A reformkor kezdetét az 1825-ös pozsonyi országgyűléshez kötik, ahol Széchenyi István felajánlotta birtokainak egyéves jövedelmét a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. A magyarság történelmének legvirágzóbb korszaka volt ez, a 200. évforduló alkalmából pedig 2025-öt emlékévnek nyilvánították. A reformkor idején számtalan szociális, gazdasági, kulturális vívmány született, elsődlegesen a jobbágykérdés rendezése, a modern ipar megteremtése, a Himnusz és a nemzeti összetartozást kifejező egyéb költemények, valamint a polgári átalakulás útjában álló akadályok elhárítása. De vajon milyen reformokra lenne szükség napjainkban? A témáról Pataki Csabával, a Szatmár Megyei Tanács elnökével beszélgettem.                                                                                                                                                             

– A reform a gazdaság, a társadalom megváltoztatására, átalakítására irányuló törekvés, melyet rendeletek vagy törvények segítségével valósítanak meg. A Széchenyi által elindított gazdasági reformok végére megvalósult a felzárkózás Európához. A társadalmi fejlődéshez folyamatos reformokra van szükség, így van ez ma is. Most milyen reformkezdeményezések kellenek a társadalom megújulásához?

– Az élet minden területén mindenki szereti használni azt, hogy reformokra van szükség ahhoz, hogy egy-egy ágazat jobban működjön, közben nem látjuk az erdőt a fától. Nagyon sok minden változik, csak a változásokat nem vesszük észre. A változás nem megy mindig jó irányba. Ha valamit meg akarunk reformálni, akkor nem biztos, hogy a lehetőségek közül a legjobbakat választjuk, és a folyamatosan változó politikai közegekben nem biztos, hogy van lehetőség befejezni az elkezdett reformfolyamatot. Elég, ha csak az elmúlt évtizedre gondolunk. Vannak olyan ágazatok, ahol folyamatosak a reformkezdeményezések, de nem jelentkeznek az eredmények. Azt is mondhatjuk, hogy már a kezdeményezések is kudarcba fulladnak.

– Említünk egy példát?

– Például évente elfogyasztott a rendszer egy-egy tanügyminisztert. Mindenki reformot akar, csak azt felejtik el, hogy a gyerek az óvodától az egyetem elvégzéséig nagyjából húsz évet tanul. Kellene egy koherencia is. Ha megszületik egy döntés, az legyen következetesen betartva legalább egy évtizeden át. Ez teljességgel hiányzik Romániában, mert itt mindenki egy nap alatt akar látványos változásokat. Nem lehet úgy ágazati változtatásokat végrehajtani, hogy folyton cserélgetik a minisztereket. Én kilenc éve vagyok a Szatmár Megyei Tanács elnöke, ez idő alatt kilenc miniszterelnökkel és már megszámlálni is nehéz, hogy hány tanügyminiszterrel dolgoztam. Reformtörekvések mindig voltak, de ezek nem voltak befejezve. Az 1950-es években a finnek felismerték, hogy nem működik az oktatási rendszerük, azt húsz év alatt rendbe rakták, azóta működik. Nálunk óriási forrásokat fordítottak az oktatásra, de a pozitív hozadéka nem látszik. Az oktatási rendszert meg kellene reformálni. Idejét múlt az a klasszikus modell, hogy a diák mindent tanuljon meg kívülről. A mai tanügyi rendszerben a gyerekek lexikális tudásának bővítése a cél, de azt nem tudja senki, hogy később mit kezdjenek ezzel az ismeretanyaggal. 

– Az élet minden területe a média befolyása alá került, ennek viszont nem csak pozitív következményei vannak.

