A nevelési vákuum jelensége napjainkban
A Beszélgetések testről és lélekről sorozat újabb részének címe: A nevelési vákuum jelensége napjainkban. A beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató; Tallian Franciska diák; dr. Tallian Cristian pszichiáter; Péter Attila Zsolt színész; Bálint Kati meseterapeuta; Vas Edit magyartanár és Lepedus István tanácsadó, tréner. A beszélgetést moderálta: Elek György.
Frigy Szabolcs: A szülő-gyerek, illetve a diák-pedagógus kapcsolat minősége fel kell értékelődjön és nagyon óvni kell ezt a kapcsolatot. Olyan jellemzői kell legyenek, mint a kölcsönösség, az empátia, a jövőorientáltság, az elfogadás.
Nagyon sokszor mondom a szülőknek félig tréfásan, félig komolyan, hogy aki a gyereknevelést könnyűnek találja, az nem jól csinálja! De ugyanezt szoktam a tanároknak is mondani a tanítás kapcsán. Állandó tapasztalata a segítő szakembereknek, hogy aki aktívan nevel, tele van kételyekkel, kérdésekkel bizonytalansággal, hogy vajon jól csinálja-e, jó irányt és példát mutat-e annak, akit rábíztak! Másrészről meg ott van az a természetes tapasztalat, hogy a legjobb nevelési szándék mellett is vajon mi hagy nyomot a gyerekben, milyen nevelési impulzus lesz a személyiség alakítója. A neveléstudományok összes kutatása sem tud ezekre egyértelmű válaszokat adni. Ez is csak növeli a bizonytalanságot a nevelőben. Sokszor tapasztaljuk szomorúan, hogy a nevelési impulzusok csak leperegnek a fiatalokról, hatástalanul. És van ennek egy természetes vetülete, ami régen egyértelműen összekapcsolódott a serdülőkori leválással és önállósodással. A probléma inkább ott van, hogy az az életkor, ameddig a szülők domináns nevelő szerepet töltenek be a gyerek életében, egyre csökken. Két folyamatot látok, ami hatással van erre a helyzetre. Az egyik egy makrotársadalmi jelenség, ami az individualizmussal függ össze. A modern társadalmak előtt minden közösségnek volt egy olyan külső fókuszpontja, amire figyelni tudtak és akitől válaszokat vártak és kaptak. Ez a külső fókuszpont lehetett a vallás, a hagyomány, egy hierarchikus rendszerben a vezető, akiben teljes bizalommal hinni tudtak. A modernitás része az „istenek halála” Nietzsche gondolatainak a szellemében. A fókuszpont folyamatosan interiorizálódik és belülre kerül az etika, az életvezetés iránytűje. Ezt a szubjektíven relativizált életvezetést éljük meg társadalmilag. Olyan világot alakítottunk ki, amiben a „nekem ne mondja meg senki” elvet életfilozófiává emeltük. A relativizálás a bizalmatlansággal keverve elhozta az álhíreket, az összeesküvés-elméleteket, a laposföld hívőket, a vírustagadókat és az oltáselleneseket. A kultúra láthatatlan szoftvere fut ma már a gyermekeinkben is. Abban a családban, ahol minden főnökről, felettesről, tanárról és tudósról tisztelet, elfogadás és empátia nélkül beszélnek, a gyerekünkben mi magunk kezdjük ki a „nevelő szülő” ethoszát. Visszaigazolni látszik a fenti hipotézist az is, amikor a szülőket hallom kivonulni a nevelésből, mondván, hogy „a gyerek maga úgyis jobban tudja”, elfogadva, hogy a gyerek életvezetési fókuszpontja túl hamar interiorizálódjon. Miközben a másik oldalon ott vannak ezek az érzelmileg, nevelésileg magukra hagyott gyerekek, akik nem feltétlenül szabadságot és fejlődést élnek meg, hanem szorongást! Az iskolarendszer folyamatosan azt éli meg, hogy egyre nagyobb a hiánykompenzáló képessége, azaz, amit a családban nem kap meg, nem tanítanak meg, azt neki kell felvállalnia. A bölcsőde és óvoda kell megtanítson beszélni (!), mert a szülő arra vár, hogy a digitális technológia mellett szocializálódott, de beszédindulási gondokkal küzdő gyerek „majd kinövi” a problémát. A bölcsőde és az óvoda tanít meg köszönni, elfogadni a másikat, tisztelni a