A helytörténeti kutatásokat vissza kell vezetni a legmélyebb gyökereinkhez
„Mindig bosszantott – bosszant ma is –, hogy a szatmárnémetiek milyen keveset tudnak a városról. Szatmárnémetiben jelentős társadalmi élet zajlott, a korzón nagyon sok emberrel lehetett találkozni, beszélgetni, új kapcsolatokat teremteni… Nagyon szerettem beszélgetni a nálam idősebb emberekkel, mert azoktól sokat tanulhattam. Jó lett volna feljegyezni sok régi történetet, hogy azok megmaradjanak – tanulságosak legyenek – az utókor számára, lehet most úgy tűnik nincs érdeklődés a múlt iránt, de eljöhet az az idő, amikor lesz” – állítja Boór Béla nyugalmazott tanár.
– Tanár úr! Egy hosszú életút áll ön mögött. Honnan indult az ön élete és pályája?
– 1935 augusztusában Aradon születtem és a Koszorú utcában laktunk. Jól emlékszem a környező utcák neveire: Sörház, Csorda, Tehén utcák és a Borjú utca óvodával és iskolájával. „Nomen est omen”?
Az első négy osztályt Felsőbányán a Zárdában végeztem. Kedves nővérek okítottak, neveltek minket nagy szeretettel és hozzáértéssel. Noha katolikus iskola volt, nevelőink sohasem tettek különbséget a különböző vallású diákok között. Megkövetelték a saját felekezetük hittanóráin való részvételt és ellenőrizték előmenetelüket. A vallás-erkölcsi nevelés mellett a hazaszeretetre is hangsúlyt fektettek. Sokszor vittek kirándulni, de ezeket mindig tanítással, neveléssel fűszerezték: ismerkedtünk növényekkel, bogarakkal, láttunk aranyat mosó embereket, akik az országút melletti patak homokját mosták (de míg ott voltunk aranyport nem sikerült találniuk). Életünkből nem maradt ki sem a dorgálás, sem az igazságszolgáltatás keményebb változata, de elviseltük, mert ha otthon panaszkodtunk, az atyai szigor rátett egy lapáttal. Szép emlékeinket csak a háború eseményei zavarták meg. 1944 szeptemberében egy este jól látható volt a távoli ég vörös izzása és a felrobbanó villámlásai, amelyeket tompa morajlás követett. Szatmárt bombázták, de mi is féltünk.
A szovjet ármádia bevonulására és napjaira nem szívesen emlékszem. In pulvere pacis!
– Hogyan került Szatmárnémetibe?
– 1946-ban a szatmári Királyi Katolikus Főgimnáziumba íratott apám, amelyet akkor már csak Katolikus Fiúlíceumként ismertünk. Ezzel együtt a Püspöki Konviktus (ma Kölcsey Ferenc Főgimnázium épülete) lakója lettem Poósz Pistával és Müller Vilmos barátommal együtt. Ezt az intézményt, amely nem egyszerű internátus volt, a jezsuita páterek vezették, akik hatalmas tapasztalattal rendelkeztek az ifjúság nevelésében. Nagy tudású emberek voltak, többségük két doktorátussal rendelkezett és több nyelvet beszélt, köztük a latint. Második évben páter Godó Mihály volt a prefektusunk, egy nagyszerű, de kemény ember, aki híven szolgálta a jezsuiták jelmondatát: „Omnes ad maioren Dei gloriam” (Mindent Isten nagyobb dicsőségére!). Esküdt ellenfele volt az ateizmusnak és a kommunizmusnak. Ezt később a kommunista rendszer majd két évtizedes börtönnel torolta meg, s ebből nyolc évet magánzárkában töltött le. Kibírta. Az 1989/1990 „revolúció” után Szatmáron sikerült vele találkoznom és beszélnem is.
I–II gimnáziumi éveinket magister Király keze alatt töltöttük, aki sokat segített tanulmányi előmenetelünkben. A konviktusban fegyelem volt –apelláta nélkül –, és rend. Itt nem a jog uralkodott, hanem a kötelesség. A véteknek mindig következménye volt. Az adminisztratív büntetések mellett az alsósoknak kijárt a fenekelés is. Szombaton délutánként felolvasták a vétkesek neveit és elkövetett tetteiket, majd kiosztották a porciókat. Az ítélet végrehajtója, a „Bajusz”-ként aposztrofált fát hordó és egyéb munkákat végző vénlegény volt.
Minden percünk kitöltetett, reggel korán keltünk, hideg vízben mosdás, szentmise, reggeli, leckeismétlés és irány az iskola (ma az Eminescu főgimnázium). Szabadidőnkről is gondoskodtak, nem unatkoztunk. Játékaink közül megemlíteném azokat, amelyek ma már nem divatosak: gombfoci és számháború.
