A Beszélgetések testről és lélekről sorozat újabb részében szó esett az identitásról, a hagyományos és a modern értékekről, a kultúrateremtésről és a kultúraátadásról, az alternatív művészetekről.

 A kultúra társadalma vagy a társadalom kultúrája? címmel tartott beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató; Bálint Kati meseterapeuta, dr. Tallian Cristian pszichiáter; Matusinka Beáta kommunikációs szakember; Gnandt-Márkus Éva szerkesztő-riporter, az MCC rendezvényekért felelős munkatársa; Steinbinder Ingrid vegyészmérnök, Deac Miklós tetováló és Hága Jázmin diák. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Frigy Szabolcs: Ha felgyorsul a társadalmi változások folyamata és nincs idő az értékeket deriválni, akkor bárki definiálhatja magát, a munkáját, a viselkedését, írását kulturális értéknek. Sőt, sok esetben a közéletet és a társadalmi kommunikációt egy zajos kisebbség dominálja egy hallgató többség ellenében. 

„Kultúrának nevezzük az egyik generációról a másikra hagyományozódó anyagi és szellemi javak összességét, az életmódok sajátos mintázatát, amely többé-kevésbé állandó jelentésű szokások, magatartásminták együtteséből áll.” (Laki Ildikó)

Azért nagyon hasznos ez a meghatározás, mert messze túlmutat a kultúra szűk, többnyire a magaskultúra értelmezésén. Egyrészt kifejeződik benne az a tudatos munka és felelősség, hogy a kultúrát át kell adni a következő generációknak. Téves az a megközelítés és hozzáállás, hogy a kultúra magától, spontán módon adódik át. A jelen generáció egyik fontos feladata, hogy mindig átszűrje a jelen és a múlt tapasztalatait, felismerve, hogy mit kell/érdemes áthagyományozni a jövő generációjának. Különösen igaz ez a jelenkor információs társadalmában, ahol információs zajban élünk, és nem az a kihívás, hogy impulzusokat juttassunk el a fiatalokhoz, hanem az, hogy megszűrjük a releváns, kulturális szempontból hasznos ingereket.

A másik dolog, amit ki kell emelni, hogy a kultúra az emberi együttélés egy fajta „szoftvere”, ami szabályozza az emberi kapcsolatokat. Akik hasonló kultúrkörben szocializálódtak, azok között kialakul egy otthonosság érzése, ahol komfortosan érezzük magunkat, közös célokat tudunk magunknak, megértve érezzük magunkat. Ennek a kulturális otthonosságnak a tág kiterjesztése a haza, a nemzet érzése.

A kutúra többé-kevésbé állandó! Az akceleráció nemcsak a technológiában van jelen, hanem a kultúra változásait is felgyorsítja. Ennek a változásnak az üzemanyaga az a rosszul értelmezett liberális szemlélet, amiben a „lehet másképp” üzenete imperativusszá is válik, és inkább „legyen másképp” jelenik meg a generációk között. Ha ezekhez hozzáadjuk még, hogy a nagy nemzeteket összekötő narratívák érvényessége elhalványul, és mindenki „ki kell találja” magát, akkor eljutunk a szubkultúrák és alternatív kultúrák világához.

A kultúrában nincsenek dedikált „őrzők”, az, hogy mi értékes, inkább a közösségi bölcsesség szintjén (crowd wisdom) működik, amihez idő kell. Ha felgyorsul a társadalmi változások folyamata és nincs idő az értékeket deriválni, akkor bárki definiálhatja magát, a munkáját, a viselkedését, írását kulturális értéknek. Sőt sok esetben a közéletet és a társadalmi kommunikációt egy zajos kisebbség dominálja, egy hallgató többség ellenében. 

Tehát az alternatív kultúra (mint a tömegkultúra ellenpontja) és a szubkultúra (mint a többségi kultúra alá berendelhető, de lokális közösségekhez tartozó egyéni jelekkel bíró kultúra) lehet legitim és értékes. Inkább a gond abban van, hogy közösségi bölcsesség hiánya nélkül bárki magát koronázhatja császárrá. Vigyázni kell tehát, hogy hol húzzuk meg a saját határainkat. Hol van a határ a graffiti (mint művészeti alkotás, lásd Bansky) és az egyszerű rongálás között. Bármely kulturális termék vagy viselkedés akkor legitim, ha hordoz egy belső értéket, ami a közösség felé mutat, gazdagítja azt. 

