Vida Gábor író, a Látó folyóirat főszerkesztője a Mathias Corvinus Collégium szatmárnémeti képzési központja meghívására érkezett Szatmárnémetibe, hogy az érdeklődők megismerkedjenek életével és munkásságával, illetve a Senkiháza című regényével. Az alábbi beszélgetés ez alkalommal készült.

— Egy közhelynek tűnő kérdéssel kezdek: mi késztetett arra, hogy prózát írjál?

— Egyetemista koromban egy nagyon erős elméleti kurzus volt. Engem mindig érdekelt a filozófia és az irodalomelmélet. Van bennem egy teoretikus véna, de azt hiszem nem vagyok elég módszeres gondolkodó, hogy ezt jól csináljam. Azt mondtam egy adott pillanatban, amikor meguntam az elméleteket és a filozófiát, hogy műveket akarok olvasni. Otthon megvolt a Jókai összes műveiből egy méter. Ez egy huszadik század eleji kiadás, elolvastam azokat a műveket, melyek az oktatásban el vannak hallgatva. Nagyon sokat köszönhetek nyelvileg Jókainak, Mikszáthnak, Móricznak, Krúdynak és más klasszikusoknak. Az én nyelvem igazából oda kötődik.

— Mikor kell elkezdeni az olvasást?

— Fiatalon. Van egy életkor, amikor az ember a szavakat tanulja, akkor ragadnak rá a szavak, a szóképek. Aki fiatalon nem olvas, az nem lesz író. Az anyanyelv egy olyan dolog, hogy azokat a szavakat is értjük, amelyeket alakilag nem ismerünk. A mennyiségi olvasás nagyon fontos. Minél többet olvasunk, annál jobban megtanulhatjuk a nyelvet. Nekem nagy szerencsém volt abban, hogy könyv mindig volt otthon, magányos gyerek voltam, sokat ültem otthon és olvastam. Ma már használom azt, amit a nagy klasszikusoktól tanultam. Most kezdem használni azt a szót, hogy „újdondász”, ez a riporternek egy régies neve. Az újdondász szót nem használjuk már száz éve, de aki olvas klasszikusokat, az érti a jelentését.

— Miért mondják sokan, hogy nem kell olvasni Jókait?

— Mert unják. A Bibliát sem olvassák. Nagyapámnak négy osztálya volt, de értette a Károli Bibliát. Ma teológusok nem értik nyelvileg. A klasszikus szövegeket, korábbi korszakok irodalmát olvasni munka. Meg kell tanulni. Ma már nem úgy beszélünk mint száz-kétszáz éve. Le kell ülni és meg kell keresni a szavak jelentését. Mindenkinek a kezében ott van a telefon, pillanatok alatt meg lehet találni a régi szavak jelentését. A gyerekek, amikor eljutnak az első érthetetlen szóig olvasás közben, leteszik a könyvet. Nem hajlandóak megkeresni a szó értelmét. Az iskolának régen az volt a feladata, hogy megkövetelte a munkát. Egy idő után már a mi nyelvünket nem fogják érteni az akkor élők. Az biztos, hogy a kortárs nyelvű szövegből könnyebb a bejárás az irodalomba. A legnagyobb probléma az, hogy nem vagyunk hajlandóak erőfeszítést kifejteni azért, hogy a szépségeit megtaláljuk.

— Az iskola nem segít ebben? Nem ez a dolga?