felnőttet (!), mert otthon a szülő inkább barát, vagy megtanít szabályok szerint élni és játszani, mert otthon a gyerek nem szembesül határokkal. Számos ilyen hiánykompenzálást intézményesítünk! Az iskola nagyon szeretne nevelési impulzusokat eljuttatni a fiatalokhoz, de sokszor kicsi a hatékonysága! Ennek egyik oka, hogy a személyiséget formáló nevelési impulzusoknak a befogadására szánt időablak egyre szűkül. Egyre hamarabb kizuhan ma egy gyerek az érzelmi biztonságot nyújtó varázsvilágból. Annyi információ és impulzus jut el hozzá, hogy korán felnőnek a gyerekek, és a fenn említett nevelési időablak minimumra szűkül. Másrészt pedig az online és offline világban tapasztalható impulzusáradat egy lelki kérget hoz létre, ami alá nehezen lehet nevelési ingereket eljuttatni. Aki nevel most kiskamasz-serdülőkorú gyerekeket, az biztosan tapasztalta ezt a jelenséget… A másik folyamat, amire érdemes rámutatni, hogy a fenn említett folyamatok összessége, illetve eredőjeként megfigyelhető, hogy a gyerekek belekerülnek egy nevelési vákuumba. A hagyományos nevelő közeg (család, iskola) egyre hamarabb kivonul/kizáródik/elveszíti az impulzus-átadás képességét. Ebbe a légüres térbe vonul be az online világ elsősorban, ami viszont a saját véleménykamrájába zárja be őket, amibe nem jut be túl sok új inger. A következtetésként azt hangosítanám ki, hogy egy szűkülő időben kell még hatékonyabbnak lenni a családnak és az iskolának. A szülő-gyerek, illetve a diák-pedagógus kapcsolat minősége fel kell hogy értékelődjön és nagyon óvni kell ezt a kapcsolatot. Olyan jellemzői kell legyenek, mint a kölcsönösség, az empátia, a jövőorientáltság, az elfogadás. Minden társadalomban vannak konstruáló (építő) és dekonstruáló (leromboló, újragondoló) időszakok. Szerintem az elmúlt időszak és a jelen is még a dekonstrukcióról szól, a régi hagyományos modellek leépítéséről. Ugyanakkor nekünk a feladatunk, szülőként és iskolaként, hogy felkészítsük a jövő nemzedéket arra, hogy jobb szülők, jobb nevelők és végső soron jobb emberek legyenek.
Dr. Tallian Cristian: Én úgy gondolom, hogy a világon az egyik legnehezebb dolog úgy nevelni, hogy valamilyen szinten egyensúlyban maradjunk szülőként és ne essünk bele egyik végletbe se.
A nevelés egy pengeélen táncoló feladat a szülőnek, mert egyrészt ott van, amit hozunk magunkkal gyerekkorunkból, azok az értékek, hagyományok, melyeket át szeretnénk adni a gyerekeinknek. Ezeket megpróbáljuk érvényesíteni a nevelési attitűdünkbe. Másfelől ott van a világnak az eltérítő hatása, ami sokszor ellenünk dolgozik. Én úgy gondolom, hogy a világon az egyik legnehezebb dolog úgy nevelni, hogy valamilyen szinten egyensúlyban maradjunk szülőként, és ne essünk bele egyik végletbe se. Ne erőltessük rá a gyerekre a magunk elképzelését arról, hogy kellene nevelni, hogy kellene felnőjön egy gyerek. A másik véglet: szabadjára engedni a gyereket, hogy mindent úgy csináljon és úgy nőjön fel ahogy a környezete alakítja. A szülőkre nagyon nagy feladat hárul. Én úgy látom, a legnagyobb probléma az, hogy a fiatal szülők nincsenek erre felkészítve. Nincs átadva az a tapasztalat és tudás, amivel nekivághatnának a szülői feladatoknak. Nagyon sokan eltévednek, egy adott pillanatban engednek valamelyik végletnek és a gyerek sajnos gyakran rossz irányba indul. Hogy mi lenne a teendő? Én mindig azt próbálom a szülőkkel megértetni, hogy ahogyan ők viselkednek, amilyen mintákat és értékeket adnak át, úgy fog felnőni a gyerek is. Önálló személyiséget kell nevelni a gyerekből. Az a cél, hogy egy idő után álljon meg egyedül a lábán, de mindig ismerje fel az életben a veszélyeket. Meg kell találni a végletek között az aranyközéputat. Ez nem egy egyszerű feladat, nem biztos, hogy mindig sikerül.
