A nagy világátalakulásban a színház szerepe is megváltozott

| június 27, 2022 |

Nagyon fontosnak tartom, hogy a nézőt ne akarjuk üzenetekkel nevelni, mert az nem a mi feladatunk. Nekünk arra van szükségünk, hogy láttassuk a nézőkkel a nagy térképet — vallja Sardar Tagirovsky rendező, akivel arról beszélgettem, hogy a következő években, évtizedekben hova tart a színház.

— Rendezőként és nézőként milyennek látod a 21. század színházát?

— Nehezen tudunk eligazodni a kortársaink között, hiszen olyanfajta sokszínűség uralkodik — mind pozitív, mind negatív értelemben —, ami egyfajta káoszt teremt az emberek között. Egy teljesen nagy világátalakulásról van szó, ebben az átalakulásban a színháznak teljesen megváltozott a szerepe. Szerintem az elkövetkező öt évben még extrémebb változások fognak bekövetkezni. Valahol azok a fajta formakeresések, amelyek eddig működtek, akár az elmúlt tíz-tizenöt évben, az elmúlt három évben gyökeresen megváltoztak, és egyre jobban elkezdtük meghatározni, hogy mit jelent ma a klasszikus és a kortárs fogalma. Én ebben azt érzékelem, hogy az emberek hajlamosak egy dolog mellé állni. Ha a színházról van szó, vagy kapaszkodnak abba, hogy kitartanak a klasszikus mellett, vagy arra törekednek, hogy a kortárs felé nyissanak, a kortárs problematikákkal foglalkozzanak. Ilyenkor pont azt a fajta szempontot zárjuk ki, ami a színháznak a sajátja, hogy annyira sokféle lehet. Nem lehet meghatározni.

— Létezik egy harc a klasszikus és a kortárs színház között?

— Azt érzem, hogy ebben a korban rengetegféle árnyalata lehet a színháznak. Amikor egyetemre jártam, kaptunk egyfajta perspektívát, hogy mit jelent a romániai, a magyarországi, adott esetben a német színház. Ezen belül is végtelenül változatossá válhat az egész, mert miközben az egyik részről vannak hátramaradt intézményeink, amelyeknek megvan a maga struktúrájuk, bérletet kínálnak, egy másfajta nézőcsoportot kell megfogniuk a színházakat működtetőknek, addig vannak független társulatok, nem konkrétan az államtól függő szervezetek vagy csapatok. Itt sem lehet egy éles határvonalat húzni, mert míg Szatmárnémetiben van egy klasszikusabb rendszerezési és szervezési forma a néző befogadás tekintetében, addig ez változó lehet a fővárosban vagy a vidéki magyar színházakban, esetleg más erdélyi színházakban. Míg Budapesten folyamatosan felmerül, hogy miben lehet más a független színház és a kőszínház, addig azt látom, hogy néhány erdélyi színház meredeken és bátran határoz meg egy évadot. Látszólag függetlenebb jellegű esztétika jelenik meg pl. a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának esetében, ami azt jelenti, hogy bátrabban mernek bánni a formákkal, mint sok más kortárs módon kísérletező színház. A független színházak sora a támogatáson (vagy annak hiányán) túl nem garancia ma már az újra. Természetesen egy „klasszikus” kőszínház sem garancia. Csupán annyit akarok mondani, hogy ma már mást jelent minden, mint mondjuk 10–15 évvel ezelőtt. Amikor amatőr és független módon kerestünk színházat lakásokban, kocsmákban, a réten anyagi áldozatokat hozva. Nem határoztuk meg magunkat függetlenként. Nem az elnevezés a lényeg, hanem a keresés intézmény nélkül vagy intézményekben. Ma már a független szféra is egy rendszer része. Sajnos nem kegyes állapotok között. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy független lehetek egy csapat tagjaként a Harag György Társulatban.

— A szatmárnémeti Harag György Társulat igyekszik sokszínű lenni. Mennyire sikerül művészi szinten megtartani ezt a sokszínűséget?

— Amit a szatmárnémeti társulatnál az elmúlt évadban összerakott, felépített Bessenyei Gedő István, azt én egy nagyon bátor és merész évadnak tekintem. Ez a fajta bátorság, ez a fajta nívó, ez a fajta fejlődés nincs mindenhol ilyen szinten jelen a magyar színházaknál, még Budapesten sem. A színház szellemisége ebbe az irányba halad. Sokszínűség, műfajok közötti átjárás. Moszkvában a háború előtti időszakban nagyon sokféle színház volt, rengetegféle formai megoldással játszó színházat képes magába sűríteni az ottani színházi és színészképzési rendszer. Az orosz színház gyökeresen mást jelent mint a német színházi forma. A német színházi kísérleteket sem lehet egy kalap alá venni. Ma teljes a káosz. Eddig is nagyon sokszínű volt a világ, most a káosz nem egy pejoratív jelentés, hanem inkább sokszínű, tarka, megfoghatatlan, folyamatosan változó rendszertelen rendszer.