— Az oktatás igazából saját magával foglalkozik. Az irodalmi szöveg — a vers, a próza — csak egy ürügy. Az irodalomtudomány számára is a szöveg csak egy ürügy, egy lehetőség, egy példaanyag. Engem mindig a szöveg érdekelt. Valami olyasmit kellene kitalálni, amit rég csináltak és csinálják ma is a franciák. A klasszikus szövegeket kiszótárazzák. Ott van minden szövegnél a szómagyarázat. Az oktatás azt mondja, hogy a régi szövegekkel nem foglalkozik az iskola, mert a diákok nem értik. Ezeknek a szövegeknek az olvasásán meg kell dolgozni. Ezt nem vállalja fel az iskola. Az okos ember ha valamit nem ért, megkérdezi. Ha valakit valami nem érdekel, azt kell hagyni, mert a belső falat nem lehet áttörni. Régen tényszerű volt, hogy aki nem tanult, az a tehén farka vagy a lapát mellett maradt. Most azt látjuk, hogy analfabéta politikusok ülnek a parlamentben és ők döntenek az ország dolgairól. Az elit analfabetizmusa, a bunkósága és a korrupciója a minta. Ezt látjuk. Ez jön. Olyannak kell lenni. Látjuk, hogy mennyi fizetése van egy tanult embernek, és mennyi egy maffiózónak.

— Mit lehetne tenni, hogy az irodalom és általában a kultúra megkapja a maga helyét a társadalomban?

— El kell fogadni azt, hogy az irodalom a kultúrának egy része, akit érdekel, az megtalálja benne az örömöt. Voltak már olyan korszakok, amikor Európában szinte elfelejtettek írni. Most egy felejtés korszak van. Ez nem csak az irodalomra vonatkozik. Sokan azt is megkérdőjelezik, hogy kell-e még tanulni a szorzótáblát. Sokkal nagyobb kulturális probléma van, mint a szépirodalomban. Ha ma nem tanuljuk meg a szorzótáblát, húsz év múlva ki fog programozni? A gép? Átadjuk a helyet a mesterséges intelligenciának? Menjünk tovább! Nincs autószerelő, villanyszerelő, asztalos, építőmunkás… Az európai kultúra nagyon szépen halad abba az irányba, hogy az alapjait felejti el. Ez eléggé fontos kérdés. Ma már odajutunk, hogy az emberek nem mosnak kezet. Ennek oka, hogy otthon nem tanulják meg, mert már a szülők sem tudják. Én faluról autóbusszal ingázom városra, még nem láttam gyereket, hogy aknakereső játékon kívül bármi másra használja a márkás telefonját. Ott van a telefon, ami bármire használható, mégis csak a legbunkóbb dolgokra használják. A kultúránk, a tudásunk, a világhoz való hozzáférésünk így épül le lépésről lépésre. Annak idején volt egy kémiatanárom, aki nem volt egy jó tanár, de sok mindent elmagyarázott. Én ma is értem, hogy mi a benzin oktánszáma. Most vajon hány sofőr tudja? Most, amikor minden nyilvános, minden ismeret megszerezhető, a társadalom pedig a tudáshiány miatt épül le. Sokan nem tartják fontosnak az olvasást, de akik nem olvasnak, miért tudnák jobban a matematikát vagy a fizikát? A matematikában is mondatok és összefüggések vannak. A nyelvben is összefüggések és jelentések vannak.

— Ezek szerint az oktatás hiányosságában kell keresni a megoldást. Maradjunk az irodalomoktatásnál. Hol kellene változtatni?

