A jövő pedagógusának a legfontosabb tulajdonsága a nyitottság és az érdeklődés

| január 20, 2025 |

Dr. Biró Annamáriával, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézetének adjunktusával, az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadójának vezetőjével a magyar nyelv és irodalom tanításának a lehetőségeiről beszélgettem.

 

– Kérlek mesélj gyerekkorodról! Mikor szeretted meg az irodalmat? Mikor döntötted el, hogy pedagógus leszel?

– Nem sokban különbözött a gyerekkorom egy átlagos szatmári lakótelepi gyerekétől. Az olvasási tanulóidőm arra az időszakra tehető, amikor nem volt túl sok alternatíva a szórakozásra, eléggé egyértelmű volt, hogy a rendelkezésre álló szabadidőt olvasással is el lehet tölteni. Ráadásul a minőségi könyvek birtoklása sem volt kulturális privilégium, szinte minden családban megvoltak a Kriterion kiadó kötetei, és nem tűnt befogadhatatlan mennyiségnek még a világirodalom sem, pedig viszonylag sok időt töltöttem kinn is a többi gyerekkel. Eleinte a gerinceken olvasható szerzői neveket és a könyvek címeit jegyeztem meg, mai napig is fel tudom idézni, hogy az egyes könyvek hol voltak a könyvespolcokon. Utólag visszatekintve azt mondhatnám, hogy a koromnak nem megfelelő könyveket olvastam, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy ma már később kerülnek a fiatalok kezébe a világirodalom azon alkotásai, amiket az én korosztályom tizenévesen olvasott. Az 1989-es változás a könyvpiac felszabadulását is magával hozta, hihetetlenül gyorsan árasztotta el a lakótelepi közegemet is a magyarországi ponyva. Ezek a szerelmes füzetek nekünk már nem voltak meg, de kölcsönkértem a szomszédoktól, és azokat is mind elolvastam, úgyhogy elég nagy zűrzavar lehetett bennem arról, hogy mi a jó irodalom. Minden írott szó által teremtett alternatív világ tetszett nekem, a gyerekekben alapvetően meglévő kíváncsiságot voltak képesek kielégíteni függetlenül attól, hogy irodalmat olvastam, magazinokat vagy ismeretterjesztő kiadványokat. Kisiskolásként eleinte csodálkoztam, hogy a nyelvi, irodalmi versenyeken is jól teljesítek, de sokáig nem tudtam, hogy majd ez lesz a felnőtt életem fő tevékenysége is. Arra sem emlékszem, hogy a pedagógussá válás döntéshez köthető lenne. Az általános iskolai magyartanárnőm sokszor bajlódott a hangjával, amikor időnként teljesen elment és némaságra volt ítélve, megkért, hogy egy-egy órát segítsek neki megtartani, és akkor az ő halk hangját tolmácsoltam hangosan és időnként hosszabban is. Lehet, hogy akkor, ott, tudtomon kívül eldőlt valami, de középiskolában kémia–biológia osztályba jártam és sokáig nem tudtam milyen szakra fogok felvételizni, mert elképzelhetetlennek tűnt, hogy egzisztenciát lehet teremteni abból, amit addig szórakozásból műveltem. Azt már a sorsszerűség számlájára írom, hogy középiskolában meghatározó személyiségű magyartanárnő volt az osztályfőnököm, aki mindvégig az irodalom közelében tartott. 

– Sok vita van azzal kapcsolatosan, hogyan kell(ene) tanítani a magyar nyelvet és irodalmat, a klasszikus és a kortárs irodalmat. Mi erről a véleményed?

– A vitákat hasznosaknak látom, mert azt jelzik, hogy ennek a folyamatnak minden résztvevője törekszik a megújulásra, az új generációk megváltozott igényeihez való alkalmazkodásra, ugyanakkor szeretnék az olvasási kultúra folytonosságát is biztosítani. Közhely persze, hogy generációs szakadékok vannak, de jelenleg nagyon látványos, mert azok, akik most a tanítási oldalon állnak még többnyire nem digitális bennszülöttek, emiatt nagyon nehezen tudják megérteni, hogy milyen lehet úgy elsajátítani az olvasást, hogy a belenevelődési fázisban azzal nem jár az elmélyülési, megértési készségek elsajátítása is. Ha például az érzelmek kifejezésére a gyereknek nem szükségesek a szavak, mert üzenetben elég elküldeni a sadface-t, akkor sokkal hosszabb utat kell bejárni addig, míg ez a gyerek önszántából elolvas egy akár rövid vallomást is, és ezen az úton a pedagógusok más eszközökkel kell őt segítsék, mint korábban. A gyerekek között is látványos különbségek vannak, a pedagógusnak egyidőben kell foglalkozni rendkívül olvasott gyerekekkel és olyanokkal, akik ebbe egyáltalán nem nevelődtek bele. Olyan szövegeket kell válogatni, ami meg tudja szólítani ezeket a különböző hátterű fiatalokat, és meg tudja győzni őket arról, hogy a szöveg maga hasonlóan szórakoztató tud lenni, mint az összes olyan alternatíva, ami számukra adott az időtöltésre. Mert az irodalom maga mégsem egy megtanulandó ismeretanyag, hanem szövegekből álló univerzum. Meg kell tanulni persze tájékozódni ebben a világban, de csak akkor lehet igazán felfedezni, ha kíváncsivá válnak a különböző kínálatai iránt. Azt kellene megtaláljuk, hogy mivel tudjuk az érdeklődést felkelteni, milyen szövegek tudják őket minél inkább bevonzani ebbe a világba. 