A közösségi médiában mindannyian művészeti mecénások vagyunk, mi vagyunk a modern Medici-k! A Like-ok felemelnek celebeket, giccses idézeteket, cicás videókat, és azt a látszatot keltik, hogy ezek is a jövő generáció számára átadandó értékek. Bár a jelen kultúra részei, de nem biztos, hogy támogatni kell az értékké deriválásukat. 

A kultúra meghatározása nem kizáró jellegű, bármi, ami a jelenben történik, része a kultúrának, és ez természetesen lehet alternatív, újszerű. De pusztán attól, hogy más mint amit megszoktunk, nem jelenti azt, hogy értékes is. Továbbra is a jelen közösségek felelőssége, hogy a kiválasszák a jövő generáció számára átadandó kulturális elemeket. És ezt a munkát nem lehet „megúszni”, félreállni mellőle, átengedni másnak. A saját életterünkben, szülőként, tanárként naponta dolgoznunk kell ezért. Ha nem leszünk aktív kultúraalkotók, akkor azzal is értéket közvetítünk! A jövő generációk számára kiválasztani, átszűrni a jelen ingereit a mi felelősségünk. Mint ahogyan a kultúra mindenkié, nem csak az íróké, tanároké, színészeké stb., úgy ez a „deriválás” felelőssége is mindenkié!

Bálint Kati: Ahhoz, hogy valamit elérjünk, azért egyszer „le kell tenni az asztalra” valamit. Azért, hogy működjenek a közösségek, hogy a kultúra lángja jelen legyen, nap mint nap tennünk kell. Feladatunknak kell tekintenünk, hogy egyáltalán nem mindegy mit és mennyit teszünk meg érte, mit adunk a „közösség” nevében, felvállaljuk-e a feladatunkat.

Ahogy azt Frigy Szabolcs olyan szépen megfogalmazta, a kultúra nem spontán, magától adódik át, hanem azt igenis tovább kell adni, át kell örökíteni. A népköltészet, a népmese lehet eszköz ebben a munkában. A mesékbe „csomagolt” értékek nem vesznek el, de nem szabad őket elfelejteni, „lángjukat” pontosan a bennük lévő értékek miatt nem szabad engedni kialudni. Hiszen egyáltalán nem mindegy az, főleg a mai társadalom számára nem, hogy a kultúra, a hagyományok, a szellemi értékeink jelen vannak-e?! 

A problémát Andrásfalvy Bertalan fogalmazta meg nagyon pontosan. Szerinte a mostani világban az „elidegenedés” folyamata tapasztalható meg. Valójában ez abban vehető észre, hogy széthullanak a közösségek. Andrásfalvy nemcsak a problémát fogalmazta meg, hanem megoldási stratégiát is javasolt a probléma orvoslására. Azt mondta, hogy a széthasítás útjára lépett társadalmi közösségek esetén egyetlen megoldás a közösségek újra „élővé” tétele. Ennek a folyamatnak pedig lehet szerves része, lehet eszköze a népköltészet, a néphagyományok, a népművészet, a népmese. Hogy miért is? Azért, mert mindezen eszközök által egy dolog építhető újra, az pedig a rend. Egy rend alapú társadalomban élő egyének számára pedig szinte magától értetődővé válnak bizonyos dolgok. Például az, hogy milyen szerepük, helyük, feladatuk van az adott közösségben. Mindezek pedig gyakorlatilag az identitás kérdéskörei. Ki vagyok én? Miért vagyok jelen? Mi a dolgom? – ezen alapkérdések megválaszolása nélkül nem lehet teljes értékű életet élni, ellenben lehet ide-oda kapkodni, lehet egyensúlyból kibillenni, lehet egós játszmákat játszani és még sorolhatnánk. 

A népmesék gyönyörű és pontos mintákat biztosítanak arra, hogy a mesehősöknek milyen feladatokat, milyen hétpróbákat kell kiállniuk és arra is rávilágítanak, hogy valójában a mesék főszereplői nem önös érdekek miatt kelnek útra, hanem feladatuk által egy sokkalta nemesebb célt szolgálnak, mégpedig magát a közösséget. Nem kimondottan saját magukért vállalják be a lehetetlent, hanem azért, hogy „népüknek” jobb legyen. A hős szerepe ugyanis pontosan attól válik hitelessé, hogy hasznára tud válni annak a közösségnek, ahonnan származik, amelynek a tagja, amit büszkén képvisel. Ez maga az identitástudat, ami pedig a személynek erőt és gyökereket ad. Feladat rejlik tehát abban, ha valahová tartozunk és nem csupán jogosultságokat ad az az egyéneknek. Ahhoz, hogy valamit elérjünk, azért egyszer „le kell tenni az asztalra” valamit. Azért, hogy működjenek a közösségek, hogy a kultúra lángja jelen legyen, nap mint nap tennünk kell. Feladatunknak kell tekintenünk, hogy egyáltalán nem mindegy mit és mennyit teszünk meg érte, mit adunk a „közösség” nevében, felvállaljuk-e a feladatunkat.