— Az irodalom másodrangú a bölcsészképzésben is. Hogy mik az alapok, mit kell átörökíteni abból, amit eddig megírtak és mire lehet építeni majd, az most egy nagy kérdés, amire nem tudja senki a választ. Ha minden két-három évben újragondoljuk az oktatáspolitikát, abból nem lesz semmi. Vannak alapjai az európai műveltségnek, azokat kellene felszínen tartani, mert azok nélkül nem lehet egyebet csinálni. Nagyon sok mindent kell tudni ahhoz, hogy valaki Jókait olvasson és azt megértse. Vannak opciók arra, hogyan kell irodalmat tanítani. Egy időben az irodalomtörténet egyfajta történelemtanítás volt, főleg itt, Erdélyben. Az irodalomtörténetbe lehetett becsempészni olyan történelmi ismereteket, amelyekről nyíltan nem lehetett beszélni. Ma már azt látom a középiskolákban, hogy nem lehet megegyezni valamiben. Megbeszélünk egy dolgot, és mindenki mást csinál. Ez egy kultúraellenes korszak: a szószólók, a vezetők és a politikusok ezt a mintát közlik a világba. Őket követve nem olvasnak a tanárok, a mérnökök, az orvosok… Nézd meg, hogy beszélnek a politikusok. És hogy beszélnének, ha leültetnéd őket egy értelmiségi körbe? Volt egy elit réteg, ennek a tagjainál a könyv egy mindennapos használati cikk volt. Láttál amerikai filmben könyvet? Vannak bútorok, melyeken a könyvespolcon könyvek fotói vannak, nem a könyv. Romániában az elmúlt évtizedek alatt kétezer-ötszáznál több közkönyvtárat számoltak fel papírhulladékként. Ezt egy kultúrpolitika megengedi vagy egy kultúrpolitika csinálja? Nagyon sok könyvet nyomtatnak ki, ezek listában megvannak, de ha keressük, reménytelen megtalálni. A szerző kap néhány példányt, azt odaadja a barátoknak, néhány példányt eladnak, a többiről nem lehet tudni hova kerülnek. A könyvek a könyvtárakban sincsenek biztonságban. Budapesten jártam és árverezték a Koós János hagyatékát. Ott volt Markó Bélának egy Koós Jánosnak dedikált könyve. Megvásároltam és visszahoztam Bélának. Egy különös világban élünk, egy különös állapotban, ráadásul van egy kultúraellenes elit. Ez az állapot befolyásolja az oktatást. Akik összeállítják az oktatási rendszert, nem látják mi van a társadalomban, hogy annak tükrében hozzanak döntéseket, hanem jönnek az elméletekkel arról, hogyan kellene hogy legyen.

Van néhány alap dolog a társadalomban. Van jogrend, történelem, számítógépes rendszer, közlekedés… Az általános iskolában meg kellene tanítani a fogalmakat. Mi az a világ, amiben élünk, ami körülvesz? Mi a szappan? Mi a gyufa? Mi az alkohol? A nagy példaképek, a TV-ben szereplő celebek nem ismernek alapfogalmakat és azokról beszélnek.

— Mindannak, amiről eddig beszéltünk egy súlyos következménye az identitásválság. Ennek az igazi hatása ezután lesz észlelhető. Mit lehet tenni, hogy mentsük a még menthetőt?

— Egy sérült társadalomban élünk. Gondolj arra, hogy volt két világháború és volt egy kommunizmus. Ami megtörtént ebben a társadalomban: embereket elvittek és nem jöttek haza; embereket zártak be, megaláztak… Mitől lenne egészséges ez a társadalom? Még mindig nem lehet összeszámolni a kommunizmus áldozatait. Az, ami itt megtörtént, nagyon súlyos, egyéneket és közösségeket érintő drámák. Úgy felejtünk el dolgokat, hogy valójában nem néztünk velük szembe. Nem dolgoztuk fel. A nagyapám, aki román származású volt, de magyar katonaként orosz hadifogságban volt. Ő sokat mesélt azokról a dolgokról, melyek vele megtörténtek. Ő egy jól mesélő ember volt. Nem volt semmi külső baja, mégis egy sérült ember volt. A másik nagyapám román katona volt. Amikor Temesvárt elfoglalták, égett egy dohányraktár. Bementek az oroszok dohányért és ott égtek meg. A két nagyapám sokat mesélt, de nagyon sokan nem meséltek, mert féltek, azért ők is sokat szenvedtek. Amikor valaki szenved, a körülötte élő emberek is szenvednek. Azok a gyerekek, akik ilyen környezetben nőnek fel, később identitásproblémákkal küzdenek. A kommunizmus idején nagyon sok embert zaklatott a rendőrség és a szekuritate. Ezeknek az embereknek a gyerekei és az unokái ma is magukkal hordják, viselik az emlékeket. Nagyon sok esetben szétesett a család. Olyan társadalmi problémák vannak, hogy néha lehetetlen helyzetbe kerülnek az emberek. Nincsenek meg azok a struktúrák, melyekre szükségünk volna. Ezeknek a problémáknak az elviselésével együtt folyamatosan teljesíteni kell.