Nem minden pedagógus indul el úgy ezen az úton, hogy már gyermekkorában biztosan tudja: egyszer tanítani szeretne. Van, akit a tapasztalatai, inspiráló emberek vagy éppen a saját útkeresése vezet el ehhez a hivatáshoz. Interjúalanyunk őszintén mesél arról, hogyan vált egy spontán döntésből tudatos életpálya, mit adott számára az egyetemi évek időszaka, milyen élmények formálták pedagógussá, és milyen értékeket szeretne továbbadni a jövő generációjának. Gáspár Eszter Erzsébettel, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Szatmárnémeti Kihelyezett Tagozatának óvodapedagógus- és tanítóképzés szakán végző hallgatójával beszélgettem.

Miért döntöttél úgy, hogy tanítóképző szakra jelentkezel?

Őszintén szólva, nálam ez nem egy klasszikus gyerekkori álom volt. Sokakkal ellentétben én nem úgy nőttem fel, hogy mindig is óvónő vagy tanító szerettem volna lenni, sőt, egészen más elképzeléseim voltak a jövőmről. A szakválasztás inkább spontán döntés volt: közel volt hozzám a képzés, és volt néhány meghatározó pedagógus az életemben, akik miatt úgy éreztem, hogy talán én is megtalálhatom magam ezen a pályán. Nem készültem rá évekig tudatosan, inkább úgy indultam neki, hogy „próbáljuk meg, és meglátjuk”. Végül pedig nagyon jó döntésnek bizonyult, mert az évek során egyre inkább megszerettem ezt a hivatást, és ma már csak pedagógusként tudom magam elképzelni.

Volt olyan személy vagy élmény, ami inspirált a pedagógusi pálya választásában?

Az évek során találkoztam olyan pedagógusokkal, akik nemcsak szakmailag voltak kiválóak, hanem emberileg is nagyon inspiráló személyiségek voltak számomra. Ők azok a tanárok voltak, akik nemcsak tanítottak, hanem jelenlétükkel, hozzáállásukkal és emberségükkel is hatottak a diákokra. Ugyanakkor ellenpéldákkal is találkoztam, és ezek is sokat formáltak bennem. Voltak helyzetek, amikor úgy éreztem, hogy bizonyos dolgokat egészen másképp, empatikusabban vagy emberközelibben is lehetne kezelni. Ez is motivált arra, hogy kipróbáljam magam ezen a pályán, és egyszer majd olyan pedagógus legyek, aki nem elveszi a gyerekek önbizalmát és kíváncsiságát, hanem éppen erősíti bennük azt.

Milyen elképzeléseid voltak a képzés előtt, és ezek mennyiben változtak az évek során?

A képzés elején úgy gondoltam: ha ezt elvégezzük, akkor a végére teljes magabiztossággal tudni fogjuk, hogyan kell kezelni egy osztályt, hogyan kell tanítani, és minden helyzetre lesz egy biztos válaszunk. Számomra az egyik legfontosabb felismerés az volt a képzés végére, hogy ez a pálya ennél sokkal összetettebb. Az egyetem nem kész válaszokat ad minden helyzetre, hanem egy biztos alapot, szemléletet és irányt nyújt, miközben folyamatosan arra ösztönöz, hogy önállóan gondolkodjunk, fejlődjünk és megtaláljuk a saját pedagógusi személyiségünket.

Hogyan mutatnád be magad néhány mondatban?

Pedagógusként elsősorban empatikus és maximalista embernek tartom magam. Fontos számomra, hogy minden tevékenységből vagy tanórából a lehető legtöbbet hozzam ki. Mindig igyekszem valóban jelen lenni az óráimon – figyelemmel, energiával és a személyiségemmel. Úgy gondolom, hogy a pedagógus személyisége az egyik legerősebb formáló erő a gyermeknevelésben. Hiszek abban, hogy a gyerekek akkor tanulnak igazán hatékonyan, ha élménnyé válik számukra az óra. Ezért a szemléltetőeszközöktől kezdve az interaktív feladatokon és digitális eszközökön át egészen a drámapedagógiai játékokig igyekszem mindent bevonni annak érdekében, hogy az óra olyan élmény legyen, amit a gyerekek nemcsak megjegyeznek, hanem valóban élveznek is, és ami hosszú távon is a hasznukra válik.

Milyen volt számodra a képzés?

Ez a három év egy olyan szemléletmódot adott, amelyen keresztül valóban hivatásként tudom majd megélni a munkámat, amiért nagyon hálás vagyok.

Mely tantárgyakat vagy kurzusokat találtad a leghasznosabbnak?

Számomra egyértelműen a gyakorlat volt a leghasznosabb része a képzésnek, hiszen ott tudtam igazán kipróbálni magam pedagógusként, és ott tapasztaltam meg először, milyen gyerekekkel dolgozni. Emellett nagyon közel álltak hozzám azok az elméleti tantárgyak is, amelyek segítettek abban, hogy nagyobb rálátásom legyen a saját munkámra és a gyermekek személyiségfejlődésére.