— Ezt lehet útkeresésnek nevezni? A színház keresi az új útját, az új szerepét?

— Szerintem igen, keresi, és nagyon sokfelé nyúl, mindenki a maga igazságához ragaszkodik. Én azt érzem, hogy az igazság rendkívül sokféle. Például Tatárföldön ahogy rezonálnak a kortárs problémákra, az messze mást jelent mint Erdélyben vagy Vajdaságban… Mindegyik egymáshoz képest is merően változó, és mindenhol megvannak azok a sajátos kultúrák és rendszerek, melyekhez adott esetben az alkotóknak viszonyulniuk kell. Tatárföldön az első vendégrendezők egyike voltam az elmúlt év november-decemberében, úgy tudom előttem egy rendező sem volt külföldi. Ehhez teljesen merészen akartam viszonyulni, viszont nagyon fontos volt, hogy az ő szempontjaikat is bele tudjam szőni az én szempontjaimba, tudjak valahogy csatlakozni ehhez az egészhez. Mert könnyen lehetett volna, hogy odamegyek rendezőként és csak a saját igazamhoz ragaszkodom. Azt érzem, hogy a világ pont ettől színes, pont ettől nagyon változó, hogy nincs színházi divat. Erdélyben és Magyarországon gyakran hajtogatják, hogy a német kortárs színház mit jelent. Ez egyfajta nyelv a nagyon sok közül. De nem egyetlen. Ezeket a nyelveket érdemes valahogy összehozni. Ezeken keresztül tanulhatunk egymástól és egymásról. Feladatomnak tekintem, hogy ezekkel a nyelvekkel, melyeket máshol érzek, tapasztalok, ne másoljam, de érzésben a magam szűrőjén keresztül be tudjam vinni máshova. Biztos vagyok benne, hogy a tatár előadásom működőképes lenne Erdélyben, Magyarországon vagy Németországban. Mert hiába tér el az esztétika és a nyelv, a személyesség élőisége miatt kapcsolatba kerülne más kultúrák befogadó nézőivel is. Ha otthon próbálsz figyelni a környezetedre, és igyekszel igaznak lenni, akkor annak van egy olyanfajta sűrítménye, amit utána a világ nagyon sok részére el tudsz vinni. Hiszen olyankor magadat viszed tovább őszintén. Nem azt tartom megoldásnak, hogy egy olyan struktúrát építsek, ami mindenhol megállná a helyét, hanem olyat, ami tud kortárs lenni, sok mindenre tud rezonálni, de inkább hazai pályán vagy ott, ahol éppen dolgozom, ott képes megérinteni az embereket.

Kazanyban (Tatárföld) a Yedesh c. előadás egyik próbáján. 2021 november-december
Kazanyban (Tatárföld) a Yedesh c. előadás egyik próbáján. 2021 november-december – Fotó: Magánarchívum

— Vagyis amit Tatárföldön rendeztél, azt megpróbálod alkalmazni a szatmárnémeti, a budapesti stb. viszonyokhoz?

— Igen, vagy maga az előadás, annak a személyessége már működne Szatmárnémetiben is, vagy bárhol.

— Tehát egy jól megrendezett előadást bárhol be tud fogadni a közönség.