Felnőtt egyéneiként a társadalmunknak abban segíthetünk a leginkább, ha segítünk továbbadni a „lángot” a következő generációnak. De ezt tudatosan meg kell alapoznunk. Tisztában kell lennünk azzal, amit egyszer Goethe is megfogalmazott, mégpedig azt, hogy: „A gyermekeinknek két dolgot adhatunk: gyökereket és szárnyakat”. A gyökerek tartást adnak, stabilitást, általuk képesekké válik az ember a megkapaszkodásra. Ha egészségesek a „gyökerek”, akkor általuk lehetségessé válik még az „elrugaszkodás” is. Ha van honnan elindulni, akkor a határ a „csillagos ég”, lehet „ szárnyalni, nagy dolgokat megvalósítani, de azokat is csak akkor, ha letisztázódik az, hogy a cél csak akkor érték, ha az nem önös, egós érdekeket képvisel, hanem magát a közösséget szolgálja. Ebben a témában pedig úgy tűnik a mai társadalom emberének igenis van mit tanulnia és tovább örökítenie az utódainak. A belefektetett munka eredménye pedig a jövőnk közössége, a jövőnk társadalma, tehát egyáltalán nem kevés maga a tét. Használjuk tehát mi is a mesehősök legerősebb önerősítő alapmondatát, mondjuk együtt velük azt, hogy: „egy életem, egy halálom, ezt a próbát kiállom” – és tegyük a dolgunkat, azt, amit mi magunk megtehetünk a közösségeinkért.

Matusinka Beáta: Azt látom, hogy minél hangsúlyosabb a modernitás útvesztője és tempója, annál nagyobb szerepet és teret kapnak azok az őshonos jellegű dolgok, legyen az épített vagy szellemi örökség, étel, ital vagy egyéb kulturális termék, amelyek értéket és kapaszkodót közvetítenek. 

