Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című regényének világa különös elegye a groteszknek, a filozófiának, a fantasztikumnak, a szatírának és a mély emberi tragédiáknak. A produkció nem csupán a regény cselekményét idézi meg, hanem annak szellemiségét, szimbolikus mélységeit is képes visszaadni, mindezt különleges, karneváli hangulatú, mégis filozofikus előadásformában.

Az előadás kezdete már önmagában is sejtelmes és sokatmondó: a sötét színpadon a szereplők érthetetlen, szinte állatias hangokat adnak ki, mintha valamilyen rituális hangpróbára gyűltek volna össze. Ezek a hangok azonban lassan szavakká formálódnak, Woland, Behemoth, Korovjov, Azazello, Hella, vagyis a fekete mágia képviselőinek neveivé, akik az előadás legrejtélyesebb és egyben legsokatmondóbb figurái. Ez a kezdő jelenet máris világossá teszi, hogy nem egy hagyományos realista színházi élményre készülhet a néző, hanem egy olyan szimbolikus világba kap betekintést, ahol az irracionális, a logikus és a transzcendens egy térben létezik. A groteszk elemek hangsúlyozásához nagyban hozzájárult a maszk konvenció tudatos alkalmazása: a sátáni figurák karaktere nemcsak viselkedésükben, hanem külső megjelenésükben is torzított formát öltött – Woland rikító zöld és fekete szemével, Azazello kopasz fejével, vagy Behemoth fekete macskát idéző alakjával –, ezáltal is erősítve a látomásszerű, szimbolikus világ atmoszféráját.

A narráció végig fontos konvenciója marad az előadásnak. A szereplők gyakran narrációval vezetik végig a jeleneteket – ez a színházi megoldás egyszerre idézi meg az irodalmi mű eredeti narratív struktúráját, és teszi lehetővé, hogy a nézők jobban megértsék a szereplők belső világát, motivációit. Egy idő után különválik a narrátorok és a jelenetben ténylegesen szereplők köre, ám ezek a határok gyakran elmosódnak, és a szereplők olykor saját gondolataik visszhangjaként is elismétlik korábban elhangzott szavaikat – mintha a regény belső monológjai válnának hallhatóvá. Ez a gondolatkövetés színpadi eszközként azt az érzetet kelti, mintha a néző közvetlenül a karakterek tudatába nyerne bepillantást.

Az egyik legmegrázóbb és filozófiailag is legerősebb jelenetsor az, amelyben a szereplők arról vitatkoznak: létezett-e valójában Jézus. Van-e felsőbb hatalom, amely irányítja az emberek sorsát, vagy a világ teljesen kaotikus és céltalan? Woland, a sátáni professzor szerepébe bújva, meggyőző logikával építi fel érvrendszerét: ha a Gonosz létezik, akkor a Jónak is léteznie kell. Az ember képtelen önmaga irányítani a világot, hiszen még a holnapját sem képes előre látni – ezért szüksége van valakire, aki „fölötte áll”. Ez a gondolat később Berlioz halálának előrejelzésével válik valósággá: az esemény pontosan úgy történik, ahogy azt Woland megjósolta. Itt a rendezés a zenei aláfestéssel is dolgozik: a zavaros, sejtelmes hanghatások egyre fokozódó feszültséget keltenek, ami a katarzishoz vezet. Ezzel az emberiség egyéni sorsba vetett hite is megrendül – ahogy a költő, Hontalan Iván lelki világa is darabjaira hullik barátja elvesztése után.
A darab többrétegűségének másik hangsúlyos síkja Pilátus és Jeshua története. A történelmi idősíkba tett visszautazás során szemtanúi lehetünk annak a drámának, amelyet a Mester regényként írt meg – és amely által Margarita beleszeretett. A jelenet különösen megrendítő, hiszen Pilátus, bár felismeri Jeshua ártatlanságát és igazságát, mégis gyávaságból meghozza a végzetes döntést. Ez nemcsak az erkölcsi felelősség, hanem az emberi gyengeség örök témáját is középpontba helyezi. A jelenetek közötti váltások álomszerű áttűnésekkel történnek, a fények és zenei átvezetések folytonos áramlása segít eligazodni a különböző idősíkok és történetszálak között – ez is a színpadi konvenciók tudatos és hatásos alkalmazása.

A rendezés egyik erőssége a szimbólumok és vizuális eszközök használata: a fény- és hanghatások nem csupán illusztrálnak, hanem érzelmi és gondolati mélységet is adnak az előadásnak. A jelenetek közötti váltások sokszor álomszerűek, áttűnések segítségével történnek, s a színek folyamatos változása is tükrözi a szereplők lelkiállapotát, a világ morális állapotát. Különösen erős ez a konvenció a Variety Színházbeli jelenetben, amely egyben az előadás egyik legironikusabb és legkritikusabb pillanata: a fekete mágia-előadás. Itt a közönség tagjai – akik a „Moszkva népét” testesítik meg – megbabonázva figyelik Woland trükkjeit, miközben Varenuha, a színház dolgozója folyamatosan próbálja elhitetni velük: „ez csak illúzió”. A színpadon azonban éppen az történik, ami a valóságban is: az emberek inkább hisznek a kézzelfoghatatlan csodában, mint a kijózanító igazságban. Elhangzik egy sokatmondó mondat: „Moszkva népe semmit sem változott.” Ez egyértelmű utalás arra, hogy az emberi természet gyarlósága, befolyásolhatósága időtlen.

Margarita megjelenésével új lendületet vesz a darab. A női főszereplő a szerelem nevében száll szembe a világgal, és lepaktál az ördöggel – csakhogy visszakaphassa a Mestert. Az általa vállalt bálkirálynői szerep nemcsak az önfeláldozás, hanem az emberi vágyak és a döntéseink súlyának megtestesítője. Itt a rendezés látványvilága válik kulcsszereplővé: a bál jelenete túldíszített, pompázatos, ugyanakkor fenyegetően túlvilági, ahol az emberi lélek legsötétebb bugyrai is megmutatkoznak. A díszletek, kosztümök és hanghatások szimbolikus jelentéstartalmakkal telítődnek, vizuálisan is érzékeltetve Margarita belső küzdelmét.

A darab végül mégsem a kárhozatban végződik, hanem egyfajta katartikus, megnyugvást sugalló zárással: a Mester és Margarita újra egymásra találnak. A fináléban a Mester kezében elég egy gyufa lángja, és vele együtt a világ is elsötétül – mintha a kézirat elégne, miközben paradox módon éppen ezzel válik halhatatlanná.

Bulgakov regényének egyik legfontosabb mondata – „A kéziratok nem égnek el” – tökéletesen összegzi azt az üzenetet, amit az előadás is hordoz: az igazság, a művészet és a szerelem örök. A rendezés nem a regény teljes cselekményének bemutatását tűzte ki célul – ez lehetetlen is volna –, hanem annak esszenciáját, mélyebb filozófiai kérdéseit és érzelmi ívét próbálja átadni. És ebben maradéktalanul sikerrel jár.

Gáspár Eszter,
a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Szatmárnémeti Kihelyezett Pszichológia és Neveléstudományok Karának hallgatója

Fotók: Tibor Jäger