A művészetek hatása az egyének érzelmi fejlődésére
A beszélgetések testről és lélekről sorozat legutóbbi témája a művészetek hatása az egyének érzelmi fejlődésére volt. A szatmárnémeti Mézesházban megrendezett kerekasztal-beszélgetésen a témában jártas szakemberek és meghívottak ― dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató, dr. Tallian Cristian pszichiáter, Lepedus Ildikó képzőművész, Márk-Nagy Ágota múzeumpedagógus, Bessenyei Gedő István dramaturg, Mészáros Gergely zenetanár, Mészáros Orsolya egyetemi hallgató és Cristina Sabău-Trifu egyházművész — vettek részt. A beszélgetést moderálta: Elek György.
Frigy Szabolcs a szociológia, a pedagógia és a filozófia háromszögéből közelítette meg a témát. Ken Robinson híres oktatáskutató mondta: a világ bármely táján az iskolákban kialakult egy hierarchia a tantárgyak között: elöl van a matek és a reál tárgyak, majd a nyelvek és legvégül a művészet és a sport. A huszonegyedik században bárhova megyünk, az iskolarendszerekben mindenhol ez a rangsor. Ez mindenképpen kifejezi azt az értékhierarchiát is, amiben most a társadalmunk mozog. A tizenhetedik században ha valaki mérnöknek ment, az egy megvetendő szakma volt, azt mondták, hogy olcsópénzesíti a tudást, a művészetnek sokkal nagyobb renoméja volt. Az utóbbi két évszázadban egy kicsit megfordult a társadalmi értékelés, haszonelvűen tekintünk erre a dologra, miközben azt látjuk, a művészet nagyon szorosan összeforrt az absztrakt gondolkodással, amit csak a művészet tud fejleszteni. Míg a szülői nevelésben, az iskolában is olyan kort élünk, ahol olyan kérdéseket teszünk fel, amire egy helyes válasz van, a művészet ennek az ellentéte, amely teljesen másfajta gondolkodásmódot hív elő. Az absztrakt gondolkodás nem valami új dolog, mert az ősember, amikor szétnézett a környezetében és látott egy sziklát vagy egy természeti jelenséget, rögtön generált belőle egy narratívát, nem a tudományt látta benne, hanem valamilyen magasabb értelmet keresett abban. A tudományos gondolkodással az a baj a huszonegyedik században, ellentétben az absztrakt gondolkodással, hogy minél többet tudunk, annál kevesebbet értünk. Jelenleg nagyon sok olyan hasznos dolgot használunk, melyeknek nem értjük a működését. Nagyon sok pszichológus és filozófus állítja, hogy ez okoz egyfajta szorongást a társadalomban. Egyfajta feketedobozként látjuk az életünket, viszont a művészet és az absztrakt gondolkodás ad egyfajta biztonságérzetet, szerepe van a narratíva építésben. A huszonegyedik században az iskolarendszerekben a művészet mindig hátul van. Sokáig nem foglalkoztak az iskolákban tantárgyszerűen művészettel, viszont a reformpedagógia, az új irány az oktatásban abszolút a művészetekre épített. Valahol kitűnt, hogy ez egy hiány volt. A hét szabad művészet — nyelvtan, retorika, dialektika, illetve a csillagászat, a számtan, a mértan és a zene — a középkorban hozzátartozott az alapképzéshez. A ma ART-nak használt szót értelmezhetjük művészetnek és foglalkozásnak is. Nagy divat ma Máthé Gábornak az előadásait hallgatni és a könyveit olvasni. Nagyon sokat beszél arról, hogy már a méhen belüli traumatikus élmények biológiailag milyen meghatározottságokat adnak később a függőségek felé. Ezek a traumák és krízisek velünk maradnak. Ugyanúgy ott van ennek a másik oldala, amikor egy édesanya gyereket vár és a magzatnak ösztönösen énekelünk, beszélgetünk vele. Ez ugyanannyira fontos, hogy a művészet hozzátartozik a