Két könyvet hoztam magammal erre a beszélgetésre. Az egyik könyv a marosvásárhelyi születésű Király Kinga Júlia Az újrakezdés receptjei című kötete, mely erdélyi zsidó történeteket tartalmaz életről, éhségről és reménységről, a másik pedig Európa legszebb borútjait bemutató kötet. Annyira kapcsolódik egymáshoz ez a két könyv, mint amennyire különbözik is. Egyrészt a bor a gasztrokultúra részeként olyan illatokat és ízeket jelent, amelyet ugyanott raktározunk el az agyunkban, ahol az emlékeinket és kötődéseinket. Másrészt a borral leginkább a vidámság és ünneplés asszociálható, míg az erdélyi zsidóság XX. századi története éppen ennek az ellenkezője. És mégis mindkettő a borkultúra és egyben a gasztrokultúra komplexitását jelzi, amely jóval túlmutat egy pohár nedűn és egy tányér kóser ételen. Számomra mindenképpen egy életstílust, életérzést, egy olyan csatornát is jelent, amely megkönnyíti a kulturális, természeti elemek felfedezését, valamint egy kovásza és kifejezőeszköze lehet kulturális, etnikai vagy éppen vallási közösségeknek. Az említett kötet egyik hőse, Lea néni például az utolsó csepp erejéig is kitartott a hite mellett, egy pusztuló szatmári falu szélén is kóser konyhát vezetve. Egy új, ismeretlen országot, a múzeumok, látványosságok feltérképezésével meg lehet ismerni, de az adott életérzést és hangulatot talán leginkább a gasztronómián keresztül lehet átérezni és megérteni. Hiszen olyan hagyományos alapanyagok, olyan illatok és technikák jönnek át az ételeken és italokon keresztül, amelyek évszázados, generációról generációra átörökölt hagyatékot közvetítenek. Az otthonunkban is, amikor egy olyan ételt fogyasztunk el, aminek az elkészítését a szüleinktől, nagyszüleinktől tanultunk, melynek a hagyománya akár jóval több nemzedékekre is visszanyúlik, az valahol visszahozhatja, előidézheti az ő emléküket és életérzésüket is. Én a gasztrokultúrát annyira a kultúrához tudom kötni, olyan érzéseket mozgathat meg egy egyénben, mint egy népmese, egy népdal, az ének vagy akár egy vers. Nyilván számomra az erdélyi gasztronómia a legfontosabb, amiatt is indítottam el több olyan kezdeményezést, amely valamilyen szinten ehhez a világhoz kapcsolódik. Az egyik ilyen a Picnic in the Vineyard, avagy Piknik a szőlősben eseménysorozat, amely a romániai, főként erdélyi borok népszerűsítését tűzte ki célul és amelynek a 7. kiadását decemberben egy festői szépségű vidéken, a Szilágyságban ünnepeltük. A Hagyományok vonzásában megjelent kötetemben több Szatmár megyei hagyományos receptet gyűjtöttünk össze kollégáimmal és a jövőben Erdély-szinten szeretnénk ezt folytatni. Kommunikációs szakemberként célom, hogy akár belföldön vagy a külföldről érkező turisták is a helyi termékek mellett döntsenek, hiszen így, a jellegzetes helyi alapanyagok, ételek és italok által tudják átérezni a valódi erdélyi életérzést. Azért is tartom olyan fontosnak ezt az átörökítést a kommunikációs vívmányok segítségével, mert egy huszonéves vagy akár idősebb is, már valószínűleg otthon, tapasztalati úton kevés ilyen receptet tanult meg. Így segítséget nyújthatunk ezen hagyományos ételek elkészítéséhez vagy újra értelmezéséhez, a helyi vagy idegen számára egyaránt. Valójában minden területen a régi és új szerencsés összekapcsolódásában hiszek, ez jelenti a matusinka életmód magazinom szemléletét is, így lehetnek olyan ételek, ahol talán a legszerencsésebb megőrizni a legősibb elkészítési módszert és lehet akadnak olyan ételek, italok, ahol érdemes újraértelmezni, új technológiai megoldásokat hozni, mint például a borok világában is. Szerintem e két megközelítés inkább kiegészíti egymást és a fokmérő inkább az lehet, hogy mennyire készül hiteles és lelkes hozzáállással. Egy megfelelő bor pedig szépen társulhat az étellel. Legyenek ezek világszinten ismert és elismert szőlőfajtákból készült borok vagy hagyományos visszahonosított szőlőfajták. Szatmár megyében ilyen a bakator. Egy ősi magyar szőlőfajta, ami szinte teljesen eltűnt, de Avasújvárosban újratőkésítették és előszeretettel fogyasztják. Azt látom, hogy minél hangsúlyosabb a modernitás útvesztője és tempója, annál nagyobb szerepet és teret kapnak azok az őshonos jellegű dolgok, legyen az épített vagy szellemi örökség, étel, ital vagy egyéb kulturális termék, amelyek értéket és kapaszkodót közvetítenek. Hiszen ugyanazon szilárd gyökerekre épült egykor mindaz, amit ritmikusan kiejtünk, hallgatunk, megérintünk, megszagolunk vagy lenyelünk. Ugyanarra a felmenőinktől átörökölt érzékszervi egységre törekszünk, amelyben viszont e folyamatosan változó világban egyre többször borulna fel a hang, a szó, az anyag, az illat és a zamat harmóniája.     

Dr. Tallian Cristian: A fiatalokat nem bírálni kell, hanem adni még számukra egy kis időt, hogy megtapasztalják, valójában mit tartalmaz a hagyományvilága annak a közösségnek, melynek ők is tagjai.