— Szerintem igen. Számomra nagyon izgalmas, és néha megmosolyogtató, ahogy magyarországi kritikusok egy része sokszor hajtogatja, hogy mennyire kell aktuális problémákkal foglalkozni. Én személy szerint azt érzem, hogy kell ilyennel foglalkozni annak, akinek ez az alkata. Egy kalap alá venni minden rendezőt, azt hiszem egyfajta beskatulyázás. Hiszek abban, hogy a színház feladata a politika, de ennek az arányai szerintem változóak kell legyenek. Mérhetetlenül sok (aktuál)politikai előadást láttam, amelyek egy másik országban már nem működnének, mert belterjesek. Én ezeket nem tartom igaznak. Akkor sem, ha szórakoztató jellegük miatt lekötik az unatkozó kritikusokat. Ezek nem különböznek számomra sokban a rossz értelemben vett bohózattól vagy zenés színháztól. Vagány forma születik, de nem zsigeri, hanem az agyra ható és azt kiszolgáló nem jó értelemben vett népszínház. Ennek divatja van, főleg Magyarországon, de szerintem nem mélyről fakad sokszor egy-egy előadás sikere és hatása. Nem akarok egyik oldal vagány rendezője se lenni. Nem akarok egy oldalt preferáló előadásokat gyártani sikerreceptek szerint. Nem akarok a mai értelemben vett aktuális politika kiszolgálója lenni. Azt érzem, hogy ha bármelyik oldal mellé tennék egy voksot, és a másik oldal ellenében próbálkoznék csinálni egy kortárs színházat, az egyfajta tömegbázist vonzana be. Igazából pont azokhoz szólna, akik egyébként is azok mellett az elvek mellett vannak. Én ezt nem tartom értelmesnek. Viszont az, hogy problémákat vegyünk elő — mint például a Raszputyinban —, hogy nagyon próbálunk reflektálni a mára, viszont nem szakítjuk ki a szerző perspektívájából. Igyekszünk nem kiszakítani a világháború idejéből az anyagnak a szövetét, azzal a távolságtartással azt érzem, hogy olyanfajta színházi elidegenítést is tudunk felépíteni formailag és tartalmilag is, amivel a néző sokkal jobban rálát arra, hogyan épülnek fel adott esetben ezek a világháborús politikai szálak. Nem azt mondom, hogy konkrét receptet adunk, vagy konkrétan tudnánk a dolgokat, hanem célozgatunk nagyon sok eshetőségre. Ebben az értelemben a néző szabadon tud gondolkodni és szabadon tud állást foglalni. Nagyon fontosnak tartom, hogy a nézőt ne akarjuk üzenetekkel nevelni, mert az nem a mi feladatunk, az a celeb televízió és népszerű újságíróknak a tárháza, adott esetben politikus-fogások. Nekünk arra van szükségünk, hogy láttassuk a nézőkkel a nagy térképet. Ha a néző látja a nagy térképet, akkor egyfajta szabadságot tud gyakorolni, rá tud nézni az eseményekre, meg tudják érinteni a történetbeli szálak, de adott esetben el is tud távolodni tőlük. Azért távolodik el, hogy visszatérhessen.

— A te rendezéseidben hogyan történik ez a láttatás?

— Engem nagyon érdekel az, hogy úgy építsek fel igazságokat, hogy ne legyen egy konkrét igazság. A legnagyobb „gonosztevőkben” is megkeresem azokat az arányokat, amitől indokolttá válik — legalábbis az ő értelmezésükben — azoknak a tetteknek az aránya, amiket elkövetnek adott esetben az áldozatokkal szemben. Nem felmenteni akarom a gonoszt, hanem megérteni a természetrajzát, mert ma már nem feltétlenül úgy működik a világ, hogy vannak a gonoszok és a jók — hiába próbáljuk eszerint szétszakítani a virtuális világ kommentjeiben önmagunkat, hogy mindig harcolunk egymással —, hanem azt gondolom, hogy bennünk rengeteg jó és rengeteg gonosz dolog is van, ezeket megpróbáljuk valahogy értelmezni, ezek között próbálunk valami térképet kialakítani. Rengeteg olyan dráma van, melyben van egy jó, és van egy rossz. Engem nagyon érdekel, hogy a jónak adjak rossz, a rossznak jó tulajdonságokat, a hősnek pedig felfedezzem a gyengeségeit. Egy drámai hős akkor válik emberibbé, ha tudunk vele azonosulni. Néha-néha annyira szeretem bebizonyítani, hogy a negatív hőst is meg lehet érteni. A jó és a rossz tulajdonságok összezavarása nem amiatt van, hogy káoszt teremtsek, hanem azért, hogy a káoszban mi magunk tudjunk gondolkodni. A káoszban mi elkezdjük kívánni a rendet, én azt szeretném megtalálni a bennem lakozó nézőben, hogy én magam vágyjak arra, hogy láthassak tisztán. Összekeverem épp annyira a szálakat, hogy már én sem tudom kinek van igaza. Azt gondolom az élet is ilyen. Ma már nem hamis vagy igaz hírekről van szó, nem álhírek léteznek és igaz hírek, hanem folyamatosan változó dimenziók. Igazából engem az érdekel, hogy én mint rendező, én mint néző eljussak a tehetetlenségig. Ne tudjam azt, hogy most mi lenne a legjobb döntés, mert én nem dönthetek más helyett, én csak megérezhetem a tragédiákat. Ez a részvét fontosabb mint az okoskodás. Nem okoskodhatok a szüleim, a barátaim vagy akár a szerepek sorsa felett. Sajnos ilyen értelemben okoskodó világban élünk. Nem lehet az, hogy mások helyett döntsük el a létezést, miközben szakadnak szét az igazságok.

— Hogy látod, a közönség veled tart ebben a folyamatban?