személyiségünk fejlődéséhez. Kodály Zoltántól olvastam egy nagyon érdekes dolgot, hogy a zene mindenki számára fontos kell hogy legyen, mert fejleszti a gyermek képességeit: a koncentrációs képességet, a pontosságot és a memóriát. Kodály fontosnak tartotta, hogy valamilyen formában mindenki kötődjön a zenetanuláshoz. Ha megnézzük, hogy a mesterséges intelligencia korában az oktatásban mi az, amit a gyerekeinknek fontos átadni, mindenhol az emberekkel való bánásmódnak a művészete nagyon fontos. Meg kell érteni egymást. A művészeti nevelés azért jó, mert ellentétben az összes többi tantárggyal, ami kompetitív — egy kérdésre van egy jó válasz, aki hamarabb mondja, azt megdicsérjük —, a művészet nem kompetitív és nem is szabad belőle kompetíciót csinálni. Ott mindenkinek lehet sikerélménye, meg tudjuk tapsolni egymást, közösséget építhet… Egy filozófus mondja, hogy a művészet a lét megismerésének az eszköze. Ha nagyon kicsi kortól megnézünk egy gyereket, amikor igazán szabadon játszik, rajzolgat, énekel, mozog a ritmusára, pozitív irányba fejlődik a személyisége. Ez nem egyfajta gyerekességet jelent, sokkal inkább az ősiekhez való visszanyúlást. A gyereknek, amikor tényleg flow-élménye van, az nem akkor történik, amikor a számítógép előtt ül és képernyőt néz, hanem amikor a művészeti ágakat valahogy egy adott tevékenységben összevon. A művészet empátiát fejleszt, amikor rá tudunk csodálkozni a másik munkájára, meg tudjuk dicsérni, ki tudjuk fejezni az érzelmeket, meg tudjuk érteni a mások érzelmeit. Nagyon fontos a művészet önkifejezés funkciója. Nagyon fontos a gyerekeknek, hogy valahol nem közösségi posztokban (mert az kevésbé szól az önkifejezésről) ki tudják fejezni azokat a reális, valid, legitim érzelmeket, amelyeket máshogy nem tudnak kifejezni. Sok fiatal számára ez egy képernyő független kikapcsolódási forrás. Nagyon fontos, hogy a művészetek pozitív érzelmeket termeljenek. Régen azt mondták, hogy van a jobb és bal agyféltekés elkülönülés, ma már ez egy kicsit túlhaladott, de mindenképp az látszik, hogy a zene összekapcsolja a különböző agyi területeket. A gyerek minden művészeti ágban ott van. Picasso mondta: mindenki művésznek születik, az a kérdés, kit tudunk megtartani művésznek. Én azt látom, hogy minden, ami algoritmizálható lesz a jövőben, az egy rizikóforrás, vagy elveszíti azt, hogy kizárólagosan emberi. Minden héten fel tudunk mutatni valamit, amit eddig emberek tudtak, ma már tudja a gép is. Az egyetlen ilyen rész, ami távolabbinak tűnik, az a művészet, az a fajta alkotómunka, ami ebben a sajátos emberi gondolkodást és kreatív alkotómunkát jelenti, válik majd egyre értékesebbé. Az utóbbi egy-két évszázad a természettudományok és a matematika évszázada volt, ezeket a technikai újításokat utol kell hogy érjen a filozófia, a következő évszázad a humán tudományoknak és a művészeteknek az évszázada is lesz. Heidegger mondja, hogy a műalkotás a ráció és a káosz küzdelmét mutatja, sokszor egy ilyen művészeti alkotásban tudjuk megélni ma azt a lassú életet, amikor oda tudunk állni egy kép elé, azt megpróbáljuk értelmezni. Annyira szükség van ma erre, ebben a túlpörgött életben, hogy talán a lelki egészségünkhöz, a gyerekek lelki egészségéhez fontos az, hogy művészetekkel foglalkozzunk, mert egyrészt érzelmi biztonságot ad, önkifejezésre tanít…
Lepedus Ildikó szerint a művészetben nem lenne szabad elhatárolni dolgokat, hanem esélyt kell adni mindenkinek az önkifejezésre.