Én ezt a témát a zsidósággal próbálom párhuzamba hozni. Láttam egy filmet, mely a szatmári zsidókról készült, New York közepén saját vendéglőjük van, szatmári kóser ételeket lehet fogyasztani. Számomra az volt a film mondanivalója, hogy a zsidók képesek az itt kialakult szokásaikat egy amerikai nagyvárosban is megőrizni, abba belenevelni az utódaikat is úgy, hogy beépítik a technikai civilizáció vívmányait. Nem zárják el magukat a külvilágtól, mégis annyira erős az identitástudatuk, hogy egy zsidó közösségen belül fel sem merül az, hogy ne a maguk köréből házasodjanak. Vannak kivételek, de a többségben megvan az a mélyen gyökerező identitástudat, ami sajnos nálunk kiveszőfélben van. Én úgy gondolom, hogy ők ezt tudatosan csinálják, mi talán nem fordítunk rá elég figyelmet és engedjük, hogy a globalizáció elragadja a fiataljainkat. A fiatal generációval az a tapasztalatom, hogy gyakran olyan vitákra kerül sor, ami világnézeti különbségekből fakad. Mi, akik hagyományőrzők vagyunk, sokszor nem értjük, hogy ők hogyan gondolkodnak, pedig ők csak azt veszik át, amit a környezetükben látnak, hallanak, tapasztalnak. Ez annyira beléjük ivódik, hogy számukra természetes. Az identitásvesztés onnan jön, hogy felhígul nagyon a hagyományokhoz való ragaszkodás és a hagyományban való mindennapi élet. A fiatalok és szüleik is elfogadják azt, hogy olyan tevékenységeik legyenek, amelyeknek semmi közük a hagyományokhoz vagy pont ellenkező irányba visznek. Mert ez a trend, az iskolában és az iskolán kívüli közösségekben is ez a divat. Valahogy az identitás és kultúravédelmet nekünk tudatosabban kellene csinálni. Nem tudnék erre ideális receptet kínálni. Engem megragadott a példa a zsidó közösséggel, de valószínűleg ezt nem lehetne áttenni a magyar közösségekre, mert más a kulturális környezet, de tény, hogyha belegondolunk mi lesz tíz év múlva, nem biztos, hogy büszkék leszünk a következő generációra. Talán egy kis fény az alagút végén: én azt tapasztaltam, ahhoz, hogy visszatérjünk a gyökerekhez, kell egy bizonyos fokú érettség, élettapasztalat. Nem is lehet elvárni a mostani fiataloktól, hogy nagyon ragaszkodjanak a gyökereikhez, mert bennük van az a „csak azért se” dac, számukra fontosabb az, amit a barátok mondanak vagy a közösségi média, mint az, amit a szülők képviselnek. Ahhoz, hogy ők rájöjjenek arra, hogy a saját kultúrájuknak, a saját identitásuknak milyen szerepe van és mennyire fontos nem csak a közösség, hanem az egyén számára is, kell egy olyan élettapasztalat, amelyik megmutatja, hogy vannak élethelyzetek, amikor visszanyúlni és abba kapaszkodni, amit valaki hoz magával az elődeitől, az sokszor menedéket jelent az életben. Ezt csak személyes tapasztalat által lehet átvinni. A fiatalokat nem bírálni kell, hanem adni még számukra egy kis időt, hogy megtapasztalják, valójában mit tartalmaz a hagyományvilága annak a közösségnek, melynek ők is tagjai. Ez nem csak fontos, hanem hasznos is lehet, hiszen a túlélésünket és a továbblépésünket is biztosítja.

Deac Miklós: A tetoválásra nagyon sokan tartanak igényt, főként fiatalok, de az idősebbek közül is elég sokan keresnek meg. A test szinte valamennyi részére kérnek mintákat.

Sokak számára a tetoválás nem csupán divat, egyre többen vannak, akik azért tetováltatják magukat, mert így akarják kifejezni, megvalósítani önmagukat. Minden egyes tetoválás egyfajta üzenet a külvilágnak, de a viselője számára is fontos mondanivalót hordoz. Van, aki egy tetoválás formájában örökíti meg az élete egy szakaszának végét. A médiának köszönhetően egyre elterjedtebb a tetoválás, de nem minden társadalmi rétegben. A tetoválásra nagyon sokan tartanak igényt, főként fiatalok, de az idősebbek közül is elég sokan keresnek meg. A test szinte valamennyi részére kérnek mintákat, ezek változnak, mindenkinek egy érzés, egy emlék, egy közelálló elvesztése, egy rajongó és sok más dolog a kedvence. Nagyon népszerű a szövegtetoválás, egy-egy idézet, dalrészletek stb. Vannak, akik nem beszélik az angol nyelvet, mégis angol szöveget tetováltatnak magukra. Nagyon át kell gondolni, hogy ki, mit tetováltat a testére, mert az ott marad. Mindig elmondom azoknak, akik tetoválásra jönnek hozzám, mert ez egy életre szól. Lézeres kezeléssel el lehet távolítani a tetoválást, de az drága, hosszadalmas és fájdalmas. A tetoválás is fájdalmas, de kevésbé mint az eltávolítás. Nagyon sokan az injekciótól félnek, viszont tetoválásra eljönnek, mert nem akarnak lemaradni másoktól. Olyanok is vannak, akik vérvételnél elájulnak, a tetoválást pedig türelmesen viselik. A tetoválás sokak számára egy önkifejezési eszköz. Vannak országok, ahol az emberek nagy részének az egész testén van tetoválás. A tetoválás nagy türelemmel sajátítható el. Egy bizonyos színt után lehet művészetnek tekinteni. Én amúgy is sokat rajzolok és festek. Az Aurel Popp Művészeti Líceumban végeztem, ott szereztem meg az alapismereteket. 