– Az irodalomtanításhoz nélkülözhetetlen az olvasás. Nem mondhatjuk, hogy a fiatalok nem olvasnak, viszont látjuk, hogy nem a klasszikus és a kortárs szépirodalmat keresik. Mit lehet tenni a szépirodalom megszerettetéséért?

– Véleményem szerint nagyon korán el kell kezdeni megismertetni az olvasni tanuló gyermekkel a kortárs irodalmat. Úgy látom eléggé működik a bevonzás akkor, ha a gyerek találkozik a szerzőkkel, ha látja, érzi a szövegek azokra a kihívásokra próbálnak válaszolni, amelyek őt is naponta érik. Kicsit felemás helyzetnek érzem, hogy míg például a többi kulturális termék esetében rögtön kortárs tendenciákkal szembesül a fiatal (pl. zene, film, színház), addig az irodalom esetében előbb találkozik 19. századi szövegekkel, amelyeknek a nyelve és az általuk teremtett világ is távolinak tűnik, amit előbb meg kell tanulni, hogy aztán élvezni lehessen. Megfordítanám ezért a folyamatot – de nemcsak én, általában véve ez történik napjainkban – előbb olvasson a gyerek olyan szövegeket, amelyek konkrétan hozzá szólnak, így könnyebben sajátítja el azokat a készségeket, amelyek a korábbi korszakok szövegeinek megértéséhez és élvezetéhez is szükségesek, és akkor talán értékelni fogja a korábbi korszakok hagyatékát is. Így sem fog mindenki olvasó emberré válni, de talán több fiatalt meg lehet nyerni az irodalomnak. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy olyan fiatalokkal foglalkozom, akik irodalmat szeretnének tanulni, tehát nem én kell megtanítsam nekik, hogy miért jó olvasni. De még a magyar szakos egyetemi hallgatók körében is érezhető, hogy sokan közülük egyetemi éveik előtt alig találkoztak kortárs irodalommal, ezért például nem látják, hogy a korábbi korszakok szövegvilága hogyan épül bele a saját jelenük irodalmi kérdéseibe.

– Milyen nehézségekbe ütközik a pedagógusképzés? Milyen kellene legyen a jövő pedagógusa?

– Állandó probléma az időhiány. A három éves alapképzésbe bele kell zsúfolni a szakmai tárgyakat és a didaktikai tárgyakat is, tehát egyidőben kell szakmailag képezni a hallgatót és pszichológiai, pedagógiai, módszertani tárgyak oktatásával felkészíteni arra, hogy pedagógussá váljon. Miközben minden folyamatosan változik, tehát valahogy azt is tudatosítani kell bennük, hogy az alap- és mesterképzés után sem lehet befejezni a képzés folyamatát, ez gyakorlatilag teljes életre szól. A jövő pedagógusának ilyen értelemben a legfontosabb tulajdonsága a nyitottság és az érdeklődés, hiszen minden generáció esetében változnak a módszerek, a technikai feltételek, amiket meg kell próbálni alkalmazni, hogy eredményeket tudjanak elérni saját területükön. Úgy gondolom, hogy ehhez stabil, megbízható háttértudásra van szükség, ami a szakmai tudás, és rugalmasságra annak tekintetében, hogy milyen mértékben alkalmazkodik az időről időre bekövetkező változásokhoz. 

– Az irodalmi rendezvények segítik-e a szépirodalom népszerűsítését?

– Természetesen. Az egyetemi munkám mellett egy tudományos kiadó vezetője is vagyok, ebből következik, hogy elég sok könyvbemutatón, könyvfesztiválon van alkalmam részt venni. A könyvszakmában dolgozók számára rendkívül inspiráló látni az olvasó emberek jelenlétét, lelkesedését ezeken az alkalmakon, ahol a gyerekprogramok mellett természetesen jelen vannak a szépirodalom minden területét képviselő alkotók is, de a tudományos, ismeretterjesztő kiadványoknak is lehetőségük van megmutatkozni. Sokan féltik a könyveket a fesztiválozástól, pedig úgy tűnik, inkább hasznára válik az irodalomnak, ha az ünnepélyesség falai közül kimozdul, és az élő hétköznapok részévé válik. Ez nem jelenti azt sem, hogy a hagyományosabb jellegű irodalmi rendezvények háttérbe szorulnának, inkább csak azt kellene világossá tennünk, hogy az irodalom mindenféle közegben jelen van, ahol pedig nincs, ott szükséges lenne a jelenléte. 