Tallian Franciska: Úgy gondolom, az a legfontosabb, hogy a pedagógusok ne az autokrata módszerekre és a szigorra fektessék a hangsúlyt, hanem a tudásátadásra, hogy egy olyan térré tehessék az osztálytermet, ahol biztonságban érzi magát a diák, mer kérdezni és választ is kap.
Számomra a legfontosabb – amire engem felkészítettek – a kritikus gondolkodásra való nevelés. Nagyon sok külső impulzus éri a fiatalokat az online közegben, ha ezeket kritikusan látjuk, akkor sokkal könnyebben jó irányt választani. Amennyiben valamit rosszul csináltam, vagy valamit nem értettem, azt otthon elmagyarázták. Ezáltal az alakult ki bennem, hogy én is mindig megkérdőjelezem a dolgokat és választ várok rájuk. Fontos a gyerekeket arra nevelni, hogy tehet fel kérdéseket. Fontos, hogy lássa, mitől jó valami és értse azt is, hogy bizonyos esetben miért csinálja rosszul. Ha tudja, hogy mi miért rossz és mi miért jó, akkor tudja „magát nevelni”. Nem lehet megszabni azt, hogy a gyerek ne kapjon külső impulzusokat, akár az internetről, akár máshonnan (de főleg az internetről, mert az az, ami nagyon megváltozott az utóbbi egy-két évtizedben, aminek a hirtelen integrálódásával a szülők leginkább küszködnek). Frigy Szabolcs többször említi, hogy újra kell gondolni az oktatást. A legjelentősebb probléma az, hogy a legtöbb tanár nem tud elvonatkoztatni attól a rendszertől, amiben ő nevelkedett, vagy attól a rendszertől, amiben ők kezdtek el oktatni. A mi generációnkban ezek a módszerek már nem működnek. Nem lehet alkalmazni azt a szigort, amit régebben alkalmaztak és azt a tekintélyt sem lehet elvárni. Emellett a tanterv hiányossága és a tanügy teljes inkonzisztenciája is csak bizonytalan tanárokat és diákokat eredményez, és nem adja meg a megfelelő hátteret a haladáshoz. A tanár nem tudja mi a probléma azzal, ahogy tanít, hisz a tanterv alig változott, a diák pedig a zavar közepette még ha kritikusan is gondolkodik sem tudja megfogalmazni, miért nem működik számára a módszer. Úgy gondolom a legfontosabb az, hogy a pedagógusok ne az autokrata módszerekre és a szigorra fektessék a hangsúlyt, hanem a tudásátadásra, hogy egy olyan térré tehessék az osztálytermet, ahol biztonságban érzi magát a diák, mer kérdezni és választ is kap.
Vas Edit: A kulcs az, hogy a tanár személyisége mennyire reziliens ehhez a generációhoz, mennyire tud empatikusan viszonyulni a mai problémákhoz.
A mostani pedagógustársadalomnak nem hogy hallania kellene, hanem hangoztatnia kellene, mi az, ami a diák szempontjából működőképes és mi nem. Ha arról beszélünk, hogy fejlesszük a kritikai gondolkodást tananyag szinten is, akkor miért nem működőképes az, ha egy diák elmondja a véleményét, hogy egy bizonyos csomagban mi az, ami neki nem tetszik. Partnerségre kellene törekedni, e köré építeni az iskolai kereteket, de be kell látni, hogy erre nem mindenki képes. Látok olyan pedagógustársakat, akik beleragadtak abba a rendszerbe, amely nem csak öt-tíz éves rendszert jelent, hanem sokkal régebbit, és azt a mentalitást próbálják ráerőltetni a diákságra, holott ők egy új generáció. Én az a típusú tanár, szülő vagyok, akit a miértek érdekelnek. Nem csak az érdekel, hogy egy tananyag miért nem működik, vagy sokáig miért működött, hanem elsősorban az, hogy ennek az osztálynak a képe miért változik velem kapcsolatban így és egy másik tanórán teljesen más. A kulcs az, hogy a tanár személyisége mennyire reziliens ehhez a generációhoz, mennyire tud empatikusan viszonyulni a mai problémákhoz. Ehhez a pedagógusnak és a szülőnek egy lépéssel mindig előrébb kell lennie, hogy tudja azt, ennek a generációnak melyek a gyenge pontjai és az erősségei. Ha valaki képes arra, hogy ezt megkeresse, akkor eredményesebb tud lenni az együttműködés. Hangsúlyozni kell, hogy együttműködésről van szó.