Képzőművészként és tanárként veszek részt ezen a beszélgetésen. Korábban kizárólag volt említve, hogy a művészet nem szabad teljesítménycentrikus legyen, sajnos a művészeti líceum erre van építve. Elég nehéz ezt egyensúlyban tartani úgy, hogy nyilvánvalóan nem lehet mindenki első. Egy olyan területről van szó, ahol nem lenne szabad elhatárolni dolgokat, hanem esélyt adni mindenkinek az önkifejezésre. Az iskolában van egy elvárás és van egy teljesítmény, ez néha kipusztítja az önkifejezés lehetőségét. Óhatatlanul megjelenik benne az önkifejezés, mert másképp nem létezik a művészet, vagy az már nem művészet, mert túl száraz. A flow-élmény az, ami egy nagy ajándék lehet, abban az esetben, ha eljut egy olyan pontra, hogy megengedi magának, hogy belefolyjon az alkotásba. Nagyon sok embernek vannak gátlásai ezen a területen. Ha úgy érzi, hogy ő nem tud rajzolni, akkor ő nem lehet semmi. A kezdeti oktatásnál vannak olyan rácsok, amiket ki kellene szedni, hogy ne alakuljanak ki ezek a gátlások. Maga a megtapasztalása az anyagnak kell elég érdekes legyen. Minden alkotásnak van üzenete. Vannak cím nélküli alkotások, ezek esetén rá kell hangolódni arra a képi világra. Nagyon sok esetben a cím meghatározza a művet, együtt hordoznak egy üzenetet.
Márk-Nagy Ágotának akkor kezdődött el a kapcsolata a művészettel és a gyerekekkel, amikor a gyerekei kicsik voltak.
Egy visszatekintés, egy jóleső érzés kapott el Frigy Szabolcs felvezetőjét hallgatva. Arra gondolok, hogy amikor a gyerekeim kicsik voltak, akkor kezdődött el az én kapcsolatom a művészettel és a gyerekekkel. Amikor mondókákat, dögönyözőket, rajzokat, táncokat segítünk a gyerekeknek létrehozni, visszajelzést adunk számukra, hogy amit ők alkotnak, az milyen fontos az ő önismeretük vagy a fejlődésük szempontjából. Ez még az óvodáskorról szól, amikor nagyon fontos, hogy a szülő a gyerek mellett legyen. Az egész napot behálózzák ezek a kis művészi aktusok, amikor a gyerekben megjelenik a kis művész vagy művésznő. Utána jön az iskola. Én a gyerekeimmel iskoláskorban is folytattam a művészetekbe való belefeledkezést, alkalmam volt több éven át diákszínjátszó csoportot vezetni, részt venni versmondó versenyeken, ahol találkoztam a gyerek és a művészet kapcsolatával, ott ismertem meg, hogy milyen fontos az önismeret amikor egy gyerek megtanul és elmond egy verset. Mivel én is versmondó voltam, felnőttkorban visszajönnek mantraként azok a versek, melyeket akkor választottam. Ezek a pillanatok segítenek abban, hogy az életben helytálljak és választ kapjak a kérdéseimre. Ide sorolhatom a kedvenc regényeket, a kedvenc festményeket, amik kapaszkodók voltak és nem is fogalmazódott meg gyerekkorban tudatosan, hogy miért tetszik, miért fontos nekem. Az élet során viszont visszaköszön, hogy ez kapaszkodó volt. Most múzeumpedagógusként az jut az eszembe, hogy két kiállítást is szerveztünk. Az egyik az Erdős Pál Múzeumban volt. Itt nagyon megfogtak a kerámiamaszkok. Farsang időszaka volt, kitaláltam, hogy miután a gyerekeknek bemutatom az Erdős Pál műtermet, a maszkokra koncentrálva megbeszéljük, hogy mit is jelent a maszk fogalma. Utána mindenki elkészítette a saját maszkját. Hogy elbújunk-e a maszk mögé vagy épp azt mutatjuk meg, ami bennünk van, de nem látszik az arcunkon, ez volt a gyerekek feladata. A kerámiamaszkok