Volt olyan oktató, aki különösen nagy hatással volt rád?

Rengeteg oktatónak hálás vagyok azért, mert már az első pillanattól kezdve leendő kollégaként tekintettek ránk. Nagyon sokat jelentett számomra az a bizalom és tisztelet, amivel hozzánk viszonyultak, mert ez önbizalmat adott, és megerősített abban, hogy valóban helyünk van ezen a pályán. Az oktatók személyisége, embersége és a sok biztatás mind hozzájárult ahhoz, hogy én is hasonló szemlélettel szeretnék majd jelen lenni pedagógusként. Nagyon inspiráló volt számomra látni, hogy milyen szeretettel, türelemmel és odafigyeléssel fordultak felénk.

Mi jelentette a legnagyobb kihívást az egyetemi évek alatt?

Számomra az egyik legnagyobb kihívást az időbeosztás jelentette. A folyamatos készülés, a gyakorlatok, a vizsgák és a különböző egyetemi feladatok mellett sokszor nehéz volt megtalálni az egyensúlyt a tanulmányok és a magánélet között. Hajlamos voltam annyira a feladataimra koncentrálni, hogy közben háttérbe szorultak olyan dolgok is, amelyek számomra nagyon fontosak, például a családommal töltött idő. Bár tudtam, hogy ez egy átmeneti, intenzív időszak, érzelmileg mégis megterhelő volt néha azt érezni, hogy a kötelességeknek kell elsőbbséget adnom. Ugyanakkor úgy érzem, ez az időszak nagyon sokat tanított nekem a felelősségvállalásról, a kitartásról és arról is, hogyan próbáljak tudatosabban egyensúlyt teremteni az életem különböző területei között.

Milyen közösségi élményekre emlékszel vissza szívesen?

Az egyetemi évek nagy része természetesen a készülésről, a vizsgákról, a határidőkről és sokszor az izgulásról szólt, ezért különösen értékesek maradtak számomra azok a pillanatok, amikor egy kicsit félre tudtuk tenni ezeket a terheket. Nagyon szívesen emlékszem vissza minden olyan együtt töltött időre, amikor egyszerűen csak jól érezhettük magunkat egymás társaságában. Ezek a pillanatok sokat jelentettek, mert ilyenkor egy kicsit ki tudtunk lépni a folyamatos teljesítésből, és újra önfeledt, vidám gyermekek lehettünk.

Milyen élmény volt először osztály elé állni?

Az első tanításom nagyon meghatározó élmény volt számomra, hiszen a mentorom az a tanítónő volt, akinél valamikor én is gyermekként ültem az iskolapadban. Emiatt természetesen plusz felelősséget is éreztem magamon, és nagyon szerettem volna jól teljesíteni. Nyilván izgultam, de közben meglepő módon egyáltalán nem éreztem idegennek ezt a szerepet.

Emlékszel olyan pillanatra a gyakorlat során, ami megerősített abban, hogy jó pályát választottál?

Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam a mentoraimtól, és ezek mind megerősítettek abban, hogy jó pályát választottam. Talán a legmeghatározóbb pillanat számomra mégis az volt, amikor az egyik mentorom azt mondta, hogy úgy érzi, már készen állok erre a hivatásra, és nyugodt szívvel rám bízna egy osztályt.

Milyen nehézségekkel találkoztál a tanítási gyakorlat alatt?

A tanítási gyakorlat elején számomra az egyik legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy elfogadjam: egy óra attól még lehet sikeres, hogy nem sikerül minden egyes előre eltervezett részt megvalósítani. Eleinte nehéz volt elengedni azt az elképzelést, hogy mindennek pontosan úgy kell történnie, ahogyan előre elképzeltem. Idővel viszont megtanultam, hogy a pedagógusi munka során nagyon fontos a rugalmasság és a helyzetekhez való alkalmazkodás. Azt is meg kellett tanulnom, hogyan mérlegeljem, hogy ha az időkeret miatt valamit el kell hagyni, akkor mi az, ami valóban lényeges, és mi az, ami kevésbé fontos az adott helyzetben. Inkább az időkeret kezelése és ennek az elfogadása volt számomra a legnagyobb kihívás.

Mit tanultál leginkább a gyerekektől?

A legfontosabb, amit a gyerekektől tanultam, az talán az, hogy újra emlékeztettek arra, milyen a jelenben létezni. Arra, hogy lehet örülni az apró pillanatoknak anélkül, hogy folyamatosan a múlton vagy a jövőn aggódnánk. A gyerekekben van egy különleges őszinteség és jelenlét, mert ők még valóban képesek megélni az adott pillanatot.

Szerinted milyen a jó tanító?

Szerintem egy jó tanító képes határt húzni a magánélete és a hivatása között, és nem vetíti ki a saját problémáit a munkájára vagy a gyerekekre. Képes a személyiségével tanítani, jelen lenni, figyelni és olyan légkört teremteni, ahol a gyerekek biztonságban és elfogadva érzik magukat. A legfontosabb pedig talán az, hogy mindent megtegyen azért, hogy az az idő, amit a gyerekek vele töltenek, valóban értékes legyen.