Tallian Franciska: Ez így van, csak a román tanüggyel rendszerszinten vannak problémák, a rendszer pedig nem sokat változott az utóbbi harminc évben.
Vas Edit: Igen, de beszélhetünk a tanügyről és beszélhetünk egyebekről is. Nem a tanügy határozza meg, hogy én milyen pedagógusi modellt alkalmazzak, hanem én, aki képes vagyok arra, hogy elmenjek továbbképzésre, én, aki képes vagyok arra, hogy meghallgassam a diákokat ott helyben, épp ahol vagyok (jelenleg Óváriban). Én azért lettem pedagógus – mindegy, hogy melyik iskolában, milyen képességű gyerekekkel –, mert szeretnék egy pluszt adni. Nem a tanügyi rendszer határozza meg, hogy az én személyiségem hogyan építsem fel, hanem csakis én. Persze mindenkinek kényelmes lenne abban a rendszerben végigbaktatni, amit már megtanult, biztonságos terep, tudja mit hogyan kell lereagálni. A mai generáció már előrébb van, a pedagógusok nagy része viszont a múltban maradt. Én kell alkalmazkodjak, én kell hogy megkeressem a diákot.
Tallian Franciska: Óriási különbség van tanár és tanár között. Kevés olyan tanár van, aki tényleg érti, hogyan lehet tanítani a mai diákokat. Nagy segítség lenne, ha meglenne az a tantervbeli háttér, ami a mai oktatáshoz szükséges. Nagyon nagy változásokra van szükség. Valahogy rá kellene vezetni a pedagógusokat, hogy átgondolják a tanítási módszereket. Ha ugyanazt tanítják, amit harminc éve tanítottak, nem biztos, hogy rájönnek, hol kellene változtatni.
Vas Edit: Ami kötött, azt nem a tanárok határozzák meg, azt megkapják. Viszont a megközelítési mód, ahogyan azt a tanár feldolgozza, ahhoz van egy belső szabadsága.
Dr. Tallian Cristian: Ezzel a szabadsággal nem mindenki akar élni. Elég sok olyan tanárral találkoztam, akik tisztában vannak a tananyaggal, de a diák számára fojtogató, hiábavaló dolgokat tanítanak. Tisztában van azzal, hogy azt lehetne másképp is csinálni, de ezt a lépést nem meri megtenni. Ez elég nagy bátorságot igényel, elég nagy elhivatottságot, hogy a maga személyiségét belevigye és ne érdekelje az, hogy mi van a tantervben.
Tallian Franciska: A tanárok gyakran észreveszik, hogy valami nem jól működik, de nem zavarja őket annyira, hogy lépjenek is. Mivel a diákok között óriási zavarodottság van, nem tudják, hogy mit kell komolyabban tanulni, miből érettségiznek majd. Ha folyamatosan változnak az irányelvek a tanügyben, a diákok sem tudják megfogalmazni azt, hogy mi az, ami nekik nem tetszik és mi az, ami szerintük másképp kellene hogy legyen. A tanár, aki már évek óta benne van ebben, és nem látja, hogy mi a baj vele, még nehezebben jut el oda, hogy változtasson.
Lepedus István: A diák kompetenciája akkor kezd el fejlődni, ha meg van adva neki a szabadság, hogy ő végezzen el bizonyos dolgokat.