Dr. Tallian Cristian: Van akinek szüksége van arra, hogy hozzáadjon még valamit a fizikumához, hogy úgy nézzen ki, ahogy szeretne.

Szerintem beletartozik a normalitásba. Vannak bizonyára extrém változatok. Lehet látni például olyan embereket, akiknek a testén nincs egy négyzetmilliméter sem, ahol ne lenne tetoválás. Szakemberek szerint ez valamilyen szintű önazonosságot kölcsönöz, illetve a világ felé mutatott önkifejezés része: „Én ez vagyok”. Nem tudom, hogy azok, akik kínai és más nyelvű szövegeket tetováltatnak magukra, vajon ismerik-e a szöveg jelentését vagy csak esztétikai szempontokat követnek? Megtörténhet, hogy tud azonosulni azzal a szöveggel, de az sem kizárt, hogy azért választotta azt, mert jól néz ki. Van, akinek szüksége van arra, hogy hozzáadjon még valamit a fizikumához, hogy úgy nézzen ki, ahogy szeretne. Kell egyfajta pótlék ahhoz, hogy a személyiségét kiteljesítse. Nem mondanám azt, hogy ez feltétlenül patológiába hajlik át, ha nincs túlzott módon művelve és nem válik rögeszmévé. 

Hága Jázmin: A zeneismeret nagy hatással van az identitás kialakulására és folytonos fejlődésére. A zene érzelmeket hordoz, érzelmeket ad át, pozitívan járul hozzá az egyéniség formálódásához.

A szatmárnémeti Aurel Popp Művészeti Líceum nyolcadik osztályos tanulója vagyok. Első osztálytól tanulok hangszereken játszani. Az első hangszerem a zongora volt, második-harmadik osztályban kezdtem el furulyázni, ötödik osztályban váltottam fuvolára. Két éve játszottam először orgonán. Ez egy érdekes kezdés volt, a Németi Református Egyházközség szervezett Németi-napokat, melynek része volt a kincskeresés. Feladatokat kellett teljesíteni, az egyik feladat az volt, hogy orgonán kell játszani. Mivel tudtam zongorázni, nem volt nehéz hozzászokni az orgona billentyűihez. A hangszertanulás két szempontból közelíthető meg. Az egyik a tudományos szempont. Kodály Zoltánnak volt egy zenepedagógiai módszere. Ebben az áll, hogy minél hamarabb elkezd egy gyerek zenével foglalkozni, annál jobb eredményeket ér el. 1970-ben készült egy másik kutatás, ami azt mutatja ki, hogy azok a gyerekek, akik zenét tanulnak, hangszeren játszanak, azok magasabb IQ-szinttel rendelkeznek, jobb problémamegoldó készségeik vannak, és jobb szociális készségekkel is rendelkeznek. Felnőttkorban is gyakori, hogy valaki elkezd hangszeren játszani. Itt két csoport van. Az egyik csoportba azok sorolhatók, akik újra elkezdenek tanulni, mert nem szerették a hangszert, amelyen gyerekkorukban játszottak, nem gyakoroltak… Nekik könnyebb újratanulni a hangszerismeretet, mert már rendelkeznek az alapokkal. A másik csoportba azok sorolhatók, akik eddig nem nagyon tanultak zenét, nem játszottak hangszeren, mégis hamarabb tanulják meg a hangszert mint azok, akik már előtte is játszottak, bennük van egyfajta elhivatottság, tudatosabban gyakorolnak mint egy hat-hét éves gyerek, aki hamar türelmét veszti. Többnyire azok kezdenek el felnőtt korban hangszeren tanulni, akiknek kell a szakmájukhoz (pedagógusok, színészek, lelkészek). Az én életemben nagy szerepet játszik a zene. Amikor írok, szól mellettem a zene, mert az segít ráhangolódni a történetre. A zenetanulás nem csak abból áll, hogy zeneórákra járunk, ahol a tanár tanácsokkal lát el, kijavítja a hibákat… A legtöbb munka otthon van, amikor órákon keresztül gyakorolunk. Akkor ismerkedünk meg a művel. Mivel a jelzéseket a dinamikára olaszul írják, az olasz nyelvvel is ismerkedünk. Sokan kedvelik a zenét, felnéznek a zenészekre, de kevesen látják azt, hogy mennyi munka van abban, hogy jól sikerüljön egy előadás. A zeneismeret nagy hatással van az identitás kialakulására és folytonos fejlődésére. A zene érzelmeket hordoz, érzelmeket ad át, pozitívan járul hozzá az egyéniség formálódásához.