nagyon groteszkek. Nagyon sok gyereknél lehetett találkozni a flow-élménnyel. Kollázstechnikával dolgoztunk ― színes papír és különböző anyagokkal ―, megértették a gyerekek a lényegét. Például amikor a maszkon a gyerek fejéből kijön egy zongora, az annak a jele, hogy szereti a zongorát, hajlamot érez a zongorázáshoz. A másik egy szinopszis kiállítás volt, ezen több száz gyerek vett részt. A gyerekek csoportokra voltak osztva, bizonyos szempontok szerint elemezték az alkotásokat. Csoporton belül is voltak viták, hogy egy-egy festmény mit fejez ki, vagy milyen hangulata van. A gyerekekben történetek jöttek elő, hogy kinek, miért üzeni a kép azt, amit ő abban lát. Azért is fontos a művészet, mert ugyanarra a kérdésre több válasz is adható.
Cristina Sabău-Trifu meggyőződött arról, hogy az egyházművészetnek óriási szerepe van a liturgiában, még akkor is ha ezt nem tudatosítjuk. Alkotás közben kell legyen egy cél, kell legyen mondanivaló. Isten őrizzen, hogy úgy alkosson egy művész, hogy nincs mondanivalója. Személytől függ az, hogyan tudja ezt átadni, hogyan szemlélteti ezt kiállításokon. Én szeretem az olyan tematikus kiállításokat, melyek egy téma körül forognak. Színházat se lehet csinálni anélkül, hogy ne legyen mondanivaló, ne tudjuk hova akarunk elérni. Amikor egyházművészetről van szó, sokkal fokozottabb ez az igény. Az egyházművészetnek óriási szerepe van a liturgiában, még akkor is, ha ezt nem tudatosítjuk. Annyira hat a hívő emberre, hogy azt fel sem fogják. Gyerekkortól időskorig formálja az emberek hitvilágát, esztétikai igényét, hozzájárul Istenképünk megteremtéséhez. Nagyon tudatosan kell ezzel foglalkozni. Legyen az oltárkép, egy berendezés, az alkotónak tudnia kell, hogy mit akar közölni a hívő közösség számára, fel kell mérnie a közösség igényeit és befogadóképességet. Az üzenetét alkalmaznia kell a kortárs ember számára, és annak a régiónak a sajátosságára, amelynek készül a mű. Munkája nagy hatással kell legyen az illető közösségre. A mű kötelező módon kell tükrözze a mondanivalót. Ha nem tükrözi azt, akkor az nem éri el a célját. Persze kell legyen érzelmi gazdagság is, enélkül nem műalkotás. Személyesen én nem is veszem a kezembe az ecsetet, ha nincs megadva a cél, a szándék, hogy mit szeretnék üzenni. Számomra érthetetlen amikor valaki „csak úgy” fest, nyilván, hogy az elkötelezett művészekre utalok. Veszélyesnek is tartom az ilyen manővereket, mert nem tudom hova vezetnek, legtöbbször sehova. Egy-egy kiállításon megállok a mű előtt és találgatom, hogy mit akar ezzel kifejezni a szerző. Véleményem szerint sok esetben jobb lenne, ha az ilyen művek el sem készülnének. A párbeszéd a nézővel akkor jön létre, ha az alkotás provokálja, felkelti érdeklődését. A templomi alkotás is ilyen, párbeszédet kell provokáljon, mely finoman átutalja a figyelmet a transzcendens valósságra és azt ott folytatja. Nem mindenki tudja értékelni a barokk művészetet a templomokban. Mégis, a kortárs alkotásoknál a műélvezők értékelik az olyan újszerű alkotásokat, melyek sok mindent betartanak a barokk irányzatból, azaz a barokknak a princípiumai felfedezhetők bizonyos kortárs irányzatokban is, új formában, új nyelvezettel. Érdekes, hogy sokan visszautasítják a barokkot mert régi, ugyanakkor kedvelik azt a kortárs stílust, mely a barokk princípiumait használja.
