogy sokan úgy gondolják, a reform azt jelenti, hogy felforgatunk mindent és valami teljesen újat kezdünk el. Ez nem reform, hanem forradalom. A reform egy javító és fejlesztő intézkedés, amely nem minden esetben akar túllépni az adott kereteken, hanem pontosan arról szól, hogyha lassabb vagy gyorsabb ütemben is, de az adott keretek között akar javítani, fejleszteni. Gyakorlatilag a meglévőt újítjuk meg, a meglévőt alakítjuk át, és nem a meglévőt romboljuk le, hogy valami teljesen újba kezdjünk. Azt szokták mondani, hogy ez a különbség egy reform és egy puccs között. Ezt a mai ember gyakran összekeveri és furán értékeli az ilyen helyzeteket. A reformok célja általában a meglévő helyzetnek a javítása és a haladásnak az elősegítése. Az, aki gyakorlatilag először színre lép ezzel az ötlettel gr. Széchenyi István volt, aki 1825-ben a pozsonyi országgyűlésen a következőket mondta: „Nekem itt szavam nincs. Nem vagyok tagja a követek házának. De birtokos vagyok; és ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejtse, mely avval segítse elő honosainknak magyar neveltetését, jószágomnak egy évi jövedelmét feláldozom reá.” Ha hinnék a véletlenekben – de keresztény emberként ezt nem tehetem –, akkor azt mondanám, hogy véletlen az a szituáció, ami akkor kialakult. Tudnunk kell, hogy valóban a pozsonyi országgyűlésen hangzottak el ezek a szavak, csak nem azon a helyen, ahol normál esetben elhangozhattak volna. Ugyanis Széchenyi István a felsőtáblának volt a képviselője, és történetesen ő az alsóházban vett részt az egyik plenáris ülésen, amikor az egyik alsóházi képviselő nem is ostorozó, hanem nagyon erős kritikát megfogalmazó beszédet tartott a saját nemesi kollégáinak. Arról beszélt, hogy a magyar nemességnek az egyik óriási nagy hibája az, hogy a vagyont halmozza, a jobbágyokat nyúzza, de egyáltalán nem gondolkodik abban, hogy modernizáljon, újítson és a nemzetet ezen cselekedetek által megerősítse. Ezért gyakorlatilag a teljes magyar nemességet megdorgálja. Ezért mondta Széchenyi, hogy „Nekem itt szavam nincs.” Nem lett volna felszólalási joga, mert nem az ő házában szólalt fel az Országgyűlésben. Felajánlásával mégis elindított egy olyan nyelvvédelmi és örökségvédelmi programot, amelyik az addigi magyar történelemben teljesen egyedülálló volt, és amelyet 1840-től Magyar Tudományos Akadémiaként ismerünk. Ez a felajánlás tette lehetővé 1825-ben, hogy törvényi úton is ki lehessen járni 1828-tól, hogy a császári udvar engedélyezze egy ilyen akadémiának a felállítását, és gyakorlatilag csak 1830-ban tartották meg az alakuló ülést, 1840-től beszélhetünk arról, hogy abban a formában ahogy ma is ismerjük, létezik és működik a Magyar Tudományos Akadémia. Ami viszont egyáltalán nem elhanyagolható, hogy Széchenyi azzal a kiállással és azzal hozzáállással, amit továbbvitt és mutatott mindenki irányába, gyakorlatilag az első nagy reformerré vált és úttörőjévé annak a korszaknak, melyet reformkornak ismerünk. 1825-öt tartjuk a reformkor kezdetének, de valójában az 1830-as évektől az 1848-as forradalom és szabadságharc kitöréséig tartó események nevezhetők reformtevékenységeknek. Ehhez az időszakhoz négy nagy országgyűlési ciklus köthető 1830–1847 között. Ezeken az országgyűlési ciklusokon sikerült többé-kevésbé olyan kezdeményezéseket továbbvinni vagy egyáltalán elfogadtatni, amelyek miatt reformországgyűléseknek nevezzük őket. A világ ugyanúgy működött mint napjainkban. Előbb szükség volt a jogi alapokra, ez a törvényi alapja egy-egy újításnak és változtatásnak ahhoz, hogy utána az gyakorlatba ültethető legyen. Másképp jogellenesnek bizonyultak a döntések. Mivel az 1825-ös pozsonyi országgyűlésen konkrét reformokra nem került sor, ezért nem tartjuk reformországgyűlésnek, viszont nyitányként, mint a reformkor előfutáraként tartjuk számon.