A nevelésnek valóban döntő az első tíz éve. Az én látásmódom az, hogy az embernevelésnek – ennek része a gyerek- és kamasz nevelés – két fontos lába van. Az egyik, hogy milyen az érzelmi biztonsága, a kötődése, a gyökerei, és utána hogyan tud szárnyalni. Azt, hogy milyen a kötődése, végképp nem lehet a tanárokra fogni, az már a szülői, nagyszülői minta. Én nagyon fontosnak tartom, hogy beszéljünk a szülők kompetenciájáról, a szülők szabadságáról. Mindenféle nevelésnek az alapja a biztonságos kötődés, ami nem jelenti a határtalanságot. Ez az első időszakban – azonkívül, amit már elmondtam, hogy minőségi időt és érzelmi töltetet adni a gyereknek – azt is jelenti, hogy a sírását, a panaszát legyen türelmünk végigszenvedni, nem csak hallgatni. Engedni kell a gyerek érzéseit megjelenni, de maradjunk mellette, ne engedjük, hogy elárasszák az érzések. Gyerekkorban és kamaszkorban is fontos, hogy az érzelmi jelenlét mellett a határszabás is egyensúlyt tartson. Hogy ezt mennyire sikerül elérni az kérdéses, hiszen ez egy mindennapos küzdelem. Kamasz időszakban, akár a magam kamaszaira gondolva, akár a középiskolásokkal szerzett több éves tapasztalataimra hagyatkozva elmondhatom, hogy a kamasz ugyanazt csinálja mint a kicsi gyerek. Amikor a kicsi gyerek ott van az ágyban sok játék között és egy idő után unatkozik, feláll és kurjant egyet, megfog egy játékot és eldobja. A szülő odamegy, felveszi a játékot és visszaviszi. A gyereknek felcsillan a szeme, megfog két játékot és a másik irányba is eldobja. A szülő azt is visszaviszi és elindul a játék. Büszke a kreativitásra. Amikor a gyerek tizenöt évesen csinálja ugyanezt, másképp, elmegy bulizni és nem megy időben haza, egész más a helyzet. A gyerek ugyanarra a feltétel nélküli elfogadásra vár kamaszként is. Viselkedési zavarok azoknak a gyerekeknek az életében jelentkeznek, akiknek a szülei nem megfelelően állnak hozzá a gyerekneveléshez. Kamaszkorban megjelenik a második láb, ami nélkül megint nem boldogulunk: mégpedig a kompetencia területe. Nagyon fontos, hogy legyen a diákokhoz hozzáillő módszertan. A nevelés-tanítás azért fontos, mert ha a kamasz egy olyan módszertannal van körülvéve, ahol ő csapatjátékos és nem alany, akinek le kell nyomni a torkán az anyagot, akkor van esély a fejlődésre. A diák kompetenciája akkor kezd el fejlődni, ha meg van adva neki a szabadság, hogy ő végezzen el bizonyos dolgokat. E nélkül nehezen alakul ki önbecsülés és személyi fejlődés.
Bálint Kati: Hogyan tudjon kialakulni egy egészséges kötődés, ha egyre többet helyettesítjük a személyes kapcsolódásokat a robotikával?! Ezen nagyon el kell gondolkodni, mert nem kevesebb múlik rajta, mint a gyermekeink jövője!
Véleményem szerint is nagyon fontos a kötődés, ez az alapja annak, hogy a nevelés hatékony legyen. Ha lehetősége adódik a gyermeknek, hogy erősen tudjon kötődni, akkor kiegyensúlyozottan tud majd fejlődni, merni fog kapcsolódni, biztonságot keresni. A biztonságos kötődés viszont csak akkor tud hatékonyan működni, ha jelen van az anya. Egy erős kötődés, biztonságos keretet teremt. De ehhez igenis kell az anya személyes jelenléte. Ezt azért kell mostanság kihangsúlyozni, mert a modern, rohanó világ képes magával ragadni az anyai jelenlétet is. Gondoljunk csak arra, hogy ha sír a gyerek, akkor annak igenis kell az anyukája közelsége, az ölelése, a nyugtató hangja és nem a telefoné! Ha fáradt a gyermek és el kell altatni, akkor az anyukája ringatása, éneke és elcsendesítő jelenléte nem cserélhető fel a televízió vibráló képeivel. Ha éhes a gyermek, akkor a szülei tekintete kell jelezze számára, hogy büszkék arra, milyen jóízűen evett és ezt bármennyire szeretnénk, még az okostelefonok sem tudják megadni. Hogyan tudjon kialakulni egy egészséges kötődés, ha egyre többet helyettesítjük a személyes kapcsolódásokat a robotikával?! Ezen nagyon el kell gondolkodni, mert nem kevesebb múlik rajta, mint a gyermekeink jövője!