Lepedus Ildikó szerint jó az, ha sokan kezdenek el felnőttkorban festeni, zenélni vagy bármit alkotni, mert ez számukra egy fontos kifejezési forma lehet.
Gyakran elviszem a tanítványaim a templomokba, hogy meg tudjam mutatni számukra azt, amit tanítok. Ezért tartom fontosnak, hogy úgy legyen megalkotva a kép, a szobor vagy bármi, hogy az a ma embere számára is hordozzon üzenetet. A barokk formavilágot én el tudom magyarázni a diákoknak, de elutasítják, mert nem a mai kifejezési forma, nem tudnak mit kezdeni vele. A mai egyházművészetnek nagy szerepe van abban, hogy formailag a mai nyelven közvetítsen. Én elválasztanám az érzelmi kifejezést az üzenetektől. Kiállításokon elvárás, hogy legyen egy kommunikáció a művész és a műélvezők között. Ez lehet provokatív, hiszen az elmúlt század bemutatta a provokációk millió formáját. Vannak az üzenetekkel feltöltött alkotások, és van a másik rész, ami szintén a művészetekhez kapcsolódik, ilyen az, amikor a kisgyerek valamit rajzol, illetve a felnőtt, aki nem tud másképp érzelmeket kifejezni, csak a művészetek által. Sokan kezdenek el felnőttkorban festeni, zenélni vagy bármit alkotni, mert ez számukra egy fontos kifejezési forma lehet. Ezek a munkák nem azért születnek, hogy azokat értékeljék.
Frigy Szabolcs szerint egyre kevésbé fontos az, hogy mit akart az író, hanem a dialógus a fontos, ahogy én olvasom a könyvet. Valahol a művészetben is ez erősödik: én és a kép dialektusa.
Nagyon fontos, hogy egy gyerek számára a festmény egy alkotás, vagy egy tükör melyben magát látja? A gyerek a festmény értelmezésekor beleviszi azt az érzelmi hangulatát, a saját életélményét, ami benne van. Az olvasás kapcsán a hermeneutikában egyre kevésbé fontos az, hogy mit akart az író, hanem a dialógus a fontos, ahogy én olvasom a könyvet. Valahol a művészetben is ez erősödik: én és a kép dialektusa. A színházművészetben sem az a fontos, hogy a rendező mit akar megmutatni, hanem a dialógus.
Bessenyei Gedő István szerint a színház a nagy konfliktusokat azért vállalja magára épp azért, hogy megóvja attól a társadalmat. Aki sokat foglalkozik művészettel, az valószínűtlenebb, hogy háborút robbantson ki. A színház érzékenyebbé teszi az embert.