Emlékezetesek voltak az iskolaközi futballcsaták. A futballpálya fa lelátóján – az úgynevezett „Lordok háza” – egyik felében zöld színű diáksapkában a református gimnázium diákjai, a másik felében a kék sapkás katolikus gimnazisták lelkes szurkolói biztatták játékosaikat: „Hajrá Refi! Hajrá Kati!” Még érdekesebb volt, ha a két gimnázium tanárai vívták a csatát. A mi kapunkat az idősödő, pocakos Gajdos tanár úr védte. A kapu mellett állt Józsi bácsi, a pedellus, kezében a tanár úr kabátjával és pipájával. Ha a labda távol kóborolt, a kabátot ráadta és kezébe tette a pipáját. Ha a labda közeledett, lesegítette a kabátot és elvette a pipát. A labda se jutott be a hálóba, ha az véletlenül beleakadt a tanár úrba. Ha szükség volt rá, mi szívből ordítottuk: Szereday, Tyukodi, tessék egyenlíteni! Tyukodi tisztelendő úr a mi osztályfőnökünk volt.
– Hogyan élte meg az akkori rendszerváltást, a kommunizmusba történő átmenetet?
– Sajnos 1948-ban felszámolták az egyházi iskolákat és úgy minket, mint nevelőinket szélnek eresztettek. Én visszatértem Aradra, ahol már nem mint gimnazista, hanem mint VII-es tanuló koptattam a Magyar Vegyes Líceum padjait.
Az ITA stadion mellett laktunk, és így alkalmam volt az akkori híres játékosokat Márkit, Pecsovszki, Farmatit stb. megismerni, és edzéseiken boldogan szedegetni elrúgott labdáikat. Ha már Aradról van szó, meg kell említenem két jeles, furcsa alakját a városnak: Dadit és Kukulát. Két elfuserált élet képviselőjét. Dadi előkelőbb volt, hisz érettségivel rendelkezett és pártfogoltja volt báró Neumannnak, a textilgyár tulajdonosának, akit csak per bárónak emlegetett. „Légy szíves segíts ki egy kis apróval”-szólt a kérése, és ha a kapott összeg kisebb volt, undorral dobta vissza: „Könyöradományok csak 50 bani felett fogadtatnak el!”
A tanulás mellett néhány osztálytársammal a város felfedezésével töltöttük időnket. Ismerkedtünk nevezetesebb épületekkel és utcákkal, a vesztőhellyel. Ólálkodtunk a vár körül, ahol akkoriban az orosz katonaság tartózkodott. Gyakori látogatói voltunk a kultúrpalotában elhelyezett 1848-as szabadságharc múzeumnak. Úgy tűnik, akkor szerettem meg a várost, a város történelmét. 1951-ben ismét Szatmárra kerültem a Magyar Fiúlíceum növendékeként. Itt is érettségiztem 1954-ben. Szeretettel emlékszem osztálytársaimra, akikkel még ma is tartom a kapcsolatot, bár egyre kevesebb a még élők száma. Szeretettel emlékszem tanáraimra is: Buray Bélára, Szilágyi Zoltánra, Antal Péterre, Rög Józsefre, aki minden órán kikérdezte és bevasalta rajtunk a Szózat és a Himnusz összes strófáját. Kedvenc tantárgyaim a földrajz és történelem volt, és mégis román szakra jelentkeztem felvételire a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemre, amely akkor még a magyar iskolák számára képzett román nyelvszakos tanárokat. Kurzusaink egy részét a Babeş Tudományegyetemen hallgattuk.
1958-ban a Szatmári 2-es számú általános iskolában, népies nevén a „pirostéglás iskolában” kaptam katedrát, de már ez év novemberében tanítottam a Wesselényi utca iskolájában, az 5-ös számú általános iskolában is. 1959-től a nyugdíjba vonulásomig ez az iskola volt a munkahelyem. Nagyon szerettem ezt az iskolát és vele együtt a németi embereket, tanítványaimat.
– Közismert, hogy az iskolában a tanulás és a tanítás mellett más tevékenységeket is végzett. Említsen meg néhányat ezek közül!
– Valóban, az iskolai oktatás mellett más tevékenységet is kellett végezni (így van ez ma is.) Bekapcsolódtam az iskola kulturális életébe és lelkesen részt vettem minden ez irányú tevékenységében. Iskolánknak híres néptánccsoportjai voltak, amelyet Kováts Katalin tanárnő professzionális tudással vezetett. Anno táncoslábú iskolának csúfoltak minket. Az iskolák számára rendezett országos versenyekről tánccsoportunk mindig díjjal tért haza. 1959-ben a János Vitéz balettváltozatát állítottuk színpadra, amelyben tanulóink közül, a legkisebbektől a legnagyobbakig majd mindenki részt vett. Előadásainkon több alkalommal telt meg a színház nézőtere. Óriási siker aratott az Ecseri lakodalmas, amelynek anyagát a Magyar Állami Népi Együttestől kaptuk és hűen tolmácsoltuk. Megemlítem: a táncaink mindig autentikusak voltak, így például saját gyűjtés Hadadnádasról a magyar tánchoz, míg az avasi román tánc betanítását egy komorzáni öreg és cseterás társa segítette.