A nevelés tehát az alapja mindennek. Két fogalom jelent meg az előttem felszólalók beszédében: a nevelés és a tanítás. Kell legyen egy alap – erre mondjuk, hogy az első hét év – amire már lehet építeni. A nevelés az első hét év alatt nagyon fontos és meghatározó. Most is a mesevilágból hozok példát. Ott van a Fehérlófia. Hét évig szoptatja az anyja, majd azt mondja: „Menj el fiam ahhoz a nagy fához és húzd le a kérgét!” Nem sikerül lehúznia, ezért visszamegy az anyjához, aki még hét évig szoptatja ezután. Már ott az alapoknál, magával az anyatejjel kell magába szívja a gyerek mindazt, amit tudnia kell a világról. Meg kell tanuljon élni, meg kell ismerjen mindenféle normát, viselkedési szabályt, amivel önállósulni és boldogulni tud.
Ez így is lenne normális, de a mai társadalmi keretek között sajnos nem tölt ennyi időt az édesanyja mellett a gyermek. Az anyukák nagyon hamar vissza kell térjenek a munkahelyeikre, így az „anyatej” elapad. Valójában a nevelést a mai világban egyre több intézményesített forma segíti. Nem marad benne egyedül a szülő, hiszen ott az iskola, vannak szakemberek, szociális segítők, rendőrök stb. Csak „a sok bába között néha elvész a gyermek”. Valahogy kicsit ebbe az irányba haladunk. És nagyon meg kellene tudni válaszolni azt a kérdést, hogy egész pontosan kinek is a feladata a nevelés? Igen gyakran kicsúszik a nevelés a szülői kézből, átcsúszik az iskolai kézbe, de az iskola soha nem válhat igazi szülővé. Besegít, de nem tudja megadni azt, amit meg kell adjon a szülő. Mindenki nevel ma már, mégis olyan nehéz a gyermekeknek megtanulni viselkedni. Miért is lehet mindez? Megint ott van minden válasz a mesékben…
Nos, egyre jobban borul meg a világunkban a „rend”. Hiszen, ha rend van, mindenki tudja, hol a helye és mi a dolga. Ki van a gyermek szerepben, ki a felnőttében és mivel járnak ezek a szerepek?! Ha nem tudja a gyermek, hol a helye, akkor mihez is kellene tartania magát?!
Aztán egy másik fontos fogalom, ami egyre jobban kopik meg manapság, az a tisztelet. Nem igazán szólítja már „öreganyámnak” a gyermek a felnőttet, mert minek?! Az unalmas felnőttre nem pazarolja már az idejét, de az is lehet, hogy kitakarja előle a telefon.
És a „jó tett helyében jót várj” – ez is kimegy a divatból, mert manapság a mindenhez joga van a gyermeknek elv válik divatossá és ebben az esetben nem kell tenni semmit, minden csak azért jár neki, mert létezik. Csak tudja-e vajon ezen szülői erőfeszítést majd kellőképen értékelni? Ez már nem mindig lesz igaz.
A pozitívum az, hogy hála Istennek még nagyon sokan hisznek rajtam kívül is a mesékben, így az alábbi megfigyelések nem általánosíthatók, és nem mindenkire érvényesek. Viszont nagyon kell ügyelni, mert kényelmes kivitelezési lehetőségük könnyen magával ragadhat bárkit. Csak azt nem, akinek van egy pontos célja, méghozzá az, hogy legyen is bármilyen nehéz a nevelés, járjon az, bármilyen „hétpróbákkal”, igazi „emberré” csak a régi, megszokott úton lehet a gyermeket nevelni. Nagyon is igaza van Michaeleen Doucleff-nek, aki a könyvében nagyon ráérzett arra, hogy veszélyben a nevelés, amikor így fogalmazott: „A gyermeknevelés lassan egy elfeledett ősi módszerré válik, de ne engedjük, hogy ez így legyen, mert akkor a kedves, felelősségtudó felnőtteket is csak a történelem könyvekből fogjuk majd ismerni!”