A színházművészetben van egy posztmodern utáni hullám a fiatal alkotóknál, ami ugyanúgy beleírható a posztmodernbe, bizonyos eszközeiben vagy a posztdramatikus színházba, de folyamatosan túllépni akar ezen. A posztdramatikus színház arról szólt, hogy szembefordulni a darabbal, azt vegye le mindenki a polcról és olvassa el, hanem a színház kiszakadt a tolmácsoló művészeteknek a sorából. A realista paradigma azt gondolta, hogy ugyanúgy kell tekinteni a darabra, mint ahogy a zenész a kottára tekint, hogy azt csak vissza kell játszani. A rendezői színház kiteljesedésével megtörténik a drámának egyfajta trónfosztása, ami eljut ezekhez a teljesen kaotikus formákig: a szimulteanitás, a szétbontott, széttöredezett történetekhez, a nagy drámák szétmesélése… Most megjelent egy ifjabb rendezőgeneráció, egyre inkább az érződik a rendezői színháznak az újra visszaépítése, azzal a szándékkal, hogy el akarok mondani valamit a nézőnek A-tól Z-ig és hosszan. Egyre több a nagyon hosszú előadás. A posztmodernek lehetőleg egy részben rendeztek egy előadást, egy óra harminc percben. Most jön egy újabb rendezőgeneráció, ezek hétórás Sirályt, nyolcórás Az ember tragédiáját, és más elképesztő hosszúságú előadások nagyon erős alkotói közlési vággyal. A színház ― ami az időnek egy nagyon kitett művészet ― nagyon rokon a mutatvánnyal ― azért járunk színházba, mert elronthatják ― tudjuk, hogy a filmen nem fogják elrontani. Voltak azok a nagy korszakok, amikor a színházat féltették a mozitól, a TV-től. A mozik nagy részét bezárták, a színház még mindig telt házzal működik, mert a néző ott van, tudja, hogy a színész leeshet, megsérülhet. Azáltal, hogy tétje van, másfelől azáltal, hogy maga is mindig túlmutat önmagán, a szakralitás felé nyit egy kaput. A művészet által mindig valami e világin túlira is csodálkozunk. Különösképpen az olyan művészet, ami annyira a rítusból fakad mint a színház. Minden művészetnek ott van a bölcsője, ahol a rítusoknak van. Eddig azt gondoltuk, hogy a színház az a művészet, ami az embert emberré teszi. Ez nem igaz. Emberszabású majmoknál is létezik színjátszás. Ha a gyerek kicsi kortól foglalkozik művészettel, pszichológiai, szociális és társadalmi helyzetekre treníroz. Ezért fontos a színházi nevelés, mert szociálisan is beágyaz abban a pillanatban, hogy másokkal interakcióban hozunk létre valamilyen művészetet. Ez egy mikrotársadalomnak képezi le a lehetőségeit. El kell választani a színháznak a nézését és a gyakorlását. Mindenképp nagyon fontos járni színházba. A színház a nagy konfliktusokat vállalja magára és akarja átvenni a valóságtól. Azért nézzük meg, hogy mi történik Oidipusszal, hogy mi ne tegyük meg azt, amit ő megtett. Azért nézünk szörnyű, borzasztó dolgokat a III. Richárdban, hogy a valóságban ne történjen meg hasonló. Aki sokat foglalkozik művészettel, az valószínűtlenebb, hogy háborút robbantson ki. A színház érzékenyebbé teszi az embert. Nagy hangsúlyt kell helyezni a diákszínjátszásra, mert az olyan képességeket fejleszt a diákban, melyekre később nagy szüksége lesz.
Mészáros Orsolya úgy gondolja mindenki művésznek születik, de ahhoz, hogy megmaradjon művésznek, kell találnia egy olyan közeget, melyben támogatják.