— Szerintem érzi. Nehéz meghatározni, hogy mi a közönség, tudod ez egy megfoghatatlan valami. Néha, amikor ott ülnek többen — húsz évesektől nyolcvan évesekig, vagy még idősebbek — különböző korosztályú emberek, akkor elég sokszor olyan érzésem van, mintha teljesen összekapcsolódnának mint azok a madarak, amelyek több százan szállnak mondjuk egy tó felett, úgy repülnek, hogy formációkat hoznak létre, alakzatokat. Így van ez a nézőkkel is, olyan érzést kelt bennem, mintha ez lenne a valódi lényegük, hogy mindenféle megbeszélés vagy mellébeszélés nélkül képesek legyenek egy rajt alkotni. Alapjáraton az emberek közt van egy madárbeli szállás, egy repülésélmény, amiről lenevelődtünk. Az a luciferi tény, hogy az agy, ami egyszerre áldás, rengeteg izgalmas dolgot hoz be az életünkbe, ugyanakkor ugyanannyi tragédiát is előidéz. Én azt érzem, hogy a paradicsomi állapot maga a repülésben való részvétünk. Amikor a nézők néha-néha felismerik azokat a pillanatokat a színházban, hogy valahogy közösen épül fel a reakciójuk, vagy adott esetben a csendjük, akkor felismerik, hogy magányosak. Külön ismerik fel, hogy magányosak. Néha még túlláthatnak ezen, és azt érzékelik, hogy a mellettük ülő is azt érzi, hogy ő is magányos lehet ugyanúgy mint én, egy vadidegen ember, és hirtelen ezek a magányok elkezdenek összecsendülni. Számomra itt kezdődik a munkának a legizgalmasabb része, hogy ennek a zenéjét meghallom-e mint rendező. Én ezt a zenét szeretem hallgatni az életben, amikor sétálok. Minden városnak külön zenéje van. Nem csak a történelmük és az épületeik miatt, hanem az embereknek a létezései miatt. Még akkor is, ha káosz van, van egyfajta tendencia, van egyfajta röpképe ezeknek az ember nevezetű madárlelkeknek. Például most itt, ezen a furcsa, kicsit meleg vasárnapi délutánon Berlinben. Itt is, az emberek mindig ugyanazok, de mégis különböző, hogy mennyire mások, mennyire más hangulatot árasztanak. A városoknak a szerkezete általában ugyanaz, az infrastruktúra, a csatornázás itt-ott kisebb-nagyobb módosításokkal, különbségekkel él, a hangulatuk viszont, a történelmük és a nyomaik miatt jelentősen más. Azt érzem, hogy a nézőtérre is rengetegféle hangulatú, különbözőségű ember lép be, akik akkor összeadódnak és kialakul egy megfoghatatlan, értelmezhetetlen massza, amit valóban értelmezni nem nagyon érdemes, érzékelni annál inkább. Engem ez az érzékelés érdekel a próbafolyamat során. Nagy szerencsém van, amikor van olyan színész, aki hajlamos beletévelyedni ebbe a játékba, képes eltenni az általa megszokott gondolkodást, és nyit valami új felé. Én szeretem egy megfoghatatlan irányba, egy megfoghatatlan világba invitálni a színészt és a nézőt. Ebből a megfoghatatlanságból egyszer csak megszületnek a formák. Pont azért születnek meg, mert nem akarjuk őket nyomni, nem akarjuk őket uralni. Azt gondolom, hogy ha jól működik minden és ebből az energiából tudok dolgozni a próbafolyamat során, akkor az jó esetben érezhetővé válik a jelenetekben, az előadások során.

— Hova tart a színház? Mi lesz a következő években, évtizedekben?

— Szerintem most egy három-öt éves pezsgés következik, amikor eszméletlen formai kísérletek fognak zajlani a világban. Az elkövetkező három-öt év sokféle színházat fog teremteni, ezt meghatározza, hogy ezek a színházak mennyire fognak összefüggni a világgal. Egy másik kérdés, hogy a világ merrefelé fog változni. Biztos vagyok benne, hogy elérkezik a kor, amikor újra eszköztelenné válik a színház. Nem lesznek nagy színpadok, nagy forgók, nagy világítások, vetítők stb., hanem valahogy visszatér a szakralitásba. Nem tudom, hogy gazdasági szempontok szerint vagy társadalmilag jutunk el oda, hogy nem lesznek konkrét színházi intézmények vagy a jelenlegihez hasonló funkcióik. Egyre jobban előkerülnek az őstörténeteknek a legendái, előtérbe kerülnek a szakrális találkozások. Ilyen értelemben változni fog a színház funkciója, és egyre nagyobb éhség lesz az élet iránt. Hiába virtualizálódik most a világunk, hiába épül fel egy Metaverzum, hiába fogja használni több milliárd ember. Ezzel fordított arányosságában meg fog változni az élet iránti vágy egy szűk rétegben. Ők harcolni fognak talán az ősi és megfoghatatlanabb világért. Remélem, hogy közösen kilépünk ezekből a gépezetekből, a virtualitásokból. Sokkal jobban fogunk figyelni az életre. A színházra is. Mert a színház tulajdonképpen valahol egy kulturális összegzése a pillanatnyi állapotainknak.