A magyar publicisztika

Széchenyi nemcsak felajánlotta egyévi jövedelmét erre a nemes célra, hanem folytatta a munkát, ugyanis meg volt győződve, hogy azt a világnézetet, azt a politikai, gazdasági és társadalmi programot, amelyet ő képviselt, minél több emberhez el kell juttatni, mert ez lesz az igazi változásoknak a mozgatórugója. Ezért fontos, hogy minél többen megismerjék az új eszméket, minél többen legyenek tisztában azzal, hogy hol vannak a problémák gyökerei, és közös erővel próbáljanak azokon változtatni. Ehhez viszont publikálni kellett a reformgondolatokat. Ilyen körülmények között jelent meg 1830-ban a Hitel című írása, a következő két évben még két műve, a Világ és a Stádium került nyomtatásra. Ezek a konkrét újítási javaslatokat tartalmazták és nemcsak az újító szándékot. A Hitelben lényegében és nagyon röviden összefoglalva Széchenyi arra a problémára keresi a választ, hogy miért van olyan helyzetben a középbirtokosság és a nemesség, amilyenben található. A válasz egy jogi kérdés, ami 1351-ig vihető vissza, amikor Nagy Lajos nevében kihirdetnek egy olyan uralkodói rendeletet, amely gyakorlatilag az ősiség törvényeként került be a köztudatba. Ez a rendelet arról szól, hogy a nemesi földbirtokok nem elidegeníthetők, hanem örökölhetők, egyenes férfiágon. Meg kell tartani a birtokot a nemesi családban. A 19. század vége felé ez a rendelet már kötőféke a modernizálásnak. Az ősiség törvénye miatt a magyar nemesség hitelképtelen. Ha nincs saját tőkéje, akkor az egyedüli lehetősége a fejlesztés irányába a hitel lenne. Mivel a bankok tudták, hogy a nemesi birtokok elidegeníthetetlenek, nem lehetett fedezetként használni őket. Széchenyi ezt az ősi magyar jogelvet igyekszik megszüntetni. Széchenyi programja arról is szól, hogy be kellene vezetni a közteherviselést, azaz megszüntetni a nemesi adómentességet, a robotmunkát pedig bérmunkává kívánta átalakítani. Ez egy kis modernizálással sokkal hatékonyabb és hosszú távon a nemesség is jobban jár. A konzervatív nemesség, aki abban érdekelt, hogy a meglévő státuszt a lehető legtovább fenntartsa, nem értett egyet az újításokkal. Később a Széchenyi-programot többen is felkarolták a reformerek közül, ezek a programok hosszú távon megvalósultak. A Habsburg kormányzat szeretné az országot egységesíteni. Az 1830-as országgyűlésben még a konzervatívok voltak többségben, ezért egyetlen reformtervet se lehetett átvinni. Ennek ellenére a megvalósítások nem csak elképzelés szintjén léteztek, hanem fokozatosan megvalósultak. Széchenyi nemcsak ötleteket adott, hanem a gyakorlatba ültetésben is segített. A nemzeti kaszinó, a lóverseny beindítása, a lótenyésztés szorgalmazása, mint lehetséges gazdasági irányzat, a folyók szabályozása (Duna, Tisza, Dráva) az ő kezdeményezése, mint ahogy a sziklák kirobbantása a vaskapunál. A gőzhajózás beindítása, a Lánchíd felépítése, az első vasútvonal Pest és Vác között, a gépgyártás beindítása, mind a Széchenyi érdeme. Az jelentett nagy újdonságot abban a korban, hogy Széchenyivel és a hozzá hasonló politikusokkal egy olyan új politikusi generáció nőtt fel és lépett színre, amely már nem csak abban látja a politikusi feladatkört, hogy nagyon szép beszédeket kell tartani bizonyos eseményeken, nem csak abban látja a megválaszthatóságának a garanciáját, hogy ki, hogyan korteskedik mellette, hanem egy olyan fiatal politikusi generáció kerül színpadra, aki tett és abban hitt, hogy állandóan tenni kell. Nagyon forrongó időszak a reformkor, talán az a legnagyobb probléma is vele, hogy ez alatt a rövid idő alatt nem sok változás történt, a reformkor igazi hatása az 1848-as forradalom után következett be. A magyar romantika nagy egyéniségei nemcsak alkotnak, hanem politizálnak is. Az 1830-as országgyűlés kapcsán vannak negatív emlékek. Azért fulladt kudarcba, mert megjelent a kolerajárvány, ami elsősorban Észak-Magyarországot sújtotta, a hatóságoknak a hibás válságkezelése vezetett oda, hogy egy felkelés robban ki a járvány hatására. Azt találták ki, hogy a kolerajárványt úgy lehet megfékezni, ha megtisztítják a kutakat. A vegyi anyagoktól sokan megfertőződtek, végül a víztől többen meghaltak, mint a kolerajárványban. 1832–36 között már a konzervatívok és a reformellenzék feszül egymásnak. Ennek a parlamenti időszaknak a legnagyobb vívmánya, hogy ekkor dolgozzák ki az önkéntes örökváltságról szóló törvénytervezetet, ami azt jelenti, hogy lehetőséget kapnak a jobbágyok arra, hogy megegyezzenek egy összegben saját földesuraikkal, és ezért az összegért a jobbágyok megválthatják a jobbágytelküket, az övék marad tulajdon szerint is. Illetve megválthatják azokat az adókat, amivel eddig a nemeseknek tartoztak, például a robotot is ki lehetett váltani. I. Ferenc császár nem írta alá ezt a tervezetet, visszaküldte újratárgyalásra, ennek az lett a vége, hogy a konzervatívok megtorpedózták és az országgyűlés nem szavazott a kérdésben. 1839–40-ben már császári támogatással fogadták el a törvényt. Arra azonban nem gondoltak, hogy kinek lesz pénze megváltani az örökváltságot. A jobbágyok alig egy százaléka tudott élni ezzel a lehetőséggel.