Végiggondoltam az életem, hogy mennyire meghatározó a magzati lét, gyerekkor, a szülők életformája, utána a pedagógusok és az, hogy hol helyezkednek el a művészi tantárgyak a valós életben. Gyermekként mindig rajongtam a színházért, musicalszínész szerettem volna lenni, mindig szerettem volna énekkarba kerülni, de nem tudtam jól énekelni. Frusztrált voltam, szorongtam, otthon is, az iskolában is azt mondták, hogy ne énekeljek. Elgondolkodtam azon, hogyan tudja a szülő és a pedagógus egyszerre elvágni a művészet iránti vágyak szálait. Sokat töprengtem azon is, hogyan kell ezt visszaépíteni, főleg úgy, hogy az a terve az embernek, hogy pedagógus lesz és gyermekeket vesz a szárnyai alá. Mi történik, ha olyan dolgokat kell majd átadni óvodásoknak és kisiskolásoknak, amiben megvonták tőle a fejlődés lehetőségét. Ilyenkor jön az, hogy az embernek el kell kezdenie fejlesztenie magát. Itt jön az, hogy mindenki művésznek születik, de ahhoz, hogy megmaradjon művésznek, kell találnia egy olyan közeget, melyben támogatják. Én dolgoztam már felépülő függőkkel, művészetterápiát is alkalmaztam, abban az időben sok tapasztalatot szereztem. A napokban olvastam, hogy akár 9–10 hónapos gyerekeknek is ajánlják, hogy a szülő adjon a kezébe egy ceruzát és egy papírlapot, hogy minél korábban kezdje el kifejezni a maga vizuális képeit. A gyerek számára szintén fontos a bábjáték. Ezek nagyon nagy érzelmi hatással vannak minden gyerekre. Egy bábjáték vagy egy színházi élmény szorongásoldó. Érzelmileg egy nagy töltet van a művészetben, csak jól kell vele bánni, mert nem mindegy, hogy melyik pólust erősítjük.
Mészáros Gergely arra a következtetésre jutott, hogy minden művészetnek nagyon fontos része az, hogy fejleszti a türelmet, önmagunkkal és másokkal szemben is. Vannak, akik másokkal szemben türelmesek, de önmagukkal szemben nem.
Elhangzott, hogy a művészetnek pozitívnak kell lennie. Ez a zenére kicsit másképp igaz, ugyanis van sokszor, hogy nem csak egy gyerek, hanem egy felnőtt is nehezen tudja kifejezni, hogy neki mi fáj. A negatív dolgokat a művészeten keresztül sokkal könnyebben megfogalmazza, mint verbálisan. Ha egy művészeti ágon keresztül ― legyen az egy rajz, egy festmény, egy zenei alkotás ― sikerül valamit megfogalmaznia, akkor utána szavakba is tudja önteni. Én néhány éve részt vettem egy zeneterápiás képzésen, aminek az volt a célja, hogyan lehet a fejlődésben visszamaradott gyerekeket zeneterápiával fejleszteni. Ott is láttam és érzékeltem, hogy előbb a fejlesztőnek ― aki a kezelést végzi ― kell megismernie önmagát, fejlesztenie önmagát azzal, hogy a művészeten keresztül is ki tudja fejezni önmagát, mert másképp nem érti meg a másikat. Az, hogy valaminek milyen művészi értéke van, az az előadótól is függ. Egy másik dolog, amiről beszélni szeretnék a mesterséges intelligencia szerepe. Átvehetik-e a gépek az ember munkáját? Az 1960–70-es években a zenébe nagyon betört az elektronika. Már akkor kezdtek kísérletezni azzal, hogy egy robotot miként lehetne betáplálni, hogy egyes dolgokat eljátsszon. Nagyon hamar eljutott oda a zenekritika és a közönség, hogy a gépiesített, tökéletesen lejátszott művek nem nyerték el az emberek tetszését. Ha túl tökéletes valami, visszautasítjuk, ha ember játssza el, akkor is elfogadjuk, ha az előadó hibázik. Lehet, hogy adhat új perspektívákat a mesterséges intelligencia, mert strukturálisan fejlődhetünk, megérthetünk dolgokat, viszont a megismerést és az önkifejezést nem tudja elvenni tőlünk és nem tudja pótolni. Bach a zenén keresztül próbálta megismerni az embert és Istent. Akkor még sokan hittek abban, hogy a művészetek által egy nagyobb belátásra tehetünk szert valami olyasmivel kapcsolatban, amit nem látunk, nem értünk, legyen az világi vagy szakrális. A megértésünket is nagyon formálja az, ha bármilyen művészetben megpróbálunk mi is alkotni. Nem szabad a gyereket arra késztet, hogy tökéletesen rajzoljon, énekeljen, szavaljon stb., arra kell irányítani őket, hogy a saját készségeikkel, a saját módszereikkel fejezzék ki, hogy bennük mi van. Minden művészetnek nagyon fontos része az, hogy fejleszti a türelmet, önmagunkkal és másokkal szemben is. Vannak, akik másokkal szemben türelmesek, de önmagukkal szemben nem.