– Megengedheti-e magának egy pedagógus, hogy az oktatás-nevelés mellett más tevékenységeket is végezzen, vagy akár hobbijának éljen?

– Nagyon fontos lenne, hogy minden pedagógusnak legyen ideje a feltöltődésre, a kikapcsolódásra, a napi rutinból való kilépésre. Ezt elméletben mindenki tudja, a gyakorlatban alig valósul meg. Nekem nincs közvetlen tapasztalatom arról, hogy néz ki egy munkahete a közoktatásban dolgozó kollégáknak, de úgy sejtem, hogy alig marad idő hobbik gyakorlására. Az egyetemi közegben dolgozók az oktatói munka mellett tudományos kutatók is, nem lehet elhanyagolni ezt a részét sem a dolognak, hiszen jelen kell lenni a tudományos életben publikációkkal, konferenciarészvételekkel és magas színvonalú tudománynépszerűsítő előadásokkal is. Ez a kettő talán meg is férne egymással, viszont mindkettőhöz egyre nagyobb méreteket öltő adminisztratív munka is tartozik, amivel nemcsak az idő megy el, hanem a jókedv, érdeklődés, kíváncsiság is. Korábban említettem, hogy nekem az irodalommal való foglalkozás hobbi volt, így kívülálló számára tűnhet úgy, hogy a hobbimnak élek, ahogy a kérdés fogalmaz, de a munka része több összetevőből is áll, annak egyre szűkülő szelete az olvasás maga. Szükség van más típusú tevékenységekre is ahhoz, hogy mindig vissza tudjunk térni ahhoz a részéhez, ami igazán fontos a pedagógiai munkában, mert a gyerekek, fiatalok rögtön érzékelik a fásultságot és ez nagyon könnyen vezet oda, hogy ne legyen meggyőző számukra, hogy jó, kellemes, lelkesítő az a dolog, amivel a tanár foglalkozik. Ezt nyilván a pedagógusok is tudják és reményeim szerint mindenki megpróbál időt szakítani olyan tevékenységekre, amik számukra is feltöltődéssel járnak. 

– A magyar kultúra napját évről évre megünnepeljük. Mi a leghatékonyabb módja annak, hogy felhívjuk az emberek figyelmét a nemzeti kultúránk védelmének a fontosságára?

– Szerintem a kultúra nem szorul védelemre, hiszen minden olyan tevékenység, amit az ember végez valamiképpen a kultúra részévé válik, későbbi koroknak majd azt jelzi, hogy ezek voltunk mi, ilyen tevékenységeket végeztünk, ezt hagytuk hátra magunk után. Lehet, hogy az eredmény nem lesz túl hízelgő számunkra, de majd az utókor megtalálja ennek a kulturális örökségnek azokat a szegmenseit, amit a mi korszakunkból jelentősnek és továbbadandónak tart. Nyilván minket fog hibáztatni, ha a minket megelőző időszakból szeretne szövegekhez, művészeti tárgyakhoz, történelmi emlékekhez nyúlni, és ezt nem teheti meg, mert mi nem fordítottunk kellő figyelmet arra, hogy ezeket megtartsuk számára. Ilyen értelemben természetesen törekednünk kell arra, hogy ezt a folytonosságot ne szakítsuk meg. Meg kell teremteni a lehetőségét annak, hogy aki művészetekkel, történelemmel, örökségvédelemmel, nyelvvel vagy bármi mással akar foglalkozni, amit a kultúra részének tekintünk, ezt megtehesse anélkül, hogy egzisztenciális problémákkal szembesüljön. Hiszen a szövegek olvasásához, a múzeumi múltreprezentáció megteremtéséhez, és minden más művészi, kulturális tevékenység végzéséhez időre van szükség, úgyhogy aki ezt szakmailag végzi, azt meg kell fizetni, aki pedig fogyasztója a kultúrának, annak szabadidőre van szüksége, hogy minél többféle kultúrterméket megismerhessen, befogadhasson. Mivel a kultúrateremtés piacilag nem rentábilis, nyilván szükség van anyagi támogatásra anélkül, hogy a támogató szervek (akár állami, akár gazdasági tényezők) beavatkozzanak a kulturális folyamatok sokszínűségébe. A fiatalok így olyan élő kultúrához juthatnának hozzá, amelyiknek szerves része a régmúlt és a közelmúlt, a 19. században megteremtett nemzeti kultúra, a 20. század széttartó tendenciáinak eredményei, és a saját, 21. századi próbálkozásaink arra, hogy részévé váljunk például a digitális kultúrának. Ha minél több fiatal érzi azt, hogy lehetősége van részévé válni ennek a nagyon sokrétű kulturális életnek, akkor közülük egyre többen lesznek olyanok is, akiket érdekelni fog, hogy miből nőtt ez ki és hogyan kell viszonyulni az eredményeihez ahhoz, hogy továbbadható legyen a következő generációk számára is.