A reformországgyűlések másik két hozadéka, közvetlenül a forradalom kitörése előtt, 1844-ben sikerült elérni egy közel húsz évig tartó huzavona után, hogy a magyar területeken magyar legyen az állam hivatalos nyelve és ne a latin, illetve 1847-ben sikerül elfogadtatni az ősiség törvényének az eltörlését.

Széchenyi a mérsékelt ellenzék képviselője volt, a mérsékelt reformok híve. Megjelent a színen Kossuth Lajos, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a forradalom és szabadságharc idején, de már azelőtt is nagyon fontos politikai szerepléseket vállalt, egy sokkal gyorsabb ütemben megvalósítható reformcsomagot határozott meg politikai programként. Ő nem hitt abban, hogy a reformok bevezetése feltétlen egy lassabb folyamat kell legyen, szerinte ez nagyon gyorsan elérhető. Olyan dolgokat hirdetett meg, mint az érdekegyesítés, közelebb kell hozni a nemesség és a parasztság érdekeit, hogy valamilyen szintű társadalmi békét lehessen kiépíteni, kötelezni kell az örökváltságot, az nem lehetőség kell legyen, hanem jog, az állam vállaljon felelősséget és kártalanítsa a nemességet, ne a jobbágy fizesse meg az örökváltság árát. Nála is megjelenik a közteherviselés, népképviseleti országgyűlést akar, ami abban az időben szinte elképzelhetetlen volt. Kossuth programja arról szólt, hogy a nemességen kívül a többi szabad társadalmi kategóriának is megadják a szavazati jogot. Számára is nagyon fontos az ipar fejlesztése. Olyannyira hitt abban, hogy a magyar ipart fejleszteni és támogatni kell, hogy az ő kezdeményezésére jött létre az első védegylet Magyarországon, amihez bárki csatlakozhatott. Az előírásban az állt, hogy a védegylet tagja hat éven keresztül vállalja, hogy kizárólag magyar ipari termékeket fog vásárolni. Egy másik nagy újdonság, ami szintén tükrözi a kossuthi gondolatiságot, hogy a védegylethez társadalmi státusztól függetlenül bárki csatlakozhatott. Ilyen körülmények között alakult ki egy nagyon érdekes párbeszéd vagy vita Széchenyi és Kossuth között, aminek a témája haza és haladás. Mind a ketten ugyanazt akarták, csak egy kicsit másképp. Egyik oldalon ott volt Széchenyi, aki a megfontolt, a mindenre kiterjedő reformokban gondolkodó politikus, vele szemben Kossuth, aki gyorsabb politikai reformokat szerette volna. Széchenyi arról beszélt, hogy egy bizonyos pontig együtt kell működni Ausztriával, hogy a reformok működjenek. Kossuth szerint a szembenállás felvállalható, szembe kell állni az osztrákokkal. Kossuth a nemzeti önállóság megteremtését szorgalmazta. A forradalom idején és azt követően azt is tovább fejlesztette, utána már a függetlenségről beszélt. Annak ellenére, hogy mindkettejük számára egyformán fontos az ipar fejlesztése és megerősítése, mégis azt látjuk, hogy Széchenyi inkább a gazdasági és politikai felzárkózást akarta elérni, Kossuth a gazdasági fejlődésnél fontosabbnak tartotta a politikai szabadságot. Ebből a vitából ki fog kijönni győztesen? Kossuth értett olyan dolgokat, amihez Széchenyi nem értett: a Pesti Hírlapon keresztül Kossuth olyan dolgot tesz, ami abban a korban egyedülállónak számított, azaz a politikai vitát az országgyűlésből kivitte a közéletbe. A sajtóban, könyvekben mindenhol előjöttek a politikai problémák, kiéleződik a vita. Korábban Széchenyi volt népszerűbb, írásainak közlése után Kossuth tábora megnövekedett.

A reformkor egy nagyon fontos időszaka volt a 19. századnak, sok kihívással kellett a magyar társadalomnak és a magyar gazdaságnak megküzdenie. A reformkor az első olyan értékelendő korszak ebből az időszakból, amikor konkrét válaszokat és konkrét lépéseket látunk a válsághelyzet kezelésére és megoldására. Az, hogy a későbbiekben a magyar társadalom és a magyar gazdaság utolérte, bizonyos szinten le is hagyta a nyugati szomszédait, az annak köszönhető, hogy a reformkorban minden szinten elindulnak azok a folyamatok, amelyeknek a kiteljesedését követhetjük a kiegyezésig és az azt követő időszakban is.