Hogyan kezelnéd a különböző képességű vagy nehezebben motiválható diákokat?

Hiszem azt, hogy minden gyermekkel meg lehet találni a közös hangot, csak időt és figyelmet kell fordítani arra, hogy valóban felismerjük, kinek mire van szüksége ahhoz, hogy motivált legyen és fejlődni tudjon. A különböző képességű gyerekekkel való munka természetesen sok differenciálást és rugalmasságot igényel, de hosszú távon ez az egyik leghatékonyabb módja annak, hogy senki ne érezze magát háttérbe szorítva vagy kizárva a tanulási folyamatból.

Mit tartasz a tanítói hivatás legfontosabb részének?

Azt, hogy egy olyan biztos pont lehessünk a gyermekek életében, ahol nemcsak tudást szerezhetnek, hanem biztonságban és elfogadva is érezhetik magukat. Egy olyan közegben, ahol a tanulás élménnyé válhat, és ahol játékosan, örömmel fejlődhetnek.

Mennyire fontos a kreativitás és a játékosság az oktatásban?

Szerintem a legjobb tanulási helyzetek sokszor azok, amikor a gyermek szinte észre sem veszi, hogy éppen tanul, mert annyira természetes és élményszerű számára az egész folyamat.

Hogyan látod a digitális eszközök szerepét az általános iskolai oktatásban?

A digitális eszközökre elsősorban úgy tekintek, mint egy lehetőségre és egy plusz eszközre az oktatásban. Úgy gondolom, hogy tudatosan és mértékkel használva nagyon hasznosak lehetnek, főleg a figyelemfelkeltésben vagy az interaktív tanulás támogatásában. Ugyanakkor nem tartom őket fontosabbnak a hagyományos pedagógiai eszközöknél

Mit szeretnél átadni a jövőbeni tanítványaidnak a tantárgyi tudáson kívül?

Mindenképpen szeretném, hogy a diákjaim önbizalommal rendelkező, nyitott gyermekekké váljanak, akik mernek hibázni, kérdezni és önmaguk lenni. Fontosnak tartom, hogy ne kizárólag a megfelelési kényszer határozza meg őket, hanem az is, hogy a tanulás és fejlődés során meg tudják őrizni a saját személyiségüket, kíváncsiságukat

Milyen terveid vannak a diploma megszerzése után?

A diploma megszerzése után szeretnék elhelyezkedni a pályán, és a gyakorlati tapasztalatszerzés mellett egy mesterképzést is szeretnék elvégezni. Emellett nagyon fontos számomra a folyamatos fejlődés, ezért szeretnék továbbképzéseken, szakmai programokon is részt venni.

Hol tudnád elképzelni magad tanítóként?

Úgy érzem, hogy számomra bármilyen közeg értékes tapasztalatot tud adni a pályakezdés során. Emiatt nincs bennem különösebb elvárás azzal kapcsolatban, hogy pontosan hol helyezkedjek el, mert úgy gondolom, hogy minden közösségből és minden helyzetből lehet tanulni. Nyitottan állok a lehetőségekhez, és hiszem, hogy bárhol is kezdem majd a pályámat, az hozzájárul a fejlődésemhez pedagógusként.

Van olyan korosztály vagy tantárgy, ami különösen közel áll hozzád?

Úgy érzem, hogy minden korosztályban meg tudom találni azt, amiben ki tudok bontakozni pedagógusként, de talán az iskola áll hozzám a legközelebb. A tantárgyak közül elsősorban az anyanyelv órák állnak közel hozzám, mert világéletemben nagyon szerettem az irodalmat. Szeretném majd ezt a szeretetet és nyitottságot a gyerekeknek is átadni, és megmutatni nekik, hogy az irodalom mennyire sok élményt, érzést és gondolatot tud adni.

Van benned félelem vagy bizonytalanság a jövővel kapcsolatban?

Természetesen van bennem félelem és bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogyan fogom majd megállni a helyem pedagógusként a való életben, már a gyakorlati kereteken kívül. Ugyanakkor bizakodó vagyok, és hiszem, hogy idővel meg fogom találni a saját utamat, a saját módszereimet és azt a pedagógusi stílust, amelyben igazán önazonosan tudok majd működni.

Hogyan képzeled el magad 5–10 év múlva pedagógusként?

Olyan pedagógus szeretnék lenni, akire a diákjai szeretettel gondolnak vissza. Ha magukkal visznek egy gondolatot, egy értéket vagy egy olyan élményt, amit tőlem kaptak, és az később valamilyen formában hatással lesz arra, hogy milyen emberekké válnak, akkor úgy érzem, már megérte. Ha akár csak egyetlen gyermekben sikerül felébresztenem egy érdeklődést a saját hivatása vagy álmai iránt, akkor azt gondolom, hogy pedagógusként elértem a célomat, mert tudtam adni valamit önmagamból a világnak.