– Egy óriási zűrzavar van az emberek fejében, mert mindig keresnek felelősöket. Vagy a bürokrácia a hibás, vagy a félretájékoztatás… Az emberek elfelejtettek tájékozódni. Az is igaz, nem nagyon van honnan tájékozódjanak hiteles forrásokból. Valamikor egy jó újságíró nem írt le valamit addig, amíg legalább két forrásból le nem ellenőrizte. Most másodpercenként jönnek szembe az információk az online médiában, nincs ellenőrzésre idő, aki felrakja a hírt, lehet csak hallotta valahonnan. Ma már az írástudatlanok is lehetnek véleményformálók, mert nem kell tudni még írni sem. A TikTok-on elég, ha valaki feltesz egy jópofa videót és máris influenszernek tekinti magát. Ezzel lehet nagyobb befolyása lesz, mint a világ legokosabb politikusának, aki bár tudná helyes irányba terelni a társadalmat, nem tudja átadni az információt hiteles médiumokon. A kommunikációs reform felgyorsult a mobiltelefonok megjelenésével, az internettel, ennek tudatos használatát nem tanítják sehol. Ahhoz, hogy valaki tudjon szűrni, nagyon sokat kell(ene) klasszikus módon olvasson. Azok, akik manapság írnak, sokkal kevesebbet olvasnak, mint amennyit már eddig leírtak. Ők ma a véleményformálók. Mindenki mindent jobban tud, mindenki mindenhez ért. Ma már ott tartunk, hogy egy közintézmény költségvetését is közfelkiáltással szavazzák meg. Minél populistább, pillanatnyilag jónak tűnő döntésekkel kormányozzuk a településeket, a megyéket, az országot. Ennek nem lesz jó vége, de most senkit nem érdekel, hogy mindennek milyen hatása lesz rövid vagy hosszú távon.

– A reformok sikertelensége sokszor abban áll, hogy az emberek többsége nem tud haladni a változásokkal, nem tud felzárkózni a kor tudományos és kulturális vívmányaihoz. A demokráciában viszont a többség dönt, a többségi akarat fékezi az előrehaladást. Lehet ez ellen tenni?

– Az emberek még mindig abban a hitben élnek, hogy a társadalmi problémákat valaki megoldja helyettük. A közfeladatok azért közfeladatok, hogy egy részét a közintézménynek kell megoldania, a másik részét az állampolgárnak. Elég, ha egy hóesés után végigsétálunk Szatmárnémetiben és megnézzük hány járda van leseperve a magánházak előtt. Közben mindenki nyekereg, hogy el kell takarítani a havat. Elég kevés embert látunk lapáttal vagy seprűvel a kezébe kimenni havat eltakarítani. Nagyon sok mindenben benne van a kommunizmus utózöngéje is. Vannak dolgok, melyeket az állam kényszerítő eszközökkel, bírságokkal ér el. Sokszor azok sem elég következetesek, akiknek be kellene tartatniuk a törvényt. Ha jobb körülményeket akarunk magunk számára teremteni, fel kell nőnünk egy adott szintre, ezt nem fogja helyettünk megcsinálni senki. Ma már a nyugati társadalmak sem jó példák, hiszen nagyon elmentek az egyéni látásmód irányába, individualista liberalizmusban élnek, nem pedig társadalmi liberalizmusban. A kettő között óriási a különbség. Mi megpróbálunk közösségben gondolkodni, az egyéni jogok mellett fontosak a közösségi jogok. Szatmár megyében még működnek a közösségek. Azok, akik negatív szempontból világították meg a közelmúlt történéseit, nem tudtak egy kritikus többséget maguk mellé állítani. Lényeges tehát, hogy mondjuk el minden rendelkezésünkre álló eszközzel, hogy nem csak az infrastruktúra fejlesztése fontos, hanem az is, hogy úgy tudjunk egymással élni ebben a megyében, hogy ne verjük egymást fejbe csak azért, mert az egyik magyar, román vagy bármilyen nemzetiségű.

– A politikusok is könnyen csúsznak a populizmus szintjére, mert ilyen úton tudják megszólítani a többséget. A parlamentben sem az elitkultúra ismerői és gyakorlói vannak többségben, a szakmai viták helyett pedig legtöbbször politikai csatározásokról hallhatunk. Nem kell tartani attól, hogy teljesen rossz irányba mozdulnak el a dolgok?

– Ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy mindenki az erősek oldalára akar állni. Mindenképpen lesznek vesztesek is. Én azt reméltem, hogy a politikai csatározások 2024-ben lecsengenek, de sajnos áthúzódott 2025-re is. Nagyon sokan változást akarnak. Nem azt mondják, hogy most nem jó, hanem azt, hogy legyen más. A TikTok videókon nem lehet komolyabb témákkal előállni, vitázni. Nagyon felgyorsult a kommunikáció, erre pedig nem vagyunk felkészülve. A mai fiatalok úgy nőnek fel, hogy ebbe beleszülettek. Nincs türelmük semmihez. 

A nyugati társadalom átka – és ez kezd elterjedni nálunk is –, hogy az emberek elszigetelődnek egy virtuális világba. Ezeknek az embereknek nehéz elmagyarázni, hogy vállaljanak közösségi feladatokat is. Az egyéneknek sosem lesz könnyű az életük, ha nem lesz mögöttük egy közösség.

Eddig azt hittük, hogy a közösségek életében nagyon fontos a kultúra. Így van ez ma is, bár a kultúra meghatározása nagyon szétágazó. Kezd eltűnni a határ az elit- és a tömegkultúra között.

Ha megérkezik egy megasztárnak nevezett előadó, nagy az érdeklődés iránta, mert van egy jó marketingje, de nem kizárt, hogy bármelyik helyi iskolában van legalább egy olyan tehetség, csakhogy őt nem ismeri senki, mert nincs mögötte egy hatékony média. Ha visszagondolunk az 1970–’80-as évekre, minden területen születtek maradandó művészeti alkotások, amelyek ma is ismertek. Ma már többnyire tiszavirág életű alkotások születnek. A mai modern kultúra többnyire fellobbanásokból áll. Az egész világ átalakulóban van, nem tudjuk mi lesz évtizedek múlva. Ma az a nagy kérdés, mi marad meg utánunk. Egy dolog, hogy maradnak kövek, épületek, de vannak olyan részei a világnak, ahol a kézzel írást már nem tanítják az iskolában. Nem kell tudjanak szépen és helyesen írni. Félig kell használni az agyat, a másik felét elvégezi a telefon vagy más eszközök. Mindennek meglesznek majd a negatív következményei, hiszen az írás nem csak arról szól, hogy rögzítsünk szövegeket, az a gondolkodásmódot is befolyásolja. Nagy lesz a különbség az emberek között, emiatt nehezen fogják megérteni egymást. 

A világpolitikában lassan nincs tabutéma. Mindenki mindenkivel veszekszik, a nagyok át akarják rajzolni a világtérképet. A kicsik küzdenek, próbálnak összefogni. Ha Európában nem lesz egy összefogás, és nem állnak ki a reális kultúra értékrendje mellett – ha még képes megérteni az európai társadalom mi az európai érték –, akkor bajok lesznek. El kell fogadni, hogy változik a világ, be kell fogadni új dolgokat is. Olyan időket élünk, hogy szükség van a szemléletváltásra. 

– Úgy tűnik, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik az ország közigazgatási reformja. Egy ideig lehet fékezni, halogatni, de milyen következményekkel fog járni, ha mégis bekövetkezik?