Miután a kultúrműsorok ideologizálása megkezdődött, iskolánk ez irányú tevékenysége csökkent és lassan elmaradozott. Dicsekedhettünk az iskola sporttevékenységével is, Gárdos Ilona, majd Markanczy Valéria vezetésével minden év végén tornaünnepélyt rendeztünk, amelyek az egész város érdeklődését is kiváltotta. A fent említett tevékenységekben részt vett minden alkalommal a tantestületnek minden egyes tagja, így én is.
– Hobbiszinten foglalkozik helytörténeti kutatásokkal. Mikor kedvelte meg ezt a tevékenységet? Mi az, ami különösebben érdekli?
– Az Aradon megélt város iránti szeretet és a múltja iránti kíváncsiság elkísért Szatmárra is. Dr. Kakassy János tanár úr és baráti köre befogadott és megismertetett városunk történelmének egyik szegmensével, a régi jó békeidők Szatmárnémetijével. Talán itt és ekkor szilárdult meg rendíthetetlen konzervativizmusom, amely mai napig alapvető jellemvonásom. A város régmúlt történetében Buray Béla egykori tanárom – aki barátságunkat fiatal koromban fejemmel két lába között, két tenyerével nemesebb felemre csapva, „Kedves felebarátom a mennykő csapjon beléd!” felkiáltással alapozta meg – segítségével nyertem betekintést. Ő maga mellé fogadott segítendő kutatásait, a régi utcanevek felkutatásában és egyebekben. Ő volt az, aki beszélt nekem a temetkezési utcaközösségekről, a valamikori Kalandosokról, amelyből Németiben valamikor három ilyen társulat is létezett. Ezek közül az egyiknek az utolsó gazdáját (vezetőjét), mint tanítványomnak szüleit, jól ismertem. Emiatt kért meg, hogy látogassuk meg és beszélgessünk a temetkezési társulat múltjáról. Így jutottunk el a Harcos (Enescu) utcában lakó K. családhoz. A vendéglátónk megmutatta a társulat ládáját és a benne található iratokat, valamint kérte, hogy ne beszéljünk ezekről senkinek, mert abban az időben nem volt tanácsos. Abban maradtunk, hogy majd a későbbiekben a tanár úr megírja e társulat történetét. Munkánk folyamát megakasztotta a tanár úr betegsége, majd halála, másrészt engem is meggyőztek a posta melletti épületben (str. Prutului), hogy nem a múltat kell kutatni, hanem a fényes jövőt építeni. Az 1989-es események után már hozzáférhetőbbé váltak a város történetéhez kapcsolódó dokumentumok, kiadványok, és éltem is a lehetőségekkel. A Szent István Kör előadásain először mint hallgató vettem részt majd, dr. Szőcs Péter múzeumigazgató úr biztatásával foglalkozni kezdtem a helytörténettel és rövidesen az előadást tartók körében találtam magamat. Az előadások előbb a helyi újságokban kaptak napvilágot, majd egybe rendezve, összefésülve „Többek közt a Zsuzsiról…” című könyvemben jelentek meg. Ebben találhatóak a temetkezési társulat történetei is, amelyet végül én írtam meg, miután az állami levéltárban más kutatás közben ráakadtam annak irataira, amelyeket az említett családtól a hatóságok annak idején elkoboztak (lásd: Többek közt a Zsuzsiról…, 117–130 old.).
– Nem állíthatjuk azt, hogy Szatmár megyében elegen foglalkoznak helytörténeti kutatásokkal pedig lenne mit kutatni. Ez érdektelenség vagy szakemberhiány?
– Mindig bosszantott – bosszant ma is –, hogy a szatmárnémetiek milyen keveset tudnak a városról. Kutatni is nehéz, mert a levéltár szét van szórva: Szatmárnémetibe, Nyíregyházára, Kolozsvárra és Nagybányára. Engem mindig érdekeltek az utcanevek, az épületek, az emberek… A helytörténeti kutatásokat vissza kell vezetni a legmélyebb gyökereinkhez. Szatmárnémetiben jelentős társadalmi élet zajlott, a korzón nagyon sok emberrel lehetett találkozni, beszélgetni, új kapcsolatokat teremteni… Nagyon szerettem beszélgetni a nálam idősebb emberekkel, mert azoktól sokat tanulhattam. Jó lett volna feljegyezni sok régi történetet, hogy azok megmaradjanak – tanulságosak legyenek – az utókor számára, lehet most úgy tűnik nincs érdeklődés a múlt iránt, de eljöhet az az idő, amikor lesz. Nagyon sok olyan dolog van az emberek életében, amikor bizonyos okok miatt lemondanak, elhanyagolják azokat, egy idő után pedig elkezdik kutatni azt, amit hagytak feledésbe merülni. A ma embere folytonos rohanásban él. Nem tudja miért rohan, mi a célja.
„Hej, hogy elmúlik minden, ami élet!
Fehér sövényre sötét varjak ülnek…
Hej, be múlik minden, ami szépség
És elmúlik minden ami ünnep.”
(Dsida Jenő: Ünnepek múltán)