Gnandt-Márkus Éva: Azért is fontos, hogy ilyen kérdésekkel foglalkozzunk, mert a fiatalok lelkében is egy hatalmas zűrzavar van. Nincsenek kötődések, nincsenek fix pontok. Ezek a fix pontok nagyon fontosak ahhoz, hogy az ember biztonságban érezze magát.

Az identitás szó tulajdonképpen annyit jelent: azonosság. Életünkben az identitástudat egy különleges szellemi szintet, értéket jelent, amit a kezdetektől fogva tanulunk és folyamatosan fejlesztünk. Mi tesz engem azzá, aki vagyok? Honnan jöttem? Merre tartok? Mi számomra az élet értéke? – ha megtaláltuk ezekre a kérdésekre a választ, akkor az identitásunk tudatossá válik. Mindez pedig szorosan összefügg a kultúránkkal, és a térrel, amelyben élünk. 

Az identitástudat és a nemzeti öntudat gyakran szorosan kapcsolódnak a hagyományos kultúrához, amely gyökereit a múlt mélyéből hozza, és az öröklött értékeken, normákon alapul. Minden kultúra dinamikusan változó, azonban van az a gyors változás, amellyel már nehéz azonosulni. A modern társadalmakban egyre inkább felmerül a populáris kultúra szerepe, amely gyakran ellentétben áll a hagyományos értékekkel és életmóddal, ráadásul jellemzően dinamikusabb és változatosabb, mint a generációkról generációkra átörökítendő hagyományos kultúra, így sokkal nagyobb szakadékot is teremthet a generációk között.

Kolozsvárról Szatmárnémetibe visszaköltözve jómagam is tapasztaltam a kisváros és nagyváros szintjén érezhető éles különbségeket. Fontos azonban megérteni, hogy mind a hagyományos, mind a populáris kultúra értékeket hordoz, és mindkettő hozzájárulhat az identitás gazdagodásához.

Városok, terek és identitások hálóját a kultúra dinamikus változásai szövik át. A városok élettel teli szövedékek, ahol az emberi tevékenység, az építészet, a kultúra és a tér egymásba fonódik. 2019-ben útjára indított Lépten-nyomon projektem, amely az első romániai doku-reality vlog, éppen azért jött létre, hogy ezt az izgalmas egységet a város, tér és identitások bonyolult történetét bemutassa az erre fogékony közönségnek. Gyakran mondom, hogy múlt nélkül nincs sem jelen, sem jövő, ebben erősen hiszek, ugyanis ahhoz, hogy a jövő generációja biztos lábakon álljon, tisztában kell legyen az előző generációk történeteivel. A múlt és a hagyományok ismerete nem csupán egy nosztalgikus visszatekintés, hanem egy értékes erőforrás, amely segíthet az egyén és a társadalom fejlődésében, valamint az emberi kultúra gazdag sokféleségének megőrzésében.

Az identitásváltás és az identitásvesztés akkor szokott általában felmerülni, amikor az ember idegen környezetbe kerül, vagy a környezete változik meg. Akkor szokott az ilyen kérdés felmerülni, amikor a megszokott közegből kiszakad az ember és kezdi akár a saját életében felépíteni önmagát és felépíteni a családot, amikor már valóban éles a helyzet és tétje van a dolognak. Kolozsváron nemcsak számomra, hanem sok más ember számára is problémát okoz, hogy túl radikálisan változik meg a város. Az ember elkezdi keresni az identitását. Sokszor ünnepekre készülve vetődött fel bennem a kérdés Kolozsváron: hol vannak a gyökereim, hol vannak azok az értékek, amelyek számomra fontosak? Úgy gondoltam, hogy szatmári születésűként, úgy, hogy még van kihez visszajönni, itthon intenzívebben élhetjük meg hagyományainkat, a gyermekeimnek még van kitől megtanulniuk a karácsonyi kalács receptjét, amelyet csak a nagymama tud így elkészíteni. 

Kolozsváron hosszú éveken át dolgoztam a helyi kereskedelmi rádiónál, főszerkesztőként azt a célt tűztem ki, hogy erősítsük meg a rádió kolozsvári identitását. A spotify világában, amikor akkor és olyan zenét hallgathatsz, amikor és amilyet akarsz, egy helyi rádió akkor tud megmaradni, ha a hallgatói azonosulni tudnak vele, ha a hallgatók a magukénak tekintik. Itt kötődik az identitás és a kultúra. Szatmárnémetiben is sokkal jobban tudunk azonosulni valamivel, amit a magunkénak tekintünk. 