Dr. Tallian Cristian kiemelte: nagyon fontos a gyerekeinket arra nevelni, hogy minél több érzelmi kifejezőeszközt sajátítsanak el. Ha majd oda kerülnek, hogy saját magukkal és a kortársaikkal is szembe kell nézni, akkor legyen egy viszonyítási alapjuk. Ebben játszhat szerepet a művészetek tanítása, megismertetése.
Hivatásomból eredően a gyerekek személyiségfejlődési problémáival is foglalkozom. A személyiségfejlődés során nagyon fontos ― ennek sajnos egyre jobban tapasztalom a hiányát ―, hogy az érzéseinket meg tudjuk fogalmazni, át tudjuk élni, át tudjuk érezni. Az empátia készsége, a magam és a mások érzelmeinek megértése a személyek közti kapcsolatnak egy kritikus és lényeges eleme. Ha ezt mi nem tanuljuk meg fejlődésünk során, elég sok problémával fogunk szembenézni felnőttként. Én úgy gondolom ― ez személyes tapasztalatom és a családban is ezt próbáljuk elősegíteni ―, hogy a művészetek által mindig rátalálhatunk egy kicsit a saját belső világunkra. Többször előfordult már, hogy egy előadás közben (zene, színház stb.) valamelyik zavaros régi emlék, tapasztalat hirtelen kitisztult, értelmet nyert. Úgy gondolom, van a művészetnek egy olyan ereje, egy olyan sajátossága, hogy képes előhozni a tudatalattiból rejtett tartalmakat, talán még megoldást is nyújthat életünk egyes kérdéseire. Lehet ez is éppen a flow-élménynek a része. Tehát nagyon fontos a gyerekeinket arra nevelni, hogy minél több érzelmi kifejező eszközt sajátítsanak el. Ha majd oda kerülnek, hogy saját magukkal és a kortársaikkal is szembe kell nézni, akkor legyen egy viszonyítási alapjuk. Ebben játszhat szerepet a művészetek tanítása, megismertetése. Nézzük például a gyerekrajzokat, amelyeket a pszichológusok gyakran használnak különféle kórképek igazolására, hiszen rengeteg ki nem mondott érzelmet hordoznak magukban. Sajnos csak bizonyos korig tudjuk értelmezni őket, mivel azután már jönnek az elvárások, a rajzok egyre inkább sablonossá válnak, kifejezőértékük pedig ezáltal csökken. Egy ideig a gyerek fantáziája szabadon működik és ez az a kor, amikor észrevétlenül belemerül a művészetek elsajátításába. Nem kellene tehát a gyerekek készségeit, a szabad kreativitását konvenciók közé szorítani, de tudjuk jól, hogy manapság ez nem így működik. Már az óvodában nagyon sok elvárás van. A művészettel inkább a megtapasztalás által lehet igazán megismertetni a gyermeket. Ehhez az lenne jó, ha a gyerek is el tudna menni a szüleivel koncertre, színházba, kiállításra stb. Ehelyett órákat töltenek a képernyő előtt, ahol passzív módon kapják az információkat, melyekkel aztán nem tudnak mit kezdeni. Az oktatásban is sokkal változatosabb kellene legyen a művészetek tanítása, megtapasztalása. Nem az a cél, hogy minél több művészt neveljünk, hanem hogy mindenkinek formálódjon ki egy olyan készségtára, amiből bármikor meríthet. Meg kell adni mindenkinek azt a lehetőséget, hogy valami által kifejezze az érzelmeit, valamilyen módon reflektáljon saját magára és a környező világra.