– Az, hogy nekünk, szatmáriaknak mi a gondunk ezzel, elég nehezen éri el az ingerküszöbét a nagy döntnököknek. Régen lehetett lobbizni, tárgyalni, mert volt idő. Ma már a nagy horderejű döntésekre sincs idő. Vakon kell beleugrani dolgokba, de mindig szem előtt tartva azt, hogy ha rosszul sül el valami, akkor mi nem bírjuk el, hogy a történelemtől kapjunk még egy arcul csapást. Kicsik vagyunk, de van tartásunk. Amíg ezt a tartást meg tudjuk őrizni, addig létezünk, amikor elfogy, akkor bármi történhet. Nagyon sok kihívás vár ránk. Adminisztratív szempontból a legnagyobb kihívás a területi átszervezés. Ezt nagyon ügyesen be lehet csomagolni, sikerült is kialakítani egy olyan közhangulatot, hogy mindenki azt mondja, túl sok önkormányzat van, túl sok a bürokrata és ezért nem működik az ország gazdasága. Ha sarkítva akarok fogalmazni, ettől nagyobb hazugságot az emberek fejébe betáplálni nem igazán lehet. Hogy működhetnének jobban az önkormányzatok, az tény. Ez igaz az élet minden területére. A rendszer működik. Nem a darabbal van a baj, hanem a minőséggel. Franciaországban közel hatvan millió ember él, van tizenháromezer önkormányzat. Romániában körülbelül húsz millió ember van nyilvántartva és van háromezer kétszáz önkormányzat. A franciák sosem mondták azt, hogy ha összevonnak két falut, akkor jobban fog élni az átlag francia. Hogy bizonyos kompetenciákat és a közszolgáltatásokat össze kellene vonni és észszerűsíteni, ez rendben van. Hogy jelképessé kell átalakítani egy községi tanácsos járulékát – ne pénzről szóljon a történet, hanem arról, hogy a megbecsült emberek döntsenek a közösség sorsáról, mint ahogy az egy normális demokráciában van –, azzal is egyetértek. Ha a megyéket összevonjuk, akkor el lehet képzelni mi történik. Az Európai Unióban az az alapelv, hogy két óra alatt bármit el lehessen intézni. Ha online lehetne az ügyeket intézni, akkor totálisan mindegy, hogy hol van a megyeközpont, de egyelőre még nem tartunk ott. Nagyon sok közszolgáltatást végeznek az önkormányzatok, ezek sohasem lesznek gazdaságosak, mert nem az a lényeg, hiszen a saját bevételek jelképesek, de fenntartunk egy csomó olyan intézményt (kultúra, oktatás, egészségügy, speciális iskola, öregotthon, árva gyerekek központja stb.), amelyek sohasem fognak jövedelmet hozni. 

– Milyen reformokra van még szükség napjainkban?

– Az biztos, hogy optimalizálni kell a közintézmények működését, mert itt a fenntarthatóság egy kulcstényező lesz a közeljövőben. Lehetne racionalizálni, de itt az a gond, hogy nincsenek tisztázva a jogkörök. Külön törvény szabályozza a múzeumok, külön a színházak, a könyvtárak, a filharmóniák működését. Nagyon sokat lehetne spórolni ezeknek az összehangolásával. Vagy növelni kellene a helyi kompetenciákat, hogy helyi szinten lehessen mérlegelni a működési szabályokat. Az idei költségvetés a reális lakosság számarányában készül. A reális lakosságszámot a népszámlálási adatokat veszik figyelembe, nem pedig a statisztikai hivatal által közölt adatok. Szatmár megye szintjén tizenhárom százalék változás lesz negatív irányba. A kultúra ennek nem szabad áldozata legyen. 

De hogy kedvező dolgokat is említsek, azt is látnunk kell, hogy az ország schengeni csatlakozásának lesznek előnyei kulturális és gazdasági téren is, a határ mindkét oldalán, hiszen elindul egy egészséges verseny, ami egyfajta pezsgést fog hozni. Most már nem az útnak a vége vagyunk, hanem az útnak a közepe.

A legnagyobb kihívás, amire választ kell találnunk, az a demográfiai hanyatlás. Ez az egész Európára jellemző. Azt kell látni, hogy az üres teret előbb-utóbb be fogják tölteni máshonnan érkezők: a munkavállalók, akik idegen kultúrát hoznak magukkal, ami, ha erősebb lesz, mint a klasszikus kultúra, elterjed mindenhol. Ugyanúgy vagyunk az egyházakkal is. Egyre több új vallás jelentkezik, ezeknek is egyre több a követője. Létezik egy kultúraválság, amit akár a reform jeleként is tekinthetünk. Mielőtt tovább burjánzanának a demográfiai problémák, meg kell találni a megoldásokat.