Zajlik egyfajta identitásvesztés, főleg nagyvárosokban lehet ezt tapasztalni. Az emberek már nem tudják hova tartoznak. Pont azért, mert a családokban nincs meg az a gyakorlati folyamat. Már nem tudjuk, hogy mi a mienk. Belső háborúk zajlanak az ember lelkében, és ez nagyon rosszra tud vezetni. Azért is fontos, hogy ilyen kérdésekkel foglalkozzunk, mert a fiatalok lelkében is egy hatalmas zűrzavar van. Nincsenek kötődések, nincsenek fix pontok. Ezek a fix pontok nagyon fontosak ahhoz, hogy az ember biztonságban érezze magát. Én örülök annak, hogy van egyfajta visszarendeződés. Itt most nem az új dolgoknak a lebecsüléséről van szó, a kettő között meg kell legyen a párbeszéd ahhoz, hogy ne legyenek konfliktusok, de az egyik nem írhatja felül a másikat. Az identitásvesztés rádöbbentette az embereket arra, hogy fontos kötődni, hogy ami új nem mindig jó, és, ami régi nem mindig rossz. Sőt, a régiben felfedeztük a minőséget, azt, hogy a nagymama receptjénél nincs értékesebb. 

Ma már minden felgyorsult, mindent felületesen kezelnek. Ha nem hagyunk időt arra, hogy kiforrja magát az, ami érték, akkor csak egy felületes világban fogunk élni és senki nem fogja magáénak érezni. 

Steinbinder Ingrid: Az identitás időközben alakul ki. A jelenlegi rohanó világban sok család számára nincs elég idő a gyerekekkel való foglalkozásra, hogy továbbadják „a régit” – legtöbben összpontosítanak az új, modern, akár virtuális világ irányába, elfelejtve gyökereiket.

Sváb családból származom, olyannyira, hogy édesapám részéről nagymamám csak svábul beszélt. Őket sajnos már nem ismerhettem, de nagyon sok sváb verset és mondókát tanultam édesapámtól. Ezeket elfelejtettem, de nagyon érdekes felismerés volt, amikor néhány éve a Német Demokrata Fórum kiadott egy könyvet gyerekek számára, benne összefoglalva sváb mesék, versek és mondókák, felismertem, hogy ezekre én emlékszem, ezeket tanultam édesapámtól. A gyerekkori élmények lényegesen meghatározzák az identitást. Fontos a kultúra, a nyelv, a vallás, a gasztronómia, a hagyományok megtartása stb. Abban, hogy ezeket hogyan éljük meg, és hogyan adjuk át a jövő nemzedéknek, fontos szerepe van a családnak. 

A férjem tradicionális szatmári családból származik: az édesapja magyar, az édesanyja román. Választott egy sváb feleséget, van lehetőség tovább vinni a szatmári hagyományokat. Amikor megszületett a kislányunk, felmerült bennünk, hogy ő milyen nemzetiségű. Ötven százalék sváb, huszonöt román és huszonöt magyar. Mi tudjuk kezelni ezt a kérdést és igyekszünk megismertetni vele mind a három nemzet hagyományait. Ahogy én megtanultam nagymamámtól és édesanyámtól a sváb szokásokat, a sváb recepteket, úgy nekünk is sikerülni fog a kislányunknak megtanítani azt, amit mi is megörököltünk. 

Az identitás időközben alakul ki. A jelenlegi rohanó világban sok család számára, nincs elég idő a gyerekekkel való foglalkozásra, hogy továbbadják „a régit” – legtöbben összpontosítanak az új, modern, akár virtuális világ irányába, elfelejtve gyökereiket. A Német Demokrata Fórumnál a gyerekeknek már kicsi kortól néptáncot tanítunk, megismertetjük velük a sváb hagyományokat, tradíciókat, pl. a strudlifesztiválon külön asztaluk van, ahol elsajátíthatják a strudlikészítés alapjait. Fontosnak tartom, hogy a gyerek már kicsi kortól tanuljon több nyelvet, mert azt később fel tudja használni. Német óvodába jártam, néhány hét után az óvó nénik megkérdezték a szüleimtől, hogy otthon milyen nyelven beszélnek velem, mert amilyen nyelven szólnak hozzám, úgy válaszoltam. Majd magyar nyelvű iskolában tanultam, egyetemi és mesteri tanulmányaimat pedig román nyelven végeztem. Remélem, hogy a mi kislányunknak is sikerül több nyelvet elsajátítani és minden környezetben otthonos lesz.