Lepedus István: Én nem gondolom azt, hogy nagyobb a különbség a mai fiatalok és a szüleik között.
A generációs különbség mindig létezett. Mindig elhangzott, hogy nem akarok olyan lenni mint a szüleim, nem akarom azt mondani, hogy „bezzeg az én időmben.” Ezen a téren nincs újdonság. Nagy újdonság az, hogy nem mi öregedtünk ki, hanem a fiatalok öregedtek be túl hamar a felnőttek világába. Az okoz számukra problémát, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel a szerepkonfliktussal. Igazából kamasz kellene legyen és nem kellene foglalkozzon a gazdasági problémákkal, a háborús helyzettel, legalább tudati, gondolati szinten. De bekerültek abba a dobozba, amihez nincsenek meg a készségeik, hogy megküzdjenek vele. Ez okozza a szorongás nagyobb részét. Én nem gondolom azt, hogy nagyobb a különbség a mai fiatalok és a szüleik között, a gond az, hogy beengedtük őket oda, ahova nem kellett volna és nem tudunk velük lenni akkor, amikor nem tudjuk ki van mellettük.
Péter Attila Zsolt: A kötődés mellett az oktatás-nevelésben én nagyon fontosnak tartom a példamutatást.
Én ültem a katedra mindkét oldalán, mind a két szemszögből láttam az oktatás problémáit, ugyanis voltam iskolás és hat évig tanítottam angol nyelvet. Jelenleg színész vagyok és kétgyerekes apa. Amit felsoroltam, az mind hivatás. Megtapasztaltam, ha nem haladunk a korral, sőt, ha néha nem előzzük meg a kort, hogy legyünk felkészülve a változásokra, akkor nem ér semmi semmit. Úgy tanítottam angolt és latint, hogy mellőztem a szigorúságot, a tantervben előírt kötelezettségeket, játékosan, a diákokhoz alkalmazkodva oktattam a nyelvet. Még mindig érkeznek pozitív visszajelzések olyan volt tanítványaimtól, akik a világ különböző országaiban élnek. Huszonegy évesen kerültem a katedra mögé, valószínű, hogy azt csináltam, ahogy szerettem volna, hogy diákként velem bánjanak, amikor a padsorokban ültem. Abban az időben voltak olyan angoltanárok, hogy a kolozsvári egyetemen végeztek nyelv szakon és nem tudtak két értelmes mondatot elmondani angolul. Amit kötődés mellett az oktatás-nevelésben én nagyon fontosnak tartok, az a példamutatás. Otthon sokat gyakorolok, énekelek, a gyerekeim is szeretnek énekelni.
Vas Edit: Az iskolai nevelésben és a saját gyerekeim nevelésében is látom, hogy az érzelmi kapocs nagyon fontos. Az a keretrendszer, amit az iskolában meghatározunk, nagyon lényeges és hihetetlenül fontos annak a következetes betartása, hiszen biztonságot nyújt a gyereknek.
Tallian Franciska: A tanárok azt gondolják, hogy akkor tanítanak jól, ha szigorúak. Nem arra fókuszálnak, hogy tanítsanak, hanem arra, hogy a diák a szigorúság miatt megtanulja a feladatot. Nem arra törekszenek, hogy legyen egy biztonságos hely, hogy tudjanak kérdezni és valamilyen szinten kialakuljon egy közvetlen kapcsolat a diákokkal.
Dr. Tallian Cristian: A szülő és a tanár is jelen kell legyen a diákkal való kapcsolatban és meg kell hogy legyen közöttük is a kommunikáció. Nagyon sok olyan szülőt látok, aki nem nőtt fel ehhez a feladathoz. A szülő sokszor nem érti, hogy mi a probléma. Ilyen esetben nem lehet elvárni, hogy a gyerek igényeihez igazodjon. Lehet, hogy a szülő egy olyan szinten rekedt meg, ami nem teszi lehetővé az átfogóbb látásmódot, ez pedig tényleg gond lehet nemcsak a tanár és a diák között, hanem a diák és a szülő között is egy folyton mélyülő szakadék alakul ki. Ha jelen tudunk lenni a gyerek életében, sikerül kialakítani a kommunikációs csatornát, akkor minden problémát meg lehet oldani.